Temesi Ferenc regénye, a Por,
két kötetben jelent meg: a második rész 1987-ben.
Addigra már sok részlete napvilágot látott
folyóiratokban: a mu ezen szemelvényei bizonyára a
lapok kedvencei voltak, könnyedén lehetett hosszabb vagy rövidebb
terjedelmu szövegrészeket válogatni, ahogyan éppen
a rendelkezésre álló oldalszám megengedte,
nem volt szükség elôzményre, folytatása
sem volt kötelezô. Ezt a páratlan rugalmasságot
a Por szerkezete tette lehetôvé: Temesi regénye ugyanis
lexikon, enciklopédia vagy szótár.
A szövegek tagolásának elvben számtalan módja lehet, és különösen érdekesek azok a megoldások, amelyek valami meghatározott, konvencionálisan rögzített, külsôdleges rendbe szorítják mindazt, aminek formát adnak. Ilyenkor óhatatlanul egymásra vonatkoztatjuk a természetadta vagy hagyomány megôrizte szilárd és állandó keretet, és azt, ami ennek alárendelôdik. Gondolhatunk itt a „versfejekbe” rejtett nevekre és idézetekre, vagy akár az olyan alakzatokra, mint az idézetekre felfuzött történet. Lehet ilyen „külsôdleges” rendezô elv a négy évszak, a tízparancsolat, a csillagképek vagy az alapszínek: szemben a végtelen (ámbár megszámlálható) számsorral, ezek az áttekinthetôség, a rend, a végesség biztonságát nyújtják.
Betubôl elég kevés van, szóból – elvileg – végtelenül sok, de tudjuk, hogy hagyományosan csak korlátozott számban szoktak a szótárakba kerülni: a szótárak kezelhetôségét (egy-két kötet, még ha vaskos is) a hagyomány garantálja, no meg a szótárszerkesztô önkénye (koncepciója, preferenciái, világképe, ízlése). Noha a szótár látszólag csak szavakat gyujt egybe, s azokat (a szavakkal azonos vagy más nyelven) megmagyarázza, egy adott kor szótára mindig árulkodik azokról a történelmi-társadalmi körülményekrôl, amelyek között keletkezett. A szótárszerkesztés korántsem valami idôtlen, objektív, örökérvényu tevékenység. A jó vagy valami okból nevezetes szótárakat szerzôjük neve alapján tartjuk számon.
Különös összjátékba lép tehát a külsôdleges rendezô elv (a beturend), a nyelvi tények felsorolható, objektíve leírható sokasága (a szavak), a szótárszerkesztô válogatásának óhatatlan szubjektivitása s az, amit a Por alcíme ígér: „regény”.
A regény sokszálú, nehezen zabolázható, mégis összefogott és koherens valami: mindenképpen távol áll tôle az a mechanikus és véletlenszeru tagolás, ami egy szótárt jellemezne, s részeit – szemben a szótár egységeivel – összefuzik bizonyos azonosságok (helyszín, szereplô, idô, motívum stb.).
Hogy mi volna a különbség szótár, lexikon és enciklopédia között, esetünkben nem túl érdekes kérdés. A szöveg(ek) beszélôje magát rendszerint szótárírónak nevezi. A szótár felkínálja azt a lehetôséget, hogy összevissza (ahogyan éppen „szükségünk van rá”, ahogyan bizonyos szavak kikeresése igényli) olvasgassuk. Azt is lehet, hogy az utalásokat kövessük végig. Olvashatjuk az elejétôl a végéig is (amit igazi szótárral soha nem teszünk, regénnyel viszont éppen így szokás tenni).
Két okból fejtegetem ilyen hosszan a mu megformálásbeli jellegzetességeit: egyrészt húzom-halasztom azt a pillanatot, amikor nyíltan állást kell foglalnom Temesi regényének értékét illetôen; másrészt szeretném kiemelni e regény újszeruségét, rendkívül tudatos megalkotottságát, amely abban az idôben feltunôvé és izgalmassá s máig is érdekessé tette. Temesi maga is reflektál erre az eredetiségre, az ötlet egyediségére s egyben másolhatóságára: Az ötlet címszóban arról számol be, hogy a szótáríró „azon a reggelen megtudta: egy gyors kezu kazár tollnok lexikon formában jelentetett meg egy regényt. A kazár nyomdai átfutási idôket ismerve nem nagy kunszt, mosolygott savanyúan.” Nyilvánvalóan Pavic´ Kazár szótárjáról van szó, amelyet – s ezt Temesi finoman érzékelteti a szócikk hátralevô részében, ahol arról esik szó, hogy „Óvakodj a tolvajoktól!” – a szótáríró az alapötlet közönséges eltulajdonításának tekint. Az olvasónak persze lehet némi rossz érzése: elôször is, mintha lett volna már Temesi elôtt egy román és egy német regény is (kutat kétségbeesve romló emlékezetében), amely ugyanerre az ötletre épített; másodszor pedig zavaró a magabiztosságnak, a kétely nélküli önbizalomnak, az uralomnak az a hangja, amelyet nem elôször hall megszólalni a szövegbôl.
Minden bizonnyal ez az a hang, ami megnehezíti a regény mai olvasását, s ez lehet annak is az oka, hogy annak idején a könyv nem vált kanonikussá, de még csak kultuszkönyvvé, divattá sem. Holott minden adottsága meglett volna hozzá tizenkét éve is, hogy beleszóljon a magyar prózatörténetbe (s ma is, hogy átírhassa e történetet). Itt a nagy találmány, a könyv legnagyobb erénye, a szótárforma; itt az idôrend érdekes, patchwork-szeru kuszasága és lazasága; itt az anekdota, amelyet Esterházy visszahelyezett jogaiba
(s amely, nem mellékesen, olvasmányossá teszi a szöveget). Az elbeszélô meg-megjelenik a szövegben, kibeszél olvasójához, szól a készülô murôl – önreflexív, játékos vonásai is vannak hát a szövegnek. Miért nem jön mégsem össze (Temesinek vagy az olvasónak)? Méltatlanul mellôzött murôl van-e szó, vagy csak félsikerrôl, esetleg teljes kudarcról?
Emlékezetes, hogy az egész szótár voltaképpen egyetlen helyszín, a Porlódnak nevezett város történetét, ismert és ismeretlen szereplôit, az elbeszélô porlódi gyermek- és ifjúkorát mondja el, családjának történetébôl szemelget, így azután a szócikkekben visszatérnek szereplôk, helyszínek, történetek részletei. A város – fiktív neve ellenére – egyértelmuen megfeleltethetô egy létezô magyar városnak, Szegednek: az elbeszélô alig is titkolja ezt. Ez az eljárás nem érthetô. Fölöslegesnek látszik egyszeruen másként elnevezni a regény helyszínét, s meglehetôsen átlátszó is az, hogy ebben a névben a por szó „rejlik”, rögtön hozzáfuzve a helyszínhez az értékelés indexét.
Az elbeszélônek, fogalmazhatnánk tehát túl egyszeruen és igazságtalanul, megvan a véleménye errôl a városról, amit rögtön két módon (a címmel és a város átnevezésével) olvasói tudomására is hoz. Ez persze nem így van, hiszen a város egyben emlékek tárháza is a számára, kiapadhatatlan inspirációs forrás, a kultúra, az irodalom, a barátságok, szerelmek és furcsaságok hona. Mégis: az egész könyvben érezhetô az a gesztus, hogy a mindentudó, tárgyát maradéktalanul ismerô elbeszélô adja át nekünk, olvasóinak, ismereteit és nézeteit. Ez az elbeszélô (még ha olykor panaszkodik is, még ha a történelem homályára utal is, ha olykor töredékesen fogalmaz is) mindig ura annak, amit elbeszél, mindig képes felülrôl látni tárgyát, mindig többet tud nálunk, mindig birtokolja világát.
Ennek jele az értékelések, a szerzôi nézôpont magabiztossága, kikezdhetetlensége, irónia nélkülisége is, de talán ebbôl fakad az is, hogy a regény nyelvi szólamait is mindig uralma alá hajtja. Ha a szegedi (porlódi) népnyelv szólal meg a szövegben, arra az elbeszélô mindig felhívja a figyelmet, annak oka és jelentôsége van; az elbeszélôi szólam mindig egyforma marad, nem szivárog bele sehonnan semmi más beszédmód (vagy ha igen, arra ismét csak reflektál). Így azután az anekdoták gazdagságához a nyelvé nem mérhetô; egyetlen, jól körülhatárolt (nyelvi) nézôpont uralkodik a szövegen. Ez a nézôpont az elbeszélôé, avagy Szeles Andrásé, avagy Temesi Ferencé – ismét egy átlátszó bújócska a nevekkel –, aki nagy élvezettel gyujtögeti családja, városa és saját élete kerek történeteit. Ennek a sztorizgatásnak a modalitására azután gyakorta a nosztalgikus, múltidézô, megbocsátó hangnem a jellemzô, ahol – ismét – rendben vannak az értékek, soha nincs kockázat, mi tudjuk, mi mit jelent, mi mennyit ér.
Az anekdota klasszikus, múlt századi vagy század eleji formájában van jelen a regény szövetében: Temesi nagy kedvvel imitálja az adomázás hagyományos formáját, s nincs szíve megbontani, átalakítani, kiforgatni. Így azonban elsodródik az egész szöveg az anekdotagyujtemény felé, mintegy másfél évszázad családi és városi legendáinak, vicceinek, édesbús és mulatságos történeteinek foglalatává. A szótárforma akár arra is alkalmat adna, hogy a szöveg mindazt végigpróbálgassa, verstôl a drámáig, egysorostól az eposzig, félmondattól a rajzig, ami a regénybe nem szokott beleférni; Temesi csak nagyon visszafogottan, óvatosan s általában igen ritkán váltogatja a szövegtípusokat. Nem él azzal a szabadsággal, amelyet – paradox módon – a szótárszerkezet mechanikussága biztosítana számára. (Esterházy Bevezetése sokkal inkább beteljesíti ezt a lehetôséget.) Van ugyan kotta, hangjáték, esszé és idézett újságcikk, de az olvasó alapélménye mégiscsak az egynemuség. Ismét igazságtalan lehet a megfogalmazás: Temesi mintha az anekdota humorára bízná magát, neki magának viszont mintha nem lenne humora. A kicsiszolt sztorinak kell megtennie a magáét, még ha az elbeszélô fahangú és lassú beszédu is.
Van továbbá a Porban valami ártatlanság: mintha nemigen érintené meg a kor, amelyben született, de az a kor sem igen, amelyet átfog. Ha csak arra gondolunk, hogy ezekben az években (a 80-asok második felében) Bodor, Mészöly, Krasznahorkai, Nádas, Esterházy, Márton László és mások milyen muvekkel álltak elô, akkor fel kell hogy tunjön: Temesi regénye ezekhez képest kifejezetten rózsaszínu, s ha egy-két politikailag sikamlósabb (de változatlanul az anekdota szintjén mozgó) részletet kivennénk belôle, bármikor íródhatott volna. Hiába is várnánk tôle, hogy akár az emberi kapcsolatok, akár a hatalom természete, akár a hatalmi beszéd kijátszásának módja – e korszak jeles tárgyai – kerüljenek a látószögbe. A sodró mese, a kultúrtörténeti kaleidoszkóp, a szociográfiai adalékok sora, mi tagadás, sokkal súlytalanabbnak tunik a kor prózája legjavánál.
Szeged ismerôinek és a szegedieknek
nagyon fontos könyve lehet Temesi Porja. Érdekességét
máig (és még nagyon soká) megôrzi azok
számára, akik remek történeteket várnak
tôle, akik egy város históriájában szeretnének
csemegézni, akik arra kíváncsiak, milyen módon
lehet nem hagyományos módon, mégis élvezetesen
olyasvalamit írni, amit korábban szociográfiának
neveztek. S ha most állást kellene foglalnom, keményen
és egyértelmuen, hogy az 1987-ben teljessé vált
Temesi-mu milyen is, akkor azt mondanám, hogy irodalmilag kiábrándító.
Nagy, elszalasztott lehetôség. Mondhatjuk, miért is
ne mondhatnánk, hogy Temesi a posztmodern úttörôje
– ha a posztmodernet nem tekintjük önmagában értékelô
kategóriának, s hát miért is tekintenénk.
Mondhatjuk, hogy az a forma, amelyre ráakadt, elôremutató
jelentôségu, hogy teljesítménye tiszteletet
érdemel, hogy muve máig olvasható maradt, hogy részeiben
olykor kiváló munka.
Temesi Ferenc: Por. Regény. Második
kötet. L–Zs. Bp., Magvetô, 1987
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu