Vincze Gábor

Magyarellenes hecckampány Romániában 

1987. február 27-én Bukarestben Nicolae Ceauescu jelenlétében tartotta együttes ülését a „magyar és német nemzetiségu dolgozók” tanácsa. A felszólaló Gere Mihály (az RKP KB Politikai Végrehajtó Bizottsága póttagja, a Magyar Nemzetiségu Dolgozók Tanácsának elnöke) megnyitó beszédében kijelentette: a magyar tanács elôzô napi ülésén felszólalók „kifejezték értetlenségüket és felháborodásukat, hogy a Magyar Népköztársaságban, a szomszédos szocialista országban hivatalos személyek, közírók és történészek is rágalmakat koholnak a román realitásokról, pártunk és államunk nemzetiségi politikájáról, elferdítik a történelmi igazságot, valójában megpróbálják vitatni a békeszerzôdéseket, az államhatárokat”. Erre a fölszólalásra az adott okot, hogy Budapesten 1986 végén megjelent egy szakmunka, az Erdély története.

Erdély története a magyar történetírás egyik „érzékeny” területe volt. Mivel a Rákosi- és Kádár-rezsimek szinte betegesen óvakodtak attól, nehogy „megsértsék” a szomszéd népek „érzékenységét”, ezért – többek közt – évtizedekig Erdély történelmével sem lehetett igazán foglalkozni. (Résztanulmányok olykor megjelenhettek, ám azok is igyekezték megkerülni az ún. kényes kérdéseket…) A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának (TKKO) kezdeményezésére átfogó kutatások indultak a szomszédos országokban élô magyarság kulturális helyzetének fölmérésére. Ennek során fölmerült az az igény is, hogy végre – 1946 után – készüljön egy tudományos igényu összefoglaló munka Erdély történetérôl. Ránki György, az MTA Történettudományi Intézetének helyettes igazgatója már 1975 ôszén írott levelében jelezte Kornidesz Mihálynak, hogy az intézet a következô ötéves tervében szeretne Erdély történetérôl összefoglaló munkát készíteni. Ezt többek közt azzal indokolta, hogy az „utóbbi években igen sok tanulmány és könyv jelent meg román történetírók tollából Erdély történetére vonatkozóan, melyek a közös múltat érintô, rendkívül lényeges és érzékeny problémát meglehetôsen egyoldalúan tárgyalják”, ráadásul „a nemzetközi tudományos világ, a külföldi publicisztika, illetve közvélemény-formáló fórumok a román propagandacélú idegen nyelvu összefoglalókból, erôsen egyoldalú kiadványokból meríthetik információikat”. (Erdély történetérôl Romániában a kommunista korszakban az elsô szintézis még a hatvanas évek elején elkészült – ebben részt vettek ottani magyar történészek is, és magyarul, valamint nyugati nyelveken is kiadták.)

A munkálatok a hetvenes évek második felében valóban elkezdôdtek, de a kötet megjelenéséig tíz évnek kellett eltelnie.

Az 1996-os téli könyvvásár egyik szenzációja kétségkívül a háromkötetes Erdély története megjelenése volt.

A majd 2000 oldalas, „agyonjegyzetelt” kötetet vitték, mint a cukrot. (Az elkövetkezô években három kiadást ért meg. Szerintem az Akadémiai Kiadónak sem azelôtt, sem azóta nem volt ekkora közönségsikert elérô szakkiadványa…) A kötet megjelenésének ürügyén Romániában – országosan irányított – magyarellenes kampány indult.

Korábban is megjelentettek már olyan – szakmunkának álcázott – propagandakiadványokat, amelyekben a magyarság általában negatív színben tunt föl. (Ezek a munkák ugyanazokat a toposzokat tartalmazták, mint a hetvenes évek vége felé megjelent írások. Például: Erdélyben egyedüli „autochton” nép a román; a honfoglaló magyarság egy nálánál magasabban fejlett román civilizációt talált Erdélyben; a magyarok ezer éven át elnyomták a mindenkor többségben lévô románokat, stb. Ezek a klisék egyébként Ceauescu hetvenes évekbeli beszédeiben is megtalálhatók.) A hetvenes évek vége felé megjelenô írásaikban azonban a Pascu–Dra?gan-féle „történelmi iskola” tagjai már elég durva hangnemben tüzeltek a magyar kisebbségre. A rezsim perfidségét jól mutatja, hogy a magyar nyelvu országos lapok kénytelenek voltak átvenni a román sajtóból olyan szélsôséges, fasisztoid szellemu írásokat is, mint Ion Spa?la?telu Szent Bertalan hosszú éjszakája címu kirohanását. Ugyancsak 1978-ban jelent meg a Teroarea horthysta în partea nord-estica a Transilvaniei címu könyv, amely a magyar kisebbséget (legalábbis az észak-erdélyieket) kollektíve fasisztának bélyegzi, az észak-erdélyi románság szenvedéseit pedig apokaliptikus méretuvé növeli. (Ez utóbbit „javított”, bôvített változatban a nyolcvanas évek közepén is kiadták.)

1984–85 körül Bukarest magyarságpolitikájában bizonyos módosulás figyelhetô meg. Korábban ugyanis a rezsim egyik jellemzôje a taktikai rugalmasság volt – tehát valódi céljait sikeresen tudta leplezni többek között azzal is, hogy ha szükséges volt, idôlegesen visszavonulót fújt. A nyolcvanas évek közepe táján azonban a Ceausescu-rezsim egyre merevebbé vált, ami több okkal is magyarázható. Egyfelôl a belsô helyzet még a hetvenes évek végéhez képest is tovább romlott. Az egyre mélyülô gazdasági válság, az ellátás összeomlása azt a veszélyt vetítette elôre, hogy éhséglázadásokra kerülhet sor, esetleg máshol is megismétlôdik az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk. Ilyen válsághelyzetben természetesen minden totalitárius rezsim a felgyülemlett indulatok más irányba történô levezetésére, bunbakkeresésre törekszik. Mivel az „örök bunbak”, a zsidóság addigra szinte eltunt (kivándorolt) az országból, magától értetôdô volt, hogy helyét a magyarság vette át a soviniszta propagandában. (Ez már csak azért is egyszeru volt, mivel a román tömegek a szinte évszázados soviniszta agymosás után meg voltak gyôzôdve a magyarság „történelmi bunösségérôl”.) A pártvezetés helyzetét a belsô válság növekedése mellett a megváltozott nemzetközi viszonyok is rontották. Helsinki után elôtérbe került az emberi jogi dimenzió, a nyugati média mind nagyobb teret szentelt ennek a kérdésnek, ráadásul az ún. etnikai reneszánsz következtében a kisebbségi kérdések iránt is sokkal érzékenyebb lett a Nyugat, mint korábban – Romániának pedig évrôl évre rosszabb lett a híre.

Ceausescu a mind surusödô bajok láttán egyre agresszívebbé, türelmetlenebbé vált a magyar kisebbséggel szemben. Talán érezte, hogy az idô nem neki dolgozik, mert a nyolcvanas években már nyoma sincs a korábbi taktikázó, kisebb részengedményekkel manipuláló politikájának. Ráadásul a napi ügyek alakításában egyre nagyobb befolyásra tett szert a „first lady”, Elena Ceausescu, aki korlátoltabb, erôszakosabb volt férjénél. Több megbízható forrás szerint a magyarsággal szembeni politikát a nyolcvanas évek közepétôl már az ún. 2. sz. iroda, tehát Elena Ceausescu határozta meg, akinek a magyarsággal szembeni, zsigerinek mondható gyulölete közismert volt.

Ion La?ncra?njan nagy felháborodást kiváltó könyvének (Cuvînt despre Transilvania) 1983-as megjelenése után sorozatban adták ki a szélsôségesen soviniszta, fasisztoid szellemu muveket. (La?ncra?njan könyvének megjelenése után 36 magyar író tiltakozott a fasisztoid mu kiadása miatt. Ez volt a legszélesebb köru összefogás a romániai magyar szellemi életben 1989 elôtt.)

A sajtókampány már évekkel az Erdély története megjelenése elôtt, 1984-ben elkezdôdött. A Magazin Istoricban, a Contemporanulban és a România Literara?ban sorozatban jelentek meg a párttörténészek (Mircea Musat, Stefan Stefa?nescu, Ion Calafateanu és mások) írásai, melyekben „leleplezték” a magyar történészek „történelemhamisításait”. Ezeknek az írásoknak egy részét a magyar lapok is kénytelenek voltak leközölni. (Az 1985–86-ban megjelent cikkek mennyiségét jól mutatja, hogy külön testes kötetbe gyujtötték össze, majd románul és nyugati nyelveken is újra megjelentették ôket: Jocul periculos al falsifica?rii istoriei. Bucuresti, 1986, Editura Stiintifica? si Enciclopedica?.)

Amikor Magyarországon megjelent a háromkötetes kézikönyv, a rezsim a korábbi kampányt fölerôsítette. Ennek részeként a Magyar Nemzetiségu Dolgozók Tanácsa 1987 márciusi ülésén „mindenki” elítélte az Erdély történetét, azonban az Erdélyi Magyar Hírügynökség (és más, ugyancsak megbízható beszámolók) szerint voltak, akik nem vállalták a rájuk kirótt szerepet. Például a szászrégeni Bálint Ferenc – miután visszautasította, hogy az elôre megírt szöveget február 25-én fölolvassa, „megöngyilkolta” magát – vagyis gyanús körülmények között meghalt…

A román kampány nem állt meg az ország határainál, hanem a nyugati médiában is fölbukkant, ugyanis a londoni Times 1987. április 7-i számában fizetett hirdetés (!) formájában megjelent St. Pascu–M. Musat–Fl. Constantiniunak odahaza már magyarul is publikált kirohanása: Tudatos történelemhamisítás a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt címmel. A rezsim bízott benne, hogy a nyugati közvéleményt meg tudja nyerni magának. Nem vették észre (vagy nem akarták észrevenni), hogy a korábban bevált módszerekkel már semmire sem mennek, és a rezsimnek immáron semmi hitele sincs Nyugaton…

Miközben a magyarellenes hecckampány fölerôsödött, a bukaresti pártvezetés a nyelvpolitikában is fordulatra szánta el magát. Az addig használt „nemzetiségre való különbség nélkül” és „a haza összes honpolgára”, „együtt lakó nemzetiségek” stb. kifejezéseket fölváltotta a „magyar nemzetiségu román dolgozók” kifejezés. Úgy tunik, ezzel a kifejezéssel a pártvezetés megpróbálta a magyar nemzeti kisebbséget mintegy „virtuálisan eltüntetni”. 1985–86-tól lassan általánossá vált e kifejezés használata. 1988-ban a Magyar Dolgozók Országos Tanácsának nevét is megváltoztatták: Magyar Nemzetiségu Román Dolgozók Tanácsára. Hogy miként fogadhatta az erdélyi magyar értelmiség „románná válását”, arra jó példa a ma magyarországi nemzetközi jogászként ismert Bíró Gáspárnak (a Limes-kör Sepsiszentgyörgyrôl kitelepedett tagjának) a kifakadása: „Ez példátlan az 1945 utáni korszakot illetôen: voltunk kisebbségek, nemzetiségek, együttlakók, együttélôk, de most rá kell jöjjünk, hogy tulajdonképpen románok vagyunk!”

Visszatérve az Erdély története kapcsán kirobbant kampányra, valójában nem a két ország történészei közti vita, hanem egyoldalú román vádaskodás folyt. 1990-ben, amikor az Erdély rövid történelme francia nyelvu változatát bemutatták Párizsban, a meghívott román történészek a nyílt színi vitában képtelenek voltak akár egyetlen meggyôzô érvet is felhozni saját álláspontjuk alátámasztására. Az Erdély-kötet megjelenése óta immáron több mint tíz év telt el, de Romániában még mindig nem jelent meg a budapesti kiadványhoz fogható „ellenkötet”…
 
 

Stefan Pascu–Mircea Musat–Florin Constantiniu:

Tudatos történelemhamisítás a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt

(Részlet)

„Már eleve sajnálattal kell megállapítanunk, olyan munka áll elôttünk, amely alapvetô tételeiben és következtetéseiben nem különbözik a sovén és revizionista irányzatú, régi magyar történetírástól. Végiglapozva ezt a munkát, az olvasónak az a benyomása, hogy a szerzôk hihetetlen módon kiléptek az idô keretei közül, mert a Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadójának gondozásában 1986-ban kinyomtatott kötetek, úgy tunik, több mint négy évtizeddel ezelôtt íródtak. És mégis, a valóság ez: a munka napjainkban látott napvilágot a legmagasabb tudományos fórum égisze alatt, felelôs szerkesztôje pedig a magyar kormány egyik tagja.

A román szakemberek elemezni fogják Erdély történetét és véleményt mondanak a munka lapjain felvetett fontosabb kérdések mindegyikérôl. Ezúttal csupán összképet kívánunk nyújtani olvasóinknak errôl a munkáról, kiemelve az értékeléshez szükséges összetevôket, ami nem vezethet, csak egyetlen következtetésre: Erdély történetének s következésképpen a román nép történetének durva meghamisításával, népünkre nézve egyaránt káros és sértô tételek hangoztatásával, Románia területi épsége elvitatásának kísérletével van dolgunk.”

(Az írás teljes terjedelmében magyarul a bukaresti Elôre 1987. március 13-i számában jelent meg.)
 
 


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu


 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/