Ungvári Mihály
Iványi Gábor: 1975.
Beszélô, 1998. június

A napokban került a kezembe a Beszélô 1998. júniusi száma, és meglepetéssel olvastam Iványi Gábor 1975 címu írását.

Ennek az esszének az olvasása közben jutottam arra az elhatározásra, hogy „visszabeszélek”, bár egyáltalán nem az erôsségem az írás, de mivel családomról, azaz édesapámról, néhai Ungvári Sándorról is szó esik, ezért úgy döntöttem, hogy a magam részérôl egy kicsit kiegészítem Iványi úr írását.

Bár az alapgondolat már 1998. november 21-én a Wesley János-napok délutánján fogalmazódott meg bennem, ahol dr. Majsai Tamás „tanár úr” lenyugözôen mutatta be a Metodizmus Magyarországon 1945 után és a MET történetének kezdetei címu elôadásában az egyházak helyzetét az üldöztetési idôszakban.

Ebben az idôben Iványi Gábor sokat járt édesapámnál, hogy segítsen családunkon. Tudomásom van arról is, hogy nemcsak a mi gondjainkat tekintette magáénak, hanem más felekezetek vezetôinek, tagjainak a sorsát is.

1975 tavaszán ismerkedtem meg Iványi Gáborral. Ekkor a Május 1. úton egy mozgássérültek számára kialakított intézetben folytattam gimnáziumi tanulmányaimat több mint 100 sorstársammal. Ide azért kerültem, mivel 1971-ben egy robbanásos balesetben elvesztettem mindkét lábam combban, és a jobb szememet is. Hárman egy lövedékkel játszottunk, és az felrobbant. Amikor osztálytársamnak beszéltem arról, hogy én hiszek az Istenben és Jézus Krisztus megváltásában, örömmel vettem tudomásul, hogy ebben nem vagyok egyedül, sôt azonnal meghívott a XX. kerületi Metodista Imaházba, ahol Iványi Gábor úr az egyik lelkész, és nagyon kellemes, barátságos összejövetelek vannak vasárnaponként. Gyorsan meg is kértük rá, ha lehetséges, szervezze meg számunkra is a vasárnapi együttléteket. Nagyon boldogok voltunk Balázs József barátommal, aki szintén egyik szenvedôje a balesetünknek, hogy egy ilyen lehetôséget kaptunk a jó Istentôl. Akkoriban csak akkor tudtunk istentiszteleten részt venni, ha havonta egyszer hazautaztunk Cseténybe.

Csodálatos volt bekerülni abba a kis nyájba, és együtt énekelni, imádkozni azokkal a testvérekkel, akik befogadtak, szerettek bennünket. Már az elsô alkalommal felajánlották, hogy akinek igénye van az istentiszteletek látogatására, nyugodtan eljöhet vallási hovatartozás nélkül.

Sokkal nagyobb meglepetés volt számomra, amikor megtudtam az egyik vasárnap reggel, az indulás után nem sokkal az autó vezetôjétôl, hogy a lelkipásztoruk, Iványi Gábor milyen helyzetben van a rendôrség és az Állami Egyházügyi Hivatal által. Nem akartam mindjárt az elején a mi családunk gondjaival terhelni, meg talán sokkal jobban érdekelt az a meghitt légkör, mely a gyülekezeti életet jellemezte Kispesten, vagy ahol éppen tartották az összejöveteleket. Oly nagy hatással volt ránk, hogy az intézetben állandósultak a „bizonyságtételek” a vasárnapi lelki áldásokkal kapcsolatban. Heteken belül olyan méreteket öltött az igény, hogy nem volt elég 2-3 forduló a Trabanttal, hanem taxikat is igénybe kellett venni a mozgássérültek szállítására. Soha nem volt akadály számukra az utazgatás, bárhol is volt az istentisztelet. A lelki táplálékon kívül minden hétvégén gondoskodtak a teljes ellátásról. Egyszer meg is jegyeztem, hogy „tudomásom van arról, hogy egy páran csak a finom ebéd miatt jönnek az összejövetelre”, erre azt a választ kaptam, hogy „nem baj, Misikém, addig is jó helyen vannak”. Nagyon hosszú idônek kellett ahhoz eltelnie, hogy ezt megértsem. Jöttek-vittek, még akkor is, amikor már ki voltak tiltva az intézetbôl a „felforgató tevékenységük” miatt. Pedig állami gondozott fiatalok is jártak ki Kispestre, akiknek az állam akkor sem tudta megfelelôen biztosítani a családi és szociális hátteret.

Aztán egyszer úgy adódott, hogy beszámoltam édesapám szélmalomharcáról az akkori Állami Egyházügyi Hivatallal, majd a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsával, és nem utolsósorban a Veszprém Megyei Rendôr-fôkapitányság különlegesen ügybuzgó Csillag József századosáról.

A beszámoltak után Gábor és kedves felesége szinte azonnal a vállára vette a csetényi gondokat. Nem sokkal késôbb, 1975 ôszén édesapámat ref alá helyezte a „kalapos ember”. Mi, gyerekek a családban csak így hívtuk, mert mindig kalapban és bôrkabátban volt, mint a filmeken a nem feltunô rendôrspiclik. Soha nem felejtem el azt a segítôkészséget az Iványi család részérôl, amellyel felkarolták ezt az ügyet, pedig tudták jól, hogy teljesen másak a vallási nézetei édesapámnak, mégis sajátjukként kezelték az üldöztetésünket. Gábor és kedves felesége, Évike azonnal leutaztak hozzánk felvilágosítani, segíteni, beszélgetni a hivatalos folyamatról, a megoldásról. Többek között „kiképzett” engem arról, hogy el kell járnom a Kádár-titkárság Panaszirodájára, és mesélnem kell arról, hogy mi az, amit aláírtak Helsinkiben, és hogy melyek azok az emberi jogok, amelyeket megsértenek édesapám fogvatartásával. Talán majd nem zavarnak el, mivel 100 százalékos rokkant vagyok. Nekem nagyon tetszett a dolog, de végül csak elzavartak, mert megkérdeztem, hogy „tessék mondani, hol van ebben az országban egy olyan szerv, amely az igazságot képviseli?”

Úgy gondolták, hogy ez a kijelentésem nem tartozott a házi feladatomhoz. Hiába mondtam el azt is, hogy kilencen vagyunk testvérek, ebbôl hat eltartott gyermek, kettô súlyos idegösszeroppanást kapott Csillag József állandó zaklatásától, én pedig, mint mondtam, szintén rokkant vagyok. A két testvérem a mai napig úgy érzi, hogy a rendôrség figyeli és követi ôket. Édesapám akkoriban a környéken hat faluban volt leszerzôdve az ivóvízszolgáltatás miatt a tanácsoknál. Ô biztosította a kutak és orvosi rendelôk karbantartását. Ezért, ha nem oldják fel a refet, a család létfenntartását teljesen lehetetlenné teszik. Semmi sem hatotta meg ôket, nem volt megoldás, nem hatódtak meg, nem engedtek. Maradt a harc.

Nagyon sok volt a tennivalónk, tudniillik Iványi úr mindig gondoskodott valami kis meglepetésrôl a hivatalos szervek felé. Nem volt akadálya annak sem, hogy télen éjszaka utazzon feleségével, szüleivel Cseténybe. Egy kívülálló olvasó számára elképzelhetetlen az a tél, amely a Bakonyban uralkodott a hetvenes években, de néha még napjainkban is. A közlekedés szinte lehetetlen, de ha kellett, ôk mindig ott voltak.

Boldog vagyok azért, hogy Budapestre kerültem, mert így megismerhettem egy olyan embert és családot, mint az Iványi család. Egy olyan lelkészt, aki nem félt és nem ijedt meg a hatóságtól, annak kegyetlen retorzióitól. Minden energiáját, erejét arra fordította, hogy az elesett, jogsértett lelkésztársakon, embereken segítsen. Szeretetben, hosszúturôen, kegyesen, felebaráti szeretettel, felekezetmentesen felöltözték a könyörületes szívet, a jóságosságot, hosszúturést, mint Istennek választottjai.

Köszönöm mindazt a munkát, fáradságot, melyet az akkori intézeti társaimért, családomért, valamint édesapám Missiójáért (Isten Gyülekezete Szövetsége Missiója) tett Iványi úr az elmúlt 25 évben. A jó Isten gazdag áldását kívánom minden munkájához, imáimmal mindig támogatom.

Litván György
Beszélgetés Soros Györggyel
1999. június

Elszomorított és elképesztett a Beszélô legutóbbi számában megjelent Soros-interjúnak magára az alapítványra vonatkozó része. Szomorúságomat Soros György válaszai okozták, elképedésemet a kérdezôk váltották ki.

Érthetôen elfogult vagyok az ügyben, mert ott álltam az alapítvány bölcsôjénél, s muködésének elsô éveiben elég aktívan tevékenykedtem is benne. Ezzel együtt le kell szögeznem, hogy létrehozásában részt vevôk egyikének sincs – megközelítôen sem – annyi joga az alapítvány muködésének megítélésére, mint Soros Györgynek. Éspedig nem csupán azért, mert ô adta és adja hozzá a pénzt, hanem mert szellemileg is ô fektette belé a legtöbb munkát és erôfeszítést. Neki tehát joga van ahhoz is, hogy bármikor véleményt és irányt változtasson alapítványa ügyében.

Engem azonban elszomorít, hogy Soros korábbi, sokszor kinyilvánított véleményével teljes ellentétben, egyszerre kisebbíteni kezdi saját nagyszeru ötletének, szívós erôfeszítésének és minden várakozáson felüli sikerének jelentôségét, s részben maga is elhinni látszik, amit muvének rágalmazói mondogatnak évek óta. Pedig amit most fanyalogva emleget, élete legnagyobb, történelmi tette volt: a nyolcvanas évek elején megragadta a kellô pillanatot, kitalálta a célhoz segítô, addig nem létezett eszközt, és a magyar értelmiség jóformán minden rétege számára – és az értelmiségen túl is sokaknak – kinyitotta az ajtókat és az ablakokat a világ felé.

Nem igaz, hogy ez egy „klientúra” privilégiuma volt. Az alapítvány évi jelentései, a most meghalt elsô igazgató, a feledhetetlen Kardos László által összeállított „Névsoros”, az éppen e napokban megjelent „Tény/Soros” (Nóvé Béla forrásokon és interjúkon alapuló történeti feldolgozása) ezernyi adattal, meggyôzôen igazolja, hogy az utazási, tanulási, kölcsönös meghívási, könyv- és eszközbeszerzési, publikálási és elôadási támogatások egyre szélesebb és változatosabb körökre terjedtek ki. Nemcsak ismert írók, muvészek és tudósok, hanem addig ismeretlen vidéki muvelôdési körök vagy ambiciózus egyetemi, sôt középiskolai diákok életében ezek az évek, ezek a programok új fejezetet nyitottak.

Igen, kialakult egy „klientúra” is, nagy részben nagyon is érdemes és ráutalt, diszpreferált elemekbôl, ellenzéki vagy félellenzéki csoportokból és orgánumokból, kisebb részben pedig az ilyenkor mindig felbukkanó élôsdiekbôl, ügyeskedôkbôl, ezek száma azonban elenyészô volt a támogatottak tömegében. S mire 1989-ben az alapítvány funkciója valóban megváltozhatott volna, az Antall–Boross-kormány gondoskodott róla, hogy – ha kisebb mértékben is – ismét legyenek az állami támogatástól megfosztott lapok és alkotó csoportok.

Soros György megfeledkezni látszik ezekrôl a körülményekrôl (akárcsak Vásárhelyi Miklós és Kardos László rendkívüli érdemeirôl, az értékek, a szükségletek és a lehetôségek felismerésében tanúsított pompás érzékükrôl), bár más helyütt ô is elismeri, „ez igazán tökéletes volt. Ez volt az alapítvány hôskora.” Sok más hasonló ellentmondás is van ebben a nyilatkozatában, így például a magyar alapítvány önállóságáról és a ’89 utáni változás megvalósítóiról mondottakban. Talán nem figyelt eléggé oda, miközben a kérdezôk szemmel láthatóan nem az igazságot akarták megtudni, hanem saját prekoncepciójukat az ô szavaival megerôsíteni és érvényesíteni. Ilyen erôszakosan és „célratörôen”, ennyire szakszerutlenül és szájbarágósan kérdezni a mai Magyarországon csak a radikális jobboldalon szoktak. Ezért találtam meglepônek az olyan „kérdéseket”, amelyekben ôk maguk párhuzamot vontak az SZDSZ és az alapítvány története közé, kijelentve: „kevés kapcsolatuk volt a magyar népesség fennmaradó részével.” (!)

Az ô fejükben ugyanis „Soros-ország” külön ország, „kváziállamként muködik, állampolgárai vannak, akik mintegy jogosultnak érezhetik magukat a jótéteményeire”. Majd újra: e külön ország „polgárai – akik életének keretét a Soros Alapítvány finanszírozta, a kutatásaikat, az ösztöndíjaikat, a publikációikat ez tette lehetôvé – ily módon az alapítvány függvényeivé, dependenssé váltak”. Miben különbözik ez az alapítvány nemzetietlenségérôl vagy nemzeten kívüliségérôl szóló, sokszor elhangzott hazug rágalmaktól? De a folytatásból kiderül, hogy a történet alapelemeivel sincsenek tisztában, miközben bátran ítélkeznek. És jött Bakonyi Éva, az új igazgató, írják, „és azt mondja, ezután a kórházaknak és az iskoláknak adnak. Azt hiszem, ezt máig nem érti a magyar értelmiség.” (A „klientúra” mibenlétének elemzését csak akkor hagyják abba, amikor Soros kajánul közli, hogy a Beszélô is az ettôl való elfordulásnak esett áldozatul. Ekkor sietve közlik: „Hát egy kulturális-politikai havilap Magyarországon nem tud megélni.”) A fentiekrôl annyit kell tudni, hogy az oktatási és egészségügyi ún. megaprogramok beindítását – több évre szólóan, súlyos dollármilliókkal – csakis maga Soros György határozhatta el, s ez nem is történt másképp. Bakonyi Éva és munkatársai pedig

– az alapító és a Vásárhelyi vezette kuratórium döntései alapján – jól és pontosan végrehajtották e programokat. Emellett

– szerencsére – változatlanul, sôt növekvô mértékben folyt tovább a kulturális és szociális programok meghirdetése és finanszírozása.

Soros György persze jól tudja mindezt, de – a stratégiaváltások iránti közismert vonzalmával – az új elemek hangsúlyozása közben talán nem figyelt a „részletekre”. A szerkesztôknek viszont figyelniük kellett volna. Elképedésemet, talán mondanom sem kell, éppen az okozza, hogy ez az interjú kedvenc folyóiratomban jelent meg.

Válasz Litván Györgynek

Szomorúan vettük tudomásul, hogy lapunk megbecsült olvasójának és barátjának nem nyerte el tetszését az általunk Soros Györggyel készített interjú, mi több, elképedését váltotta ki.

Litván György úgy véli, kérdéseink szakszerutlenek, nem az igazság felderítésére irányulnak, prekoncepciókra vallanak, sôt „szélsôjobboldali” módra „szájbarágósak”. Szívesen elismerjük, hogy az interjú tágabb mufaján belül itt – mint a sorozat címe (Beszélô-beszélgetés) is sugallja – „beszélgetésre” törekedtünk, így hát beszélgetôtársnak s nem mikrofonállványnak, képzeltük magunkat. Éppen ezért nem tartjuk bajnak, hogy kérdéseinkben koncepciók, azaz gondolatok látszanak megjelenni – az ellenkezôjét tartanánk annak. Felmerülhet persze az alapos gyanú, hogy a kérdéseinkbôl kiolvasható gondolatok némelyike nem csereszabatos Litván György vonatkozó gondolataival. Ez a mi Litván György iránti nagyrabecsülésünket nem csorbítja.

De bírálónk téved, ha azt feltételezi Soros Györgyrôl, hogy „nagyvonalúságában” nem törekedett a pontos fogalmazásra, vagy esetleg hagyta magát az orránál fogva vezettetni a ravasz és hipnotikus képességekkel rendelkezô kérdezôk által. Egyrészt szomorúan megvalljuk, hogy effajta készségekkel nem rendelkezünk, másrészt az interjú készítôiként ünnepélyesen kijelentjük, hogy Soros György nekünk nem tunt könnyen az orránál fogva vezethetô embernek.

Tiszteletteljes üdvözlettel,

Babarczy Eszter és Neményi László