Vagyis azt, hogy egy már létezô népszeru dal formájára írjak verset? Miért ne! Igaz, még nem írtam ilyet, de semmi elvi kifogásom nincs ellene. Ha jól tudom, József Attila több verset is írt korabeli népszeru kuplék ritmusára. Balassi korában elég természetes volt, hogy a verseket valamilyen zenei kísérettel, leggyakrabban lantzenével adták elô, noha már általában nem énekelték ôket. A könyvészeti alcím ezért nem is a dallamra, inkább a versformára utal.
De ezek ismert dalok voltak, amelyeket szöveggel együtt ismertek. Nem véletlen, hogy elég volt a címet bedobnia, és máris mindenki tudta, mirôl van szó…
Ez tényleg ellentétes a mai képzeteinkkel. A romantika utáni költészeti mintában a zene és a vers, bár elméletileg még mindig összetartoznak, a gyakorlatban végleg szétválnak. Megszületik az egyszeru, kíséret nélküli és nem dallamra írt vers. Megindul egy ellenkezô irányú folyamat: már nem a közismert dallamra és ritmusra írnak verset, hanem a vershez keresik a neki megfelelô (mu)zenei formát, azaz megzenésítik.
Korábban viszont említetted, hogy a ritmus sokszor elôbb van meg, mint a vers…
Igen, az emberben gyakran elôbb alakul ki valamilyen hallatos szerkezet, és a szöveg aztán tartalmilag már ehhez igazodik. Velem is elôfordult, hogy eszembe jutott egy ritmusképlet minden szöveg nélkül vagy valamilyen vakszöveggel, és aztán arra a vázra aggattam a szavakat. Megszövegesítettem a zenét.
Mindezt igazából csak azért hoztam föl, mert van egy furcsa kényszerképzetem: Balassit nem értjük, éspedig elvi okokból. Sok mindent tudunk róla mondani, de alapvetôen nem értjük…
Már úgy érted, hogy mi, hétköznapi olvasók…
A filológusok biztosan tudják, mirôl beszélek. Arra gondolok, hogy a XVIII. század végén választóvonal képzôdik a magyar kultúrában. Megszakad a folytonosság. Ami elôtte volt, az annyira más közeg, hogy oda az egyszeru magyar halandónak már nincs belépése, sem nyelvi, sem kontextuális értelemben. Már nem tudhatjuk meg soha, hogy mirôl és hogyan szólt valójában az a kultúra, az a költészet.
Ez talán túlzás, de olykor elkél egy történeti értelmezô szótár. Ha már a nyelvi nehézségeknél tartunk, itt van egy rögtön az elején: „Holott kikeletkor / az sok szép madár szól, / kivel ember ugyan él.” Szerinted mit jelent ez az „ember ugyan él”? Ezt a sort sosem véltem teljesen érteni, de, ahogy mondani szokás, sosem mertem megkérdezni. Most itt az alkalom, próbáljuk megfejteni!
Az egyik lehetséges értelmezés, legalábbis a kislányom szerint, hogy ezeket a madarakat az énekszámot követôen a vitézek jóízuen elfogyasztják. Na jó, ez csak vicc, de valamelyest jelzi, mekkora a nyelvi távolság…
Az énekesmadarakat azért nem szokás megenni, bár ennek a megevésdolognak azért még lesz jelentôsége. Viszont a mai fülünk megengedi azt is, hogy a madarak a vitézek igazi társai, akikkel együtt élnek, szabadon a természetben, közös az otthonuk. De lehetséges egy olyan spekulatív értelmezés, amelyre én szavaznék, amely szerint a madárének az föleleveníti, életre kelti, felvidítja az embert párás hajnalokon…
Miközben itt arról beszélünk, mennyire nem érthetjük Balassit, hogy a szó metafizikai vagy történetfilozófiai értelmében elavult, nem föltámasztható költô, közben eszembe jutott, hogy dehogyisnem. Talán két hónapja folyt egy vita a sajtóban a Balassi-kard elnevezésu irodalmi díjról. Az ismert pacifista szervezet, az Alba Kör vezetôje írt egy felháborodott glosszát, mert szerinte ez az elnevezés militarizálja az irodalmat. Hogyan jön össze a kard és a költészet?
Ez elég érdekes álláspont, mert akkor ezek szerint kapásból ki lehetne rekeszteni a magyar irodalomból nemcsak Balassit, hanem Zrínyit és Petôfit is. Sôt még Aranyt is, aki ugyan nem túl lelkesen, de beállt nemzetôrnek, és megírta a Nemzetôr dal címu versét, bár szintén nem túl lelkesen. Vagy ott van Berzsenyi, az Óda a felkölt nemességhez. A magyar költészetben mintha volnának bizonyos hagyományai a marciális erényeknek…
Az ugye nagy morálfilozófiai kérdés, hogy van-e a háborúnak erkölcse.
A megbúvó kérdés ennek analógiájára itt az, hogy van-e, lehet-e a háborúnak költészete? A költészettel összefér-e a gyilkolás?
A két dolog összefügg: amennyiben a háború, például a hon megvédéséért vívott háború lehet erkölcsös, akkor annak miért ne lehetne költészete. A háború ôsidôk óta fô témája az irodalomnak és a verselésnek, akár a szerelem. Az irodalom úgyszólván e két témával kezdôdik. Már ezért sem nagyon értelmes azon lamentálni, hogy miként lehetséges az öldöklésrôl verselni. De a probléma mögött van egy általánosan megfogalmazható és komolyan fölvethetô kérdés: a modern kultúra a nyílt erôszakot saját magán kívülinek deklarálja. Errôl sokat írtak, Foucault és mások. A modern kultúra önképe szerint maga pacifikálta önmagát, nincs benne helye az erôszaknak, a halálnak, a szenvedésnek. Énszerintem ez alapvetôen hazug és önámító kép. Ellenben én többek között éppen a fatalizmusa miatta szeretem ezt a verset, a harcnak az önmagáért való élvezete miatt.
Hol látod a fatalizmust a versben?
„Az éles szablákban örvendeznek méltán, / mert ôk fejeket szednek; / Viadalhelyeken véressen, sebekben, / halva sokan feküsznek; / Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézul holt testeknek.”
Értem már, hogy mit értesz fatalizmuson. Ez az, amit a korban Fortunaként tiszteltek. Balassinál végig keveredik a gondviselés és a szerencse szerepe…
„Jó szerencse, semmi más.” Ám a sors lehet jó sors és balsors is. Szerencse vagy balszerencse. Ha megvan a jó szerencse, akkor semmi más nem kell. Ez a reneszánsz autonómiának, tehát a morális értelemben vett autonómiának a forrása. Így a modern, polgári értelemben vett autonómiának is. Balassi sosem azt kéri, hogy tegye ôt vitézzé az Úr, csak annyit, hogy adjon neki alkalmat, hogy megmutathassa, milyen nagyszeru vitéz. A saját erénye, adottsága így saját tettévé válik. Ezért gondolom, hogy tulajdonképpen a reneszánsszal kezdôdik a modernitás kora, amikor a saját egyéni felelôsségem, teljesítményem, bátorságom az, ami arra érdemesít, hogy elnyerjem az égi jutalmat vagy bármi mást. De mint mondtam, a Fortuna maga kétértelmu: lehet jó vagy rossz. Ezért nevezem ezt a nézôpontot fatalistának, mert ebben nincs választásunk, el kell fogadnunk úgy, ahogy van.
A vitézség bemutatásánál egyszer a jó, másszor a rossz oldal villan fel, a dicsôség és a kaland lelkesítô képeit a halál és pusztulás képei váltogatják, egymásra felelgetve…
Balassitól teljesen idegen az idealizálás. Ez nem verbunkos giccs, ahol a katonaélet arról szól, hogy a fess úrfiak glaszékesztyuben parádéznak a kastélyparkban. Eszébe sem jut elfedni, eltakarni a halált. Úgy vállalja és úgy magasztalja a vitézséget, hogy abban benne van a kegyetlenség, a veszély, a szenvedés és a pusztulás. Egyetlen hazug momentuma, megszépítô vonása sincs ennek az ábrázolásnak. A vitézség dicséretében benne van a kockázat és a barbárság vállalása is. A modern ká-európai értelmiségi szereti az áldozatok nélküli értékeket. Olyan világot képzel el, olyan világban hisz, ahol simán, zökkenôk nélkül folynak a dolgok, és ha tartjuk a helyes irányt, akkor minden rossz és szenvedés eleve kikerülhetôvé válik. Nos, ilyen nincs. Ez egy hazug és önámító illúzió. Hogy – nem elôször – profánul aktualizáljak: nevetséges azt hinni, hogy majd a NATO küld Milousevi´cnek három szál hóvirágot, és ettôl az „Elnök” könnyekre fakad, hamut szór a fejére, és keblére öleli elveszett albán gyermekeit.
Nietzsche szerint el szoktunk feledkezni például születésünk mocskosabb momentumairól, a nemzésrôl, a szülésrôl, ahogy nem szívesen képzeljük el a szüleinket szeretkezés közben…
Valamikor orvosnak készültem, számomra ez természetes. Embereket mostam ki a mocsokból, ortopédasszisztensként hibásan összeforrt csontok eltörését is végeztem. Lassan kihúzni egy fogat, az nem humanizmus, hanem kegyetlenség. Azt egy mozdulattal kell csinálni. Gyakorlatilag nem tudok elképzelni olyan emberi tevékenységet, amelynek ne lenne meg a maga saját, elkerülhetetlen barbársága, amely ne okozna szenvedést másoknak. A fennkölt kívülállás, amely a másik oldalról nézve nem erkölcsi-filozófiai meggyôzôdés, hanem inkább tompa és gyáva közöny, természetesen szintén okozhat szenvedést. De Balassi magától értetôdô tudatossággal és ôszinteséggel fogadja el a harc, a háború világát, sôt még büszke is rá, milyen jól megállja benne a helyét. Nem csupán a párducbôr meg a kacagány lobog, meg leng a magasban a zászló, hanem megesik, hogy elesünk, és a madarak gyomrában végezzük, akik szépen felzabálják ezeket a jó vitézeket.
Ismét felbukkannak, egész más szerepkörben, a madarak, akik az elején olyan vidáman énekelnek…
Így van. A madarak az élet hírnökei, majd a halál és az elmúlás teljesen gyakorlatias jelképei is. Ôbennük testesül meg az élet teljes folyamata, története, ôk a kapocs az égi és a földi világ között. Ez a nyersesség és mégis ilyen erôs elkötelezôdés és metafizikai teljesség az igazán érdekes és magával ragadó ebben a versben.
Azért még mindig nem feleltünk az eredeti kérdésre. Ha a háború jó célért folyik, akkor lehet róla verset írni. De ebben a versben én nem látok semmilyen külsô célt. Magad is mondtad, hogy Balassi ebben a versben a háborút, a harcot önmagáért szereti. De mi ebben a jó? Mi a helyes? Még jól emlékszem, hogy mit szenvedtek tanáraink, hogy amolyan hazafias költeménynek állítsák be ezt a verset…
Holott a modern értelemben vett haza fogalma valószínuleg nem is létezett Balassi számára. Arról nem is beszélve, hogy ha megnézzük katonai és politikai pályáját, bizony nem tekinthetô valami állhatatos jellemnek. Hol egyik, hol másik táborba állt, és harcolt ô körösztények ellen is, pogányok ellen is, ahogy éppen esett. Egyszeruen hivatásos katona volt, akinek az a dolga, az a fô életeleme, hogy háborúzzon. Erre pedig akkoriban bôven volt alkalom. Legnagyobb sajnálatomra személy szerint csak militarista versként tudom értelmezni ezt a muvet: „Vitézek! mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?” – vágja ki rögtön az elején a megfellebbezhetetlen kérdést, amely természetesen „csak” a vitézekhez szól. Hát mi egyéb lehetne az ô számukra szebb? Vagy: „Ellenség hírére vitézeknek szüve / gyakorta ott felbuzdúl, / Sôt azonkívül is, csak jó kedvébôl is / vitéz próbálni indúl; / Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, / homlokán vér lecsordúl.” Ebben benne van a harci mesterség élvezete. „Csak jó kedvébôl is” – veti oda hetykén. Az ellenség teljesen absztrakt, bárki lehet, akit a véletlen az adott helyzetben történetesen a másik oldalon talál. Tök mindegy. A lényeg a harc, az összecsapás. Elég nehéz lenne békésebb vagy akár mélyebb elkötelezettséget bizonyító értelmezést adni a versnek. Ez arról szól, hogy ki kit nyír ki. És valóban semmi nincs arról, hogy a vitézeknek valami magasztos célért, a hazáért vagy a hitért kellene az életüket adniuk. A harc önmagában izgalmas, vérpezsdítô, jó, élvezetes.
Ezek szerint nincs a dolognak semmilyen nagyobb hordereju tétje? Nem ezt a fajta esztétikai minôséget nevezte Lukács lekicsinylôen „kellemességnek”, amely esetünkben történetesen egy meglehetôsen brutális szórakozáshoz kötôdik?
Azért mégis többrôl van szó. Egyrészt a vitézi erény önmagában is jó. Olyan tehetség, amelyre, ha tetszik, ha nem, szüksége volt és van az embereknek. Szükségünk van jó katonákra, ahogyan jó építômesterekre és professzorokra is. Másrészt a dolognak van tétje: mégpedig a virtus, azaz a vitézi erény kiteljesítése. Amirôl az elôbb is szó esett: az önbeteljesítés, a megfelelés az alkalomnak, a kihívásnak, annak a tehetségnek, ami adatott. Ez a reneszánsz-humanista világképben abszolút erkölcsi kérdés, az élet legfontosabb tétje. Aki elszalasztja a szerencséjét, nem lesz azzá, amivé lennie rendeltetett, az nem egyszeruen mulya, hanem bunös, aki elvesztegette az adományt. Ez az, amit a protestáns, majd a polgári etika átörökít a modern individualizmusba. Balassinak speciel a háború adatott, mint az önkiteljesítés színtere, ô ezt elfogadta, és büszke volt arra, hogy meg tudott ennek felelni. Az alkalmasság, a megfelelés hordozója és bizonyítéka a fáma, a hírnév. „Az jó hírért-névért s az szép tisztességért / ôk mindent hátra hadnak…” Ez nem hivalkodás és nagyképuség, hanem része a nagy feladatnak. És Balassinak sikerült. Jó szakember hírében állt.
A vitézségnek talán van más tétje is, mégpedig a személyes megváltás. Néhány verssel korábban olvasható a Hymnus secundus címu verse, amelyben saját vitézségét Balassi kifejezetten úgy fogja fel, mint hogy ezen keresztül tud kapcsolatba lépni istennel. Teológiai jelentôsége van: „Az te nagy nevedben én is most, Istenem / kötöttem fel szablámot, / Sok jó szerencséket várok csak tetôled / s vitézlô sok szép jókot, / Mert nem fizetésért, sem gazdag prédáért / járom, tudod, utamot. / Hanem szent nevedért s az szép tisztességért, / kiben megkisebbítél, / Noha nem méltatlan, mert rút és számtalan / bunömért rám gerjedtél, / De felejtsd el, kérlek, undok vétkeimet / lám már eleggé vertél.” Majd a döbbenetes fordulat: „Te vagy szál kópiám, te vagy éles szablám, / jó lovam hamarsága,” – gyönyöru – „Elmémnek vezére, karjaim ereje / s szüvemnek bátorsága…” Majd: „Orcámrúl töröld el szép vitézségekkel / szégyent, kit mégis vallok.”
Azt hiszem, ebben több dolog keveredik, de teljesen egyéni és szabadon értelmezett formában. Bizonyára hajaz ez a himnusz valamelyest a „Krisztus katonája” hagyományos toposzára, hiszen azt mondja: „Bízván szent nevedbe, megyek örvendezve / bátran káromlóidra.” Ugyanakkor mintha mégis hiányoznék belôle annak az önmagán túlmutató teleológiája. Már nem a Szentföldet kell fölszabadítani, az is elég, ha magunkat sikerül. Ennyiben tehát ez a reneszánsz-humanista etika is benne van, amirôl az elôbb beszéltünk. Vagyis egy régi, hagyományos toposzt teljesen átértelmez és modernizál, új szerepet keres neki. Személyes megváltástörténet, személyes eszkatológia, amelyben saját magáért, a maga buneiért vezekel, méghozzá úgy, hogy jól teljesíti a feladatát. A megváltás éppen az, ha megfelel a neki rendelt küldetésnek, és jó harcos lesz.
Nagyon izgalmas, ahogy az egész egyszerre kint is és bent is van. Vagyis hogy egyfelôl ott az adottság, amelyet elvesztegetni bun, másfelôl mégsincs teljesen ott, meg kell küzdeni érte…
Döntô eleme ennek a reneszánsz személyiségfelfogásnak a próbatétel. Tehát az, hogy a dologért meg kell küzdeni, mert csak akkor van igazán értéke. Az igazi erény csak az ellenállás, a súlyos nehézségek leküzdésében mutatkozik meg. Ami azt jelenti, maradván a harctéren, hogy nem lehetett akárki, valami anyámasszony katonája a másik oldalon. Annak is nagy vitéznek kellett lennie. Ez ôsi eposzi kívánalom, ami végigmegy az egész magyar végvári legendáriumon, beleértve a Szigeti veszedelmet is. De valóban nagyon érdekes ez a kint-is-bent-is-játék. Gyönyöru, ahogyan ezzel játszik, amikor istent látja „jó lova hamarságában, szablyájában, elméjében, karja erejében”. De ez nem bamba ráhagyatkozás, az „úgyis gyôzünk, mert az Úr velünk van” naiv és ütôdött rajongása. Bensôvé teszi a külsô tárgyakat, az eszközöket, a lovat, mintha az is önmaga folytatása, megtestesülése lenne, de ugyanazzal a gesztussal el is távolítja mindezt, sôt még a saját testét is saját magától. Az egész az övé is, de még nem teljesen és nem kizárólagosan az övé. Ahogy mondtad: meg kell érte küzdeni, és soha nem tudhatod, a végsô ítélet hogyan szól majd, veled lesz-e az áldás és szerencse, vagy mégis elbuksz, és holtan végzed a harcmezôn. Hihetetlenül összetett és hátborzongatóan, vérfagyasztóan izgalmas személyiségkép.
A Hymni Ad Tres Sacrosantam címu fohászában szabályos alkut ajánl istennek: „Ne halogasd megszabadulásomat, / Mert ha elveszek is uram, mi hasznod? / Aval ugyan nem öregbül hatalmod.” Talán Dávid király volt utoljára ilyen pofátlan. „De ha megmentesz, ez jók következnek:” – és akkor itt sorolja a szerzôdés pontjait. „Egyik ez, hogy mind holtomig dicsérlek, / Másik meg ez, hogy azok is megtérnek / Kik segedelmedrôl kétségben esnek.” Saját, külön bejáratú egyezséget kínál. Maga a vitézség az, amelynek révén be fogja mutatni az Úr erejét ezen a földön. Nem az isteni ügyért harcol, hanem a teremtett világ egyik elemének, a vitézségnek a nagyszeruségét és gyönyöruségét mutatja be.
A kereskedelmi zsargonban ma ezt úgy mondanák, hogy ô a mintadarab. De ebben az értelemben katonai teljesítménye egyben morális teljesítmény is. A híres mondat errôl szól: „Az jó hírért névért s az szép tisztességért / ôk mindent hátra hadnak / Emberségrôl példát, vitézségrôl formát / mindeneknek ôk adnak.” Nem arról, hogy csak a vitéz lehet nagyszeru és igaz ember, hanem arról, hogy a vitéz, amikor önmaga vitézségét kiteljesíti, akkor az egyetemes emberi lét kiteljesítésében jeleskedik. A harcmezôn az emberi nem legszebb és legnagyszerubb megtestesítôje a jó vitéz. Ahogy a tábortuznél feltehetôen a jó énekmuvész vagy mesemondó, a bíbor szalonokban pedig az okos és ravasz diplomata. A vitézség zárt, önmagában is teljes világ, nem szorul semmi másra, megvannak a saját összetevôi, mint az udvari embernek az iskola, a palota vagy a sétatér. A vitézi világ is ilyen zárt világ, megvan a saját értékrendszere, és a jó vitéz az, aki ezeket az értékeket maximálisan képes teljesíteni. A vitéz azzal, hogy vitéz, saját magán keresztül mutatja be a világnak, hogy milyen nagy az Isten. Ez az erkölcsi tett, ez a virtusban az erény, ha szabad ezt a tautológiát alkalmaznom…
De Balassinak megadatott a költôi tehetség is, az a lehetôség, hogy nagy költô is legyen. Szerinted melyik volt neki a fontosabb: hogy nagy költô legyen, vagy híres harcos?
Talán nem szentségtörés, ha azt mondom, hogy szerintem az utóbbi. Bár büszke volt poétai tudományára, és szívesen tetszelgett benne, sôt volt már muvészi öntudata is, ahogyan láttuk, azért ez mégiscsak afféle játszadozás volt neki, hobbi, amelynek szabadidejében hódolt. Nem volt költô a szó modern értelmében, aki az írásra teszi az életét, ott akar megmutatkozni, létrehozni valamit. Nem az volt a hivatása. És talán nem is volt a szellem embere – ellentétben már mondjuk Zrínyivel –, aki úgy hitte, hogy a költészetével, a gondolataival kell szolgálnia valami nemesebb célt, a hazáját vagy a nemzetét vagy valami effélét. A versírás szórakozás, és teljesen személyes ügy. De a harc, az más. Az maga az élet.
Erkölcsi parancs ide, önkiteljesítés oda, azért érzôdik, hogy igazán szeret háborúzni, nem? Született militarista…
Ebben nem látok semmi kivetnivalót. Sôt úgy gondolom, hogy paripán száguldani vagy tankot, pláne harci repülôgépet vezetni nagyon jó, kéjes érzés lehet. És miért ne lenne az? Elvégre ez is fontos része az emberi jellemzôknek: a harc képessége és élvezete, amelynek ára az önfeláldozás parancsa. Hogy közben feltétel nélkül alávetjük magunkat Fortuna szeszélyének, és elfogadjuk, hogy bármikor ott veszhetünk. Az erôszak nem önmagában erkölcstelen. A mértéke, az aránya és a motivációja az, ami erkölcstelen lehet.
Visszatérve a személyiségre: a modern individualitás a belsô és külsô erôs szembeállításával operál. Ez a reneszánsztól és Balassitól teljesen idegen. Valóban úgy gondolták – hiszen ez a fiziognómia korszaka –, hogy az emberre ki van írva a lelke. Nem kell pszichológus, mélylélektani búvár, aki majd kibányássza valódi énedet, hanem csak rád kell nézni, és minden világos. Ahogy a személyiség sem végzôdik a fizikai létem határainál, nem a bôröm a választóvonal, hanem a személyiség kiterjed a forgóra, a nyeregkápára, a lóra.
Ez számomra végtelenül rokonszenves felfogás, ennyiben mélyen konzervatív, premodern lélek vagyok én is. Mert az a kérdés, hogy mit jelentenek a személyiség határai. A személyiségemhez tartozik-e ez a rajtam lévô cipô, a lakásom, a tévém, a ház, ahol lakom, a lift. Azt hiszem, ezek valahogyan mind szintén hozzám tartoznak, egyszeruen azért, mert én választottam ôket, én választottam azt a környezetet, ahol élek. Úgy hiszem, semmiképpen sem a mezítelen testemnél végzôdnek az énem határai, és ez hasonlatos ahhoz, ahogy a reneszánszban errôl gondolkodtak.
Eszerint benned és a Balassiban közös a modernitás kritikája? Vagyis mindketten elvetitek a modernitás találmányát, miszerint a lélek legmélyén rejtezik egy külvilágtól teljesen elkülönülô belsô mag?
Azt hiszem, nálam ez inkább egyfajta meghasonlottság, mint kritika.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu