A Beszélõ márciusi számában belém rúgtak.

Most szeretném odatartani a másik felemet is, mert a magyar sajtóban nem ez az elso alkalom, s most már reagálnom kell.

Aki elolvassa az Egy találkozó két leírása címu írást, s azon belül a 6. sz. hivatkozást, jól láthatja, hogy egyfajta lejárató-kirekeszto szándékon túl említésemnek abban a tálalásban semmiféle dramaturgiai funkciója nincs. (Lám Tóth Dezso sem emlékszik rá, hogy mellette szóltam volna: „ Egyetlen felszólaló sem akadt...” Beszélo: 1999/3., 80. o., 2. bekezdés.)

Ez azért is szembetuno, mert magának a fohosnek a neve – aki 1983. október 28-án az ELTE ÁJTK IX. termében a Mozgó Világgal kapcsolatos petíciót felolvasta – homályban marad, s én nem úgy emlékezem, hogy az maga a szerzo, Hegedus István lett volna. Szóval nem értem, mire a homály egyfelol, s az oly pontos oldalrúgás másfelol, amely ráadásul a múlt helyett csak a jelenben értelmezheto.

Ez a speciális és sajátságos közlésmód egyfajta mentalitássá vált némelyeknél. Ez az o ügyük. Tegyék. Elobb-utóbb úgyis helyreáll a világ rendje.

Azt a sajtófesztivált, amelyre Hegedus István emlékezik, mint az ELTE KISZ Bizottságának egyik titkára elsosorban én szerveztem, persze nem egyedül. Závecz Tibor, Papp Ágnes, Varjas Endre tekintette ezt fontosnak. Hogy akkoriban ki milyen kockázati mezoben mozgott és élt, azt utólag sem nehéz megítélni, de kell hozzá egy kicsi tárgyilagosság. Csak kiegészíto tény, hogy ekkoriban a Medvetánc mint az egyetemi KISZ Bizottság lapja jelent meg, Miklós Tamás és Magyar Bálint vezetésével.

Tény az is, hogy 1983 márciusában az Egyetemi Foiskolai Napok házigazdája az ELTE volt, s akkor gyakorlatilag „feléltük” a tudományegyetemek egyébként is nagyobb „türelmi tokéjét”. Osszel már zordabb volt a világ.

Állításom apró dokumentuma a Bástyasétány ’77 vetítése, melyrol Barna Imre szól e márciusi Beszélo 60. oldalán. A betiltott film elso nyilvános vetítésére a kópiát – miként a Tanúét is – magam szereztem meg a pillanatnyilag éppen „ereszd meg” szakaszban lévo Aczél-apparátustól. Tettük a dolgunkat, a nagy nyilvánosságú reáliák világában cselekedtünk. Nem hostettek voltak ezek. Csak tettek. Persze, ahogy Révész Sándor szerkeszto úr mondta, mi mégiscsak egy diktatúra funkcionáriusai lettünk volna, szemben a diktatúra valódi ellenzékével. Úgy legyen.

Az EFIN ’83 vitasorozatán egyébként közel tízezer fovárosi egyetemista vett részt, s ez a politikai határok tologatásában jóval jelentosebb esemény volt, mint a Mozgó Világ-botrány, bár ennek mítoszképzo ereje vitathatatlan. Majdnem nevetséges, hogy hetekig tartó alku eredménye volt, de mégis „Erdélyi ízek” voltak a rendezvény büféjében.

(A többit vizsgálják értobb ítészek, alázatosabb krónikások.)

A megelõzõ években a jogi kar KISZ titkára voltam. Nálunk – ha szabad így mondanom: a közremuködésemmel – különösebb harcok nélkül hallgatói alapra került a kari és egyetemi tanácsi képviselet, benne voltunk a tananyag-korszerusítés, az oktatói minosítés rendszerében, bevezettük a magyar felsooktatás legprogresszívebb tanulmányi ösztöndíjrendszerét, új vizsgaszabályzatot kényszerítettünk ki, s a sor folytatható lenne. Beszédesebb, ha azt idézem fel, hogy ezért a diákvezetoi hatalomért – 1982-ben a kar 70 százaléka állt mögötte – a politikai szocializáció kezdetén járva a mai fideszes vezérkar egyes tagjai is harcot indítottak. Az egész helyzetet leginkább egy névsor jellemzi: a kar dékánja Schmidt Péter, helyettese Györgyi Kálmán, párttitkár Valky László, a párt ifjúsági felelose Kéry László és Boros László, a Diákjóléti Bizottság vezetoje Hack Péter, a III. évfolyam KISZ-titkára Stumpf István volt.

Más világ volt. A külhatalmi nyomással garantált egypólusú politikai intézményrendszer más szabályokat és szerepkészletet jelentett, a magyar történelemben nem eloször. Kulin Ferenc ekkor nemcsak a Mozgó Világ foszerkesztoje, de az MSZMP ELTE BTK pártépítési felelose is. Ezt én értettem, mert Erdély protestáns hagyománya gyerekkoromtól tanított az „ahogy lehet” parancsára és muvészetére.

Mielott bárki felhördülne, néhány szót magamról:

Azt, hogy mi a múzeum, ötévesen a Nagyenyedi Kollégium szertárában tanultam meg 1960 forró nyarán sokadik generációsan paraszt nagyapámtól, Enyedszentmihály egyik presbiterétol, akinek emberi minosége nekem máig programot ad.

Huszonöt évesen, öneltartóként, fizikai munkásként, nem SZET-esként, intézményi segítség nélkül jutottam be a jogi kar nappali tagozatára. Tíz év aktív politizálás után leléptem a közélet pártlogikát követo síkjáról, megtanultam a médiaszakmát, s most állampolgári és pártsemleges kereteket teremtve intézmények létrehozásával próbálkozom. Leginkább olyan értelmiséginek tekintem magam, aki komplexen, a startégiaalkotástól a marketingen és a PR-en át az operatív lebonyolításig végigvisz egy feladatot, majd új problémát keres. Ezen az úton a magyar FORMA–1 futam (1993), a Próbavoks ’95, a Budapesti Operabál (1996), a Média Hungary (1996), a Nagy Kreatív Nap (1998) és nyolc Médiahajó jelentett egy-egy állomást, de a Magyar Sajtópáholy, a Médiasztárok vagy a Médiakönyv ’98 is hozzám kötodik.

Nem érzem magam vállalkozónak. Ami a Médiahajót illeti, ott kifejezetten vállaló vagyok. Minderrol bovebben lásd a www.mediahajo.hu-t, ahol a beköszönõ kép szövege a kezdetektol változatlan.

Az eredeti témára visszatérve el kell mondanom, akkor és ott fontosnak látszott egy tényt pontosítani: azt a petíciót néhány nappal elobb az ELTE Diákparlamentjének többsége nem szavazta meg. Magam az akkori vitában is részt vettem, azt állítva, hogy abba kell hagyni a kérvényezo, felirati, sérelmi politizálást. A dokumentum megszavazását az akkor éppen felépülo képviseleti rendszert és a Diákparlamentet feleslegesen megterhelo elemnek láttam. Olyan nagypolitikának, aminek elég a nyilvánosság, anélkül hogy gyorsan le- és befagyasztaná az újjászületo egyetemi intézményeket.

Barna Imre kicsit utólagosnak, de lélektanilag hitelesnek látszó naplója mindezt Tamás Gáspár Miklós alaposabb érvelésében mutatja be ugyanezen lapszám 66. oldalán. Ami pedig fontos, az az október 28-i bejegyzés utolsó öt mondata. Mert õszinte.

„Ezek a diákok például, ugye, nem „funkcionális alapszervet” meg más ilyen marhaságokat akartak. Hanem – úgy van, bizony – szabadságot. Persze mi is azt akartunk. Csak nem így hívtuk, és szégyelltük volna, ha így hívja valaki. És képzetlennek, tájékozatlannak és hülyének néztük volna azt a valakit.”

Mindezzel szemléletileg is szemben áll Hegedus István mesterkélt hangú és kibicsaklott stílusgyakorlata. Ezt egyébként sajnálom, s sajnálom a szerzot is, aki mára nagyobbat csalódhatott egykori harcostársaiban, mint én a magam képzelt szövetségeseiben. Hiszen az övéi végigvitték a hatalomért indított küzdelmet, s o tudja, miért nincs most velük, s az én volt társaim tényleg vállalkozók lettek (Nagy Imre, Gyurcsány Ferenc stb.), s én is tudom, miért nem vagyok velük !

Ezt persze nem megítélo, csak leíró szándékkal mondom, hiszen volt eloljáróink ráéreztek: nekik nem a mi jövonk a tét, hanem csak az, hogy az o unokáik burzsuoák lesznek vagy proletárok, s a maguk módján megadták a választ.

Vállalkozó egyébként bárki lehet. Azonban e fonevet Hegedus István majdnem szitokszóként kezeli. Persze lehet, ez csak az én nevemhez tapasztva szitokszó, s célja a Médiahajó intézményét gyanússá tenni. Ezt is lehet.

Mégis. Az a szeptemberi közéleti kirándulás a nemzeti médiapolitika formálásának állomása volt és marad. Dolgozunk. Az E·N·A·M·I·K·É ismeri az ido szerepét. Volt és van bennünk elég alázat, kivárni ennek érvényesülését.