A Gorbacsov-éra egyes történészek szerint 1985. március 11-én vette kezdetét, amikor Mihail Szergejevicset az SZKP KB plénuma – mindjárt Csernyenko halálának másnapján – esélyes ellenjelölt nélkül fôtitkárrá választotta (hetedikként a szovjet pártfôtitkárok sorában, bár Lenin formálisan nem használta ezt a titulust). Mások szerint azonban már Margaret Thatcher eldöntötte a sorsát 1984 decemberében, amikor angliai útja végén „tetszik nekem Gorbacsov úr, lehet dolgozni vele" szlogennel elindította az évtized végéig tartó Gorbi-mániát. Mind Gromiko választási beszéde, mind Thatcher szavai arra utalnak, hogy Gorbacsov a hirtelen áttörést jórészt „kommunikátori" készségének köszönhette. Ezt a képet stilizálja tovább Gorbacsov memoárjában is:
„A glasznoszty elsô aktusának, azt gondolom, 1985 májusában tett leningrádi utazásomat lehet tekinteni. A vezetô szokatlan kontaktusa az emberekkel. A Politbüro számára nagy problémát okozott a papír nélküli és a kollégákkal való elôzetes konzultáció nélküli felszólalás. Most a hallgatóság elé »zúdítottunk« sok mindent mindabból, ami a KB márciusi és áprilisi plénumának publikálatlan anyagai tartalmaztak, amirôl »zárt jelleggel« addig csak a párt felsô köreiben beszéltek." Egyhangú és gyors elfogadásának másik összetevôje az, hogy a párt nyilvánossága elôtt egy pillanatra sem sérti meg az „apparátusi játékszabályokat": mindjárt az ôt megválasztó plénumon meghirdeti az új irányvonalat, „a társadalmi-gazdasági progresszió gyorsítását az új gondolkodással összhangban", miközben végig azt hangsúlyozza, hogy az elôzô kongresszuson meghatározott stratégia érvényben marad. Nem emleget már „fejlett szocializmust", de nem ejti ki a reform szót sem. Ettôl kezdve pályája végig ezen a két vágányon halad: modernizálni, de alapjaiban érintetlenül hagyni a rendszert.
Az olasz kommunista párt egyik vezetôje szerint nem is két, hanem egyenesen három fôtitkára van az SZKP-nak: az egyik, aki az SZKP új programját elôterjeszti (folytonosság a lenini hagyománnyal, de a kommunizmus hruscsovi és a fejlett szocializmus brezsnyevi hagyománya nélkül), a másik, a politikai beszéd elôadója („elvtársak, vegyük lejjebb a pátoszt, hagyják a Mihail Szergejevics agyonragozását"), a harmadik, aki a kongresszusi határozatot fogalmazza (ezópuszi nyelvbe csomagolva a gazdasági átalakítást: engedni kicsit a magán-munkatevékenységet, de a XII. ötéves tervvel összhangban) – fejtette ki az olasz kommunista a peresztrojka nyitányának tekintett 1986-os XXVII. kongresszus után.
Látszólag két Gorbacsov van jelen a világpolitikában is: az egyik a felvilágosult européer (sôt „amerikáner") vezetô, aki felismeri, hogy a Szovjetuniónak ki kell törnie az elszigeteltségbôl, ezért hajlandó jelentôs engedményekre, a másik a hagyományos szovjet nagyhatalmi politika utóvédharcosa, aki igyekszik megôrizni a birodalmi erô látszatát. Az 1985 novemberében tartott genfi Gorbacsov–Reagan-csúcstalálkozó, a Gorbacsov által tett egyoldalú engedmények arra utalnak, hogy a szovjet politikai vezetés kezdi belátni, hogy a Szovjetunió nem bírja el egyszerre a fegyverkezés, az afgán háború és a mély belsô gazdasági válság hármas terhét. Genfben az emberi jogok kérdését Gorbacsov még belügynek minôsíti. ’86-ban már – Szaharov szabadon bocsátásának szimbolikus gesztusával – ebben is enged.
1986 fô külpolitikai eseménye a reykjavíki csúcstalálkozó volt: Gorbacsov és környezete elhatározza, hogy móresre tanítja az amerikai elnököt, aki a világ elnöke akar lenni, a Szovjetunió kárára igyekszik belpolitikai babérokat szerezni a közelgô választáson. A fôtitkár keménysége, nagybirodalmi magabiztossága azonban ismét csak addig tart, amíg a belpolitika engedi. A következô év, 1987 a kényszerû visszavonulások éve lesz. A PB januárban jóváhagyja az afganisztáni csapatkivonást, készül a még elégséges védelem elvére alapozott új katonai doktrína. Vilniusban Litvánia függetlensége mellett tüntetnek. Decemberben aláírják a közepes hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló egyezményt.
A képeken megint a másik, a nagyvilági Gorbacsov mosolyog.
Skizofrénia – ahogy Bulgakov regényében megmondatott? Aligha. Gorbacsov egy van. Az, aki kiválóan ért a nyilvánosság megdolgozásához. Ha nómenklatúraravaszság kell hozzá, akkor azzal, ha nyugatias sárm, akkor azzal. A leghatékonyabb s legtartósabb eszköznek a Gorbi-láz két narkotikuma, a glasznoszty és a peresztrojka bizonyult.
A glasznoszty szót Gorbacsov tanácsadói II. Sándor politikai reformszótárából ásták elô. A terminus ott a nyilvános bíráskodás bevezetésétôl kezdve a városi duma átalakításáig számos területet átfogó reform kifejezésére szolgált. Valódi lényegét azonban a nagy szatíraíró, Szaltikov-Scsedrin tárta fel legvilágosabban: a glasznoszty az engedélyezett szabadság tere. Jó az a glasznoszty, hasznos, kellemes, de csak az élvezi, aki elegendô „felismerôképességgel, kifinomult tapasztalattal" rendelkezik, különben úgy jár, mint a gyalogos, aki, ha nem kellôen óvatos, figyelmes, körültekintô, könnyen belelép az úton elébe kerülô lótrágyába.
A glasznoszty „az óvatos megközelítések zónája"– mondja 1989-ben egy (volt) cenzor – az adagolás mûvészete. A glasznosztyot tehát leginkább határai definiálhatják: az a fô kérdés, meddig terjedhet a nyilvánosság, s ki húzza meg ezt a határt? „Kedves szerkesztô elvtársak, önök a fô tiltók és fô engedélyezôk" – így kezdi beszédét 1986-ban a sajtó és tömegkommunikációs eszközök vezetôinek értekezletén Gorbacsov.
A nyilvánosság tere 1986 és 1989 között az egyik oldalon szélesedik, a másikon szûkül. Hihetetlen mennyiségben jelennek meg egymás után (pontos adagolásban és idôzítéssel persze) nagyon fontos mûvek, adatok. Az 1985-ös ôszi moszkvai könyvvásáron például még nem engedélyezik az angol kiadónak Orwell 1984-ének kiállítását, 1989-ben már a népszerû „vastag folyóirat", a Novij Mir közli.
A másik oldalon azonban egymás után látnak napvilágot az emberi jogokat korlátozó rendeletek és törvények: 1988-ban kihirdetik a gyülekezésrôl szóló törvényt, amely a korábbinál is nagyobb jogokkal ruházza fel a különleges belügyi alakulatokat, 1989-ben megváltoztatják a büntetô törvénykönyv azon cikkelyét, melynek alapján szabadságvesztéssel vagy súlyos pénzbüntetéssel sújtható az állami vagy társadalmi szervek megsértése vagy diszkreditálása. Nem véletlen, hogy az igazi sajtótörvény is csak 1990-ben születik meg.
Míg tehát a két mágikus szó, a glasznoszty és a peresztrojka egyikét a XIX. század második felének reformnyelvezetébôl kölcsönözték, a másik, a peresztrojka a harmincas évek elejérôl, az elsô ötéves terv korszakából kerül elô. (Pontos forrásaként az 1932. április 23-ai, Az irodalmi-mûvészeti szervezetek átalakítása címû párthatározatot jelölik meg a történészek.) A peresztrojka ráadásul összekapcsolódik a „gyorsítással", amely mindenkinek óhatatlanul a sztálini iparosítás jelszavát („A tempó mindent megold!") juttatta az eszébe, holott szerzôi inkább a brezsnyevi „pangásra" adandó lendületes válaszként dobták be a köztudatba.
A glasznoszty és a peresztrojka összekapcsolására Gorbacsov a hírhedt antialkoholista kampányban tett kísérletet, amely egyszerre volt hivatott gazdasági racionalizálásra a peresztrojka – és a társadalom „igazi" arculatának feltárására a glasznoszty jegyében. A lapokban egymást érték az elborzasztó leleplezô adatok, tények, következtetések. Hosszú sorok kígyóztak az engedélyezett idôpontokban az alkoholárusításra jogosult boltok elôtt, ahol sokszor egymás mellett díszlett a két felirat: „A norma a józan élet!" és: „A norma: egy fôre két üveg vodka." Mindezt betetézte az erkölcspolitikai propaganda, visszatért a századelô „száraz törvényét" megokoló érvelés: minden erkölcsi-gazdasági-társadalmi romlás oka az alkohol, az, hogy „leitatták" az orosz (szovjet) népet. Hogy ki, lehet találgatni. A lényeg, hogy kéznél van a bûnbak, a tiszta szovjet népet megrontó alkohol, s a fô ellenség nem más, mint a „józanság ellenfele". Ellenfél tehát bárki lehet, s nem is kell politikai ellenfélnek lennie, sôt.
Gorbacsov kísérletének egyik nagy kérdése éppen az volt: sikerül-e depolitizálnia a szovjet életet és a szovjet nyelvet? A hetedik fôtitkár felismerte, hogy az embereknek elegük van a nyers, személytelen politikai szövegekbôl. „Meg kell találni hozzájuk a nyelvet" – ismétli minduntalan memoárjában –, vissza adni nekik a nyelvet, amitôl megfosztották ôket. Ebben kétségtelenül ért is el sikereket (nem véletlenül nevezték ôt nagy kommunikátornak), tudott kontaktust teremteni, hihetetlenül izgalmas, színes lett a sajtó nyelve. Azt gondolta, ahogy Reagan fel tudta használni választási sikere érdekében még a Coca-Colát is, úgy ô is képes ilyesmire, de neki csak az ásványvíz maradt. El is nevezték ásványvíztitkárnak.
A kudarc – s nem csak az alkoholellenes kampányé – a kezdet kezdetétôl elôrevetítette az árnyékát. 1986 júniusában, másfél hónappal a csernobili katasztrófa után, még mindig az alkoholellenes kampány fokozása volt a KB-ülés egyik legfôbb témája. Gorbacsov ekkor éppen Budapesten tartózkodik, a „makrancos magyaroknál" – ahogy a szovjet „ortodoxok" mondták. Itt rendezték meg június 10–11-én a Varsói Szerzôdés Politikai Tanácskozó Testületének az ülését. Miközben ura tanácskozott, Raisza Makszimovna, az emberközeli kontaktusteremtés jegyében meglátogatott egy lakótelepi családot, megismerkedett egy háztáji gazdaság és egy tejgyár munkájával, ebédjét pedig a Helvéciai Állami Gazdaság Tanyai korcsma nevezetû borozójában költötte el.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu