Közép-Európában, így Magyarországon is, a két legfôbb szociális lelki betegség: a társadalmi léptékû paranoia és a társadalmi mértékû amnézia. Mindkettô csak akkor gyógyítható, ha a diktatórikus közelmúlttal szembenézünk, ha a megfigyeltek és üldözöttek információs kárpótlási jogát érvényesítjük. Márpedig ez eddig nem történt meg. Ezt bizonyítja az abszurd magyar „ügynöktörvény". És ennek következménye az abszurd magyar megfigyelési botrány.
Ezeknek az abszurditásoknak a gyökere a tíz évvel ezelôtti rendszerváltás idôszakába nyúlik vissza. Amikor egy diktatúrát békésen számolnak fel, elnyomó apparátusát nem zúzza szét forradalom, a társadalom szembekerül azzal a kérdéssel, hogy mi fontosabb a számára: az, hogy a rendôrállam maradványait felszámolja, vagy pedig az, hogy az állam elnyomó apparátusának mûködôképességét megôrizze. Legélesebben ez a kérdés a megbukott diktatúra állambiztonsági szervezetével kapcsolatban merül fel. Ha a demokratikus állam felszámolja az elôzô rendszer államvédelmi szervezetét, akkor – legalábbis egy átmeneti idôre – lemond arról, hogy hatékony hírszerzô apparátussal rendelkezzen, elveszíti a kémelhárítást, és lemond a politikai rendôrségrôl, amely felderítheti a politikai terrorizmus elôkészületeit, és kezdeti stádiumban meggátolhat minden olyan politikai tevékenységet, amely a demokratikus államrendet veszélyeztetheti. Ha viszont a vezetôk kicserélése után átveszi ezeket az elnyomó apparátusokat és személyzetüket, meghagyva rendôrállami felépítésüket, akkor átmenti a demokratikus államapparátusba a rendôrállam legveszedelmesebb részét.
Az 1990 után kialakult magyar demokratikus rendszer nem hozott határozott döntést egyik irányba sem. Egyszerre próbálta a rendôrállamot felszámolni, és egy ütôképes államvédelmi szervezetet fenntartani. A kompromisszumos megoldás lényege az volt, hogy az egykori belügyminisztérium államvédelmi szervezetébôl, a III-as fôcsoport öt csoportjából egyet megszüntettek, négyet átvettek: az offenzív politikai hírszerzést végzô I-es csoportot, a klasszikus értelemben vett kémszolgálatot, a II-es csoportot, azaz a kémelhárítást, a hadseregen belül mûködô, a sorozott legénység politikai megbízhatóságát felügyelô IV-es csoportot és a technikai apparátust, az V-ös csoportot. Ez utóbbi végezte a telefonlehallgatást, a helyiségek mikrofonos lehallgatását és egyéb hasonló feladatokat. Megszüntették viszont a III-as csoportot, a politikai rendôrséget. A négy csoport jogutódai birtokolják az elôd iratanyagát, technikai felszerelését, továbbá – ez nyílt titok – korábbi személyi állományát. A kémszolgálat jogutóda az elôd ügynökhálózata felett is rendelkezik. A személyi állomány legkompromittáltabb részét leépítették, de új erôket máig nem alkalmaztak, hiszen ilyen kiképzésben részesült emberei az új, demokratikus államapparátusnak nem voltak. A III/III-as osztály elvileg jogutód nélkül szûnt meg. A Nemzetbiztonsági Hivatal, amely sok tekintetben átvette belbiztonsági funkcióit, nem örökölte iratanyagát és besúgóhálózatát.
A demokratikus állam tehát mindent összevetve inkább a korábbi állambiztonsági apparátus tagjainak az oldalán áll, mint azok oldalán, akiket ez az apparátus korábban megfigyelt és terrorizált. A mai államrezon szerint a volt üldözôket és a szolgálatukban állott besúgókat fedezni kell, mert különben homok kerül a mai állambiztonsági gépezetbe. Elbizonytalanodott apparátus pedig nem mer információt gyûjteni. A volt üldözöttek rossz közérzete és esetleges kiábrándultsága viszont nem akadályozza az állam mûködését.
A megszûnt III/III-as csoport iratai hozzáférhetôk a tudományos kutatás számára, és elvben mindazok, akiket az állambiztonsági csoport korábban megfigyelt, betekinthetnek a személyükre vonatkozó iratokba. Ezeket az iratokat külön hatósági jogkörrel felhatalmazott archívum tárolja, a Történeti Hivatal. A volt üldözöttnek tehát személyi joga, hogy megismerje a rá vonatkozó iratokat az elôbb vázolt „kompromisszumos megoldásnak" megfelelôen. De személyi jog védi a volt besúgót és a volt állambiztonsági funkcionáriust is. Az egykor megfigyelt nem tudhatja meg, hogy ki volt az ôt megfigyelô ügynök. Ha az ügynök neve elôfordul az aktában, akkor azt a sértett kezébe adott másolaton olvashatatlanná teszik, „anonimizálják". A jogszabály a személyiségi jogra hivatkozik. Ha az összes besúgó nevét nem hozták nyilvánosságra, akkor nem lehet közülük néhányat azáltal meghurcolni, hogy áldozataik tudomására hozzák, mit követtek el ellenük – hangzik az érvelés. Ez azonban csak ürügy. Valójában államérdekrôl van szó, nem demokratikus szellemben felfogott államérdekrôl. Ha a régi besúgógarnitúrát kiszolgáltatnák, akkor a besúgókat foglalkoztató állami szerv a jövôben nem tudna besúgókat toborozni. Különösen nem a demokráciában, ahol megfélemlítéssel már nem lehet ügynököket beszervezni. A védelem még a besúgót hajdanán foglalkoztató államvédelmi tisztre is kiterjed.
Az egykori megfigyelt tehát nem tudhatja meg, ki figyeltette, ki volt, aki a besúgó jelentéseit feldolgozta, értékelte, és ki volt az, aki az így megszerzett információt használható formába öntve tovább jelentette a diktatúra politikai vezetésének. Az elfogadható, hogy a volt állambiztonsági szervezet funkcionáriusait is védi személyi jog. Róla se tudhassa meg a hivatalos iratokból még az általa megfigyelt személy sem, hogy, például, valaha elvonókúrán volt. Azt azonban nehéz indokolni, miért minôsül államtitoknak egykori hivatali tevékenysége, ha napvilágra kerülése a mai állam érdekeit nem sérti.
Az államnak az állambiztonsághoz való jogát még mindig elôbbre valónak tartják, „magasabb jognak", mint az üldözöttek jogát üldöztetésük teljes körû megismerésére. Nemrégiben egy levéltárban titkosíttatták egy hírhedt 1947-es politikai per vizsgálati anyagának egyik dokumentumát, mert olyan megfigyelési eljárást ismerhetett volna meg belôle a kutató, amelyet a „szervek" még ma is alkalmaznak.
Én viszont úgy vélem: a diktatúra mûködési technikájának széles körû megismerése fontosabb közérdek, mint az aktuális állambiztonsági szempontok érvényesítése. Egy nemzet biztonságát sokkal inkább szolgálja az emberi jogok tiszteletben tartása, mint bármilyen, diktatúrából diktatúrába bukdácsoló nemzetbiztonsági szolgálat.
Ezért erkölcsi parancs az, hogy a lezárult korszak teljes iratanyagát hozzáférhetôvé tegyük, minél nagyobb részét minél rövidebb idô alatt publikáljuk. Ebbôl értheti csupán meg a társadalom, hogy a rendôrállam nemcsak a kínvallatást és a kirakatpereket jelenti, hanem a megfigyelés és a megfélemlítés kiterjedt, finom szövésû hálóját. Akik akkor nem érzékelték, hogy a „Nagy Testvér" szeme állandóan rajtuk van, azok legalább tudják meg utólag, hogy akivel politikai szempontból „baj" volt, annak munkahelyére „szignalizáció" érkezett: az állambiztonság fôhatósági összekötôje „javasolta" a munkahely vezetésének, hogy milyen megtorlást alkalmazzon „dolgozója" ellen. Az államvédelem leggyakrabban a munkahellyel végeztette el a megtorlás piszkos munkáját.
Ma azonban Magyarországon – jóllehet a magyar „ügynöktörvény" parlamenti elfogadásánál a német példát tekintettük mintának – a kommunista elnyomás százezernyi áldozata a sorsát meghatározó hatalmi döntések hátterét a mai napig nem – vagy csak alig – ismerheti meg.
Miután a törvény szerint egyedül a „belsô reakció elleni harc" (III/III-as) ügyosztálya végzett bûnös tevékenységet, az Állambiztonsági Fôcsoportfônökség négy további ügyosztálya – a hírszerzés (III/I), a kémelhárítás (III/II), a katonai elhárítás (III/IV), a technikai csoportfônökség (III/V) – olyan magától értetôdôen simul bele a jogállami nemzetbiztonsági szolgálatok mûködési rendjébe, mintha semmi baj nem lenne vele. Ha egyetlen áldozatról felfektetett dossziéban egymás mögött vannak lefûzve a hírszerzés (III/I), a kémelhárítás (III/II), a katonai elhárítás (III/IV) által keletkeztetett iratok a „belsô reakció elleni harc" III/III-as ügyosztályának irataival, a kérelmezô a törvény szerint csak a III/III-as jelentések megismeréséért folyamodhat – mivel a III. (Állambiztonsági) Fôcsoportfônökség többi szolgálata ma jogutóddal rendelkezik, a jogutódok pedig éppúgy rendelkeznek az 1990 elôtti diktatúra, mint az 1990 utáni demokrácia irataival. Magyarországon tehát a törvényalkotók tréfát csináltak a társadalmi önismeret kollektív, és az információs önrendelkezés egyéni jogából. Ezért aztán hiába tudjuk, hogy az államvédelmi szervek Operatív Nyilvántartójában 1954-ig közel másfél millió emberrôl vezettek nyilvántartást. Hiába tudjuk, hogy 1960-ban még mindig 600 ezer személyrôl, 1966-ban 186 ezer emberrôl gyûjtött az állam adatokat, és még 1990-ben is 164 900 célszemélyrôl. Hiába tudjuk, hogy az ötvenes években évenként átlagosan 200 ezer ember ült börtönben vagy állt az internáló tábor szögesdrótja mögött.
Ezeket az embereket a rendszerváltás óta a demokrácia pártjai sokszor és sokféleképpen megkísérelték megkövetni. Ám az áldozatok túlnyomó többsége néhány információs morzsát kap csupán, többnyire azt, amit amúgy is tud. A legvérlázítóbb, amikor kizárólag a zaklatás, házkutatás, letartóztatás, per, ítélet, börtönbüntetés, rendôri felügyelet tényét és idôpontját közlik a hajdani áldozattal mint „információt".
Nemcsak elvi okokból, a történelmi igazságtétel egyesek szerint szentimentális perspektívájából nézve közügy az, amit szóvá teszek ebben az írásban. Ha a titkosszolgálatok Magyarországon – ahogy ez egy demokratikus jogállamban szokás – kizárólag az ország, az állam érdekeit védenék kizárólag külföldi hírszerzôk, terroristák, valamint a demokráciát erôszakos eszközökkel felszámolni akaró egyének vagy csoportok ellen, és nem volnának egyúttal a mindenkori vezetô kormánypárt belpolitikai harci eszközei is az ellenzékkel szemben – akkor nem kerülhetett volna sor a „megfigyelési botrányra" a maga groteszk kacskaringóival.
E kutyakomédia elkerüléséhez, amelyen csak kínunkban nevetünk, a következôkre lett volna szükség:
Arra, hogy a titkosszolgálatokat és irataikat az MDF-kormány ne saját párt-hitbizományaként kezelje, és ne tüntessen el, illetve szivárogtasson ki iratokat tetszése szerint, konkrét napi politikai céljai érdekében.
Arra, hogy ugyanaz a kormány ne próbálja eljátszani az „igazságtétel" címû színjátékot, amelyet részint a bosszú motivált, részint pedig az a vágy, hogy eltereljék a figyelmet az iratokkal való titkos manipulációikról.
Arra, hogy az MSZP vezette kormány ne olyan iratfelszabadítási törvényt fogadtasson el az Országgyûléssel, amely kizárólag a III/III-as ügyosztály irataira terjed ki, és amely az áldozatok információs jogával szemben az ügynökök és a szolgálatok jogát preferálja.
Arra, hogy ne olyan Történeti Hivatalt hozzanak létre, amely csak ezekkel az iratokkal dolgozhat.
Arra, hogy a Fidesz-kormány antikommunista retorikával ne kommunista típusú hatalmi központként, az állam helyett ismét a kormányt szolgáló intézményekként, propagandacélokra próbálja felhasználni a titkosszolgálatokat.
A társadalmi paranoia felszámolásához arra van szükség, hogy világosan kiderüljön: ki és milyen mértékben volt áldozat, ki és milyen mértékben volt vétkes a diktatúra idején. Különben tudatlanságból, illetve rosszhiszemûségbôl mindenki mindenkire gyanakszik, mindenki mindenkit rágalmazhat. A történelmi amnézia felszámolásához pedig arra van szükség, hogy a diktatúra teljes körû megismerése elsôbbséget élvezzen az államrezonnal szemben.
Kár, hogy a történelmi amnézia fenntartásában a két legnagyobb párt — más-más okból – egyaránt érdekelt. Az MSZP rózsaszínre szeretné festeni a kommunista múltat, elbagatellizálni a totális megfigyelést, hogy saját múltját megszépítse. A Fidesz ki szeretné törölni a történelembôl a valódi demokratikus ellenzék mûködését, mert vezetôi abban még nem vehettek részt, és az egy másik párt, az SZDSZ erkölcsi tôkéjét növeli. Ezt elérendô a régi módszerekhez és a régi gyakorlathoz nyúlnak vissza.
Demokrataként ugyanazt várom el, amit tíz évvel ezelôtt. Azt, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok valóban csak a nemzet biztonságával foglalkozzanak, és ne a demokratikus társadalomban és piacgazdaságban tisztességes játékszabályok szerint versengô polgárokkal. Azt, hogy tíz évvel a demokratikus rendszerváltás után az állampolgárok múltra és jelenre vonatkozó információs jogai elsôbbséget kapjanak végre az állami szervek jogaival szemben.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu