Tradicionális cigány közösségben, ha van is ilyen, problémát nem jelent, mert az alkalmatlan szülôket a család, a közösség pótolja. A közösségek felbomlásának jele, ha ez a jelenség a társadalom szeme elé kerül.
A cigány hivatásos nevelôszülôk képzésének során ez bizonyult a legnehezebb kérdésnek. Az akadályaikat sikeresen legyôzôk nehezen értették meg az elesetteket. Azzal érveltek – az elôítéletekkel egybehangzóan –, hogy ha bennük volt elég akarat a fölemelkedéshez, amazokban is lehetett volna. Aztán, ahogy sorra elmesélték családtörténetüket, egyéni életútjukat, kiderült, mi volt az a pont, ahol ki tudtak lépni az ôket is fenyegetô ördögi körbôl. Gondoskodó szülôk. Erôs család. Segítô környezet vagy éppen hivatásos segítôk. És kétségkívül: személyes kvalitások. Ezek után könnyebben megértették azokat, akiknek ilyen kapaszkodójuk nem volt. És elhitték: nem minden esetben igaz, hogy „csak akarni kell”.
Legsúlyosabb gond napjainkban a munkanélküliség. Ennek következménye a városokba, elsôsorban a fôvárosba történô tömeges felvándorlás. A munkalehetôség reményében odahagyott – az egykori „CS”-program keretében épült – nyomorúságos hajlékok eladhatatlanok. Az albérlôk vagy önkényes lakásfoglalók könnyen válnak hajléktalanokká. Aki többéves fôvárosi tartózkodás során netán legális lakáshoz jut, azzal mint egyetlen értékkel, holtbiztosan sikertelen üzelmekbe fog. A korán – de már nem hagyományos módon – férjhez menô lányok mellett nem áll stabil család, közösség. A születô gyerekek számos esetben már nem is a hatóság, hanem az anyák kezdeményezésére intézetbe kerülnek. Alkalmatlanságuk stigmája arra ösztönzi ezeket az anyákat, hogy újabb élettársaktól újabb gyerekeket szüljenek. A kétségbeesett bizonyítási kényszernek így egyre több gyerek esik áldozatul. A testvérek-féltestvérek szétszóródnak, ki intézetbe, ki nevelôszülôhöz kerül, egyik-másik ideig-óráig az anyával marad. Az anyák viszonya a különbözô apáktól származó gyerekekhez teljesen különbözô lehet: egyikhez ragaszkodnak, másikról lemondanak. A testvérek nem érzik egymást testvéreknek, elôfordul, hogy nem is tudnak egymásról.
Az életlehetôségektôl megfosztott fiatal nôk termékenysége nem a diadalmas élet jele, hanem válságtünet. A feladatukra tudatosan felkészült hivatásos nevelôszülôk nem tudják megállítani a pusztító folyamatokat; nem tudnak megbirkózni a sorsukat sokszorosan reprodukálók minden szerencsétlenségével; nem tudják helyreállítani, ami sosem volt a helyén. Csak mentik, aki menthetô; alkalmas családokkal pótolva a széthullott családokat, egzisztenciális és lelki-szellemi bázist teremtve a felbomlott közösségek helyett. Kapcsolataikról szólnak az alábbi esetek.
Móni
Hajdúhadházról származik; abból a községbôl, ahogy egy „keleti” és egy „nyugati” telep döbbentheti meg évtizedek óta az arra tévedôt: ez is Magyarországhoz, sôt Európához tartozik.
15 éves korában már a második gyerekét szülte egy helybeli élettárstól, aki aztán évekre börtönbe került. A gyerekeket az állam vette gondozásba, és magyar nevelôszülôkhöz helyezte ôket. Móni tudja, hol vannak a kislányok, levelet váltott a nevelôszülôkkel, fényképet kapott róluk. Amikor egyedül maradt, Pestre költözött anyja után, aki akkor már a fôvárosban próbált megélni. Itt ismerkedett meg Miklóssal, de a tôle származó kislányát sem nevelte egy percig sem; a csecsemô a szülészetrôl gyermekkórházba, onnan pedig csecsemôotthonba került. Családgondozó segítségével lakáshoz jutottak a fôváros dzsumbujnak nevezett részén, és a családgondozó kezdeményezte azután a „családegyesítési” kísérletet. Ekkor már megvolt a Miklóstól származó második kislány is, ô nem került intézetbe. Az ô nevelésére való hivatkozás – lám, képesek rá! – adott alapot a családgondozói buzgalomnak.
A Miklóstól származó elsô kislányt – szintén Mónika nevut – hároméves korában helyezte a GYIVI az újonnan kiképzett cigány hivatásos nevelôszülôhöz, Terihez. Közös erôvel létrejött a kapcsolat: két szakember közremuködésével találkozott a két család Teriék otthonában. Ettôl kezdve egy darabig rendszeresek voltak a látogatások. Teri nagy megértéssel és türelemmel tanítgatta Mónit – neki is vannak hasonló korú lányai –, tegezte a fiatalt, ô viszont magázással adta meg a tiszteletet az idôsebb anyának. Miklós békésen üldögélt a családi asztalnál, elfogadta a kínálást, a pici is nagyon jól érezte magát. Móni látta, hogy kislánya itt jó helyen van, és a „családegyesítés” új variációját vetette fel: ô bizony a kicsit is szívesen bízná Terire, sôt azokat, akik távol vannak, magyar nevelôszülôknél, szintén ideadná. Aztán ritkultak a találkozások, Miklós elmaradt. Móni panaszolta, hogy nagy cirkuszok vannak, Miklós meg is verte, amiért elôzô élettársát látogatja a börtönben. Azt is elmondta, hogy Miklós nem dolgozik, ôt zavarja az utcára pénzt keresni. Egy alkalommal Mónika hiába leste az erkélyrôl, mikor jön már az anyja: Móni nem jött el a megbeszélt idôpontban. Váratlanul állított be késôbb, mondta: különvált Miklóstól, az anyjánál lakik sokadmagával, a pici is vele van. Adott Terinek egy telefonszámot. Elmúlt egy év, még több is. Teri már nem tudta, mit mondjon a kislánynak. Egy napon feltárcsázta a telefonszámot. Mondta, ô a GYIVI munkatársa, Mónika külföldi örökbeadását intézné, ha a szülôk hozzájárulnak. „És mit fizetnek?” – kérdezte Móni. Azóta nem hívják. Ô sem jelentkezik. Talán rájött a trükkre. Teri azzal nyugtatja Mónikát, hogy anyjának bizonyára sok gondja-baja van, nem kell rá haragudni. Aztán úgy hallotta, a pici is bekerült a GYIVI-be, ha úgy van, ô magához venné. Móni most új élettárssal él, új gyereket szült.
Margit
Szolnok megyei faluban született, kilencen voltak testvérek. A szülôk Pesten dolgoztak, ô látta el kisebb testvéreit. Nem járt iskolába, analfabéta. Felnôve ô is a fôvárosban próbált szerencsét. Férjhez ment, négy fia született, kaptak egy másfél szobás panellakást. Férje súlyos beteg lett, évekig ápolta, amputálni kellett a lábát. Mire meghalt, idegileg ô is teljesen kikészült. Rokonai biztatására eladta a lakást, az árának egy részébôl kültelki kulipintyót vásárolt. Nem bírta az egyedüllétet, új élettársat fogadott magához, aki rövidesen börtönbe került egy verekedésért. Ettôl még jobban kikészült. Mire az új gyereket megszülte, a korábbinál is rosszabb állapotban volt. A kislány fejsérvvel született, operálni kellett, megmondták: számítson rá, hogy ép értelmu sosem lesz. Kórházból került csecsemôotthonba. Margit nevelte a négy fiút, kapta értük az árvaellátást, rendszeres támogatást, megvoltak. Néha meglátogatta a kislányt. Kiszabadult az élettárs, eladták a kulipintyót, és „kéz alatt” vettek egy lakást Újpesten, amit már az eladó is ilyen módon szerzett magának. Tiszta rom volt a lakás, rengeteg munkával rendbe hozták valahogy. Közben a kislány, miután ritkán látogatta, két és fél éves korában hivatásos cigány nevelôcsaládba került. A nevelôszülôk, Anikó és Sanyi és a család saját gyerekei nagy szeretettel és gondoskodással vették körül. Tisztában voltak az állapotával, habár mindenrôl, például a fülmutétrôl nem álltak rendelkezésre dokumentumok, de a kortársakhoz képesti lemaradását sok jelbôl tapasztalták, és nagy türelemmel kezelték. Johanna szépen megindult a fejlôdésben, és egy év alatt önmagához képest nagyon sokat fejlôdött. Megmutatták pszichológusnak, pszichiáternek, rendre beszámoltak a tapasztalt tünetekrôl, megkapták az eligazítást. Margit már terhes volt a második élettárstól való második gyerekkel, amikor jelentkezett Johannáért: ha a négy fiát tudja nevelni, ez is az övé, miért ne tudná. Nagyon helyes – így a szakember –, csak türelem, mert itt most nincs kapcsolat anya és gyerek között, annak elôbb ki kell alakulnia. Anikó könnyeit nyelve hangoztatta, ô annak örül, ha a kicsi visszakerülhet vér szerinti anyjához. A találkozások során azonban Margit egyre türelmetlenebb és erôszakosabb, a kislány egyre zaklatottabb, Anikó egyre idegesebb lett. De mint igazi anya, azt mondta: ha Margitnak nincs türelme, ez az állapot mindennél rosszabb, akkor inkább intézkedjék minél hamarabb a gyámhatóság, és Johanna kerüljön vissza a családjához. Csakhogy a gyámhatóság az illegális lakáshelyzet miatt nem intézkedhetett. De mert Margit kitartóan követelt, a nevelôszülôk megígérték: adott idôpontban Johannával együtt ôk fogják meglátogatni a vér szerinti családot, hadd ismerkedjen a kislány leendô környezetével. El is mentek, és Margit már az udvaron azzal fogadta ôket, hogy „takarodjatok innen, ne gazdagodjatok meg az én gyerekembôl!” Johanna megijedt, sírva bújt az igazi anyuhoz, kérte, hogy menjenek innen haza. Margit azóta nem jelentkezett. Nyilván megszült, talán már terhes a következôvel.
Ica
Nógrád megyébôl jöttek fel Pestre, mert lakóhelyükön megélni nem tudtak. A házuk megmaradt, eladhatatlannak bizonyult, és a pesti dzsumbujban szereztek egy lakást. Illegálisan persze, nem került a nevükre. Ica takarításokat vállalt, férje alkalmi munkákat, amíg bírt dolgozni. Fiuk nem fejezte be az általános iskolát, „megélhetési” bunözésekbe keveredett, börtönben is idôzött. Összekerült egy többgyerekes nôvel, aki két szép unokát szült Icának. Az anya könnyen belenyugodott, hogy a gyerekek csecsemôotthonba kerültek: hét gyereke közül csak egy maradt vele. Ica látogatta az unokáit, szeretett volna a gyámjuk lenni, de a gyámhatóság az illegális lakáshelyzet miatt ehhez nem járult hozzá. A négyéves kislány és kétéves kisfiú nevelôcsaládba kerültek.
Ica jelentkezett: látni szeretné a gyerekeket. Játékkal, édességgel érkezett a találkozóra, és meggyôzôdött róla, hogy a vele egykorú nevelôszülôknél a gyerekek helyzete megnyugtató. Mégis azt közölte, hogy meg akarja kapni ôket mint a gyámjuk, noha az ok, ami miatt ez korábban sem sikerült, nem szunt meg.
Következô alkalommal vele jött a fia is a találkozóra jelenlegi élettársával és még néhány rokonnal. Az új élettárs, akinek saját gyerekét az anyja neveli, ölbe vette a kislányt, és mondta neki, hogy most már ô lesz az anyukája. Felajánlotta a nevelést az egyik rokon is. A kislány megriadt az ismeretlen sokadalomtól, éjszaka bepisilt. Ica megértette, jobb, ha egyedül jön, és amíg nincs reális alapja annak, hogy megkaphatja a gyerekeket, errôl nem esik szó.
A „Dzsumbuj Iroda” családgondozója végképp alkalmatlannak tartja az apát, és véleménye szerint szegény nagymama is hiába törekszik. Már csak a környék veszélyessége miatt is (mindennapos ügy a gyermekprostitúció, a kábítószer) az a gyerekek érdeke, hogy a nevelôcsaládban maradjanak.
Tímea
Felbomlott család, otthontalanság, munkanélküliség várta, amikor kikerült az intézetbôl. Összebújt egy fiúval, önkényesen elfoglaltak egy lakásnak még jóindulattal sem nevezhetô helyiséget. Zolikát születése után azonnal csecsemôotthonba utalta a gyámhatóság. Tímea hiába járt a GYIVI-be és mindenféle önkormányzati hivatalokba segítségért, évek múltak el, mire egy lakásnak nevezhetô szoba-konyhához jutott a nyolcadik kerületben. Addigra két újabb gyereke született, Zolikára nem maradt ideje, lelki energiája. Látogatásai azért is ritkultak, mert érezte: nincs már kapcsolata ezzel a gyerekével. Zolika nevelôcsaládba került. A rendezett környezetben, szeretô szülôk és három nagylány testvér társaságában görcsei feloldódtak, mozgékony, vidám, érdeklôdô, énekelni nagyon szeretô kisfiú vált belôle. Ô lett a család dédelgetett kedvence. Amikor Miki is a családba érkezett, kicsit megsínylette egyeduralma megrendülését, de hamar összebarátkoztak. Még hasonlítanak is egymásra, akárha igazi testvérek lennének.
Hosszú idô után került elô Tímea. Úgy gondolta, van lakása, élettársa alkalmanként pénzt keres, két gyereküket nevelik, hazavinné Zolikát is. A találkozóra bejött a GYIVI-be az egész család. Zolika egész idô alatt nyargalt a folyosón testvéreivel, tologatta a kicsi kocsiját. Megismerte Tímeát, de nem tudott mit kezdeni vele. Ugyanígy volt Tímea is. Az apa végképp úgy viselkedett, mint egy idegen.
A nevelôcsaládban a három lány összebújva sírt. Zolika benyitott hozzájuk: „Mit sírtok, úgysem hagylak itt benneteket!”
A következô találkozón Tímea megköszönte a nevelôanyának a szeretô gondoskodást. Tisztában van vele, hogy a nevelôcsalád jóval több esélyt teremt a gyereke számára, mint amennyi tôle telne.
Irén
Kiskorú volt még, amikor két egymást követô évben szült: egy fiút és egy lányt. Bármennyire is indokolták a körülmények, nehezen viselte, hogy mind a kettô csecsemôotthonba került. Egy alkalommal ellopta ôket, rokoni lakásban húzták meg magukat. A gyerekek apja nem dolgozott, és tehetetlenségét a gyerekeken töltötte ki. Egyszer a kisfiút olyan súlyosan bántalmazta, hogy mire bevitték a kórházba, meghalt.
A bírósági tárgyaláson Irén másodrendu vádlottként szerepelt, amiért kilopta a gyerekeket a csecsemôotthonból, és ezalatt történt a tragédia. Megvonták tôle a kislány láthatását, és szülôi felügyeleti, valamint kapcsolattartási jogának rendezését nagykorúsága idejére halasztották.
Ettôl kezdve Irén csak a nyolcadik kerület éjszakai életében volt látható, aztán onnan is eltunt. Amikor a kislány nevelôcsaládba helyezését javasolta a csecsemôotthon, már az örökbefogadásra való felterjesztése is szóba került. A nevelôszülôk tudomásul vették ezt a lehetôséget. Megszerették a kislányt, anyagilag sem álltak rosszul, egy percre sem okozott volna problémát, ha a helyzet valóban úgy alakul, hogy végképp az övéké lesz.
De Irén jelentkezett a gyámhatóságon és a GYIVI-ben: ô nem mond le a gyerekérôl. Hogyan is tehetné, hiszen senkije-semmije nem maradt, csak ez a kislány és a kisfia sírja.
A nevelôszülôk megrémültek a gondolattól, hogy a kislány fejét megzavarják. Amúgy is sokat kínlódtak neurotikus tüneteivel, mert a négy-öt éves gyerek emlékezett. Babájával nem egyszer eljátszotta a másfél éves korában átélt szörnyuséget.
Irén hajléktalanszállón lakott, munkát is ott kapott. Parányi szobáját tisztán tartotta, és feldíszítette a kislánya fényképeivel. Ragyogó arccal hallgatta a róla szóló történeteket. Neki nincs is más vágya – mondta –, csak hogy messzirôl láthassa, és a kislány megtudja, hogy ô nagyon szereti. Hozott számára egy Barbi babát a GYIVI-be.
A nevelôanya tudatta a kislánnyal, hogy nem ô szülte. De a kapcsolatot a titokzatos szülôanyával csak a Barbi baba jelentette.
Idôközben az apát a börtönben megdolgozta egy misszionárius. Irént is biztosította, élettársa megváltozott.
A lelkész nagyon meg volt hatva a megtért bunöstôl, és szorgalmazta hivatalos egybekelésüket. A fiú szabadságot kapott a börtönbôl, és ezalatt, a pap rábeszélésére és a gyilkos apa kényszerítésére Irén kötélnek állt. Megtartották az esküvôt.
Azóta Irén a válásra gyujti a pénzt.
Gyuri
Még börtönben volt, amikor kislánya, a másfél éves Hajnika nevelôcsaládba került. Levelezés útján értesült az eseményrôl. Ô is megírta, hogy élettársának köszönheti büntetését, aki a törvénybe ütközô cselekményeket követelte tôle. Közölte azt is, hogy többé látni se akarja élete megrontóját, a gyerekét pénzért eladni is kész anyát, viszont a kislány az ô virágszála és egyetlen boldogsága, róla nem mond le semmiképp.
Satnya kis virágszál volt ez a gyermek, húsz hónaposan mint az újszülött kisgida ingadozott-rogyadozott cérnavékony lábacskáin, koravén arcocskáján nem jelent meg mosoly, darabos étel nem ment le a torkán. Nevelôanyja tanította meg járni, enni, beszélni, nevetni – szeretni.
Kiszabadulása után Gyuri azonnal felvette a kapcsolatot a GYIVI-vel és a nevelôcsaláddal, megszépült gyerekével. Csakhogy, amikor a nevelômama bíztatta: „adjál puszit apukádnak”, Hajnika a nevelôapához ment. Gyurinak ez rosszulesett, de megmagyarázták neki, ezen ne csodálkozzon, hiszen a kislány még nem ismeri. Járjon rendszeresen, akkor majd meg fogja tanulni, kihez hogyan tartozik. De Gyuri nem járt rendszeresen, noha szívesen látták. Asztalukhoz ültették, megkínálták, elbeszélgettek vele sorsának alakulásáról, még meg is akarták nôsíteni, hogy rendbe jöjjön az élete. Volt, hogy nem jött a megbeszélt idôpontban, volt, hogy váratlanul, haverokkal állított be részegen. Megsértôdött a rendreutasításért, rossz néven vette a tiltást: ne csókolja szájon a gyereket. Nehezményezte, hogy a kislány ôt még mindig „Gyurinak” szólítja, az „apa” változatlanul a nevelôapával azonos.
Hol dolgozott, hol nem. Hol volt szállása valakinél, hol nem. Így került össze újra a kislány sokat szidott anyjával. Az asszonynak igényei voltak: bunda, ékszerek, nagyobb lakás, miegymás. Elôzô élettársától származó nagyobbik gyerekét nevelte, kisebbiket egy idôre kihozta az intézetbôl, de amikor beteg lett a kisfiú, visszavitte. Eltökélte magában, hogy visszaszerzi a kislányt, és szerez egy nagyobb lakást a szoba-konyha helyett. Bement a GYIVI-be, szidta Gyurit, a megbízhatatlan apát, és követelte a gyerekét, akiért ô fizeti a gondozási díjat az államnak. Vagy legalább a gondozási díjat ne követeljék tôle. Gyuri újra különvált a rosszéletu nôtôl. Hánykódott tovább szállásról szállásra, alkalmi munkából munkanélküli járulékra. Idônként felbukkan valamelyik kerületi családsegítôben és a GYIVI-ben. Panaszkodik a nevelôszülôkre: nem engedik a gyerekéhez.
Erika
Amikor András apjával összekerült, már volt egy gyereke egy elôzô élettárstól, örökbefogadó szülôknél. András apjától hármat szült: egy kislányt és két ikerfiút. Csak közben az apa börtönbe került, s amíg odavolt, Erika egy másik apától is szült kettôt, ôket intézetbe utalta a hatóság. A faluban nem tudtak megélni, pesti rokonokhoz költöztek. De itt sem volt jobb. A sógor kihasználta Erika kiszolgáltatott helyzetét, az utcára is kiküldte. Erikának nem volt más választása, ha pénzt akart keresni, mert munkára nem vették fel sehova egyiküket sem. A csecsemô ikrek megbetegedtek, az egyik különösen súlyos állapotba került. Erika nem merte orvoshoz vinni, mert nem voltak bejelentve. Az utcára ki kellett mennie, hogy ennivalót vihessen haza. A piciket a kilencéves kislányra bízta. Akkor sem volt otthon, amikor a beteg gyerek meghalt. Emiatt letartóztatták, és kiskorú veszélyeztetéséért, gondatlanságból bekövetkezett haláláért a bíróság öt évre ítélte. Hetedik gyerekét már a rabkórházban szülte meg.
A kislány intézetbe került, az életben maradt ikerfiú, Andriska csecsemôotthonba, az újszülött kislány szintén.
Andriskát négyévesen helyezte el a GYIVI Babuékhoz. Józsi, Babu és a gyerekek dédelgetik Andriskát. Andriska boldog, hogy szülei, testvérei vannak. Leveleznek Erikával, fényképeket küldenek neki a börtönbe. „Kedves Nevelôszülôk, köszönöm a fényképet, látszik, hogy Andriskának jó dolga van maguknál. Köszönöm, hogy nevelik helyettem. Kérem, olvassák fel neki, hogy nagyon szeretem, és alig várom, hogy újra velem lehessen.”
Józsi és Babu felolvassák,
hogy Erika nagyon szereti Andriskát, és Andriska aznap a
képeslappal alszik el Józsi mellett. A szülôk
egymásra néznek, és mélyen megértik,
mit jelent, hogy „vér szerinti”.
Keretes:
„Egyszer karolj át egy fát…”
Dokumentumfilm a cigány nevelôszülôkrôl
1998
Rendezô-riporter: Moldova Ágnes
Részletek a filmbôl
Zsuzsi: Anyukámnak volt még egy barátja, aki nem élettársa. Velünk lakott, a barátja. És az se, az se nagyon kapcsolódott hozzám. Nem is érdekelt, engem se. Ôt se. Anyukám se… Ôt se. Szóval nem látszott rajtuk, hogy szeretnek, mert nem mutatták ki. Amit anyunál észrevettem, hogy egész nap legalább százszor magához hív, és én hozzámegyek.
Riporter: A mostohaanyukád…
Zsuzsi: Igen. Az igazi soha nem hívott oda. Én nem is mentem, mert éreztem, hogy ô engem nem szeret, hát akkor minek menjek oda hozzá? Én nem azért szeretem anyut, mert vesz nekem mindent, amit kérek, hanem azért, mert a szeretet jó dolog. (…)
Riporter: Hány puszit szoktál kapni egy nap?
Zsuzsi: Hát, az megvan hatvan-hetven puszi, amit egy nap kapok.
*
Mónika nevelôanyja: Nem tudott puszit adni. Nem tudott! Egy két és fél éves gyermek! És itt tanulta meg. A családban. (…) Kezdôdik az óvodában… Kezdôdik az óvodában ez a cigányság a gyermeknél, hogy ott már a nevelôk, az óvónôk nem úgy állnak a cigánygyerekekhez. Nem tudják, hogy kezelni ôket. Pedig egyszeru a recept, egyszeru nagyon a recept. (…) Kis simogatás, egy kis szeretet, megdicsérem, és mindent el lehet érni a cigánygyerekeknél. Mert ezek… így vannak nevelve: lelkisek. Mónikával volt olyan eset, hogy hát beszélgettünk, és kérdezem tôle, hogy megdicsért óvó néni?, meg szépen rajzoltál?, meg jól viselkedtél? Mónikám, mondom, szokott neked óvó néni adni puszit? Azt mondja: mam, nekem nem ad, csak a többi gyereknek ad. És, Móni, neked miért nem ad, hogyha megdicsér és jól csinálsz valamit? Azt mondja, azért, mert nekem csúnya a bôröm, és azért nem puszil meg.
*
Diósi Ágnes: Ezekben a családokban megkapja a gyerek azt is, hogy… hogy irgalmat gyakoroljon a szülei iránt, ha akármilyenek, akkor is. Hogy szeretni tudja ôket akkor is, ha szegények, akármilyenek. Biztos, hogy nehéz, de akkor is, nem lehet elvenni a szülôktôl azt a jogot, hogy tarthassák a kapcsolatot a gyerekeikkel, már csak azért is, mert akkor aztán végképp lepusztulnának szellemileg, erkölcsileg, mindenhogyan. És a gyereknek is joga van hozzá. És szüksége van rá, hogy tisztában legyen a származásával.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu