Tamás Gáspár Miklós

A kétszáz éves háború

---

(1) Véget kell vetnünk a koszovói terrornak.

(2) A bombázás nem vet véget a koszovói terrornak.

(3) Rajta, bombázzunk.

A földkerekség legnagyobb hatalmú, leggazdagabb, legmuveltebb és legjobban informált országainak ezt az okfejtést sikerült kiizzadniuk. [Mivel ezt három hónappal ezelôtt írtam, úgy tetszhetik, az arrogáns nagyhatalmi szillogizmus mégis bevált, hiszen a jugoszláv néphadsereg és a szerb paramilitáris erôk, továbbá a tömeggyilkosság legföltunôbb civil részvevôi kivonultak Koszovóból. Azonban az a valószínu, hogy Milos?evic´ politikájának fordulatát Jevgenyij Primakov orosz miniszterelnök menesztése idézte elô meg a nacionálkommunista befolyás idôleges visszaszorulása a Kremlben. Zoran Djindjic´, a szerb ellenzéki Demokrata Párt vezetôje mondta 1999. június 6-án a Magyar Hírlapnak: Milos?evic´ „[a]z elvi megállapodást is csak azért fogadta el, mert az oroszok így akarták. Ha nem így történik, akár még egy hónapig is folytatódhattak volna a bombázások, és akkor sem adta volna be a derekát. A NATO részérôl illúzió azt hinni, hogy a bombákkal bármit is elértek. Ha az oroszok kezdettôl fogva hajlottak volna a megállapodásra, Milos?evic´ is egészen másképp viselkedett volna.”]

A konfliktusról és a nyomában járó népirtásról, illetve a népesség nagy arányú „áttelepülésérôl” már szólottak az orákulumok. Elôször kettôt emelek ki közülük, mindketten kiváló elmék, ráadásul balkáni gyökerekkel. A posztmarxista szlovén gondolkodó, Slavoj Z?iz?ek közli, hogy ostobaság a sok szócséplés az etnikai alapú nacionalizmusról, a lényeg voltaképpen a „hatalmi harc”.2 Egészen másként látja a kérdést Julia Kristeva bolgár-francia írónô: Kelet és Nyugat viszonyának döbbenetes párhuzamára mutat rá 1793-ból, amikor, legalábbis Kristeva szerint, a protestáns Kant képviselte a tiszta észt (entendement, Verstand), míg az ortodox szerzetesek a XI. századi bizánci görögbôl fordították le a Philokaliát, a világba belefáradt, befelé nézô meditációt – ami természetesen azt is bizonyítani hivatott, hogy az ortodox szlávok irracionálisan gondolkodnak, ergo alacsonyabb renduek.3 Kristeva elfelejti, hogy épp a pietista bensôségességen (Innerlichkeit) nevelkedett Kant támadta a Verstandot (az értelmet), míg a fölvilágosodás egyetlen nagy költôje, Puskin a görögkeleti ortodox Oroszországban élt – de valószínuleg az egész párhuzam értelmetlen.

Két híres kelet-európai regényíró is megosztotta nézeteit a nyugati közönséggel.

Konrád György a Nyugatot okolja (nem alaptalanul), mert bátorította a szeparatizmust, és elhitte azt a kacsát, hogy Jugoszlávia bizonyos értelemben „mesterségesebb” kreatúra, mint a legtöbb ország.4

Ismadl Kadaré albán regényíró evvel szemben úgy véli, ezúttal is a magukat keresztyénnek titulálók követnek el agressziót a nem keresztyének ellen. Kadaré szerint a szerbek történetük során mindig is vérszomjas vadállatok voltak, de meglepô módon (vagy mégsem olyan meglepôen?) dicsérô szavakat talál a Kanunra, a rituális vérbosszúról szóló középkori albán könyvre, sôt még „középponti részére, »A halál szabályai«-ra” is.5 (Ez tetszett az ÉS cikkírójának.)

A jelentôs nyugati szerzôk közül Susan Sontag már-már Leon Wieseltier-i keménységu cikkében, amelyet az emlékezetes (vagy inkább vészjósló) „Mit keresünk Koszovóban?” címmel közöl, kijelenti, hogy torkig van a sok európai nyavalygással és hasfájással az „igazságos háború”-t illetôen.6

A közismert társadalomkritikus, Jean Baudrillard kontraintuitív hipotézisre alapítja elméletét, jelesül arra, hogy a nyugati vezetôk nem lehetnek teljesen hülyék (miért nem?), és úgy véli: Milos?evic´ gonosz, de gonosz itt mindenki, a kapitalista országok pl. megpróbálnak megszabadulni bevándorló kisebbségeiktôl, hogy „kiiktassák a heterogén és bajkeverô elemet” lokálisan, és így várják ki a globalizációt mintegy globálisan.7

A példákat nem találomra választottam. Mégis, akármilyen plauzibilisan és erôteljesen fogalmazottak is, nem túl hatékonyak. Jugoszlávián belül korlátlan úr az elmebaj. Biljana Srbljanovic´ drámaíró, egyúttal a (dr. Z?iz?ek és mások állítása szerint nem létezô) jugoszláv demokratikus ellenzék bámulatosan bátor tagja azt írja döbbenetes háborús naplójában, hogy a belgrádi légitámadásokat a szerb rádióban és televízióban egy bizonyos „Avram Izraelnek” tulajdonított, ismeretlen hang jelenti be, és a szerb televízió újra meg újra a Schindler listáját ismétli. A szerbek is, az albánok is Hollywood és a Moszfilm antifasiszta giccseibôl ismert zsidósággal azonosítják magukat. Biljana Srbljanovic´ elhatalmasodott erkölcsi émelygése a legbiztatóbb és legígéretesebb fejlemény a NATO fura háborújának kezdete óta.8

A szó szoros értelmében véve kétségkívül „igazságos” ez a háború: célpontja undorító népirtó rezsim, célja az emberi jogok fönntartása; ám helytelen háború is, mert nem könnyít a megmentendô áldozatok szenvedésén. E tekintetben tökéletes hasonmása az iraki kudarcnak, ahol a hosszú éveken át alkalmazott büntetô szankciók, a bojkott és a légicsapások ellenére a kurdok, a síiták, a baloldaliak és más Szaddám-ellenes erôk helyzete egyre romlik. Az Irak elleni hatástalan légiháború tanulságait nem vonták le. A NATO ügyének igazságosságába vetett hitet tovább rombolja az önkényuralmi rendszereknek nyújtott amerikai támogatás – segítséget kapott pl. az etnikai tisztogatásokat végrehajtó, a tömeggyilkosságot módszerként (policy) alkalmazó Kambodzsa, Guatemala, Kolumbia és Törökország. Ennek ellenére kimondhatjuk, hogy az ellenség, Milos?evic´ gonosz, míg a „mi” oldalunk egyszeruen csak abszurd. E sorok írása közben erôsödik a népirtást ellenzô demokratikus csoportok hangja Jugoszláviában, ami reményt kelt, a külvilág azonban – szokásához híven – vonakodik segítséget nyújtani az albán menekülteknek, ami turhetetlen.

Lehet, hogy esô után köpönyeg elmagyarázni a jugoszláviai tragédia okait, de ha valaha is értelmes megoldásra akarunk lelni, itt az ideje a józan értékelésnek; fôleg azért, mert ez az „igazságos”, de „helytelen” háború (akárcsak annak idején az elsô világháború) tönkreteszi a nyugat-európai baloldalt – azt a baloldalt, amely Németországban és Franciaországban megtette az elsô bátortalan lépéseket a nem etnikus és nem faji állampolgárság felé –, és mindenestül eltemetheti a kelet-európai demokráciát. A NATO-országok se nem tudnak, se nem akarnak valódi népi fölszabadító háborút vívni, s még egy alapos emberbaráti akciót sem tudnak összehozni a menekültek megmentésére – mindez ma még elképzelhetetlen katasztrófához vezethet, akkor is, ha a bajt késôbb valami sületlen kompromisszum kendôzné el. [Ez történt.]

A jugoszláv tragédia félreértésének egyik oka a vezetô elemzôk téves benyomása, amely szerint a kommunizmus csupán anomália volt, s ezért nem volt saját önálló története. Kiiktatni nyolcvan év történelmét, amelyben föllelhetôk volnának mostani megpróbáltatásaink okai. Szélesköruen elterjedt a félelem: ha az „új demokráciák” kommunizmus utáni gondjainak gyökereit a kommunista múltban kezdjük keresni, evvel mintegy „normálisnak”, „triviálisnak” és „banálisnak” minôsítjük a rettenetes kommunista „kísérletet” – holott eleve „abnormálisnak”, „kivételesnek”, „anomáliának” kellene tartanunk, hiszen per definitionem nem volt kapitalista. Amikor a folytonosság elemeire mutatunk rá totalitárius rezsimek politikai történetében, mintha enyhítenénk jogos fölháborodásunkon, ez pedig érzelmi alapon tilos. Ám ha nem ismerjük föl, hogy pl. Kelet- és Közép-Európában Lenin, Trockij, Sztálin, Hitler és Mussolini rombolta le az arisztokrata-hubéri rend utolsó maradványait, nem pedig a liberális középosztály (mint az a Rajnától nyugatra történt), s következésképpen ôk teremtették meg errefelé a modernséget, akkor alaposan félreértjük a huszadik század történetét.

Ha kimutatjuk, hogy Hitler megörökölte Bismarck politikájának néhány elemét, vagy hogy a kommunisták hasonló nehézségekkel találták magukat szemközt, mint korábban Kaunitz és Metternich, azzal még nem „relativizáljuk” Auschwitzot vagy a Gulagot. A totalitárius uralom alatt nem volt szünet. Lehet, hogy ez truizmusnak hangzik, de voltaképp nem az. A balkáni vérontás a tizennyolcadik században keletkezett terv filozófiai, adminisztratív és politikai forradalmi fölbomlásának, vereségének következménye.9

II. József (társuralkodó 1765-tôl, császár 1780-tól 1790-ig) reformjaival kezdôdött. A császár 1781-i türelmi pátense lezárja az ellenreformációt, s egyúttal a görögkeletiek, protestánsok és zsidók üldözését. Ezt követi az 1784-ben kiadott nyelvi rendelet, amely a latin helyett az egész birodalomban a németet teszi hivatalossá. A császár 1782-ben eltörölte a katolikus egyház materiális autonómiáját, az egyházi bíráskodás hatályát a papságra korlátozza, föloszlatja az elmélkedô szerzetesrendeket (vagyis azokat, amelyek nem végeznek oktatási, ill. betegápolási tevékenységet a közjólét érdekében), és állami ellenôrzés alá vonja a papi szemináriumokat. 1781-ben (Magyarországon 1786-ban) véget vetett a jobbágyrendszernek. Az 1775-i robotrendelet korlátozza a paraszti kényszermunka (corvée) mennyiségét a földesúri birtokon (módosítva 1777-ben és 1778-ban). Eltörli az úriszéket (ahol a földesúr panaszos, fölperes és bíró lehetett egy személyben), és 1789-ben olyan pénzbeli adót vezet be, amelyet nemeseknek, a fölsô papságnak és a céheknek is fizetniük kell. A birodalom nyugati részében a jobbágyokból paraszti bérlôk válnak.

Joseph von Sonnenfels (1732–1817), a zsidó miniszter 1776-ban eltörölte a kínvallatást – miután gr. von Haugwitz szétválasztotta a bíróságokat és a korona ügyészi szervezetét meg az igazságügy-minisztériumot –, továbbá egységesítette a mértékrendszert (1749-ben és 1756-ban). A császár betiltotta a jezsuita rendet, központi pénzalapból fizette a papságot (congrua, ez ma is érvényben van), 1784-ben megalapította a bécsi közkórházat, 1781-ben pedig megújította a cenzúrát: engedélyezte az egyházellenes pamfletek, sôt, az uralkodót bíráló írások megjelenését is, a monarchikus elv kritikáját azonban nem.

A feudális vármegyei gyulések elvesztették súlyukat, helyükbe modern, központosított államigazgatási rend lépett, amelyben a közhivatalnoktól már nem követelték meg, hogy nemes legyen. A nemesi ítélômesterek helyét szakképzett bírák vették át, s létrehozták a tábla- és föllebbviteli bíróságokat. II. József büntetô törvénykönyve (1787) eltörölte a halálbüntetést és az arisztokratikus kivételezettségeket. Beiktatták a csôd- és az öröklési törvényt, bevezették a polgári házasság intézményét, a házassággal kapcsolatos jogi eljárások az egyházi bíróságról átkerültek a polgári bíróságra. Modern anyakönyvezési és statisztikai módszereket vezettek be, szakiskolákat nyitottak, eltörölték a belsô vámokat, közutakat építettek, hajózhatóvá tették a folyókat, kimélyítették és megnövelték a kikötôket.10

Mindez a köznép, sôt bárki más közremuködése nélkül, kizárólag a császár és kis agytrösztje munkájaként jött létre. A Habsburg-birodalom királyságok, tartományok, fejedelemségek és hercegségek kevercse volt, alapja a hadiszerencse és a dinasztikus házasság, önmagát túlélt mezôgazdasági impérium, a Német-Római Birodalom romja meg a régi Magyar Királyság (Horvátországgal), amelyet a török uralom, a kuruc szabadságharcok és parasztfölkelések (jacquerie) tettek pusztasággá. A regionális arisztokráciák a létezô legkülönbözôbb módokon függtek az ausztriai háztól, némelyikük – elsôsorban Magyarország nemesi vármegyéi – a középkori alkotmányszövegek (pl. Aranybulla, 1222), s más egyezmények és szerzôdések (pl. Pragmatica Sanctio, 1713) jóvoltából szinte teljes autonómiát élveztek. II. József – aki nem volt hajlandó Magyar- és Csehország királyává koronáztatni magát, s emiatt a nemesi rendek illegitim uralkodónak tartották – ezt a tarka szôttest kívánta ellátni ésszeru és jóindulatú közrenddel, jó kormányzással, egységes, a természettudományra alapozott elemi és középfokú közoktatással, állami iparral, modern, merkantilista-kameralista elveken nyugvó kereskedelemmel. S közben a délkeleti határon dúló értelmetlen háborúk bénították.

A császár mélyen megvetette az uralkodó osztályt. Erôsen hajlott arra, hogy támogassa az elnyomott erdélyi román parasztok fölkelését kegyetlen és rövidlátó magyar uraik ellen (az 1780-as években).

II. József uralmának – ész, közjólét, leereszkedô benevolencia és paternalista bürokrácia – mindenki ellenállt, akinek bármi kevéske hatalma volt: egyház, a középkorias szabad kir. városok, sôt, néhány udvari nemes is. A császár fölvilágosult, központosító és „racionális” kormányzásának egyetlen támasza, paradox módon, a királyok Istentôl kapott joga volt, a Konstantintól és Nagy Károlytól örökölt szakrális monarchia. Nem érzôdött sem a nemzeti újjászületés és nagyság (mint Nagy Frigyes esetében), sem a forradalmi-demokratikus megújulás (mint Napóleonnál). Magányos volt; nem kedvelte csekély számú szövetségesét: az értelmiséget, zsidókat, protestánsokat, szabadkômuveseket, vagyis azokat a csoportokat, amelyek különbözô okokból nem gyökereztek a provinciák, a fejedelemségek és örökös tartományok hubéri elitjében, ill. filozófiai megfontolásokból (antiklerikalizmus, nagyobb igazságosság iránti vágy) ellenséges érzületet tápláltak vele szemben. A legkülönfélébb rendu és rangú radikálisok viszont seregestül siettek a fölvilágosodott abszolutizmust megtestesítô férfiú szolgálatába. A korszak egyik jellegzetes alakja a magyarországi Martinovics Ignác apát (az akkoriban nem ritka ateista papok képviselôje), aki titkos ügynökként szolgálta a császárt, majd utódját, II. Lipótot is. Martinovics egyik vezetôje volt az illuminátusok11 szabadkômuves páholyának, s a jozefinista-leopoldinus fölvilágosodás kihunytával kétszintu jakobinus összeesküvést szervezett, miközben továbbra is aktív (bár illojális) rendôrkém maradt, s végül lefejezték a kivégzést azóta is nevében viselô budai Vérmezôn.

Így teremtôdött meg a helyi elithez fuzôdô kapcsolatok nélküli, „gyökértelen” csoportok és a Habsburg-reformerek együttmuködésének rendje; errôl bôvebben késôbb.

II. József és II. Lipót reformjai természetesen csorbították a helyi hatalmasságok befolyását, különösen a magyar nemesekét és megyegyuléseikét. A nyelvrendelet miatt, valamint azért, mert József büszkén és merészen fütyült a középkorias hagyományokra, szokásokra és úri illemre – nem beszélve az alkotmányos fölhatalmazás nélkül eltörölt vagy módosított törvénycikkelyekrôl –, a provinciák nemessége a császár ellen fordult: mozgósította a nemzeti érzést és a szabadság szeretetét. A fenyegetett kasztelôjogok védelmében tüstént összetákoltak valamiféle modernül hangzó demokratikus nacionalizmust, jócskán megtuzdelve Rousseau-idézetekkel, meg a Marseillaise és a Ça ira éneklésével („hoc ibit, hoc ibit, hoc ibit”, dalolta az utóbbit latinul a magyar nemes, ezzel kívánva megvédeni ôsi jogát az adómentességhez és parasztjainak csaknem olyan rabszolgasorban tartásához, mint Oroszországban). A csehországi arisztokraták: németek, skótok, írek és olaszok, akik kukkot se tudtak csehül, a „szláv” szentimentalizmus és önsajnálat mámorába süllyedtek. József reformjait a feudális partikularizmust elfüggönyzô liberális-demokratikus „nacionalizmus” nevében szabotálták el, ugyanakkor meg fölkorbácsolták a valódi nemzeti érzületet mind az elszegényedett dzsentri, mind az alakuló tanult középosztály (honoráciorok és lateinerek) körében. Ez volt az elsô általános lázadás olyasvalami ellen, amit nem is tudok angolra fordítani, csak franciára vagy németre (le pouvoir, Obrigkeit), magyarul: a hatalom, az elsô populista elfordulás mindentôl, ami a „központból”, a „metropolis” felôl érkezik. A feudális hatalomhoz való ragaszkodás nem volt sem etnikai, sem faji, csak tartományi jellegu, de a nyelvkérdés kulturális dimenziót is kölcsönzött neki, súlyosbítva különféle csoportok iránti gyulölettel, mint az univerzalizmus helyi ügynökeinek tekintett, németül beszélô értelmiségiek, a szabadkômuvesek, zsidók, jakobinusok, a modernizáció és a nyugatosodás „Bécsbôl pénzelt” hívei.

A javító szándékú (melioratív, fokozatos) reformok ügye örökre összekapcsolódott a kelet-közép-európai jellegzetességeket, hagyományokat illetô tudatlansággal és közönnyel.

A jozefinizmus nem csupán energikus kísérlet volt fölülrôl a társadalmi változásra, hanem mivel nem volt képes (vagy nem is akart) széles köru támogatást szerezni, tovább éltette azt a benyomást, hogy az alázatos, engedelmes tömegek köszönik szépek, jól vannak, és a közösségek önérvényesítését legbölcsebb az örökletes vezetô elitek kezében hagyni. A közember (common man) politikai jogainak hiányában a nemességnek csupán saját magát kellett meggyôznie arról, hogy a hagyományos kaszt kiváltságait eltörlô vagy megnyirbáló reformok idegenek és mesterségesek, s ez az önmeggyôzés végül gyönyöruen sikerült. II. József megteremtette a nyugati változattól már akkor is különbözô kelet-európai nacionalizmust. A nyugati nacionalizmus rendszerint valamely politikai rend eszméjéhez kapcsolódott, amelynek realizálását az adott nemzet küldetésének tekintették. A szabad individuum képessége arra, hogy törvényt adjon önmagának, társult a nép (the body politic) önrendelkezési (függetlenségi) igényével.12

A Habsburg-birodalomban a nacionalizmus kénytelen-kelletlen különállt a politikától, legalábbis az olykor filozófiai politikának nevezett jelenségtôl, vagyis a nyilvános vitában és nyilvános érvekkel kialakított reformista vagy forradalmi törvényhozás jóvoltából növekvô szabadságtól. Mivel a császár „filozófiai politikájához” nem kért engedelmet (a hatalmasoktól sem), mindenki hevesen ellenezte. Az ellenállók azonban nem voltak képesek a racionális vitában valamelyik nyilvános argumentum mellett letenni a garast (hiszen efféle vita nem folyt); így hát önigazolásként nem maradt számukra más, mint a befogadás iránti elvont óhaj és a nemzeti önmeghatározás hangsúlyainak eltolása: az arisztokratikus hagyománytól a homályos „kultúráig”. A Habsburg-birodalomban a kulturális önazonosság romantikus hangsúlyozása megelôzte a liberális nacionalizmust, nem úgy, mint Franciaországban.

Ernest Gellner halála után megjelent könyvében – mondhatni: végrendeletében, melynek mindenképp meg kell adnunk az illô tiszteletet (zseniális mu) – annak ellenére, hogy a szerzô hajlamos önsorsrontó mértékben túl jól írni, a következô jellemzést adja: „Tehát a közösség és a különösség (sajátosság) kultusza megerôsítést kap az egész romantikus hagyománytól és attól a föltevésétôl, hogy az élet legjobb, sôt, talán egyedül valóban emberi mozzanatai az ésszeruségen túli életben találhatók. Az ész két fricskát is kap: egyrészt a sajátos (és nem az univerzális), másrészt a szenvedélyes (és nem a számító) iránt megnyilvánuló szeretettôl. A szeretetet vagy szenvedélyt besorozzák a politikai csatába: a politikai összecsapásokat úgy szokás bemutatni, mint az élet és a meddôség vagy életerô és betegség konfliktusát, ahol a betegség észnek és részvétnek [compassion] álcázza magát.”13

Továbbmegyek: még a német romantikus nacionalizmusnak is volt politikai célja: a nemzeti egység és a függetlenség Franciaországtól (meg Ausztriától). Ezt azonban nem tette lehetôvé a kulturális nacionalizmus és az arisztokratikus regionalizmus összefonódása. A galíciai lengyel, a cseh, az erdélyi magyar mágnások függetlenedni akartak a kiváltságaikkal, hatalmukkal és vagyonukkal játszó univerzalista, centralista, humanista beavatkozásoktól, de nem akartak liberális-demokratikus államiságot olyan nép (body politic) számára, amely jogilag akkor még nem létezett, s amelyhez nem volt közük. Korábban már kimutattam,14 hogy a látszat ellenére a nemzeti liberálisok a tizenkilencedik században sem kívánták szétverni a Habsburg-birodalmat.

II. József halálos ágyán minden rendeletét visszavonta; magukra maradt köztisztviselôinek, kémeinek, írástudóinak csak az összeesküvés maradt. Ám a császári önkénnyel véghezvitt radikális reform, ill. a fôhatalommal összejátszó „gyökértelen” forradalmi értelmiség álma sohasem tunt el.

Politika és kultúra végzetes különválása (és a kulturálisan meghatározott etnicitás) azt jelentette, hogy az asszimiláció, a honpolgári patriotizmus, az etnikumok fölötti állampolgárság esélyei szélsebesen romlottak, bár a Habsburg-liberalizmus minden támogatást megadott hozzá.

A tizenkilencedik században az udvar és a liberálisok (mármint a német, lengyel és magyar liberálisok; a csehek nem, illetve csupán egy részük) ráébredtek, hogy az 1848-i forradalmak pillanatnyi illúziója – a nacionalizmus és a demokrácia frigye – öngyilkosság volt, hiszen sehol sem volt világos etnikai többség, így pedig a Habsburg-birodalom fölbomlása teljes fölforduláshoz vezetett, s avval fenyegetett, hogy az egész régió tiszta barbárságba süllyed. A civilizációnak ezt a „vékony jég”-elméletét tették magukévá a Habsburgok és az osztrák-magyar liberálisok is: ha a demokratikus és a nemzeti-etnikai-törzsi érzések elszabadulnak, képtelenség fönntartani a békét, a jogot és az igazságszolgáltatást (hogy az élet édességérôl [douceur de vivre] ne is beszéljünk).

A Habsburgoknak be kellett látniuk: ki kell egyezniük uradalmaik közül az egyetlen erôs és történelmileg megalapozott nemzettel, Magyarországgal.15 De evvel csak megkettôzték a problémát: két univerzalista birodalomban kellett uralkodniuk, ahol nem volt etnikai többség vagy elkötelezett nemzeti elit, így az általános választójog megadása a végsô összeomlást idézte volna elô, ahol az egyén szabadsága a politikai szabadság igazi ellensége volt; s egy kevés társadalmi igazságosság és gazdasági egyenlôség csakis a politikai egyenlôség rovására valósulhatott volna meg. A történelem folyamán még soha nem volt a demokrácia ennyire esküdt ellensége a szabadságnak: demokrácia az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását, dezintegrációt jelentett volna, polgárháborút, barbár zsarnokságot.

Joseph Roth halhatatlan beszámolója a Radetzky-indulóban tanúsítja, hogy a Habsburg-liberálisok, s késôbb a Habsburg-szocialisták úgy féltek a paraszti tömegektôl, mint a tuztôl, mivelhogy a parasztság (legalábbis képzeletükben) annyira gyulölte a többé-kevésbé jó szándékú nemzetek fölötti elitet, amelyben a kozmopolita udvari arisztokrácia egyre inkább összenôtt a „gyökértelen, zsidó-szabadkômuves” értelmiségi elitekkel, hogy kész lett volna szétzúzni a szabadságot és a belsô békét (urbanity). Az univerzalista „politika” és „jog” tartós szétválása az etnikai „kultúrától”, az ellenséges „összbirodalmi”, gesamtmonarchisch liberalizmusé a vele ellenséges „nemzeti” demokráciától, továbbá még vészjóslóbban, a nemzeti és a nemzetközi szocializmus ellenséges viszonya (hiszen az ún. „keresztyénszocializmus” felekezeti és fajvédô volt): itt találjuk meg mai bajaink eredetét, és nem a képzeletbeli középkori konfliktusokban, hiába próbálják az utóbbit olvasóikba sulykolni a mainstream sajtó tudatlan hírmagyarázói.

A tömegek félelme és a tömegektôl való félelem jellemzô tizenkilencedik századi jelenség (azt a plebejus tömeget még nem szelídítette meg a fogyasztói társadalom, a televízió, a popkultúra és az internet), ám a kettôs monarchiában volt jó ok a félelemre: a köznép hamisítatlan demokratikus szenvedélye a transznacionális elitek ellen irányult, amelyek egzisztenciája az ôsi, nemzet elôtti uralkodóház további impériumától függött, az ettôl való rettegés adja sajátos ízét a nagyszabású osztrák-magyar dekandenciának.16 Ugyanakkor a valódi szociális reform ezeknek az eliteknek a kezében volt – dicsô 1848-i forradalmunkban a liberális magyar nemesek által meghirdetett liberális intézkedéseket végül az abszolutista osztrák elnyomók, báró von Bach és Schmerling lovag vezették be; az 1850-es évek abszolutista-katonai uralma nélkül a magyarországi jobbágyrendszer valószínuleg jócskán áthúzódott volna a huszadik századba, s ezt a magyar liberálisok és szocialisták pontosan tudták.

Így hát a liberálisoknak csalniuk kellett: átrajzolták a választókerületek határait, (gerrymandering), szigorúan korlátozták a választójogot, csaltak a szavazatszámláláskor, megvesztegették a kisebbségi politikai vezetôket és egyházi személyeket, megvásárolták a sajtót, és szorosan ellenôrizték az egyetemi életet – ezen az áron lecsöndesíteni az írástudatlan tömeget, befogni a deklasszált nacionalista demagógok száját és megvalósítani a haladó reformokat. Evvel vált az Osztrák-Magyar Monarchia a rendkívüli egyéni szabadság és a rendkívüli politikai gyöngeség hazájává.

A demokratikus szenvedély azonban erôs maradt, s a birodalom nyugati felén legalábbis elkerülhetetlenné vált néhány engedmény, kiterjesztették a választójogot. Ennek ez volt az eredménye pl. az 1907-es birodalmi tanácsi választások (Reichstrat) után:

96 keresztyéndemokrata küldött

86 szociáldemokrata

31 német néppárti, 21 német-agrárius, 17 német-haladó, 12 német-radikális (Wolf), 3 pángermán (von Schönerer)

28 cseh-agrárius, 18 ifjúcseh, 17 cseh konzervatív, 7 ócseh, 2 cseh haladó

(„realisták”), 1 „független” cseh, és a legradikálisabb csoport: 9 cseh nemzeti szocialista

25 lengyel nemzeti demokrata, 17 lengyel néppárti, 16 lengyel konzervatív, 12 lengyel középpárti

4 cionista, 1 zsidó demokrata

10 olasz konzervatív, 4 olasz liberális

18 szlovén konzervatív, 5 szlovén liberális

25 rutén [„kárpát-ukrán”] nemzeti demokrata, 4 órutén [„óruszin”]

12 horvát, 5 román (bukovinai), 2 szerb, 1 radikális orosz

1 szabad szocialista, 1 „független szocialista”, 1 „szocialista politikus”

2 független17

A birodalom nyugati fele („Ausztria”) kormányozhatatlan volt, a keleti rész („Magyarország”) antidemokratikus, és a rendszer mind a forrongó etnikai kisebbségeket (oláhok, rácok, tótok, szászok), mind a függetlenségi, nacionalista „baloldalt” hátrányosan különböztette meg. A végletesen szuk választójog miatt a szociáldemokraták Ciszlajtániában be se jutottak az országgyulésbe, hiába volt óriási tagságuk és jelentôs befolyásuk.

A terebélyesedô szocialista mozgalomnak a monarchia mindkét felében szembe kellett néznie a dilemmával: az ország sok-etnikumú, s emiatt a demokrácia és a politikai egyenlôség káoszt és/vagy falusi, „reakciós” uralmat, széthullást és valószínuleg polgárháborút hozna; a transznacionális centralizmus megôrizné az arisztokrácia és az udvar elôjogait, és katonai kormányzáshoz vezetne, ami megint csak tragédiába torkollna, mivel a magyarok sohasem turnék el a „demokratikus cézárizmust” r la Napóleon, s evvel mind Rudolf fôherceg, a magyarbarát és filoszemita királyfi, mind Ferenc Ferdinánd fôherceg, a magyarellenes és antiszemita, viszont szlávbarát trónörökös (elôbbi liberális, utóbbi reakciós) egyaránt eljátszott.

Mi volt hát a teendô?

A Habsburgok rendkívül bonyolult játszmába kezdtek a monarchia összes „nemzetiségével”, egymásnak ugrasztották ôket, de sohasem bíztak egyikben sem, csak a barokk és fölvilágosult transznacionális elitekben, a tisztikarban (amelyet jól elemez nemrég megjelent könyvében Deák István, a Columbia Egyetem tanára), az egyházban, a birodalmi köztisztviselôi karban, a zsidókban, a szabadkômuvesekben és a szociáldemokráciában. A Habsburgoknak nem volt egy megoldási javaslatuk, ehelyett szüntelenül halogattak, rögtönöztek, kivártak (durchwursteln, „muddling through”), olyan államban, amely legalább négyféle alkotmányos rezsimbôl állt össze.

Regionális kiváltságok, liberális törvényhozás és egalitárius, ám nem demokratikus reformok furcsa ötvözete. „Ausztrián” belül a lengyel és német liberálisokat igyekeztek támogatni a pángermán (poroszbarát, Anschluss-párti) erôkkel szemben, és a felelôtlen cseh politikusokat megfékezendô korlátozták a demokráciát; „Magyarországon” a demokrácia elômozdításán fáradoztak, és támogatták a román és szláv mozgalmakat, hogy leszereljék a magyar függetlenségi baloldalt (amely persze csakis azért játszotta ki a függetlenségi kártyát a Habsburgok ellen, hogy nemzetiségeket féken tartsa). Gyenyiszon Ruszinov orosz történész szerint ez a stratégia „rugalmas és logikus meg nem oldása a megoldhatatlan nemzetiségi kérdésnek”.18 A birodalomnak nem volt a többi fölött álló nyelve: II. József nyugodtan hihette, hogy a német az (ahogy Saint-Just gondolta a franciáról); a többit csupán des patois contre-révolutionnaires-nek számított. A demokratikus tizenkilencedik században azonban a német nyelv is csak egy volt a sok közül; és nem volt egyféle, az Észen nyugvó jó kormányzás, csak néhány amatôr politikája, akiket találomra választott meg a szeszélyes, fölvilágosulatlan népség. A birodalmi fôhatalom se tetszett már isteni eredetunek, csak úgy ott volt a helyén, sötét erôk bizonytalan és átmeneti egyensúlyának véletlenszeru eredményeképpen.

A reform tervszeru változtatást jelentett, az Ész diktálta menetrendet, amely figyelembe veszi az emberi gyarlóságot, ideértve az uralkodók tökéletlenségét; s figyelembe veszi az észérvek, a jó szándék, a harmóniaérzék törékenységét a babonától, a tudatlanságtól s a nagylelku bátorságtól kiváltott szenvedélyek vihara közepette. Az állam lojalitáson, bizalmon, megszokáson, harci erényeken, az autoritásba vetett már-már vallásos hiten nyugodott, nem az Ész tiszteletén. Az Ész Birodalma ugyanúgy vágyra és szenvedélyre épült, mint minden más, mint azok az erôk is, melyek aláaknázták. Herr von Sonnenfels, II. József zsidó minisztere újságot adott ki Der Mann ohne Vorurteil (Az elôítéletek nélküli ember) címmel. Ilyen emberek már nem álltak rendelkezésre, ha egyáltalán éltek valaha.

A korona nem kereste magának a szocialistákat, a szocialisták pedig kezdetben azt hitték magukról, hogy republikánusok és nacionalisták, hiszen kiálltak az etnikai alapú nemzetállamok önrendelkezéséért vagy függetlenségéért, ugyanis a regionális, csoportok közötti és a hagyományos kasztbéli egyenlôtlenségeket osztálykonfliktusnak látták, ami igaz is, ám ezt az igazságot különös szövetségek kuszálták össze. Írástudatlan görögkeleti parasztok és éhezô hászidok voltak a német-római császár szövetségesei. Városi polgárok ellenezték a szabadkereskedelmet. Büszke német hercegek szítottak fölfordulást és zavargásokat szláv parasztok között. Az udvar, a magyar arisztokrácia, az új gazdák osztálya és az új burzsoázia tönkretette a dzsentri kupaktanácsok megélhetését, mire az utóbbiak elözönlötték és átpolitizálták a köztisztviselôi kart, nacionalista alapon szabotálták a központi hatalmat.

Ugyanakkor az irredenta mozgalmak (olaszok, délszlávok, románok és pángermánok) ki akartak válni, új föderációkat, új nemzetállamokat szerettek volna létrehozni a faji mítosz, a történelmi fikció és a plebejus demokratizmus alapján, amely nem bízott abban a racionális univerzalizmusban, amelyet a szuronyok tartottak fönn, a választási csalások (vote-rigging) meg a nemzetiségi agitátorok elleni terror- és kirakatpörök; és utálták a Szt. István Szt. Koronájának országaiban uralgó baksis-liberalizmust. Ha demokratikus Románia, Jugoszlávia, Cseh-Szlovákia és új, pángermán köztársaság születik, a sok új ország állítólag megszabadult volna a hamiskártyás Észtôl, amelynek helyébe az akarat, a népakarat lépett volna, és akkor aztán nem nôtt volna fu a jozefinista köztisztviselôknek, zsidó báróknak és nemeseknek, fölvilágosult burzsoá szabadkômuveseknek, az áskálódó, gúnyolódó hírlapíróknak, radikális tudósoknak (savants), akkor majd az egyszeru, egészséges vidéki gyerekek, mesterkéletlen falusi plébánosok, pirospozsgás menyecskék és vállas nemzetôrök ideje jön vala el.

Az osztrák-magyar szocialisták eleinte úgy vélték, szövetséget köthetnek a nemzeti liberálisokkal, különösen az általános választójogért folytatott harcban. A magyar liberálisok azonban hallani sem akartak róla (odalett volna az egyszeru vagy a relatív magyar többség a képviselôházban), az osztrák választási reform pedig nem hozott volna mást, mint (1) tökéletes kormányozhatatlanságot és káoszt, és (2) a német nemzeti liberálisok gyakorlatilag eltuntek volna, átadván helyüket a katolikus és pángermán antiszemitáknak, rasszistáknak, sovinisztáknak és a többi csôcseléknek. A szoros értelemben vett „Ausztriát” (az osztrák birodalmi tanács fönnhatósága alá esô területet, Magyarország nélkül) csak úgy kormányozhatták I. Ferenc József bizalmasai, ha a németekkel szemben koalícióra léptek a liberális lengyel arisztokratákkal és másokkal, élvezve a szocialisták hallgatólagos támogatását. Ugyanakkor a liberális Magyarországon (Horvátországot is beleértve) a szociáldemokrácia zaklatásnak és üldözésnek kitéve, jószerivel illegalitásban muködött.

A szocialista vezetôk nem fogták föl azonnal, hogy nem „a népet” képviselik – az elmaradott agrárországban, Ausztria-Magyarországon a parasztság volt a nép (Magyarországon több volt a nemes, igaz, fôleg elszegényedett nemes, mint a proletár), de élt egy viszonylag jól képzett, németül olvasó, a létfontosságú regionális beágyazottság nélküli elit is, plebejus, radikális elit, s ha a parasztokhoz vagy az éhenkórász Luftmenschekhöz és lumpenekhöz hasonlítjuk, azt mondhatjuk, meglehetôsen nagy létszámú, és, csak hogy nehezebb legyen besorolni, meglehetôsen jómódú. A „szervezett” (értsd: szakszervezeti tag) munkások minden körzetben kisebbségben maradtak – sajátos módon ezáltal hasonlították más, a Habsburg-házat támogató csoportokhoz: helyi befolyásuk semmi, egyesített erejük viszont nagyon is komoly. Egyfajta fölvilágosult univerzalizmus lekötelezettjei, ellenzik a „burzsoá” nacionalizmust, de érdekeltek a közoktatásban és az önképzésben; az ilyen ember szokott a szocdem párttól szervezett esti tanfolyamra járni, karban énekelni, válik antialkoholistává, belôle válik feminista, érdekli a természettudomány (a Darwin-rajongás általános volt), és jótékonykodik, ha „haladó” cél érdekében teheti, elfogadja, hogy zsidó értelmiségi a vezetôje, egyszóval sok tekintetben ô a Habsburg-alattvaló mintapéldánya. S ami a legfontosabb: a szocialista munkásosztálynak ugyanazok voltak az ellenségei, mint a császárnak és királynak: a tartományi arisztokrácia, a középosztályi sovinizmus és irredenta, az ultramontanizmus (az udvar mindig egyház és állam határozott szétválasztását pártolta), az agrárprotekcionizmus – és a háború.

Továbbá a munkások is a reformban voltak érdekeltek, nem a káoszban. A cseh nemzeti szocialisták bécsi, és a teljesen szétrohadt függetlenségi párt budapesti parlamenti obstrukciója miatti bénultság bebizonyította, hogy nacionalizmus és demokrácia jegyessége Közép-Európában végzetes.

Ausztria-Magyarország szocialista teoretikusainak megoldást kellett találniuk, ha nem akarták végignézni, hogyan csábítják el híveiket a reakciós antikapitalista keresztyén „szocialisták” vagy a keleti „nem történelmi nemzetiségek” nacionalista parasztpártjai. Úgy döntöttek, hogy radikálisabbá teszik a jozefinista gépezetet, és ez a szocialisták maradandó öröksége, amin Közép- és Kelet-Európa népei mind a mai napig huzakodnak.

Otto Bauer és Karl Renner (és kevésbé világosan Rosa Luxemburg Lengyelországban és Litvániában, valamint a radikális szindikalista Szabó Ervin Magyarországon) a régi jozefinista módon még élesebben megkülönböztették a politikát és a kultúrát. Végleg szakítottak a nemzeti önrendelkezés demokratikus tanával, és a kulturális, ill. személyi autonómia ötvözetét javasolták. A kulturális autonómia fölfogásuk szerint annyit tesz, hogy a nemzetiségi csoport tagjai létszámarányosan megkapják a kormányzat által beszedett adók bizonyos százalékát, hogy anyanyelvi oktatásra, könyv- és újságkiadásra stb. költsék. Amennyiben az etnikum (akkor is, ha kisebbség) helyi szinten többséget alkot, joga van anyanyelvét használni a törvényhozásban, az államigazgatásban, a bíróságon és saját hivatalos irataiban; ezen kívül a központi kormánnyal is saját anyanyelvén levelezhet. Az állam föladatának szánták a modern „magaskultúra” megteremtésének támogatását, ahol az elmaradottság, kizsákmányolás és elnyomás miatt ilyen nem volt. A személyi autonómia (ezt ma is javasolják bizonyos kelet-európai nemzetiségi mozgalmak, pl. az erdélyi és vajdasági magyarok, a litvániai lengyelek vagy a lengyelországi fehéroroszok) azt jelenti, hogy még a teljes szétszóratásban élô csoportocskák is kapnak második szavazatot, amellyel nemzetiségi kulturális és nyelvi igényeikrôl döntenek. A területi autonómia is megengedhetô, de a nemzetiségi ügyek igazságos intézésére korlátozódik, a kiválás vagy a helyi szintu közjogi kivételezés tilos.

Lokalizáljuk az etnikai kérdést, hogy az országos politikában csak tisztán osztályt vagy ideológiát megjelenítô, tehát univerzalista pártok maradjanak, nehogy a nemzetiségek szavazói saját helyi etnikai kulturális igényeiket követve külön összefogjanak, s mivel az etnikai kérdés a kultúrára szukül, a kulturális autonómia nem fogja megakadályozni a német vagy cseh szocialista proletárokat – vagy akár a liberális német vagy cseh burzsoákat – abban, hogy együttmuködjenek. Továbbá ahol a kulturális autonómia némi területi elkülönültséggel társul, ott a szokásos hatalmi harcok egy-egy nemzetiségi csoporton belül fognak lezajlani, így „az etnikai [népi völkisch] egység” csábítása a jó szándékú, univerzalista kormányzás ellenében vereséget szenved.19

Ezt a programot módosított formában fogadták el a történelmileg fontos magyar radikálisok,20 de a legnagyobb hatást Leninre, Trockijra és követôikre, Sztálinra és Titóra tette. Azok a szocialisták szemben álltak az ausztromarxistáktól javasolt nemzetek fölötti, transznacionális állammal – az elsô világháború kitörésekor nacionalistákká váltak („szociálpatriótákká” a marxista zsargonban), nem vettek részt a harmadik, két és feledik és negyedik Internacionáléban, és nem is játszottak komoly szerepet Közép- és Kelet-Európa ezt követô történetében. A szocialisták és kommunisták zimmerwaldi és kienthali szakítása a nemzeti kérdés miatt történt, és a bolsevizmus hôsei – Jaurcs, Liebknecht, Luxemburg, Lenin – ellenezték a háborút és a nacionalizmust. (Az internacionalizmus és a forradalmi defetizmus hagyományát ma a trockisták tartják életben, az ô mozgalmuk is új életre kelhet [kelt is azóta] Koszovó miatt.) A föntiek értelmében az ausztromarxista hagyomány az egyik legdrágább kincse a kezdeti bolsevizmusnak, és ellenfelei nacionalista 1914-i árulása a marxisták-leninisták szemében az egyik meghatározó vonása lett a „reformista”, „opportunista” szociáldemokrata hitszegésnek: maga az eredendô bun.

Az elsô világháború után a gyôztes szövetséges hatalmak összetévesztették a soknemzetiségu, territoriális (nem gyarmati) birodalmak etnikai problémáit az asszimilációt szorgalmazó, nem rasszista polgári patriotizmussal odahaza, ill. a nem territoriális gyarmatbirodalomban alkalmazott faji elnyomás keverékével. Új etnikai alapú nemzetállamokat hoztak létre, nagy létszámú kisebbségekkel az egykori Ausztria-Magyarország „történelmi” nemzeteibôl („a birodalmi kisebbségekbôl”, ahogy H. R. Patapievici román író nevezi ôket). Miniatur Habsburg-birodalmak jöttek így létre az eredeti biztonsági garanciái nélkül (a paternalista liberalizmus keveredett a jog uralmával és a feudális/területi elôjogokkal és kiváltságokkal). A szupranacionális hálózatok (német városok szláv területen, magyarul beszélô zsidók román területen; a hétköznapi, „haladó”, pozitivista-tudományos és németes „magaskultúra” hagyománya a proletárok szakszervezeteiben mindenütt; a partikularista, helyi részrehajlástól mentes és erre büszke, gyakorlott hivatali ügyintézés hagyománya) mind-mind tönkrementek. Ismeretes, Versailles, Saint-Germain és Trianon csôdje és az utódállamoknak a népi német kisebbségekkel szemben alkalmazott bánásmódja miatti jogos kifogások kirobbantották a második világháborút, annak felejthetetlen finomságaival együtt. Az 1918–20-i békekötések képtelenségei megismétlôdtek 1945-ben, de addigra a zsidókérdést Hitler már „megoldotta”, a népi németek kérdésére pedig Sztálin és Benes? etnikai tisztogatása tett egy csapásra pontot (a benes?i dekrétumok Cseh-Szlovákia összes német és magyar nemzetiségu lakóját megfosztották állampolgárságától, s jogaik teljes köru helyreállítása ma is várat magára, sôt a jogfosztottság Csehországban immár a „szlovák” cigányságra is kiterjed). Az etnikai tisztogatáson átesett Lengyelország és Cseh-Morvaország ma nem küzd kisebbségi problémákkal, és tökéletes összhangban él együtt, ám ehhez Hitler, Sztálin és dr. Benes? együttes erôfeszítésére volt szükségük; dr. Benes? szerint a kisebbségek túlhaladottak és nem engedélyezhetôk. Milliókat kényszerítettek otthonuk elhagyására, pontosan úgy, mint most a koszovói albánokat, csak akkor még a CNN áldásos tevékenysége nélkül.

A többnemzetiségu szövetségi államok módszeres szétverésének harmadik hulláma természetesen 1989-ben és az utána következô években történt meg, a tökéletesen megjósolható következményekkel együtt.

Ha meg akarjuk érteni, mi történt, rá kell jönnünk – bármennyire savanyú is a szôlô most, az olcsó, tét nélküli, primitív, utólagos bölcs antikommunizmus idôszakában (s ezt öreg disszidens ellenzéki mondja) –, hogy a kulturális autonómia bolsevik változata nem volt teljesen sikertelen.

A föderális Szovjetunió és Jugoszlávia (a félig horvát, félig szlovén Tito marsallt, aki politikai pályáját egy autógyárban osztrák-magyar szocdemként kezdte, az „utolsó Habsburg”-ként emlegették)21 bizonyos fokig megvalósította az ausztromarxista elképzelést összes hibájával együtt. Ez a két ország, amely nem riadt vissza a nagybani gyilkosságtól, önfeju vagy másként nemkívánatos kisebbségek számuzetésétôl, létrehozta a szövetségi és autonóm köztársaságok, az autonóm tartományok, területek, körzetek, kerületek, járások („rajonok”) és a nem területi kisebbségek félautonóm struktúráinak bonyolult államszerkezetét.

Senki nem állítja, hogy ezek az entitások politikai szabadsághoz is jutottak, hiszen a kommunizmusban senkinek se jutott politikai szabadság, beleértve a politikai bizottság tagjait és a KGB fejeseit (a hatalom nem mindig szabadság). Viszont turhetôen karbantartotta nemzetiségi magas- és népi kultúrájukat, sôt, olykor egy-egy írásbeliség elôtti állapotban leledzô népcsoport megteremthette saját magaskultúráját, amihez ábécét és standard, nyelvjárások fölötti irodalmi nyelvet is kapott. Emellett olyan intézmények születtek (nemzetiségi nyelvu fölsôoktatási intézmények, színházak, filmstúdiók, akadémiák, tudós társaságok, kutatóintézetek, újságok és folyóiratok, könyvkiadók, szimfonikus zenekarok, operaházak, múzeumok, néprajzi gyujtemények, folklóregyüttesek, kétnyelvu táblák, s ami a legfontosabb, helyi-területi elitek a kommunista párt és az állami adminisztráció viszonylagos decentralizáltsága jóvoltából), amelyek a legtöbb esetben addig nem is léteztek. Evvel olykor a tizenkilencedik század hiányzó kulturális nacionalizmusát pótolták: elôvarázsolták az új nemzetiségi értelmiséget, amely vagy a régi helyébe lépett, vagy (még gyakrabban) parasztlegényekbôl toborozták össze nagy hirtelen.

A korábbi autonóm területek bolsevizálódott nemzetiségi (politikai és értelmiségi) elitje az új államok uralkodó osztálya. Ez az uralkodó osztály már anyanyelvén olvashatta a nyugati irodalom és filozófia klasszikusait, vadonatúj elsô fordításokban (a kommunizmus egyik legnagyobb vívmánya, hogy milliók számára tette könnyen hozzáférhetôvé a modern kulturális kánon muveit, nagy kár, hogy a gazdasági válság, a kommercializálódás és a popkultúra együttes csapásai alatt ez a folyamat pusztulóban van – „az egyszeru ember” ugyanis valóban Shakespeare-t, Balzacot meg Tolsztojt olvasott, és mindenki megengedhette magának, hogy operába vagy hangversenyre járjon). Igen, indoktrinációról volt szó, de nem mellékes, hogy ez nyelvek tucatjain ment végbe, állásokat teremtett az addig lenézett tájszólások és nyelvjárások írástudóinak, és a társadalmi elnyomást nem súlyosbította az etnikai vagy faji elnyomás, csak közvetlenül az összeomlást megelôzôen.

Jugoszlávia pl. zsarnokság volt, de nem akármilyen. A szövetségi államszerkezet engedélyezett bizonyos eltéréseket, továbbá garantálta a belsô békét és biztonságot. A Habsburg-tapasztalatokból azt tanulták meg a jugoszláv vezetôk, hogy demokrácia és nacionalizmus fönt említett keveréke robbanásveszélyes. Emiatt igyekezett Tito meggyöngíteni az erôseket (a szerbeket), és megerôsíteni a gyöngéket. Emiatt tartott nagy létszámú szerb kisebbségeket túszként Szerbián kívül. A szerb értelmiség tiltakozott, mert nem volt szabad elnyomnia a többieket, s az egészben az a legszebb, hogy ebben bizony igazuk volt. Az osztrák szociáldemokrácia brünni (1899) és a Jugoszláv Kommunista Párt drezdai (1928) programja az elszakadásig menô önrendelkezés és kulturális autonómia hasonló elképzelését fogadta el.22 A jugoszláv modell silányabb kiadásban megôrizte a múlt fölvilágosodott abszolutizmusának számos vonását. Az önjelölt helyi kiskirályokat féken tartotta, de megtagadta a nép politikai részvételét és a népképviseletet, és a demokratikus és nacionalista követelések szükségképpen megint egyszer összekapcsolódtak. Bármilyen átmeneti és részleges szabadság jutott az emberek osztályrészéül, ezeket mindig a zsarnok ukáza rendelte el visszavonásig. A nevezetes „önigazgatási” modell fölöttébb bonyolult és tökéletesen eredménytelen bürokratikus stratagéma volt, ám a rendszer elárulta magát: szándéka ellenére kimutatta, hogy valamicske népi részvételre neki is szüksége van, továbbá a szimulált piaccal is kísérletezett r la hongroise, de némi „balos” színezetet kellett adnia neki, hogy elrejtse a központi tervezés megszüntetését.

Ezek az ideológiai manôverek szükségessé tették a regionális nemzetiségi-etnikai elitek bevonását az államgazdaság „álpiaci” decentralizálásába (értsd: lebontásába, földarabolásába); evés közben jön meg az étvágy (l’appetit vient en mangeant), a helyi nemzetiségi elitek visszaközpontosították az államgazdaságot, de a „szövetségi tagköztársaság” szintjén, és a zsákmányt meg is kellett védeni, innen a rendôri erôk fokozatos átszervezése, áthelyezése és „etnizálása”. A regionális nemzetiségi-etnikai elitek diszkriminálták a helyi szerbeket, s ezt a decentralizáció, demokrácia és autonómia terminusaiba csomagolták, hiszen ezek hivatalos és „haladó” jelszavaknak számítottak. A szerb vezetô csoport válaszul egy másik, föderalis újraközpontosítást követelt, ezúttal nyíltan etnikai (sem ausztromarxista, sem titoista) alapon, elôszámlálva a kisebbségi szerbek – néha valós, többnyire valótlan – etnikai sérelmeit a tagköztársaságokban. Ekkorra nem csupán a fölvilágosodás örökségét bokázták már el (s nyomban meg is feledkeztek róla), hanem már a császár is halott volt.

Megint a régi nóta: a regionális arisztokráciák kétségbeesett utóvédharcot vívnak kiváltságaik és elôjogaik megtartásáért, és összeütközésbe kerülnek a „plebejus” tömegek valódi demokratikus követeléseivel. A politikai részvétel hiányát a szövetségi rendszerre fogták, és ez eltüntette a helyi oligarchák antidemokratikus múltját és felelôsségét a visszaélésekért.

A szabadság hiányát az államszervezet érvényes külalakjának, fölépítésének tudták be. A nemzet megértésekor végzetesen szétvált a kulturális és a politikai dimenzió, megakadályozva a korábbi többnemzetiségu társadalom, a föderatív állam és az autonómiák egyszeru demokratikus reformját, ehelyett teljesen új államszervezet (sôt, több szövetségi államszervezet) új határait (nemzetiségi, nyelvi, területi, szimbolikus, gazdasági és katonai határait) azelôtt kellett megrajzolni, hogy a nemzet tulajdonképpen létrejött volna.
 
 

Nincs ebben semmi hagyományos, pláne ôsi vagy középkorias vonás. A délszláv nacionalizmus, más néven illirizmus irredenta mozgalom volt, és nemzeti egységre tört, akár a bismarcki Németország, Cavour Itáliája, Maniu új Romániája, Masaryk rögtönzött Cseh-Szlovákiája.23 Cseh-Szlovákiával is új, kipróbálatlan, történelmileg adott csonkokból összerótt államalakulat született, ám itt (Jugoszláviában) egy nemzetrôl volt szó, amelyet „természetes” szilánkjaira kellett hasogatni belsô határai mentén, melyeket machiavellista-jozefinista szellemben fundáltak ki Tito és társai kisded játékaik céljára, szándékosan figyelmen kívül hagyva az etnokulturális törésvonalakat.

Jugoszlávia föl is robbant. Leginkább a szocialista föderalizmus által megteremtett regionális elitek hibájából, bár ôket épp ellenkezô céllal hozták létre: azért, hogy apolitikus védangyalai legyenek a nemzetiségi-etnikai kultúrának. Az Osztrák-Magyar Monarchia szupranacionális elitjei (az egyház, a tisztikar, a köztisztviselôi kar, a szocialista szakszervezeti bürokrácia, a zsidó radikalizmus, az udvari [és nem tartományi] arisztokrácia) alkották az állam malterját. Az államét, amely nem tudta elhárítani a háborús vereséget, és nem tudott ellenállni az elégedetlen csoportok zabolátlan demokratikus és nacionalista szenvedélyének. Az ország darabjaira hullott szét, és az 1919–21-ben kötött békék olyan áttekinthetetlen katyvaszt formáltak belôle, amelybôl csak újabb háborúk jöhettek ki.24

A Szovjetunió és Jugoszlávia egyetlen nemzetek fölötti kötôanyaga a kommunista párt volt. A két ország sorsát azonban megpecsételte a kaotikus demokratikus forradalom során végbement szétforgácsolódásuk; a másodvonalbeli, járási színvonalú bürokráciák és elitek hatalomátvétele és a mindenható titkosszolgálatok embereinek dezertálása a különféle politikai-bunügyi maffiákba. Mivel azonban a regionális elitek mindig a politika nélküli etnicitást testesítették meg – lévén, hogy a politikacsinálás a központ joga –; s mivel a központ eltunt, a hétköznapi értelemben vett politika is eltunt vele együtt (akad-e valaki, aki tudja vagy akit egyáltalán érdekel, hogy az új figurák jobb- vagy baloldaliak, államiújraelosztás-pártiak vagy piacmániások, az esküdtbíráskodás vagy az arányos képviselet hívei?), az egyetlen fókuszpont az etnicitás. De az etnicizmus nem nacionalizmus, az elôbbi rá se hederít más fajú polgártársaira: nem óhajt másokat megdolgoztatni, megadóztatni, kihasználni, csak azt, hogy takarodjanak vagy dögöljenek meg.

A vallás és fölvilágosodás nélküli közösségben egyszeruen lehetetlen az állampolgárság elismerése, amely nem tetszik politika elôtti módon, „természetesen” (értsd: fajilag vagy etnikailag) „eleve adottnak;” tehát nem lehet megszerezni vagy kiérdemelni. Így az etnikai kisebbség aberrációnak látszik, logikai önellentmondásnak, nyomorékságnak. Ember alattinak: ezért a deportálás, a kiuzetés, a tömeggyilkosság, a tömeges nemi erôszak (s a hozzá társuló hit, hogy a nemi aktus magától értetôdôen meggyalázza, bemocskolja a nôt, akin „elkövették”).

Harmadszor vagyunk tanúi annak, hogy a Nyugat a bonyolult, soknemzetiségu mozaikra rá akarja kényszeríteni a gallo-amerikai, honpolgári-republikánus, asszimilációs vagy „olvasztótégely”-es, bár etnikailag színezett nemzetállam logikáját. Az elsô két kísérlet katasztrófába torkollott, és a harmadiktól sem várható más. Emlékszik még egy árva lélek is arra, miért nincsenek jelentôs autochton kisebbségek Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon, s miért képesek most ezek az országok könnyebben megközelíteni a nyugati típusú nemzetállam eszményét? Mert ezek a kisebbségek tömegsírokban nyugszanak, néhányan meg az eredeti lakóhelyüktôl sok ezer kilométerre élnek számuzetésben.

De a többségük meghalt.

Miután a Nyugatnak sikerült segédkeznie két birodalmi-szövetségi szerkezet lerombolásában, most vagy elturi a nemzetállami logika extrém következményeit, amelyek tökéletesen alkalmazhatatlanok a fölvilágosodás és a modernizálás szupranacionális módjain fejlôdött országokban (és a romhalmaz csak további rombolást tartogat) – vagy megteremti saját birodalmát, ahol imponáló katonai erôvel pacifikálja a bennszülött populációkat, és fizeti életben tartásuk költségeit.

Mi következhet a Habsburg-öngyarmatosítás és a kommunista központosítás után? Új birodalom, emberbaráti alapon, katonai közigazgatással? Hisz mind az indiai brit gyarmati uralom (Raj), mind a fölvilágosult jozefinista abszolutizmus azon a meggyôzôdésen alapult, hogy a bennszülöttek elmaradottak, tehát oktatni kell ôket, gazdagabbá tenni, s arra nevelni, hogy egy napon majd maguk vegyék kézbe saját vidékük irányítását. De még Indiában is a fölosztás (partition) napja volt a Függetlenség Napja, sok millió halottal, s az indiai demokrácia csak azért él tovább (úgy-ahogy), mert maga is szövetségi birodalom. A korábbi gyarmati területek helyzete sok év után ma is katasztrofális.

A volt Jugoszláviában a Nyugat vagy újjáépít egy részleges szövetségi államszerkezetet, és aktívan adminisztrálja (a birodalmi köztisztviselôi kar és a szövetségi kommunista párt hiányában rá fog kényszerülni), vagy elturi az etnikailag tiszta önálló egységek létrejöttét – akár a szerbek nélküli Koszovót, akár az albánok nélküli Szerbiát, és a következô néhány száz évben nemzetközi járôrök ôrizhetik a határokat.

Vagy folytatódik a mészárlás.

Az orgyilkosok hatalmon vannak, hála a faj egyszeru képzetének. Nem fogják föladni kis hubérbirtokaikat, báróságaikat. És Milos?evic´ nem Bismarck, Tudjman sem Clemanceau. Ezek a fiúk nem államférfiak. Azért erôsek, mert fütyülnek saját állampolgáraikra. De hát nincsenek is honpolgárok, nôk vagy férfiak, olyanok legalábbis nincsenek, akik képesek volnának transzcendálni közvetlen szükségleteiket, elôítéleteiket, vágyaikat és félelmeiket, a gyilkos gyulöletet. A transzcenzus tilos, punktum. Még abban a szerény értelemben is tilos, amely a gyarló, bár muködôképes közösségben szükséges az emberek egymás mellett éléséhez, amelyben adófizetés esetén nem illúzió abban reménykedni, hogy nagyjából menetrendszeruen járnak a vonatok.

A Buston Review 1999. nyári számából fordította Barabás András
 
 

Jegyzetek

1 Agatha Christie: Gyilkosság a paplakban, [The Murder at the Vicarage, 1930, New York: Berkley Books, 1984, 224.] ford. Borbás Mária, Budapest: Európa, 1993, 312.

2 Süddeutsche Zeitung, 1999. április 21. Vö. Z?iz?ek másik cikkével: The Nation, 1999. május 24.

3 Le Monde, 1999. április 17.

4 The Nation, 1999. május 3. (Eredetileg: Népszabadság, 1999. április 6.) Vö. Noam Chomsky cikkével, Le Monde diplomatique, 1999. május. A brit fegyvergyártó (állami) cégek és a különféle brit kormányok felelôsségérôl a kelet-timori népirtásban ld. John Pilger: „A Worse Slaughter”, The Guardian (London), 1999. június 1. vö. a New Left Review, 234, 1999. március-áprilisi, a Confluences: Méditerranée, 30, 1999. nyári, a Carré rouge 11., 1999 nyári számával.

5 Le Monde, 1999. május 4.

6 The New York Times Magazine, 1999. május 2. (Elôzôleg a Le Monde-ban és a FAZ-ban; magyarul: Élet és Irodalom, 1999. június 11., ford. Széky János.) Susan Sontag mintha elfeledkeznék arról, hogy hihetôen hangzó „igazságos háború” kitételével olyan francia véleménycsináló sztárok értenek egyet, mint Bernard-Henri Lévy, André Glucksmann, Alain Finkielkraut, Alain Touarine, Daniel Cohn-Bendit és Philippe Sollers. Eközben érdekes módon (a sors fintora, hogy nyilván az írás nyomdába adása után) éppen az Egyesült Államok képviselôházában nem sikerült megszavaztatni a légitámadások jóváhagyását támogató indítványt, és maga Trent Lott szenátor szó szerint egyetért az USA Szocialista Munkáspártjával, a Spartakista Ligával (vö. „Stop the Imperialist Bombing of Yugoslavia! Support Fight for Self-Determination in Kosovo!”, The Militant, 1999. április 26.). A Kongresszus más tagjai, akár az Egyesült Államok Kommunista Pártja, barátságosak a Milos?evic´ -féle szerb rezsim iránt.

7 Libération, 1999. április 26.

8 Der Spiegel, 1999. április 26. L. még Slavenka Drakulic´, The Nation, 1999. június 7. (Az ÉS-ben is.) A magyar lapok, különösen az Élet és Irodalom, rendszeresen közlik a nemzetközi Koszovó-vita fontosabb (általában NATO-párti) dokumentumait; Norman Mailer kritikai írását a Népszava, Jimmy Carter cikkét A Szabadság (!) közölte. L. a francia baloldali értelmiségiek nyílt levelét és Immanuel Wallerstein fontos cikkét: Eszmélet 42, 1999. nyár, 183–188. Néhány érdekes délszláv dokumentum a Magyar Lettre Internationale 1999. nyári számában és a Holmi 1999. júniusi számában (mindkét lap ugyanazt a Filip David/Marko Kovac?-levelezést közli). A heves és érdekes magyar vita a Népszabadság, a Népszava és az ÉS tavaszi számaiban. Saját vitatott hozzájárulásom a vitához: T. G. M.: „Balkán”, Élet és Irodalom, 1999. június 4.

A Koszovó miatt megélénkült pesti ultrabaloldal több könyvet és brosúrát kiadott a jugoszláviai légiháborúról és következményeirôl. Ami sajnálatos: a keletnémet, cseh, orosz reakciók ismertetésének elmaradása. – Föl kell hívnom a figyelmet Szász János kitunô sorozatára A Hétben (Bukarest). Az újvidéki Híd háborús különszáma a napokban jelenik meg; Végel László fontos publicisztikája a helyszínrôl a MaNcsban olvasható. A magyar médiák Koszovóval kapcsolatos híreit és állásfoglalásait elemzi a Nyilvánosság Klub, ld. Népszava, 1999. július 5.

9 Lásd G. M. Tamás: Les Idoles de la tribu [keletkezett 1983–85-ben]. Párizs: Éditions L’Arcantére, 1991; „Old Enemies and New: A Philosophic Postscript to Nationalism”, Studies in East European Thought. 46. évf., 1994; „A Legacy of Empire”, Wilson Quarterly, 1994. tél; „Ethnarchy and Ethno-Anarchism”, Social Research, 1996. nyár. A nacionalizmusról és etnicizmusról szóló elméleti írásaim gyujteménye: Törzsi fogalmak. Budapest: Atlantisz, 1999, 1. köt.

10 Az osztrák fölvilágosult önkényuralomról és II. Józsefrôl l. Ferdinand Mass: Der Josephinismus. 5. köt., Bécs: Verlag Herold, 1951–56, dokumentumgyujtemény magyarázatokkal; Eduard Winter: Der Josephinismus, Berlin: Rütten & Loening, 1962; Fejtô Ferenc (François Fejtö): Un Habsbourg révolutionnaire: Joseph II, Párizs: Plon, 1953 (magyarul: Budapest: Atlantisz, 1998), Paul P. Bernard: Jesuits and Jacobins, Urbana: University of Illinois Press, 1971; és az idevágó fejezetek C. A. Macartney: The Habsburg Empire, London: Macmillan, 1969, valamint Robert

A. Kann: A History of the Habsburg Empire, Berkeley & London: University of California Press, 1974 (számos újranyomás) könyvében. L. még a Wandruszka/Urbanitsch-kézikönyvet, Die Habsburgmonarchie, 8. köt., Bécs: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften (1973–) a következményekrôl. Adam Wandruszka csodálatos monográfiát írt a nagy császár még felvilágosodottabb testvérérôl: Leopold II, 2. köt. Bécs: Verlag Herold, 1965.

11 Az illuminátusokról és utódjaikról, a carbonarikról ld. James H. Billington nagyszeru könyvét: Fire in the Minds of Men: Origins of the Revolutionary Faith [1980], New Brunswick & London: Transaction, 1999, 86–123, 128–145. A szabadkômuvességrôl tudomásom szerint nem jelent meg használható összefoglalás Robert Freke Gould hat súlyos kötete óta (1884–87). De cf. Margaret

C. Jacob: The Radical Enlightenment: Pantheists, Freemasons and Republicans, London: Allen & Unwin, 1981, a szabadkômuvesekrôl és panteizmusról ld. Frederick C. Beiser: The Fate of Reason, Cambridge, Mass. & London: Harvard University Press, 1993, 44–108.

12 Ezt a párhuzamosságot írja le ragyogóan Elie Kedourie: Nationalism, 3. kiad., Oxford: Basil Blackwell, 1993. Gondolatait elismétli (hivatkozás nélkül) és továbbfejleszti Isaiah Berlin: „Kant as an Unfamiliar Source of Nationalism [1972]”, in: The Sense of Reality, New York: Farrar, Straus & Giroux, 1998, 232–248. Cf. T. G. M.: Törzsi fogalmak, 1. köt. 347–374. (A Fichtérôl szóló rész.)

13 Ernest Gellner: Language and Solitude: Wittgeinstein, Malinowski and the Habsburg Dilemma, Cambridge: Cambridge University Press, 1998, 19. Ezt írja Wittgenstein II-rôl (a Tractatus utáni Wittgensteinrôl): „Ha a kultúrán kívül nem létezhet igazság, ha nincs egyéni tudás, de nincs külsô vagy általános megerôsítés sem, ha a tudásnak egyszeruen közösséginek kell lennie, s a beszédközösség végleges és megváltoztathatatlan, akkor ez legalább annyira vonatkozik a matematika és a természettudomány tekintélyére, mint bármi másra. A populista és a kultúrát abszolutizáló episztemológia meggyôzôdéssel védelmezte a kárpátokbeli falu erkölcsi vagy esztétikai érzékenységét a versailles-i típusú imperializmussal vagy a manchesteri kommercializmussal szemben, közelebbrôl a bécsi és budapesti bürokraták ellen, de nem volt vitája Hume-mal és Kanttal a következtetés természetérôl vagy a logikai antinómiákról. Nem tunt föl, hogy itt esetleg ugyanarról a játszmáról van szó. Éppen ebben rejlik Wittgenstein különös eredetisége.” Op. cit., 77–78.

14 Ld. Eötvös Józsefrôl szóló esszémet, in: Törzsi fogalmak, 2. köt. 9–143. Cf. B. Giesen: Die Intellektuellen und die Nation. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1993.

15 A kiegyezésrôl szóló legjobb munka továbbra is Louis Eisenmann: Le Compromis austro-hongrois de 1867. Paris: G. Bellais, 1904. A. J. P. Taylor általában szukmarkúan bánik a dicsérettel, mégis azt írja róla: „kivételesen zseniális munka… nagyobb történeti mu nem született ebben az évszázadban”, A. J. P. Taylor: The Habsburg Monarchy [1948]. Chicago & London: The University of Chicago Press, 1999, 270. (Magyarul is.) A mértékadó összefoglalás: Robert A. Kann: The Multinational Empire, 2. köt., New York: Octagon, 1970 [1950] (számos újranyomás); részletesebb a német kiadás: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie, 2. köt. Bécs & Köln: Böhlau.

16 Az idevágó nevezetesebb munkák: Carl E. Schorske: Fin-de-siccle Vienna. New York: Vintage Books, 1981; magyarul: Carl E. Schorske: Bécsi századvég, ford. Gyôrffy Miklós, h. n. [Budapest]: Helikon/Universitas, 1998. Vö. Hanák Péter: A kert és a muhely, 2. kiad., Budapest: Balassi Kiadó, 1999, kül. 88-134. A. Janik &

S. Toulmin: Wittgenstein’s Vienna, New York: Simon & Schuster, 1973; Stephen Beller: Vienna and the Jews, Cambridge: Cambridge University Press, 1989; William O. McCagg: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary, New York: Columbia University Press, 1971; Claudio Magris: Der Habsburgische Mythos in der österreichischen Literatur, Salzburg: Otto Müller Verlag, 1966,

s végül a legjobb: Ernest Gellner: Language and Solitude.

17 Forrás: Brigitte Hamann: Hitler’s Vienna, New York & Oxford: Oxford University Press, 1999, 117. (Csapnivaló fordítás.)

18 Idézi Solomon Wank: „The Habsburg Legacy in the Nationalities Question”, Austrian History Yearbook, XXVIII. évf., 1997, 146. Az ország jogi fölépítésével foglalkozó klasszikus mu: Joseph Redlich: Der österreichische Staats- und Reichsproblem. 1/1., 1/2. és 2. köt. Lipcse: P. Reinhold, 1921; Magyarországról ld. Louis Eisenmann: op. cit., Csehországról ld. Ernst Birke és Kurt Oberdorffen: Das böhmische Staatsrecht in den deutsch-tschechischen Auseinandersetzungen des 19. und 20. Jahrhunderts. Marburg: Elvert, 1960 s természetesen Hugo Hantsch: Die Nationalitätenfrage im alten Österreich, Bécs: Verlag Herold, 1963. Ld. még T. Mills Kelly: „Talking It to the Streets: Czech National Socialists in 1908”, Austrian History Yearbook, XXIX/1. évf., 1998, 93–112.

19 A nemzetiségek ausztromarxista elméletérôl ld. elsôsorban Otto Bauer: Die Nationalitätenfrage und die Sozialdemokratie [1907]

2. kiad., Bécs: Verlag der Volksbuchhandlung, 1924 (számos újranyomás); Karl Renner: Das Selbstbestimmungsrecht der Nationen, Bécs: Deuticke, 1918; e mu lényeges átdolgozása a korábbi, „cs. és kir.” szocialista könyvnek: Grundlagen und Entwicklungsziele der Österreichisch-Ungarischen Monarchie, Bécs: Deuticke/Volksbuchhandlung, 1906. Az ausztromarxizmusról ld. Hans Mommsen: Die Sozialdemokratie und die Nationalitätenfrage im habsburgischen Vielvölkerstaat, Bécs: Europa-Verlag, 1963; Norbert Leser: Zwischen Reformismus und Bolschewismus: Der Austromarxismus als Theorie und Praxis, Bécs: Europa-Verlag, 1968; William M. Johnston: The Austrian Mind. [1972], Berkeley & London: University of California Press, 1984, 99–114; Ruth D. Roebke-Berens: „Austrian Social Democratic Foreign Policy and the Bosnian Crisis of 1908”, Austian History Yearbook, XVII–XVIII, 1981–82, 104–126. Ld. még Karl Renner önéletrajzát: An der Wende zweier Zeiten, Bécs: Danubia, 1946. Az osztrák szociáldemokrácia legjobb történeti összefoglalása továbbra is: Ludwig Brügel: Geschichte der österreichischen Sozialdemokratie, Bécs: Verlag der Volksbuchhandlung, 1922–25, 5. köt. A magyar szocialista baloldalról ld. Litván Gy., Erényi T., Jemnitz J. munkáit, továbbá a Múltunk c. marxista folyóiratot (ma is megjelenik). Horváth Zoltán könyve, a Jahrhundertwende in Ungarn, Neuwied am Rhein: Luchterhand, 1966, meglehetôsen régimódi és túlhaladott, de más nemigen áll rendelkezésre Nyugaton (magyarul A második reformnemzedék címmel jelent meg 1961-ben; magyarul természetesen hatalmas irodalom áll azóta rendelkezésre).

20 Ld. vezetôjük beszámolóját: Oscar Jászi: Revolution and Counter-Revolution in Hungary, London: P. S. King, 1924 (ez a Magyar kálvária, magyar feltámadás [számos emigrációs és szamizdatkiadás, 1921 –] angol variánsa) és The Dissolution of the Habsburg Monarchy, [1929], Chicago: The University of Chicago Press, 1961 (magyarul is). Örömmel jelentem, hogy Jászi legkiválóbb tanítványa, Borsody István professzor ma is aktívan dolgozik Bostonban.

21 Tito önmagáról: Vladimir Dedijer: Tito, New York: Simon & Schuster, 1953. Egy másik híres jugoszláv kommunista önéletrajzának elôszavában ezt az újságcikk-részletet találjuk: „A vádlottat életrajzának ismertetésekor a fôbíró montenegróinak nevezte. Djilas, aki egyébként faarccal vette tudomásul a különös vádiratot és a hároméves »szigorú börtönbüntetést« kimondó ítéletet, fölpattant: »Tiltakozom! – jelentette ki. – Az ítéletben szerepelnie kell annak, hogy jugoszláv vagyok.«” Milovan Djilas: Land

Without Justice, New York: Harcourt Brace, 1958, vii. Nem érdektelen fölidézni egy beszélgetést egy cseh diplomata, Benes? követe (s hivatalból az etnikai tisztogatás szószólója) és Tito között: „Csehszlovákiának területi követelései voltak Magyarországgal szemben [ez pont fordítva igaz!], és át akarta telepíteni [!] saját magyar kisebbségét az anyaországba. Tito tiltakozott az eljárás ellen…” Josef Korbel (más írásmóddal: Körbel): Tito’s Communism, Denver: The University of Denver Press, 1951, 23. Itt Madeleine Albright apukája beszél.

22 Ld. Robert A. Kann: op. cit. Vö. pl. a szövetségi köztársaságok vétójogáról Duncan Wilson: Tito’s Yugoslavia, Cambridge: Cambridge University Press, 1979, 193–207, vö. 12–14. Sztálin, aki ebbôl a szempontból Rosa Luxemburg, Lenin, Martov és Trockij eszméinek vulgarizálója, a föderatív rendszert támogatta (1922), és 1925-ben roppant világos és roppant korlátolt, jellegzetesen brutális és egyértelmu cikkében olyan föderációt javasolt a leendô többnemzetiségu kommunista jugoszláv államnak, amelyben a tagországok fönntartják a kiválás jogát: ld. Stalin: Marxism and the National-Colonial Question, San Francisco: Proletarian Publishers, 1975, 184–256, 301–303 (magyarul is; több kiadás). Cf. Wayne S. Vucinich: „Nationalism and Communism”, in: Vucinich ed.: Contemporary Yugoslavia: Twenty Years of Socialist Experiment, Berkeley: University of California Press, 1969, 236–284. Trockij az idô tájt befolyásos, mára elfeledett publicisztikája most hozzáférhetô angolul (New York: Pathfinder).

23 L. Mirjana Gross: „Croatian National-Integrational Ideologies from the End of Illyrism to the Creation of Yugoslavia”, Arnold Suppan és Charles Jelavich megjegyzéseivel. Austrian History Yearbook, XV–XVI. évf., 1979–80, 3–46. Az elôzményekrôl vö. Stanko Guldescu: The Croatian-Slavonian Kingdom 1526–1792, Hága: Mouton, 1970. Boszniáról és Koszovóról ld. Noel Malcolm méltán híres könyveit, és Miranda Vickerséit is; a szerbekrôl Tim Judah-ét. Jugoszlávia felbomlásáról továbbra is Misha Glenny beszámolója a legjobb, Boszniáról David Rieffé, a mai Horvátországról Marcus Tanneré. Az UÇK (avagy KLA) erdetérôl ld. Christopher Chiclet cikkét, Le Monde diplomatique, 1999. május. Az UK vezetôi valamennyien Enver Hoxha marxista-

leninista-maoista hívei voltak, és nem nacionalisták.

24 Volt egy kései ausztromarxista, egyben (kivégzett) belgiumi második világháborús ellenálló és militáns trockista, aki megkísérelte elmagyarázni, mi fán teremnek a transznacionális, nem területileg szervezôdô csoportok, l. Abram Leon: La Conception matérialiste de la question juive [1946], Párizs:, Maspero, 1946. Bev. Maxime Rodinson. Angolul: The Jewish Question: A Marxist Interpretation. 7. kiad., New York & London: Pathfinder, 1996. Leontól származik a „néposztály” elmélete, amely nemcsak a zsidók ügyét magyarázná meg (a zsidó közösségekben nem volt teljes a szociális és foglalkoztatottsági „piramis”), hanem rögtön a hazájától távol élô, vándorló életmódot folytató, kelet-európai, német ajkú proletariátusét is, meg a kelet-indiaiakét Afrikában és a karibi térségben, a kínai nemzetiségiekét Délkelet-Ázsiában. Az említettek mind fontos összetevôi voltak a birodalmi rendnek, amely „testetlen” és gyökértelen volt, mint vezetôi.