Kovácsy Tibor

A független Palesztina

Nemigen volt olyan napja az 1988-as évnek, amikor lekerült volna a hírek élérôl a közel-keleti helyzet, ezen belül pedig a palesztin probléma. Az izraeli megszállás alatt álló területeken az elôzô év decembere óta tartó felkelés, az Intifada eseményei a helyzet megoldhatatlanságának nyomasztó érzését keltették. Ehhez képest különösen nagyot robbant az a hír, hogy a Palesztin Nemzeti Tanács (PNT) november 15-én kikiáltotta a független palesztin államot, elismerve egyszersmind Izrael létét és jogát a békére és a biztonságra. Decemberben Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elnöke mindezt kiegészítette azzal, hogy (nehezen hihetô módon) ünnepélyesen és egyértelmûen elhatárolta magát a terrorizmus minden formájától.

Izrael politikusai ekkor, a semmit el nem döntô parlamenti választások után a nagykoalíció kialakításával kínlódtak. Kikerülték, hogy érdemben reagáljanak a történtekre, pedig december közepén már Washington is úgy ítélte meg, hogy teljesültek a párbeszéd megkezdésének feltételei, és létre is jött az elsô találkozó a tuniszi amerikai nagykövet és a PFSZ képviselôi között. Az volt a cél, hogy tetô alá hozzanak egy nemzetközi értekezletet a Biztonsági Tanács állandó tagjai, Izrael és a környezô országok részvételével, amelyen a palesztinok önálló küldöttséggel szerettek volna részt venni. Ez a tanácskozás azonban sohasem jött létre. Végül is majdnem pontosan az történt, amit Izrael mindig is kívánatosnak tartott: 1993-ban titkos diplomáciai csatornákon, norvég közvetítéssel közvetlen és több konkrét megállapodást hozó tárgyalások zajlottak a zsidó állam és a palesztinok képviselôi között, megnyitva a kétoldalú viszony ma is tartó újabb szakaszát.

A korábbi izraeli elképzelésekhez képest az egyetlen eltérés az volt, hogy a palesztinokat a PFSZ képviselte, nem pedig a megszállt területek lakossága által választott képviselôk.
 
 

*
 
 

A Palesztin Felszabadítási Szervezet 1988-ban formálisan kilenc, igen eltérô súlyú és támogatottságú, egymással esetenként kifejezetten ellenséges mozgalom és számos független politikus tömörülése volt. Legerôsebb tagszervezete az Arafat-vezette Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom, az ötvenes években alakult Fatah. A PFSZ 1974-ben kettészakadt, miután az Arafat-féle mérsékelt tábornak sikerült keresztülvinnie néhány határozatot, amelyek arra utaltak (igen burkoltan), hogy adott esetben elképzelhetô valamiféle elmozdulás a Palesztin Nemzeti Charta álláspontjától. (Ez az okmány – akkor még – Izrael létét törvénytelennek minôsítette, Palesztina felszabadításának egyetlen lehetséges eszközeként pedig a fegyveres harcot jelölte meg.) Izraelt nem hatották meg ezek a határozatok, a PFSZ több tagszervezete viszont felháborodottan utasította el ôket, felfüggesztette tagságát, és létrehozott egy ellentömörülést. Jellemzô az ellentétek mélységére, hogy az évek során meggyilkolt palesztin vezetôk közül jóval többen estek áldozatul a belsô gyûlölködésnek, mint az izraeli titkosszolgálat akcióinak.

Az Arafat-ellenes radikális csoportok Damaszkuszban találtak otthonra, és egyikük-másikuk fegyveres harcokba is bocsátkozott az ellentáborral a hetvenes-nyolcvanas évek libanoni háborúi során, amikor a palesztin menekülttáborokat (egyszersmind a Fatah erôdítményeit) hol izraeli egységek, hol libanoni jobboldali milicisták, hol a Szíria-barát síita Amal-milícia, hol pedig szír reguláris egységek támadták. Legnagyobb lelkesedéssel a Fatah szakadárai küzdöttek egykori bajtársaik ellen.

Kialakult egy lojális ellenzéknek tekinthetô, az ún. Demokratikus Szövetségbe tömörült csoport is, amelynek a George Habbash által vezetett PFNF (Palesztina Felszabadításának Népi Frontja) és a korábban ebbôl kivált, Nayef Hawatmeh vezette PFDF (Palesztina Felszabadításának Demokratikus Frontja) volt a fô ereje. Mindkét szervezet a nasszeri marxista arab nacionalizmus talaján állt, népszerûségük a Fatahé után következett, egyik sem állt egy meghatározott arab állam szolgálatában, ezzel szemben Moszkva anyagi támogatását élvezték. A Fatahnál lassabban hátráltak le a kérlelhetetlenség álláspontjáról, de elfogadták az Arafat-féle PFSZ kereteit – részben azért, mert az évek során fokozatosan veszítettek súlyukból. A libanoni táborháborúkban a Fatah mellett harcoltak. A szovjet tömb a nyolcvanas évek közepére egyértelmûen Arafat mellé állt, amit a korabeli szokásoknak megfelelôen az jelzett, hogy 1984 októberében, az NDK megalapításának 35. évfordulójára rendezett díszszemlén ô ülhetett az elsô sorban, míg a szíriai küldöttség csak a harmadikban kapott helyet.

A palesztin mozgalmak közötti ellentétek mindmáig nem tûntek el. Az enyhülésük irányába mutató elsô jelentôs lépés éppen az egyfajta nem választott emigráns parlamentként mûködô PNT 1988-as – tizenkilencedik – algíri ülése volt. Ekkor – hosszú vita után és nehezen – de a Demokratikus Szövetség szervezetei is elfogadták az Izrael államiságát tudomásul vevô és a béketárgyalásokat szorgalmazó politikai programot.

Arafat és köre végsô soron csak nyert a PFSZ belsô ellentétein. A szakadárok részben Damaszkusz diktátuma alá szorultak, részben bázisukat vesztették, miközben a Fatah, amelyet nem gátoltak sem külpolitikai, sem ideológiai béklyók, képes volt megôrizni a függetlenség és akcióképesség imázsát. Arafat ravasz személyi politizálással elérte, hogy Fatah-beli és PFSZ-beli vezetô pozícióját összemosva mindkét szinten a neki tetszô emberek kerüljenek fontos tisztségekbe, és végül saját elônyére tudta fordítani még azt is, hogy 1983-ban a Fatah kiszorult Libanonból, és kénytelen volt Tuniszba helyezni a központját. Miután a diaszpórában megszûntek a cselekvési lehetôségek, a Fatah a megszállt területekre helyezte át tevékenységének súlypontját. Ez létérdeke is volt, hiszen az Intifada következtében megváltozott körülmények hatása alól nem vonhatta volna ki magát befolyásának elvesztése nélkül.

Palesztinok azok, akik palesztinnak tekintik magukat: az egyiptomi határ (a Sínai-félsziget keleti oldala) és a Jordán folyó közé ékelt korábbi brit mandátumterület arab lakossága. Számukat ma több mint ötmillióra becsülik, de hogy az 1988-ban kikiáltott, végleges körvonalaiban még ma sem látható palesztin államnak hány lakosa volna, ezt sejteni is nehéz. Nyolcszázezren Izrael 1949-es határai között élnek, ahonnan egy évvel korábban közel ugyanennyien menekültek el. Az 1967-es háborúban izraeli megszállás alá került területek közül a Gázai-övezetben félmillió, Ciszjordániában majdnem kétszer ennyi palesztin él. A legnagyobb palesztin populáció – másfél millió ember – a Jordán keleti oldalára, vagyis Jordániába települt. Két-háromszázezres diaszpóra él Libanonban, Szíriában, Kuvaitban és Szaúd-Arábiában, százezresnél kisebb egy sor további országban. Kevéssé keverednek a helyi lakossággal, ôrzik az ôsi lakóhely emlékéhez szorosan kötôdô palesztin identitásukat. Az ôsi lakóhelyet a ma élôk többsége sohasem láthatta, de már nem is láthatja soha, hiszen új város, autópálya vagy üzemcsarnok áll a helyén. Messze meghaladja az egymilliót azoknak a menekülteknek a száma, akik – immár harmadik-negyedik nemzedékként – menekülttáborokban élnek a felsorolt területeken.

A palesztin felkelés (arab kifejezéssel: Intifada) elsôsorban külsô megnevezése és öndefiníciója miatt különül el önálló korszakként a megszállt területek lakossága és a megszálló erôk között korábban is folyamatosan zajló összetûzésektôl.

A megmozdulások (sztrájkok, ülôsztrájkok és tiltakozások) havi száma 1986 végére megközelítette az ötvenet, egy évvel késôbb hetvenre emelkedett, és innentôl kezdve valóban csak elhatározás kérdése, hogy mikortól lehet lázadásról beszélni. Az izraeli hadvezetés 1988 decemberének közepén használta elôször ezt a kifejezést, a palesztinok egy december 9-ei erôszakos gázai tüntetéstôl számítják az Intifada kezdetét. (Elôzô nap egy izraeli taxis belerohant négy, az út mentén várakozó palesztin napszámosba – a hatalmas Dzsabalaja menekülttábor lakói szerint szándékosan gyilkolta meg ôket.)

Ekkor már huszonegyedik éve élt izraeli megszállás alatt a Jordán folyó nyugati partvidéke és a Gázai-övezet palesztin lakossága. Két évtized alatt több mint 1300 katonai rendelkezés született, amely az itt lakók életének szinte valamennyi mozzanatát szabályozta, meghatározta. A kisajátítások következtében a két terület közel fele izraeli tulajdonba került. A palesztin mezôgazdasági területek nagysága negyven százalékkal csökkent, Ciszjordániában majdnem harmadára esett vissza a helyi ipari üzemek száma. A helyi munkalehetôségek beszûkülése mintegy százezres munkaerô-tartalék kialakulását hozta magával – az izraeli területre ingázó palesztinok (akiknek tilos Izraelben tölteniük az éjszakát) jó esetben az ott szokásos bérek feléért dolgoztak. Eközben felnôtt egy már a megszállás alatt született, új, nem éppen a megbékélésre nevelt, viszont igen népes generáció, nagyjából hasonló kilátásokkal. A Gázai-övezet lakosságának hetven százaléka 30 évesnél fiatalabb volt az Intifada kirobbanásakor.

A megszállt területeknek volt egy hagyományos, pragmatikusan alkalmazkodni próbáló, kiöregedô vezetô rétege, amelyet az izraeli hatóságok szigorú ellenôrzés alatt tartottak. Már az elsô tíz évben mintegy kétezer helyi politikust deportáltak, és azonnal elmozdítottak a hivatalából minden olyan polgármestert, akivel szemben felmerült a gyanú, hogy PFSZ-szimpatizáns. A belsô szervezettség egyetlen megmaradt elemét a mohamedán önsegélyezô csoportok jelentették – ezeknek viszont a palesztinok erôs szekularizáltsága miatt korlátozott a jelentôségük. Ehhez képest valóban új helyzetet jelentett a felkelés, amelynek az akkori védelmi miniszter, Jitzák Rabin egy késôbbi – nyilván megalapozott hírszerzési információkra támaszkodó – kijelentése szerint egy nyolcezer fôs kemény magja volt.

Hogy aztán ennek a kemény magnak a kialakulása mennyiben volt spontán belsô önszervezôdés eredménye, és mennyiben a PFSZ illegális szervezômunkájáé, ezt nehéz eldönteni. Tény, hogy egy hónappal a felkelés kirobbanása után már rendszeresen jelentkezett számozott röplapjaival egy testület, amely a Felkelés Egyesített Nemzeti Parancsnokságának nevezte és a PFSZ-hez kapcsolódónak mondta magát. 1989 áprilisának közepén pedig Tuniszban meggyilkolták a PFSZ katonai vezetôjét, Abu Dzsihádot (polgári nevén Khalil al-Wazirt). Amennyiben az akciót az izraeli titkosszolgálat hajtotta végre – amit a zsidó állam értelemszerûen tagadott, de ettôl még nem zárható ki –, ez egyértelmûen jelezné, hogy Izrael tudta, milyen fontos szerepet játszik a PFSZ a felkelés irányításában. Abu Dzsihád ugyanis korábban kifejezetten a megszállt területeken végrehajtott PFSZ-akciókat irányította Jordániából. Kuvaiti sajtóforrásból annyit mindenképpen tudni lehet, hogy Abu Dzsihád közvetlenül a halála elôtt kéziratos formában felvázolta az Intifada következô szakaszát, amelynek során fegyveres támadásokat tervezett meghatározott izraeli katonai célpontok ellen.

Arafat 1988 november-decemberében kicsúcsosodó diplomáciai offenzívájához kedvezônek tûnô körülményeket teremtett az is, hogy a palesztin felkelésre adott izraeli válasznak meglehetôsen rossz volt a nemzetközi visszhangja. Az amerikai külügyminisztérium már az elsô napokban úgy foglalt állást, hogy a kíméletlen izraeli akciók „olykor nem egyeztethetôk össze a nemzetközi normákkal". Többször is elôfordult, hogy izraeli katonák módszeresen összetörték fiatalkorú palesztinok végtagjait, egy esetben pedig bulldózer segítségével homokkal temették be négy foglyukat, akiket késôbb épp hogy csak sikerült megmenteni. (Az utóbbi incidenst két hónapi elzárással úszták meg az elkövetôk.) Rabin „vasököl-politikája" következtében egy év alatt három-négyszáz palesztin (és hat izraeli) halottja volt a felkelésnek.

1988. július 31-én Jordánia királya, Huszein televíziós beszédben hozta alattvalói tudomására, hogy a Jordán nyugati partvidékét nem tekinti többé országa részének, és a területet a PFSZ gondjaira bízza.

Ciszjordániát Izrael létrejöttekor csatolták a hasemita királysághoz, és mivel az izraeli fennhatóság alá került területekrôl is százezres nagyságrendben menekültek a palesztinok részben ide, részben a Jordánon túli vidékre (Transzjordániába), a sivatagi ország kisszámú ôslakosságával szemben máris többségbe kerültek, amelyet aztán tovább növelt az 1967-es háborút követô menekülthullám. A palesztinok kezdettôl fogva távolságot tartottak az ôslakosokkal és magával a királysággal szemben is, attól kezdve viszont, hogy 1964-ben megalakult a PFSZ, a palesztinok lojalitásának hiánya Jordánia legfontosabb destabilizációs problémája lett. 1967-tôl a gerillacsoportok egyre-másra indítottak akciókat Transzjordániából Ciszjordániába, amelyek izraeli ellencsapásokat váltottak ki.

Jordánia 1970-ben katonai erôvel Libanonba üldözte a felkelôk többségét, és szétverte hadi infrastruktúrájukat. Huszein király a következô évek szövevényes politikai játszmái során többször is megpróbált óvatosan a palesztinok képviselôjeként fellépni, annak ellenére, hogy az Arab Liga már 1974-ben a PFSZ-t tette meg ügyük letéteményesévé. Késôbb Huszein mégis ilyen minôségben lehetett a munkapárti Simon Peresz tárgyalópartnere, aki egy végleges jordániai-palesztin államalakulatban látta a megoldást. Ezt Huszein, tekintettel országa belsô stabilitására, csak erôs megszorításokkal tudta elképzelni. A nyolcvanas évek közepén, a PFSZ politikai szerepének és súlyának a mélypontján megpróbálta bevonni Arafatot egy olyan megoldás kialakításába, amely lényegében saját fennhatóságának elismertetésére vezetett volna.

A jordániai uralkodó végül a palesztin felkelés ereje láttán adta fel végleg egyesítô törekvéseit, és ezért mondott le Ciszjordániáról. Döntését sem Izrael, sem az amerikai külpolitika nem vette komolyan, nem tekintette véglegesnek. Ô maga azonban igen. Sôt talán azt is felismerte, hogy az Intifada nemcsak az izraeli megszállás, hanem az ô hatalmas összegû fejlesztéseket ígérô, paternalista mézesmadzag-politikája ellen is irányul. Mindenesetre a novemberi algíri nyilatkozat után az elsôk között köszöntötte és ismerte el a független palesztin államot. (Huszein döntése egyébként gazdasági válságba sodorta Jordániát. A ciszjordániai vállalkozók kivonták pénzüket az ottani bankokból, és megcsappant az az összeg is, amelyet az Öböl menti arab országokban dolgozó palesztinok utaltak át.)

A Jordán nyugati partvidéke tehát politikai szempontból senki földje lett – gyakorlatilag pedig olyan terület, ahol az egyetlen felségjogi tény az izraeli megszállás. A helyi lakosság természetesen nem akarta elfogadni ezt a helyzetet, és augusztusra állítólag már kilenc kidolgozott javaslat érkezett a megszállt területekrôl a PFSZ vezetôihez a független Palesztina kikiáltására. Ekkor már valószínûleg nem az volt a kérdés, hogy a PFSZ elfogadja-e végre a Biztonsági Tanács 242. számú, Izrael létét elismerô, az 1967 elôtti állapotok helyreállítását követelô, de a palesztin menekültek ügyében konkrét elôírást nem tartalmazó határozatát. Az volt a kérdés, hogy milyen széles konszenzust lehet e körül létrehozni a palesztin mozgalmak körében, illetve az arab világban. A PFSZ vezetôsége október elején eldöntötte, hogy a Palesztin Nemzeti Tanács következô ülése elé terjeszti a független palesztin állam kikiáltását szorgalmazó javaslatot. Az ülést az amerikai elnökválasztás és az izraeli parlamenti választások utánra idôzítették. Eközben Arafat Marokkóban, Líbiában, Irakban, majd Jordániában is érvelt és egyeztetett, és egyszersmind Huszein királlyal is megbékélt.

Aztán elkövetkezett az a bizonyos november 15., amikor 253 szavazattal (46 ellenében) érvényre emelkedett az a bizonyos politikai nyilatkozat. Másnap, a kijárási tilalommal sújtott megszállt területeken egy ugyan csak papíron, de mégiscsak létezô államot jelképeztek a mindenütt felbukkanó, négyszínû palesztin zászlók.
 


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/