Furmann Imre

Vihar a sátorban

Lakitelek 1987

---

1987 szeptembere van, gyönyöru idô, és zötyögök a KP 68-04 rendszámú mogyorószínu Trabanttal Serfôzô Simon költô társaságában az Alföldön át Miskolcról Lakitelek felé.

Nem tudjuk, mi lesz itt, de sejtjük, hogy ez most már több, mint a lassan rendszeressé vált szabadszájú irodalmi rendezvények egyike. Lezsák Sanyi szervezett már itt néhány kemény, még a hatalomhoz nem túl közel álló embert is felszisszenésre késztetô rendezvényt. Lezsák alig szerepelt a nyilvánosságban, híre mégis eljutott – szájhagyomány útján – nagyon sok emberhez.

A kocsiban tudom meg, hogy Pozsgay is ott lesz. Nem akarom elhinni, Simon meg csak nevet: majd meglátod. Eltévedtünk, valami bekötôúton hajtunk, de ezt is élvezzük. Felszabadultak vagyunk.

Lezsákék háza a falutól kijjebb van, egy földúton közelíthetô meg. Az úton meg az út mellett már autók tömege.

A kertben áll egy nagy katonai sátor, bent asztalok, székek, lócák. Kint egy jelenléti ívre feliratkozunk, kifizetjük az ebédet, rágyújtok, szétnézek. Sok ismerôs arc és még több olyan, akit csak hírbôl ismerek. Pozsgay Imre valóban itt van. És itt van Bogár Laci, Kulin, Elek, Csengey. Nagy kavargás az udvaron, bemegyek a házba, Lezsák lót-fut, szervez, de azért mindenkihez van egy jó szava, egy kézfogás, megáll egy-két pillanatra, aztán már megy is tovább, eltunik, majd valahol a kert másik végén megint látom, az egyik helyi segítônek magyaráz valamit. Majd már a sátorban, a mikrofonnál látom, szólít mindenkit, menjünk be a sátorba.

Akad székem, sokan állnak a bejáratnál. A sátorban rekkenô a hôség. Már feszült a levegô. Csend lett abban a pillanatban, ahogy Lezsák elkezdett beszélni. Lezsák késôbb is élt ezzel a módszerrel. Az MDF országos gyulései rendszerint akkor kezdôdtek meg, amikor elkezdett beszélni. Akkor mindenki bejött a terembe, néma csend lett, és elkezdôdhetett az érdemi munka. Lezsák hangja fátyolos és vékony, beszéde végén felkérte Fekete Gyulát az elnöklésre.

Fekete Gyula gördülékenyen és okosan beszélt. Ismertem ôt már az évenkénti Tokaji Írótáborokból, ahová a nyolcvanas évek közepétôl, mint költô, én is meghívást kaptam. A többi neves írót is ismertem már: Csurkát, Csengeyt, Csoórit, de semmit nem tudtam Bíró Zoltánról, Für Lajosról vagy Joó Rudolfról. Az irodalom terein éltem, mint kezdô költôt engem is a népi vonulathoz soroltak. Jó volt ehhez a társasághoz tartozni, megtisztelô volt a neves írók, költôk barátjának, ismerôsének tudni magam. Mi, kezdô írók természetesen felnéztünk Csoórira vagy Csurka Istvánra és más neves írókra, például Konrád Györgyre, akinek a Látogató címu könyve alapmu volt egyetemista korunkban, rongyosra olvastuk.

Fekete Gyula Pozsgayt szólította. Pozsgay felemelkedik: „A bizalom iszonyatos terhét érzem ebben a meghívásban, és nagyon kell kapaszkodnom, hogy mondanivalóm végére ne veszítsem el ezt a bizalmat.” Ennél a mondatnál éreztem át teljesen azt, hogy ez már nem irodalmi klub, irodalmi összejövetel a rendszernek való odamondogatással. Pozsgay a mondandója végén bizony elveszítette azt a bizalmat, amit az elején élvezett. Az utána következô felszólalók legalábbis sokkal élesebben vetették fel a kérdéseket. Pozsgay politikus volt, taktikázott. Jó volt ôt hallgatni, a jelenléte pedig azért azt is jelentette, hogy olyan nagy bajunk ebbôl az összejövetelbôl nem lehet. De ahogy következtek egymás után a felszólalások és különösen a szünetben zajló kiscsoportos beszélgetések jelezték, itt már a taktikázó magatartás kevés. Furcsa paradoxon, hogy ezt az érzést pontosan Pozsgay beszéde és jelenléte szabadította fel. Csurka István beszél. Dörgedelmesen. Hatalmas tapsot kap.

Benda Kálmán szól. Kifogásolja, hogy ha nemzeti összefogásról van szó, akkor másokat is meg kellett volna hívni, és nem ért egyet a meghívás elmaradásával. Nem tudom, hogy kikrôl beszél, neveket nem említ.

Sorjáznak az okos felszólalások, fáradunk. Ebédszünet: gulyásleves, kávé, cigi, beszélgetés.

Ebéd után már nincs meg a helyem, állok a sátor hátsó bejáratánál. Pillanatok alatt akkora vihar támad, hogy dôl, borul a sátor, néhányan esernyôvel a fejük fölött állnak a sátorban. Pont szegény Csengey beszéde alatt többször elmegy a hangosítás, alig lehet érteni, amit mond. Lengyel László szenvedélyesen beszél: ha a gazdaságban néhány hónapon belül nem történik változás, mehetünk gyümölcsöt szedni Törökországba, mint a lengyel társadalom elitje.

Konrád György beszélt a többpártrendszerrôl, majd Elek Pista következett. Ô mondta ki egyedül, hogy mi nem vagyunk azonos pozícióban Pozsgay Imrével, hiszem ô mégiscsak a jelenlegi politikai elit egyik felelôs vezetôje, bármennyire is korlátozott a szerepe, tehát mi azért nem egy táborban vagyunk. Ekkor már elöl ültem, idônként ki-kimentem rágyújtani, levegôt venni, beszélgetni, kávézni.

Bíró Zoltán javaslata után Fekete Gyula felkért néhány embert, hogy fogalmazzanak meg egy nyilatkozatot. Ekkor már biztosan tudtam, hogy ezt az egészet tovább kell vinni. Én is fel akartam szólalni, de ez késô délután már szinte reménytelen volt, annyian jelentkeztek. Néhány esszészeru történet volt nálam gépelt formában, történetek a napi kínokról a mai Magyarországon.

Késô délután ért véget a találkozó, hosszan búcsúztunk egymástól, a Lezsák családtól, akik szimpatikusan, szerényen és remekül szolgálták ki az összejötteket.

A Trabanttal négyen indultunk hazafelé. Serfôzô Simon mellett útitársunkul szegôdött Bertha Zoli Debrecenbôl, meg Elek István.
 
 

*
 
 

Lakiteleken 1987. szeptember 27-én 181-en jöttünk össze. Forgatom a találkozóról kiadott könyvet: remek anyag, idônként belefelejtkezem a felszólalások olvasásába. Olvasom a résztvevôk névsorát, és kipipálom, hogy a felszólalók közül mennyien lettek késôbb az MDF tagjai. Nos: 41-en szólaltak fel, írásban 9-en adták be a felszólalásukat. Az ötven ember közül húszan léptek be utóbb az MDF-be. A 181 résztvevô is különbözô politikai alakzatokban találta meg a helyét késôbb. És ez talán így van rendjén. Persze ebben nem vagyok biztos. De ez már egy másik történet.

Lakitelek szép volt és jó volt. Romantikus idôk jöttek utána, izgalmas idôk. Jó volt bekerülni a „nagypolitikába”, és jó volt kiszállni. Lezsák egyszer, évek múlva azt mondta, hogy a sátrat nem lehet újra felállítani. Igaza van. Más idôk járnak. De azért annak a találkozónak a könyvét érdemes olvasgatni. Okulásul, hogy mit is vesztettünk mindnyájan a kirekesztôsdivel, a sértôdöttségekkel, a sokszor gyerekes vádaskodásokkal.