Varsányi Erika

Érzések és elkötelezettségek

Nem akarok semmit tôled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jólessék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitôl, én vigyázok rád és megvédelek. (…) Te szamár – mondom neki elkeseredve –, hát nem hiszel semmiben, ami szép és kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze, a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésrôl, az erôsebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket… te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensôséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van!"
(Karinthy Frigyes)


Az alábbi esszében arra teszek kísérletet, hogy szembenézzek azokkal a feszültségekkel, amelyek a családsegítô szakmai szerepébôl következô kötelezettségei és érzései között keletkezhetnek, ahogyan ezeket eddigi gyakorlatom során átéltem.

Mennyi indulat színez egy-egy racionálisan eltervezett folyamatot, amely egy világosan körülhatárolt cél megvalósítására irányul! Ellágyulás és az emberi kapcsolat melegsége, düh és elkeseredés, s a visszatérô kérdés: hogyan lehet másképpen? Hát miért nem értik, hogy csak beszélgetniük és együttmûködniük kellene, s már ettôl is annyi minden megváltozna az életükben? Zsúfolt helyiségben ordítozás, panaszkodás, egymást túllicitáló történetek a kiszolgáltatottságról. Az elsô ajánlat egyszerûnek tûnik: üljünk le, és vegyük sorba a megoldandó feladatokat!

– Ja, itt csak beszéd van, és semmi pénz vagy élelmiszercsomag?! Akkor a viszontlátásra – mondják sokan.

S maradunk négyen-öten.

– Látja, ilyenek ezek! Itt nem lehet semmit csinálni. Ha nem kapnak azonnal valamit, már nem érdekli ôket semmi, és inkább újra azokra szavaznak, akik ellen itt hôbörögnek, mint hogy valamit csináljanak.

Típushelyzet elôre megjósolható fordulatokkal az elmúlt közel tíz év gyakorlatából. S ha mégis elindul az együttes cselekvés, akkor sem ültek el az indulatok: rivalizációk és félelmek, behódolások és árulások hoztak fordulatokat a kezdetben olyan szépen elképzelt programba. S amikor a végén egyesületi elnökök lesznek, akik részt vesznek a testületi üléseken, vagy éppen megválasztott képviselôkként hallatják a hangjukat, pályáznak és pénzt nyernek, kihúzzák magukat, megváltoznak az érzéseik a többiek irányában is, az önbizalom elnézôvé tesz. Vagy éppen ellenkezôleg. Rájönnek, hogy a játszma kétoldalú: akik nem akarnak mozdulni, azokon nem lehet segíteni. Vagy a legrosszabb változat: pozícióba kerülve már más érdekviszonyokhoz kötôdnek, s hasonulnak ahhoz a gôghöz, amellyel szemben azelôtt ôk is kisemmizettnek érezték magukat.

Olyan élménytöredékeket idézek fel különbözô akciókból, melyek mindegyikében a személyes érzések és a szakmai elkötelezettség konfliktusát éltem át. Írásom szerkezeti töredezettségével szeretném érzékeltetni azt a folyamatot, amelynek során az egyes helyzeteket kísérô kétségektôl próbáltam az újabb cselekvés felé nyitó belátásig eljutni. Ennek a folyamatnak része volt személyes reflexióm, valamint azok az irodalmi élmények, amelyekkel megpróbáltam magamtól, személyes indulataimtól eltávolítani a közvetlen tapasztalatot. De arra, hogy a távolságtartást nem tehetem a pszichológia bevett játszmái szerint, emlékezetes figyelmeztetést kaptam egy projekt során.

A pusztán élôk kis aktív csoportjával kemény küzdelmek során jutottunk el a felmerülô problémák legalábbis részleges megoldásáig, miközben a csoporton belül egyre kiélezettebbé és nyíltabbá váltak a személyes ellentétek. Úgy gondoltam, hogy az addig bevont, számos különbözô szakember mellett érdemes lenne meghívni olyan kollégát is az érdeklôdôk számára, aki addig többször kinyilvánította a hagyományos pszichológus–kliens viszonnyal kapcsolatos elégedetlenségét.

Okkal feltételeztem, hogy addigi beszélgetéseink nyomán érzékeli azt a sajátos feladatot, amit ez a miliô felvet. Itt ugyanis meg kell szólítani az embereket, itt nem lehet a szokásos manírokkal visszahúzódni, elrejtôzni, s a megszólítás már cselekvés: a másik jelenlétének és jelentôségének visszajelzése. Fogalmakat kell kínálni a számukra, amelyek keretet nyújtanak addig megragadhatatlan, szétáradó indulataikhoz. Ehhez képest azt a kínos helyzetet kellett átélnünk, hogy vendégünk – valóban nem a megszokott, beszélgetésre sterilizált környezetben – mindvégig a falnak dôlve, kívül maradva, némán figyelte a jelenlévôk próbálkozásait arra, hogy megnyilvánuljanak. Mire a bizonytalan tapogatózás formát ölthetett volna, már érdektelenné is vált számukra ez a meghatározatlan s ezért feszültséget gerjesztô jelenlét.

Mindenesetre az emberek nem értették, hogy mi volt ebben a beszélgetésben a pszichológus szerepe. Ekkor fogalmaztam meg egyértelmûen, ami a pszichiátriai gyakorlatban is leleplezôdött számomra: a módszerre hivatkozás nem más, mint az inkompetencia pózzá merevült álcázása.

„Az elkötelezôdés, amirôl szó van, szigorúan egyéni jellegû. Az igazság az elkötelezôdés maga, s nem a róla való elmélkedés. Az ember kategóriája minden egyes ember, s nem az Én-Az viszonyban megragadható ember általában. (…)

A fájdalom megismerése érdekében az elme, ahelyett hogy nézôként szemlélné, »beleveti magát az igazi fájdalom mélységeibe«, s ez vonatkozik a »lélek bármely történésére, mely inkább hasonlatos misztériumhoz, mint színpadi elôadáshoz, mivel elrejti értelmét azok elôl, akik nem vesznek részt e játékban«. De még a fájdalom kitüntetett esetében is, amely egyszerû egybeesést feltételezne, Buber egy más típusú, természeténél fogva dialogikus viszonyt ír elô, »a világ fájdalmával« való kommunikációt."

(E. Levinas)

A kérdéssel a kérdezô elismeri a saját korlátait: a másik nélkül nem tud valamit, s ezért szüksége van rá. Az ô világa csak általa tárulhat fel. De a nézôpontok felcserélhetôk: a megértés abból merít, hogy magamat is kérdezem: ha én lennék az ô helyzetében, vajon mit gondolnék, éreznék, mondanék és cselekednék?

„A mindennapi élet köznapi észjárásának természetes beállítódásában magától értetôdônek veszem, hogy vannak értelmes embertársaim. Ez elvi alapon azzal jár, hogy a világ tárgyai ez ô tudásuk számára is hozzáférhetôek, vagyis ôk is ismerik vagy legalábbis megismerhetik ôket. Ezt tudom és megfellebbezhetetlen adottságnak tekintem. Azt is tudom, azt is magától értetôdônek veszem azonban, hogy »ugyanaz« a tárgy szigorúan véve nyilván mást jelent nekem, és megint mást bármely embertársam számára."

(A. Schütz)

Egy kis faluban folyik a csoportbeszélgetés. Még a program kezdetén tartunk. Körben ülünk, s a munkahelykeresés nehézségeirôl, próbálkozásaikról számolnak be a különbözô korú jelenlévôk. Egy középkorú, szakképzettséggel nem rendelkezô özvegyasszonnyal közölték a munkaközvetítôben, ne számítson arra, hogy az ô korában bárhol is alkalmazzák. Mások nem találnak a szakmájuknak megfelelô helyet. Majd megszólal az egyik fiatal cigány férfi: két szakmája van, eddig folyamatosan dolgozott, de most, ha a meghirdetett állásra jelentkezik, mire odaér, már nincs állás. Ez már annyiszor ismétlôdött, hogy ez csak amiatt lehet, mert ô cigány. Ebben megerôsíti a szomszédja. De a szimatolni bejött testületi képviselô nagy fontoskodva kioktatja ôket: „te azt csak úgy gondolod, miért mondod te ezt, amikor nem tudhatod?!" A cigány fiatalemberek a lehengerlô fölényeskedéstôl elbizonytalanodva visszavonulnának, ha nem kérdezném meg a háborgót: vajon miért nem kérdôjelezte meg a középkorú nô élményét az álláskeresésrôl? S miért gondolja, hogy ô jobban tudja, milyen élmény lehet szakképzett cigány emberként munkát keresni?

A szubjektív élmény hitelességének tisztelete új hangot hozott a csoportbeszélgetésbe. Érzésekre utaltunk, amelyeket addigi tapasztalataik szerint már önmagukban is szégyen átélni, hiszen aki megalázottnak érzi magát, azt elôzôleg megalázták. Az élmény megnevezése pedig csak olyan közegben lehetséges, ahol ez nem jár további lealacsonyítással. Ekkor mondták ki azt is, hogy bár naponta találkoznak a kocsmában, nem ismerik egymást, mert ilyesmirôl nem szoktak társalogni. Az interakciók kézbentartásához a negatív viszonyítási pontot az a pszichiátriai gyakorlat jelentette, amelynek játszmáit éveken keresztül közelrôl láthattam, s amelyeket Berne példázata világosan érzékeltet:

„Nemrégiben derült világosság a »Pszichiátria« egy újabb változatára, a neve: »Mondd csak«, és némiképp hasonlít az összejöveteleken szokásos »Húsz kérdés« nevû idôtöltésre. Fehér beszámol egy álmáról vagy egy incidensrôl, mire azt a többi tagok – köztük gyakran a terapeuta is – kitartó kérdezôsködéssel értelmezni próbálják. Ameddig Fehér válaszol a kérdésekre, mindenki folytatja a kérdezôsködést, csak akkor hagyják abba, amikor Fehér nem tud többé válaszolni. Akkor Fekete hátradôl a székében, s értô pillantása mintha ezt mondaná: »Aha! Ha arra az egyre tudtál volna válaszolni, akkor bizonyára jobban éreznéd magad, én mindenesetre megtettem a magamét.« (…) Egyes terápiás csoportok úgyszólván kizárólag ezen a játszmán alapulnak, és éveken át mûködhetnek anélkül, hogy minimális változást vagy haladást érnének el."

(Berne)

De mind a csoport-, mind az egyéni terápiában a pszichiátriai gyakorlat valóban alkalmas a személyes feszültségek oly módon való levezetésére, hogy mindig másokról essék szó – a diszkréció szabályának, finoman szólva, laza értelmezésével. A segítséget kérôk legintimebb világának feltárulását kontroll és korlát nélkül lehet stigmává fordítani. Ahogy ezt Goffmann nem kevés iróniával bemutatta, e területen a diagnózis jól begyakorolt hatalmi eszköz. Míg az orvostudomány egyéb területein, a fogászattól a traumatológiáig, minden diagnózist a legkülönbözôbb vizsgálatokkal lehet és kell megalapozni, s az orvosi beavatkozás szoros összefüggésben áll a vizsgálatokkal alátámasztott betegségdefinícióval, a pszichiátriai mindennapokban értetlenül figyeltem, miként lehet dobálózni az olyan, senki által nem ellenôrzött és nem is ellenôrizhetô, de erkölcsileg megsemmisítô fogalmakkal, mint „latens homoszexuális", „célneurotikus", „patogén anya".

S az akár nyíltan kimondott szavakhoz, akár inszinuáló formáihoz ennek megfelelô elutasítás és megvetés társulhatott. S mind e mögül következetesen elôvillant a megbélyegzô saját bizonytalansága, a felelôsség nélkül, de szakmai címekkel legitimálható voyeurködés. A diagnózist a megbélyegzô saját hiányai elleplezéséhez vagy éppen hivalkodásként használva pszichológiai profitra törekszik: a latens homoszexualitás hangoztatásával saját – labilis? – heteroszexualitását szándékozik demonstrálni, a célneurózis fogalmával igyekszik önmagát elhatárolni mindazoktól az érzésektôl (szorongás, betegség- és halálfélelem, lecsúszás, kirekesztôdés stb.), amelyektôl fenyegetettnek érzi önmagát, s a patogén szülô fogalmát furcsamód azok használják elôszeretettel, akiknek életébôl kimaradt a gyereknevelés élménye. Az érintettség hatalmi agresszióvá történô átfordításának ritka leírását találtam meg Handke egyik írásában, amelyben saját gyerekével való kapcsolatának nehézségeirôl vall:

„A késôbbiekben még többször akadt dolga jóval elszántabb gyermektelenekkel, egyénekkel is, párokkal is. Általában véve éles tekintetük volt, és – szörnyû ártatlanságukban – még azt is meg tudták a legnagyobb szakszerûséggel magyarázni, hogy hol a hiba a felnôtt–gyerek kapcsolatban, egyesek ilyen irányú éleselméjûségüket még hivatásként is ûzték. Belebolondulva saját gyerekkorukba és további gyermetegségükbe, közelrôl megismerve kész szörnyekké váltak, és akit megkaparintottak, mindig csak nagy sokára tudott ismét megszabadulni analitikus kotnyeleskedésüktôl, mely rákollóként hasít belülrôl. Elátkozva ezeket az elfogult, kicsinyes prófétákat, a modern idôk söpredékének tartotta ôket, a fejét magasra emelve ment el elôttük, örök kiengesztelhetetlenséget esküdve ellenük."

(Peter Handke)

Kint a terepen, intézmények védettségétôl és korlátaitól szabadon azonban minden pillanatban az egyensúlyt kell keresni aközött, hogy természetes módon bonyolódik a segítô interakciókba, itt nincsenek és nem is kellenek énerôsítô tárgyi kellékek, amelyek azért is feleslegesek, mivel úgyis hamar leleplezôdnének a hamis pózok. S eközben nem olvadhat bele a helyzetbe, elkerülve az egyenlôség látszatát akkor, amikor az nyilvánvaló megtévesztés lenne.

Az évekkel ezelôtt, kiélezett helyzetben rögtönzött hajléktalanszálló leghangosabb lakója harmincvalahány évébôl kb. 15-öt börtönben töltött. Az emberi érintkezésnek egyetlen módját ismeri: az agressziót. Mindenki retteg tôle. Az akkor még ott lakó lányok vagy éppen gyerekes fiatal anyák szabad prédák számára, s a birtoklás egyetlen eszköze a brutalitás. Néhányan arra vállalkozunk, hogy az ököljog érvényesülésével szemben a normális emberi beszédet próbáljuk felmutatni. Elôször csoportosan: ô azonban részegen támolyog be, szétzilál mindent, s az idôs orvosnôvel úgy távozunk, hogy közben nekem a többiek gyûlölettôl fröcsögve szidják ôt, aki orvosi gyakorlata mellett megoldásokat keres arra, miképp lehetne az idekerült embereket visszavezetni a társadalomba.

Majd egy egyesület vezetôjével szûkebb körben ajánlunk fel beszélgetést: jöjjenek el ketten az éppen aktuális partnerével. Én félrevonulok a minden porcikájában remegô fiatal nôvel, aki megszólalni sem mer a férfi jelenlétében. S közben hallom a szoba másik végébôl a társalgást. Az egyesület vezetôjének lábai feldobva a dohányzóasztalra, lezserül, otthonosan. Természetesen vendégünk is imígyen cselekszik. Majd büszkén számol be, hogy a barátság jeleként hozott egy kis apróságot a segítônek, éppen most fújta meg az egyik áruházból. „Kolléga" nem válaszol. A férfi odaüvölt az asszonynak: – B…, ne pofázz itt össze, mert szétrúglak! „Kolléga" jót derül a jeleneten, majd elkezdi a beszélgetést. „B… azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük…" Feladtam. A férfit késôbb kitiltották a szállóról, majd újra bekerült a börtönbe. A viszonyok akkor kezdtek valamelyest rendezôdni, amikor különvált a nôi szállás, és akadt egy rátermett és következetes személy, aki nem adta fel: az ô szakszerû irányításával egy sokirányú tevékenységet folytató szociális ellátó rendszer épült ki.

„A másik ember megértése: azoknak a hullámoknak a felvétele, amelyeket a másik az »összehangolódás« folyamatában bocsát ki, mivel pedig a folyamatot kölcsönösnek gondoljuk, a megértés is az. Az ilyen kölcsönös megértés talaján képesek az emberek egymás irányában cselekedni. Mivel azonban az »összehangolódás« nem eredményez azonosulást – vagyis az igazmondás erényének pontosan ugyanazon a módon való értelmezését és gyakorlását –, a kölcsönös megértés nem jelent egyetértést. Az egyetértés nem is feltétele a kölcsönös megértésnek. A megértés a folyamat eredménye lehet ugyan, de külön célja nem."

(Heller Á.)

Mitôl szimmetrikus a beszélgetéshelyzet a hivatásos kérdezô és a segítséget váró másik ember között? Az a közvetlenség, amelyet a fenti helyzetben az egyesületvezetô jelenített meg, egyrészt hazugság, másrészt éppen ellentétes azzal a céllal, amelyet a beszélgetéssel kellett volna elérni: megmutatni, hogy a lopással szemben más értékrendet képviselünk, és hogy az emberi hang többféleképpen képes szólni. Ehhez azonban nem a hasonulás a megfelelô út, mivel ez azt sugallja, hogy az agresszió képviseli az erôt, ami elôtt mindenki meghódol. A beszélgetéshez szükséges ráhangolódás vagy éppen a segítô szándék kinyilvánítása nem jelenthet lemondást a kritikai reflektivitásról. A beavatkozás persze állásfoglalást jelent, ami a rejtôzködés feladását követelné meg. Mindenesetre könnyebb a szociálpolitika szakértôjének pózában tetszelegni.

A segítô személyessége a szerep hitelesítésének egyik módja, amely értelmezésemben annyit jelent, hogy nem a szerep mögé bújva, hanem az adott helyzetben a szereptôl önmagát kissé eltávolítva van jelen. De amikor a segítô személyessége abban jelenik meg, hogy megerôsítésként kiselôadást tart saját hányattatásairól s ezek hôsies leküzdésérôl, egyvalami biztosan eltûnik: a kérdezett érzése, hogy itt most ô a fontos, ô áll a fókuszban, érte és általa történnek a dolgok, s talán éppen bumerángként hat vissza a példabeszéd: ô, a segítségre szoruló más helyzetben él, és nem is olyan erôs, mint a határozott kérdezô – azaz nincs esélye.

A változás néha drámai fordulatokkal, máskor szinte észrevétlenül apró lépések által valósul meg. Legáltalánosabban valamely függôségtôl való megszabadulás a cél, s ehhez a kiindulás eleve paradox. A függôség ugyanis állandósít egy regresszív állapotot, miközben a gyermek biztonságigénye a leghatározottabban az állandósághoz, a változatlansághoz kötôdik. Ezt a rögzültséget racionális érvekkel szinte lehetetlen kikezdeni. A változás kockázattal jár: elôre nem látható helyzetekkel és kiszámíthatatlan eseményekkel, kezelhetetlen konfliktusokkal szemben nincsenek begyakorolt stratégiák. Ami eddig volt: dohogás és önsajnálat, a legközvetlenebbül elérhetô és lehetôség szerint a leggyengébb ellen irányított indulatok bevált reakciómódok voltak.

Egy periferikus településen az állami gazdaság privatizációja során felbolydult és elbizonytalanodott helyi lakók egy kis csoportjával kerestük a további életfeltételek kialakításának útjait. A konfliktusok sodrásában felszínre kerültek a zárt közösség addig elfojtott ellentétei. Ezek nyomásától szenvedve keres meg a közös munkában komoly szerepet vállaló család egyik fiatal férfi tagja. Velem szemben ül, 26 éves, külön mozgatja kínzóeszközökön fejlesztett izmait, és kétségbeesetten kérdi: mit csináljon? Fél önmagától, hiszen ezek az emberek, akikkel itt a periférián össze van zárva, nem értenek semmit. Azért szitkozódnak rá és a családjára, mert ôk vállalták, hogy együttmûködnek velem, mivel változtatni szeretnének. Azért gyûlölik ôket, mert másképp akarnak élni, s erre azok nem képesek. S ha még tart a mocskolódás, ô odacsap. S az nem csak kis legyintés lesz! Olyan buta népség ez, nem látják, ha valaki jót akar nekik. Meg lehet ôket fenyegetni, és akkor bármit megtesznek. Ô azonban nem dôl be a helyi hatalmasságoknak, ô – ellentétben a többiekkel – érdeklôdik a politika iránt: hallotta az egyik nemzetmentôt beszélni. Az igen! Világosan beszél, igaz magyar ember, arra érdemes figyelni.

Kész. Akkor most kezdjünk politizálni? Néhány érv, de a válasz ugyanaz: jól beszél. Az indulat már vinne is el! Mi dolgom itt? Segíteni azoknak, akik számára a kiemelkedést olyan eszmények jelentik, amelyek a sötét, aljas indulatokra játszanak? Hány ilyen történetet olvastam és hallottam már, s aztán jött a végkifejlet! A megértést elhomályosító viszolygástól és dühtôl lassan szabadulva szembesülök ismét azzal, hogy a személyiség milyen csapdája a félelem, a szorongás! A település történetének felidézésekor említik az egykori Esterházy-birtok zsidó bérlôjét, aki itt lakott a feleségével, gyerekeivel, jól élt akkor itt mindenki. Aztán elvitték ôket. Csak ennyi. Nincsenek összefüggések, csak pillanatnyi indulatokból összeállt töredékek.

„Ekkor találta azt mondani, hogy gyûlöli a zsidókat, mert undorodik tôlük. Azonnal megkérdeztem, mindegyiktôl-e? Mondta, nincs kivétel. Határozott válaszából arra a semmiképpen nem meglepô következtetésre jutottam, hogy a gyûlöletét bizonyára az undora váltja ki, s az undorát a gyûlölete tartja fogva. Ha pedig egy érzés ilyen tíz körömmel kapaszkodik egy indulatba, akkor az észnek nem marad helye, s fôként egy másik ember észérveinek nem lehet helye közöttük. Gyûlöletét legfeljebb úgy tudnám csapdába ejteni, ha közölném vele, hogy most az egyszer kivételt tett, következésképpen ugyanilyen hibát követ el a szilárd meggyôzôdése ellen, amikor egészen gyûlöl egy félzsidót, vagy félig gyûlöl valakit, aki egyáltalán nem zsidó."

(Nádas Péter)

A késôbbi történések ugyan igazolták a beavatkozást, de a nyugtalanító kérdést arról, hogy milyen indulatok korbácsolódhatnak fel, s ezt hány oldalról lehet kihasználni, nem érvénytelenítette azóta se semmi. Általában emberi kapcsolatokról beszélünk, miközben tudjuk, hogy a segítô tevékenység során kialakult kapcsolatok másfajta szabályoknak vannak alávetve, mint a civil életéi. Személyes kapcsolataink ugyanis lehatárolatlanok, egyéni adottságoktól függôen annyi érzés és indulat vihetô beléjük, amennyit az adott kapcsolat elbír. A szakmai kódexek általában azokat a kereteket emelik ki, amelyek elhatárolják a segítô kapcsolatokat, s ezek célja a kliens védelme: ne tápláljon téves illúziókat s ne sérüljön a kapcsolat befejezésekor.

A segítô érzéseirôl azonban ritkán esik szó, pedig az ô számára is kapcsolat (pozitív és negatív töltésû egyaránt), s önmagával kell megküzdenie, hogy leválassza magában a szereppel együttjáró érzéseket a személyesekrôl. Ennek egyik szélsôséges esete a hálával kapcsolatos. A hála ugyanis olyan erkölcsi kategória, amely érzésekkel fonódik össze, s a hálátlansággal kapcsolatos érzéseinket mindennapi kapcsolatainkban is erkölcsi fogalmakba öntjük.

„…ez a bûn csak a durva és ostobán pökhendi emberek sajátja, akik azt gondolják, hogy minden jár nekik, vagy az ostobáké, akik soha nem gondolkodnak el a jótéteményekrôl, melyekben részesülnek, vagy pedig a gyenge és alávaló embereké, akik mivel érzik tehetetlenségüket és szükségüket, alattomosan mások segítségét keresik, s miután elnyerték, meggyûlölik ôket: mert nem lévén meg bennük az akarat, hogy hasonlóval viszonozzák, vagy mert nem hiszik, hogy viszonozni tudnák, s azt képzelik, hogy mindenki olyan zsoldos jellem, mint ôk, és hogy minden jót csak jutalom reményében tesz, azt gondolják, hogy becsapták ôket."

(Descartes)

A segítô kapcsolatban is hányszor éljük át, hogy akinek a gondja kitölti napjainkat, ha nem kapja meg azonnal azt, amire számít, enyhébb esetben elfordul, de az sem ritka, hogy szétkürtöli velünk (és mindenkivel) szemben táplált indulatait. Személyes kapcsolatainkban a bevonódásunk által sérülünk, azzal, hogy feltételezzük: akinek segítünk, ugyanúgy szimmetrikusnak fogja fel a kapcsolatot, s ezért – bár nem feltétlenül ugyanolyan módon szükséges viszonozni, de – elvárható, hogy a segítés a kapcsolatban értékelôdjék, legalább a köszönet formájában. Ezt hívjuk korrektségnek, azaz erkölcsi kategóriával értékeljük a visszajelzést, mint ahogy ennek ellenkezôjét is. Az erkölcs és az érzelmek szoros összefüggését a szocializáció teremti meg, melynek során érzelmi tartalmak kísérnek egy erkölcsi tilalmat vagy éppen megerôsítést. Ezt a folyamatot egy törzsi kultúra tanulmányozása alapján a következôképpen mutatja be C. A. Lutz antropológus:

„Az érzelmek kulturális felfogása segít az ember saját tapasztalatainak megfogalmazásában. (…) Az, hogy az érzelmi tapasztalat kulturálisan konstruált, nem egyszerûen azt jelenti, hogy az érzelmek egyetemes tapasztalatok, melyek a kiváltó helyzetekben megnyilvánuló variációk hatására kulturális egyediséget vesznek fel. (…) Minden érzelemfogalom az érzelmi érintkezésekre vonatkozó kulturális premisszák és forgatókönyvek jele, mindegyikük egy-egy jelentésrendszer vagy képzetcsoport, melyek közé ugyanúgy tartoznak szóbeli, hozzáférhetô, reflektív eszmék, mint implicit gyakorlati elképzelések. Egy érzelem létére azon korlátozott számú események megtörténtébôl következtetünk, melyeket a rá vonatkozó képzetek és állítások magukban foglalnak. (…) Az érzelmek kulturális definíciója egyben képet ad az embereknek arról, hogyan illenék vagy kötelezô viselkedniük, és így segít társadalmi magatartásuk strukturálásában. Az érzelem ereje nagymértékben erkölcsi vagy gyakorlati kényszerérzet, mely szerint az embernek azt kell tennie, amit az adott érzelem elôír."

A segítô kapcsolat, mint per def. aszimmetrikus helyzet, felmenti a segítségben részesülôt a hála bármilyen kifejezésének kötelezettsége alól, sôt nemegyszer éppen az jelent feladatot, hogy a segítô elhárítsa a hála jeleit. Mégis, tagadhatatlan, hogy a hála gesztusai megerôsítést jelentenek a segítô számára, s ennyiben ez a tevékenység egyik legfontosabb örömforrása. Az örömben osztozás pedig a szimmetria felé mozdítja el a kapcsolatot: ezt együtt értük el. A szakmai segítésben rálátunk a helyzetre, ismereteink vannak annak a társadalmi csoportnak a kulturális korlátairól, amelybe a másik tartozik. A hála iránti igény mögött azonban nemcsak az alig bevallható becsvágy húzódik, hanem az emberi kapcsolat igénye, amely visszajelzést vár arról, hogy akinek segítettünk, érzékelte azt a törekvést, ami minket a segítésre, azaz a másik ember felé fordulásra ösztönzött.

„Az embernél a szimpátia úgy alakul ki, hogy az énben létrejön annak az egyénnek az attitûdje, akin segít: az egyén, amikor segítséget nyújt egy másik egyénnek, átveszi annak attitûdjét… Együttérzünk vele, és azért tudjuk beleképzelni magunkat az ô helyzetébe, mert saját attitûdünk révén kiváltottuk magunkban annak a személynek az attitûdjét, akin segítünk. (…) Az aktív szimpátia azonban azt jelenti, hogy az egyén valóban kiváltja egy másik személyben azt a reakciót, amelyet segítsége idézett elô, és önmagában is ugyanezt a reakciót váltja ki. Ha elmarad a reakció, az ember nem rokonszenvezhet a másikkal. Ez világít rá a szimpátiának mint olyannak a korlátaira: csakis együttmûködésre alapozott folyamaton belül jöhet létre."

(G. H. Mead)

Mint azt egy másik írásomban megpróbáltam végiggondolni, a segítés motivációjaként még a legszorosabb együttmûködés esetén sem elégséges magyarázat a szeretet, a segítés motivációi ugyanis – nézetem szerint – a segítô önmagára irányuló érzéseibôl-indulataiból fakadnak, ami nem önzést jelent, hanem a segítô élettörténetét, amellyel tisztában kell lennie ahhoz, hogy az öncsalás révén ne teremtsen hamis látszatot. Az elsôdlegesen a szeretetre alapozott együttmûködés emellett kockázatos is, mivel a szeretet ingatag érzés, s ha megrendül, a segítés is ennek szolgáltatódik ki. Amivel csak annyit állítok, hogy a segítésben saját személyes kapcsolódásigényünk ölt testet, s mindaddig, amíg ez nem hívja elô a másik emberbôl is ezt az igényt, alig van esélye bármilyen változásnak.

A hatalmi visszaélésekkel szembeni tehetetlen düh, a másikat ért megalázás, az arrogáns megtévesztés, a pozícióból táplálkozó gôg miatt érzett felháborodás pillanataiban a másik emberrel való azonosulás olyan erôs, hogy ilyenkor mégis rögeszmésen idézôdnek fel Kertész Imre és Esterházy Péter egymásra rímelô érzései:

„Ebben a vámosban nem volt szeretet: de hát ez csak nem lehet oka, és ugyan hol az a vámos, aki szeretetet táplál magában a kliensek iránt? (…) Szinte sajnálom, hogy emberemet, a vámost, nem részeltethetem megvilágosodásomban, hogy nem oszthatom meg vele nyilvánvaló igazságunkat. Elvégre ô is ember, neki is vannak ösztönei. És az ô ösztöneibe is ugyanazt vésték bele az évtizedek, mint az enyéimbe, csak ellenkezô elôjellel. De mivel a kapcsolatunk olyan, amilyen – eufémisztikusan szólva hivatalos, azaz száz százalékig elidegenedett –, én ezt sosem tudom elmagyarázni neki, akkor sem, ha történetesen megértené, amit egyébként kötve hiszek."

(Kertész Imre)

„…nem merek megállni, nem adok senkinek semmit, bizalmatlan vagyok, nincs bennem szeretet. Nincs bennem szeretet."

(Esterházy Péter)

S hasonló érzéseket vált ki az a helyzet is, amikor a másik ember felé fordulás, az együttérzésre hangoltság az érintettek gyanakvó, dacos értetlenségén, érdektelen tehetetlenségén, agresszív ellenállásán törik meg. A szimpátia fenti fogalma azonban áthidalhatóvá teszi a dilemmát: megengedi a pozitív érzés jelenlétét, amely az együttmûködésre épül, s így nem kell önmagunknak sem több érzést hazudni, mint amennyi valóságosan a miénk.

A tudatosság, az önkontroll és a szakmai szerep diktálta távolságtartás sem biztosít mindig pajzsot. A segítô is magával viszi egy-egy eset érzelmi terheit, s nem hiszem, hogy minden bevonódástól meg lehet kímélnie önmagát. A személyes élettörténet ugyanis ezekbôl a találkozásokból is épül.

Évek múlva is hiányzanak azok a helyzetek, amikor a közelség igazi élményét élhettük át: felszabadultan nevettünk az öregasszony szókimondásán, a séták, amikor megmutatták a régi telepet az erdôben, s élveztem örömüket, amit az váltott ki, hogy a meséléssel fontosnak érezhették saját történetüket.

A kapcsolat megszakadása nem csak a kliens(ek)ben hagy nyomokat. Különös élmény, amikor évek múlva az utcán rám kiáltanak, és gyerekes izgalommal számolnak be a (kevés számú) sikerrôl és a (sokkal több) nehézségrôl és személyes fájdalomról, a zsákutcába torkolló életekrôl.

S a folytonosság hiánya az idô múlásának keserû élményével „gazdagít", amikor évek múlva visszatérve helyszínekre értesülök családtagok haláláról, az egykor kohézív család széthullásáról, kicsinyes örökösödési gyûlölködésekrôl, s viszontlátom a csinos, ápolt fiatal nôt fásult, megtört asszonyként, a valamikor rendben tartott otthonokat elvadult környezetben, romhalmazként, az élénk beszédû, kalandvágyó egykori kamaszokat ma naphosszat az ágyban fekvô, erôtlen és irreális fantáziákba menekülô felnôttekként.

Érzéseket próbálok körüljárni, anélkül hogy valamilyen katalógust állítanék össze, s választ keresek arra, hogy a segítô szakmai identitása és személyes érzései közötti feszültségek mibôl fakadnak, s feloldhatók-e. Ebbôl a szempontból alapvetô forrást jelent a szerepelmélet goffmanni értelmezése, aki bevezeti az elkötelezettség és szereptávolítás fogalmát:

„Az egyén akkor elkötelezett valaminek a megtételére, ha sok intézményes megegyezés rögzített és kölcsönösen függô jellege miatt ennek a valaminek a megtétele, vagy hogy ô ez a valami, visszavonhatatlanul megszab egyéb fontos lehetôségeket is az életében, ez arra kényszeríti, hogy bizonyos módon cselekedjék, mások pedig ennek nyomán abból induljanak ki, hogy ô továbbra is így cselekszik majd, s ôt magát sebezhetôvé teszi e cselekedetek elôre nem látható következményeivel szemben. Az egyént így fogva tartja pozíciója, s kénytelen megfelelni az abból fakadó ígéreteknek, s meghozni az általa követelt áldozatokat."

Úgy vélem, hogy a segítô foglalkozásokban kialakuló elkötelezettség egyik legfontosabb ismérve éppen ez a sebezhetôség: ha az együttmûködés során tett ígéreteknek megfelelôen cselekszik, elvárja, hogy a másik is betartsa a kimondott és az általános, magától értetôdô szabályokat.

A szakmai identitás kialakításának csak egyik s valószínûleg nem a legtartósabb forrása a képzés. Az identitás szociológiai elemzései feltárták, hogy egy olyan dinamikus folyamatról van szó, amelynek során az egyén folyamatosan egyensúlyoz a környezet diktálta elvárások, követelmények s a között a kép között, amelyet önmagáról az adott minôségében próbál megalkotni és prezentálni. S az identitás leglényege valamely csoportra vonatkoztatás: „az vagyok, aki ilyen és ilyen reális vagy eszmei csoporthoz tartozik." S világos, hogy a szociális munka során az érzések sodrásában ismételten kell kérdezni és meghatározni: mely csoportra vonatkoztatható az, amit a cselekvô képvisel. S ha a csoport, amelyhez a segítô formálisan, illetve intézményesen tartozik, nem nyújtja azt az erkölcsi biztonságot, amellyel az önmagáról kialakítandó kép egyensúlyba hozható, azt a virtuális referenciát szükséges megtalálni, amire a személyes és szakmai identitás vonatkoztatható.

„Egy egyén életpályája abból áll, hogy az osztályozás újabb és újabb szabályait sajátítja el, amelyek lehetôvé teszik, hogy számára érvényes vonatkoztatási csoportokkal kommunikálhasson, illetve ezek elvárásait anticipálhassa. A klasszifikációs rendszerek egyrészt jelentéstartalmak közvetítését teszik lehetôvé azáltal, hogy általánosan elfogadott terminológiákat tartalmaznak. Másfelôl amennyiben a kommunikatív cselekvési folyamatokat is elô akarják segíteni, éppoly nyitottnak és felfedezônek kell lenniük, mint az interakcióban álló identitásoknak – máskülönben nem szolgálhatnak az interakció és az identitás kialakításának közegéül."

(L. Krappman)

Bármely eddigi projektbôl kiemelhetô mozzanat: a megbeszélt idôpontban, az érintettek kérésére megyek a faluba. A lelkes kezdés és ismételt hívás után néhányan vacognak a közösségi helyiségben. S a többiek? – Hát…, ki ezért, ki azért nem jött. Késôbb, az újabb sérelmek után ismét megkeresnek és összeverôdnek, segítséget kérve. Tele vagyok indulattal, most inkább, mint akkor, mikor hiába mentem. Mit lehet megvalósítani felnôtt mezbe álcázott gyerekekkel, akiket, ha megütnek vagy hasra esnek, a náluk erôsebb helyzetû kezéért nyúlnak? De nem ismerik a megállapodás kötelezô érvényûségét, s mindenekelôtt a rossz bánásmód ellensúlyozásaként kapni akarnak valamit. S a másik ember minôségét vagy tetteinek eredményességét is azon mérik: ôk mit kaptak.

Erôjáték vagy a cselekvés összehangolása? A segítô szociális munka modelljének egyik alapvetô jellemzôje, hogy a megoldandó problémá(ka)t a segítô és az érintettek közösen határozzák meg, s együttes cselekvés során jutnak el a megoldásig, azaz a segítô nem a verbálisan megfogalmazott igény vélt mögöttes tartalmát interpretálva jut el a másikétól eltérô, általa érvényesnek tekintett problémaértelmezésig. A meghatározás összehangolást is jelent, aminek során egyensúlyozni kell az újabb és újabb, esetleg egyre irreálisabb igények s aközött a magatartás között, amely elfogadja az érintett másik ember problémameghatározását. Ezekben a helyzetekben lesz erôs a kísértés azokra a sommás ítéletekre, amelyekkel hivatalnokok élnek azokkal az ügyfeleikkel szemben, akik naponta kilincselnek náluk elátkozva mindazokat, akiknél addig sikertelenül megfordultak. Mert valóban nehéz kezelni – nemcsak a klienst, hanem saját indulatainkat is, ha a másik nem látja be a helyzetbôl adódó korlátainkat, saját részességét a helyzet megoldatlanságában, s addig próbálgatja tûrôképességünket, amíg egyrészt szégyenkezve saját elveink meghazudtolása miatt szeretnénk megszabadulni tôle, másrészt tudjuk, ha mi is elengedjük, nem lesz hova kapaszkodnia. Az alábbi élmény azonban éppen egy ezzel ellentétes kivételes sikertörténet – lehetne.

A helyi Szeta-csoportnál jelent meg a terhes fiatal cigány asszony és élettársa. Nem alamizsnát kértek, hanem segítséget, albérletre és munkára lenne szükségük. A legsürgetôbb a lakás volt, s miután az albérlet berendezéséhez kaptak segítséget, a csoport rendszeres látogatóivá váltak: viszonozni szeretnék a támogatást, bármilyen módon részt szeretnének venni abban, amit csinálunk. S miközben személyes kapcsolatunk fokozatosan bensôségesebbé vált, egyre többet tudtam meg az asszony elôzô életérôl, amelybôl azért szakította ki önmagát, mert a fiatal lányként kötött házasság egy olyan világba húzta le, amibôl ô minden erôfeszítésével szabadulni akart. Hiába dolgozott, fizetését a férj lumpolása vitte el, az általa gondosan berendezett lakás, ahol két gyerekének megfelelô otthont akart teremteni, a férj brutalitása következtében romhalmazzá vált. Ekkor döntenie kellett: a két gyerekkel maradva tovább süllyed a számára elviselhetetlen civilizálatlanságba, vagy kiszakad ebbôl, de a bizonytalanságba nem viheti magával a gyerekeit. Az utóbbit választotta. Így került kapcsolatba rokkant élettársával, akivel új közös élet kialakításán fáradoztak. Terhesen is elhagyott gyerekei visszaszerzése hajtotta. Kapott ugyan jogi segítséget, de eséllyel csak megfelelô lakás birtokában harcolhatott értük. A csoporthoz kapcsolódása révén kezdett kialakulni körülötte egy olyan kapcsolati kör, akikkel ezután tôlünk függetlenül is rendszeresen érintkezett: nyugdíjas asszony látta vendégül, hogy megtanítsa szônyegkészítésre, a népjóléti iroda vezetôje is megkülönböztetett figyelmet szentelt a családnak, a nyugdíjas klub vezetôjével személyes baráti kapcsolata alakult ki. S amikor úgy látszott, hogy életük kezd sínre kerülni, kirakták ôket az akkor kétéves gyerekkel az utcára. Hétvége volt, s kétségbeesetten hívtak: a város egyik eldugott helyén húzódó, rosszhírû egykori kolónián üresen állnak lakások, bemennének az egyikbe, de soha nem követtek el semmilyen törvénytelenséget, s félnek a következményektôl. A kényszerûség azonban mégis ezt a megoldást kínálta.

A teljesen kibelezett, ablaktokoktól megcsupaszított, állítólagos életveszélyessége miatt évek óta üresen álló lakást rövid idôn belül lakhatóvá tették, s ezt kiegészítettük még néhány szükséges bútorral. A gyerekek az asszonyhoz kerültek, beíratta ôket a közeli iskolába, zenetanulás iránt érdeklôdött. Ha a gyes nem lett volna kizáró ok, részt vett volna szakmai képzésen is. Majd tiszteletdíjasokként kaptak munkát mindketten egy szociális intézményben. A népjóléti iroda vezetôjének ajánlására részesülhettek volna az önkormányzat lakásvásárlási akciójában, ha 400 ezer forintért találnak maguknak olyan lakást vagy házat, amely mellett a munkahely is biztosítható lett volna. Nem sikerült. Lakásigényüket ugyan kezdetektôl nyilvántartják, mivel azonban semmilyen érdemi választ nem kaptak, az önkényesen elfoglalt lakás komfortosítását tervezték. Bár a bérleti díjat fizették, az építkezést mégsem kockáztathatták, ezért inkább vártak. Idôközben az asszony egy egészségügyi intézmény konyháján helyezkedett el. Négy hónapja azonban megkapták a felszólítást: mint önkényes lakásfoglalók ellen bírósági eljárást kezdeményeznek velük szemben. Azóta tartósodott a szorongás, hogy visszasüllyednek abba a létbe, amibôl minden erejükkel az elmúlt évek során kikapaszkodni próbáltak. Segítôkészségük és tanulnivágyásuk, feltörekvésük ugyan közvetítô erô lehetne azok felé, akik a civilizálatlanságban destruktívan élik ki feszültségeiket, s így fontos szerep várhatna rájuk, a hatóság számára egyszerûbb besorolni.

Az önkényes lakásfoglalás eleve vesztes helyzet, az együttérzés és a meghurcoltatás miatti felháborodás ellenére sem védhetô: ügyvéd nem vállalja, önkormányzat visszaveri.

A segítô számára világos, hogy a nyílt támogatás a jogrend biztonságát veszélyezteti, amit aztán kevésbé kényszerû helyzetekre is ki lehetne terjeszteni. Mégis van mibe kapaszkodni: az összerogyó viskók vagy az enyészetnek átengedett önkormányzati lakások elfoglalása meríti-e ki a jogrend legnagyobb sérelmét? A hivatalnokoknak ismételten feltett kérdés megválaszolatlan maradt: vajon miképp emelkedhettek a védett vagyon rangjára azok a hajlékok, amelyeket a tanács, majd az önkormányzat hagyott éveken át üresen lerohadni, miközben az önkényes lakásfoglalással szemben visszatérôen hangoztatják azt az érvet, hogy hány százan-ezren várnak bármilyen egyszerû lakásra?

A többségi társadalom eszmei értékeinek védelme az intézmények részérôl a társadalmi integrációt szolgálja, s ez valóban alkalmazkodást követel mindenkitôl. Az alkalmazkodás mélyén azonban mindig ott húzódik egy célképzet, amiért érdemes vállalni az erôfeszítéseket: az elismerés, a megbecsülés visszaigazolhatja a sok sérüléssel kísért küzdelmet.

A lelkiismeret valamilyen közös erkölcsi rendet feltételez, amelynek egyaránt részese a segítô és a másik ember. Valamely helytelen döntés, ügyetlen beavatkozás vagy éppen mulasztás miatt érzett rossz lelkiismeret a kölcsönösen elvárható viselkedés nem teljesülésébôl fakad. A segítô számára saját szakmai identitása ad biztonságot, a lelkiismeretet azok az élmények nyugtalanítják, amelyek nem egyeztethetôk össze ezzel az azonosságtudattal.

„Mielôtt feladatszerû tevékenységek valamely csoportja identitást nyújtó szereppé válhat, ezeket a tevékenységeket valamilyen erkölcsi teljesítmény mezébe kell öltöztetni. Az identitáshoz nem elegendô, ha valaki csupán hatékonyan valósítja meg szerepét, a tevékenységeket társadalmilag fel kell építeni – valamibôl össze kell állniuk."

(Goffman)

A segítés nemcsak azért jár megelégedéssel, mert a tevékenység révén teljesülhetnek a segítô önmagára irányuló énerôsítô motivációi, hanem mert emberi kapcsolatokba bonyolódunk, azaz kilépünk saját világunkból, ennek számtalan feszültségével és örömével. Olyan, másokra irányuló célracionális cselekvésrôl van szó, amelyet erkölcsi értékek intézményesítenek, és változatos érzések és indulatok szônek át.

A szupervízió egyik funkciójaként említi a szakirodalom a kiégés megelôzését. Az érzések és elkötelezettségek kettôs kötésében átélt – néha a tehetetlenségig fokozódó – feszültségek nem mások, mint a követendô morális elvek és a mélyen rejlô személyes indítékokból történô azonosulások között dúló folyamatos küzdelem megjelenítései. A rutin és a kudarcok mellett ezt az élményt tartom a szupervízió legfontosabb tárgyának, amely elméleti pszichológiai vagy éppen sajátélményû önismereti tréningprogramok révén szerzett ismeretekkel sem megközelíthetô. Ennek megértése ugyanis feltételezi a nézôpontok felcserélhetôségét: annak, aki szupervíziót nyújt másoknak, ne csak e „kettôs kötésrôl", hanem arról is saját élménye legyen, miképp lehet ezt a feszültséget önreflexív módon kezelni.

A kiégés minket fenyegetô réme mellett azonban sokkal keményebb realitás az érintettek tehetetlensége. Önkormányzatokat választottak maguk közül, s aztán tájékozatlanul, a különbözô apparátusok között bolyongva keresik az igazukat, amikor szemük elôtt zajlanak a gátlástalan visszaélések, az önkényeskedések, mások emberi jogainak és méltóságának semmibevétele. Miközben az önkormányzatok képviselôi egymást támogatva, minden kontroll nélkül gazdagodnak közpénzekbôl, s a nyilvánosság elôtt a források hiányával magyarázzák az alapvetô feladatok, helyi szociálpolitika programok elmaradását, öregek, betegek és egyedülálló anyák kérdezik: ez a világ rendje? S itt már (vagy még) nincs szó szubtilis érzelmekrôl, kifinomult megfogalmazásokról, ilyen helyzetekben csak vad gyûlölet és kétségbeesett düh van. Amely legkevésbé a szakszerû megközelítésre, a célracionális cselekvéssel megvalósítható késleltetett eredményekre fogékony.

Természetesen a segítô tevékenység során is játszmák részesei leszünk, amelyeket vagy mi vagy a másik teremt. Az „én csak segíteni akarok" játszmát Berne mint a legtipikusabbat mutatja be.

S ha a szándék azért fullad kudarcba, mert fontosabb lesz a szerep, amit önmagunktól akarunk önmagunknak és kifelé mutatni, nincs más esélyünk, mint amit Karinthy a nyuszival élt át:

„De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom, és megragadom a füleit, és felkapom a levegôbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni."

Irodalom:

Berne, Eric: Emberi játszmák. Gondolat, Budapest, 1984, 105. o.

Descartes: A lélek szenvedélyei. Ictus, h. n., 1994.

Goffman, Erving: A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Gondolat, Budapest, 1981, 14–16. o., 32–33. o.

Handke, Peter: Gyerektörténet. Magvetô, Budapest, 1984.

Harré, R.: Érzelem és emlékezet. Replika, 25. o.

Heller Ágnes: Morálfilozófia. Cserépfalvi, Budapest, 1996, 104. o.

Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot.

Krappman, L.: Az identitás szociológiai dimenziói. Szociológiai Füzetek, 1980, 55–56. o.

Lévinas, E.: Martin Buber és a megismerés elmélete. Tanulmány Kiadó–Jelenkor, Pécs, 1997.

Lutz, C. A.: Érzelmek. Magyar Lettre, 1995. ôsz.

Mead, Georg H.: A pszichikum, az én és a társadalom. Gondolat, Budapest, 1973, 375–376. o.

Nádas Péter: Talált cetli. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1992.

Schütz, A.: A cselekvések köznapi és tudományos értelmezése. In: A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat, Budapest, 1984, 187–188. o.

Szalai Erzsébet: Narcissus megkísértése. Kritika, 1997/3. sz.

Varsányi E.: Variációk a változás témájára. (Akciókutatás és civil társadalom.) Esély, 1995/4. sz.

Varsányi E.: Önreflexió, személyesség és racionalitás a segítés gyakorlatában. Esély, 1996/2. sz.
 
 


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu


 
 

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/