…amiként szép és hasznos, hogy a kart attól a helytôl, ahonnan kinôtt, mindenfelé lehet mozgatni, ha ugyanez történne a könyökkel, úgy bizony ez a mozgás fölösleges lenne és csúnya. Mert akkor a kar elveszítené jelenlegi méltóságát túlzott hajlékonysága következtében, hasonlónak tunne az ormányhoz.
Így az embernek lenne egy kígyószeru végtagja, amit az Isten annak a roppant nagy állatnak [az elefántnak] az esetében csodálatos módon megalkotott.”
(L. Caecilius Firmianus Lactantius: Isten mûve.)
Mosolyognak-e a földönkívüliek?
Darwin említi Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése címu könyvében azt a Le Brun nevu festôt, aki 1667-ben a félelemrôl elmélkedett. „Az egyik oldalon lebocsátott, a másikon felvont szemöldök azt mutatja, hogy a felvont rész... az agyhoz akar simulni, hogy védje a baj ellen, amely a lelket érte; a másik rész viszont, amely lehúzódott, és duzzadtnak látszik – írta Le Brun –, ebben az állapotban azokkal a szellemekkel hoz össze bennünket, melyek bôven jönnek az agyból, hogy a lelket elborítsák, és oltalmazzák a baj ellen, amelytôl a lélek fél.” A száj eközben azért volna nyitva, mert a szorongatott helyzetben beléje visszaáramló vér lélegzevétel közben erôlködésre kényszeríti, és ugyanez az oka a félô ember által kibocsátott, artikulálatlan hangoknak is – a duzzadt vivôerek és izmok pedig „azokra a szellemekre utal[nak], amelyeket az agy küldött ezekbe a részekbe.”
Darwin meglehetôsen ingerülten jegyzi meg, hogy ez „kóstolót ad abból a meglepô ostobaságból, amelyet errôl a tárgyról összeírtak”. Számára már nyilvánvaló egyfelôl az, hogy „a különbözô emberi fajták” lényegében egyformán mutatják ki félelmüket, másfelôl pedig az, hogy ez nem csupán a félelemre, de bármelyik másik érzelemre is igaz. Vagyis – ismét Darwin megfogalmazásával élve – „az ember minden lényeges kifejezése az egész földön azonos”,1 mivel az összes ma élô ember egyetlen törzsbôl származik, és az érzelemkifejezés sajátosságai már a különbözô emberfajtáknak2 a szétválása elôtt létrejöttek.
Sôt egy lépéssel továbbmenve azt is hozzátehetjük, hogy a félelem, a nevetés vagy a fájdalom arckifejezései jól felismerhetô formában vannak jelen más fôemlôsöknél is: egy dühös vagy rémült csimpánz viselkedését nehéz volna félreérteni. Amibôl ismét csak egyenesen következik a közös evolúciós eredet3 (vagyis az, hogy ezen érzelmek kifejezésének „behuzalozása” nemhogy az egyes emberfajták, de leginkább a különbözô fôemlôsök szétválása elôtt következett be), ám hiba lenne ennek a homogenitásnak túlzott jelentôséget tulajdonítani.
Abban a felettébb valószínutlen esetben ugyanis, ha sikerülne földön kívüli értelmes lényekkel felvenni a kapcsolatot, gyakorlatilag tökéletesen biztosak lehetnénk abban, hogy semmit nem tudnánk leolvasni az „arcukról”.4 Mint már Darwin rámutatott, amennyiben az érzelemkifejezés fiziológiai alapjai: az izmok elhelyezkedése, „a légzô- és keringési szerveink alkata” akár csak kis mértékben is eltérne a mostanitól, úgy mimikánk tökéletesen más kellene, hogy legyen, és amennyiben „az ember külsô kopoltyúk segítségével vizet lélegeznék (ámbár ez aligha elképzelhetô ötlet), ahelyett hogy száján és orrnyílásain levegôt szív be, arcvonásai érzelmeit nem fejeznék ki hatékonyabban, mint most keze és tagjai.5 És bár Darwin sürgôsen hozzáteszi, hogy a dühöt vagy az utálatot azért ez esetben is a száj vonásai fejezhetnék ki, a szem pedig a vérellátás változásaitól (és ennek megfelelôen az indulatoktól) függôen lenne ragyogóbb vagy homályosabb, valószínuleg nem nehéz belátni, hogy emögött ismét csak egy meglehetôsen geo- (sôt antropo-)centrikus testfelépítés elképzelése húzódik meg.6 Igaz ugyan, hogy a fogakkal teli, vicsorgó száj nyilvánvalóan fenyegetô a számunkra (legyen bár szó farkasról vagy cápáról), ez a valóságban mégsem jelent igazi támpontot.
Mert érvelhetnénk ugyan azzal, hogy a vicsorgás szükségszeruen utal az agresszióra, de ezen a ponton vagy meglehetôsen önkényes módon feltételezzük, hogy a hipotetikus földönkívüliek is legalább annyiban hasonlítanak a földi gerincesekhez, hogy szájuk van, és fogaikat használva táplálkoznak, vagy arra a mindenképpen védhetôbb álláspontra helyezkedünk, hogy nem lehet messzemenô következtetéseket levonni. Akadhat persze, aki még erre is azt válaszolná, hogy mégiscsak van valamiféle egészen általános és átfogó alapja az érzelemkifejezésnek, elvégre a horogra került hal vergôdését nem lehet félreérteni,7 ám ebbôl kiindulva elfelejtkeznénk arról a nagyon is alapvetô tényrôl, hogy ez esetben is a normális körülmények, illetve a normálisnak számító magatartás ismerete teszi lehetôvé a helyes értelmezést.8 Egy olyan földönkívülirôl, akit nem ismerünk behatóan, és akirôl nem tudjuk, miként viselkedik, ha minden a rendjén megy, lehetetlen lesz megmondanunk, hogy jól szórakozik-e valamin, vagy éppen a halálán van. Miközben lehetségesnek tunik egyfajta exobiológia9 megalkotása, aközben a sci-fi írók tökéletesen figyelmen kívül szokták hagyni az alapjaiban eltérô metakommunikációból adódó és gyakorlatilag áthidalhatatlan nehézségeket.10
Ami persze korántsem jelenti azt, hogy nem lehetnek érzelmeik a tudomány fantasztikus regények által számtalanszor leírt, értelmes földönkívülieknek, másfelôl viszont biztosak lehetünk benne, hogy legfeljebb néhány egészen alapvetô és már-már triviális dolgot lehet róluk megállapítani.
De kezdjük távolabbról.
Érzelmes és gyáva robotok
Egyes szakértôk talán nem is különösebben túlzó feltételezései szerint legkésôbb 2050 körül a robotok11 többé-kevésbé intelligenssé válnak (vagy legalábbis képesek lesznek úgy viselkedni, mintha azok volnának12). Ehhez persze az is hozzá fog tartozni, hogy képesek lesznek legalább valamilyen primitív szinten megérteni az emberi érzelmeket, és reagálni is fognak rájuk, hiszen enélkül semmiképpen sem boldogulhatnának a mindennapi életben, ahol éppenséggel nem a formális logika szabályai a meghatározók.13 Egy olyan robotot, ami értetlenül állna egy vérig sértett ember dühkitörése vagy valamilyen más érzelmi reakció elôtt, valószínuleg senki nem volna hajlandó intelligensnek tekinteni.14
Ez azonban önmagában még mindig nem elég.
Végsô soron a lehetô leginkább „emberien” kell viselkednie, hiszen egy meghatározott körülmények között tevékenykedô embert helyettesít: a hús-vér titkárnôt felváltó „mechanikus titkárnô”15 esetében például elengedhetetlen, hogy ez is el tudja dönteni, melyik találkozó a fontos, és melyik nem az. Sôt, a jobb kommunikáció érdekében akár arra is szükség lehet, hogy ô is képes legyen érzelmek kifejezésére,16 hiszen éppen az ilyesmihez vagyunk hozzászokva: egy ilyen, tökéletesen humán „interfész” nyilvánvalóan megkönnyítené a dolgot. De más szempontból is elônyös volna egy ilyen mechanikus titkárnôt érzelmekkel vagy érzelem-szimulációkkal felszerelnünk: gondoljuk csak meg, mondja a közismert számítógéptudós, Hans Moravec, hogy piaci szempontból mennyivel sikeresebb volna az a modell, amibe beleépítik a gazdája iránti rajongást. „Amikor hazaviszel egyet, akkor az meg fogja érteni, hogy érted létezik, és hogy arra kell törekednie, hogy állandóan boldog legyél... Ügyelni fog rá, hogy a viselkedése milyen reakciókat vált ki belôled.” Kétségtelenül vonzó – vagy ha úgy vesszük, riasztó – perspektíva ez.17
Moravecnek amellett is vannak érvei, hogy például a „féltékenység” is hasznos lehet: az ezzel az érzelemmel is felszerelt robot mindig oda fog figyelni lehetséges riválisaira. Vagy említhetnénk a félelmet: primitív példával élve akár „pánikot” is érezhet, ha elektromos telepei kezdenek lemerülni, és ennek az ember számára is érzékelhetô (sôt az ember számára is meggyôzô) módon adhatja majd jelét.
Ezen a ponton pedig akár tovább is gondolhatjuk az egészet. Az utóbbi példákban ugyanis nem csupán arról volt már szó, hogy az ember számára hasznos, amennyiben a robotokat a könnyebb kezelhetôség érdekében „érzelmekkel” (és ebbôl kifolyólag egyfajta „humán interfésszel”) ruházza fel, hanem arról is, hogy a különbözô érzelmek megléte evolúciósan is elônyös. Annak a csimpánznak, amelyik fél a kígyóktól, nyilvánvalóan ugyanúgy nagyobb esélye van a túlélésre (és így a kígyótól való félelem továbbadására), mint ahogyan az a robot is jobban funkcionál, amibe mintegy bele van huzalozva az energia elfogyásától való félelem.18
Más kérdés persze, hogy legalábbis óvatosan kell bánni a „félelem” fogalmával: ez is, akárcsak az intelligencia, szintén nem a „vagy van, vagy nincsen” alapon muködik. Miként a különbözô fajok értelmi szintjüket tekintve egy nagyjából folyamatos skálán helyezkednek el az egysejtuektôl meg a csupán pár tucat idegsejttel rendelkezô, primitív rovaroktól az emberig, és eközben az értelem alatt minden esetben mást és mást kell érteni, ugyanígy a félelem sem jelentheti pontosan ugyanazt egy kutya és egy ember esetében. Nyilvánvalóan fokozati különbségek vannak közöttük, le egészen a skála alsó végén található, bizonyos jelenségekre adott mechanikus elkerülô reakciókig bezárólag, amiket már nem igazán lehet érzelemnek nevezni. Persze számunkra most nem az a fontos, hogy hol húzódik a határ, hanem az, hogy idáig jutva nem is olyan nehéz elfogadni azt a feltételezést, mely szerint nem véletlen ez a párhuzamosság, és minél intelligensebb egy élôlény, annál több mindentôl fél.19
Nem kell tehát különösebb bátorság annak feltételezésére, hogy egy értelmes földön kívüli lénynek is ismernie kell a félelmet.
A robotok biológiája
Marvin Minsky, a mesterséges intelligencia világhíru kutatója szerint az emberi evolúció következô lépcsôfoka nem egy biológiai mutáció, hanem a cyborggá válás lesz, vagyis az, amikor a testet meg az egyes szerveket fokozatosan muanyag- és fémbeültetések váltják fel; Kevin Warwick, az ismert robotika-szakértô pedig úgy véli, hogy 2050 körülre az emberi faj tulajdonképpen a gépek rabszolgájává válik. „Nos, mi is állatok vagyunk [a robotok szemében], nem jobbak és nem rosszabbak a többi állatnál. Minket más dolgokra lehet felhasználni, mert mi másmilyenek vagyunk. Valamivel intelligensebbek vagyunk ugyanis a többi állatnál”, írja,20 és kimondva vagy kimondatlanul bár, de azt akarja ezzel sugallni, hogy miként a dinoszauruszokat annak idején felváltották az emlôsök, most ugyanúgy fognak a robotok jobbnak bizonyulni nálunk. Vagyis tulajdonképpen itt is az evolúció muködik: a rátermettebb diadalmaskodik, és amennyiben legalább hipotetikusan elfogadjuk, hogy lehetséges intelligens gépeket építeni, úgy semmi okunk nincsen azt képzelni, hogy az emberi értelem szintje valamiféle átléphetetlen küszöb volna: hogy ezek a gondolkodó gépek nem lehetnének az embernél értelmesebbek. Azaz, hogy adott esetben nem gyôzhetik le.21 A modell mind Minsky, mind Warwick (de különösen Warwick) számára nyilvánvalóan az evolúció meg a túlélésért folytatott kíméletlen harc.
Amire azt lehetne válaszolni, hogy éppen az evolúció felôl nézve azonban van azért némi különbség a biológiai és a „robotevolúció” között. Méghozzá az, hogy amennyiben nem intelligens és emellett önreprodukcióra képes gépezeteket képzelünk el,22 úgy, miközben az élô szervezeteknél a természetes szelekció révén fog eldôlni, hogy mely egyedek örökíthetik tovább génkészletüket, addig az utóbbinál a mesterséges szelekció (ez esetben az emberek által hozott döntések) határozzák meg, hogy milyen lesz a következô generáció.
Ez amúgy közelrôl sem döntô különbség, hiszen sem a természetes, sem a génmérnökséget is magában foglaló mesterséges szelekció nem képes olyan konstrukciók megalkotására, amiket a másik – legalább elvileg – ne tudna utánacsinálni, és egy nem megfelelôen kézben tartott mesterséges szelekció során is megtörténhet, hogy más lesz a szándékolt cél, mint a végeredmény. A tudományos fantasztikus regények kedvenc forgatókönyve szerint ez valahogy úgy történne, hogy a gépek mind nagyobb szerepet kapva fokozatosan olyan bonyolult folyamatok felett kezdenek ellenôrzést gyakorolni, melyeket az ember már képtelen áttekinteni,23 és ekkor elég egy véletlen is. Legalábbis elvileg létrejöhet egy olyan mutáció, ami az eredeti és helyes kód helyett saját hibás kódjának továbbadására törekszik – de ez egyáltalán nem biztos, hogy fenyegetést jelentene a számunkra. Amennyiben ugyanis egyszeruen valamiféle értelmetlen program másolásáról lenne szó, úgy gyakorlatilag kizárhatjuk a siker lehetôségét: a számítástechnika a bizonyíték rá, hogy a programhibák nem önreprodukcióra képes szoftvereket, hanem adatvesztést és rendszerösszeomlást eredményeznek.24
Ráadásul, pusztán óvatosságból azt is megtehetjük, hogy a megfelelô helyeken ellenôrzési pontokat állítunk fel, úgyhogy ekkor már nem csupán az ember érdekeivel ellentétes öreprodukcióra törekvô, de az ellenôrzést is elkerülni képes mutációnak kellene létrejönnie. Vitathatatlanul van valamennyi valószínusége annak is, hogy az asztalon álló pohár víz felrepül a mennyezetre, mert egy töredékmásodpercig minden molekulája ugyanabba az irányba mozog, ez azonban olyan mérhetetlenül kicsiny valószínuség, hogy egyszeruen nem érdemes számolni vele.
Más lehet azonban a helyzet, ha a kérdéses program képes intelligens, sôt nálunk intelligensebb módon viselkedni. Ez esetben ugyanis nem fogjuk átlátni a cselekedeteit, tehát ellenôrzést sem tudunk gyakorolni felette – és valószínuleg annak sem lesz értelme, hogy a hagyományos fogalmakat alkalmazzuk vele kapcsolatban. Az egyszeruség kedvéért mondhatjuk azt, hogy esetleg „rabszolgasorba hajt minket”, ezzel a kifejezéssel azonban legalábbis óvatosan kell bánnunk, hiszen a „rabszolgatartás” ez esetben ugyanúgy hasonlat csupán, mint amikor a hangyák egymás ellen viselt háborúiról vagy egyes hangyafajok rabszolgatartó szokásairól beszélünk. Ugyanúgy, ahogy „lefelé”, a rovarvilág irányába nem állja meg a helyét az ókori rabszolgatartó társadalmak meg a hangyabolyok életének egymás mellé állítása, feltehetôen nincsen nagyobb létjogosultsága annak sem, amikor a hipotetikus szupergépek meg az ember kapcsolatát próbáljuk ezen analógia alapján elképzelni. A jövô szociológiája az intelligensen viselkedô robotok megjelenése után alapvetôen különbözni fog a mostanitól, miként a hangyabolyok viselkedését sem a szociológia, hanem az entomológia írja le. Ne feledjük, hogy valójában csak hasonlatokról van szó.
Persze ugyanez lenne a helyzet egy nálunk fejlettebb civilizációval való kapcsolatfelvétel esetén is.
Tehát milyen is egy földönkívüli?
A biológusok el szokták mondani, hogy milyen nagyszámú véletlen genetikai sodródásra volt ahhoz szükség, hogy éppen ilyenek legyünk, és ebbôl már sejthetô, hogy egy földönkívüli testfelépítése tökéletesen különbözne tôlünk. Meg az is, hogy a néhány, biológiailag meghatározott alapvonástól eltekintve igencsak kevés közös elem volna a kultúráinkban. Ésszerunek tunik feltételeznünk, hogy vannak érzelmei, hiszen azok feltehetôen nem csupán a Föld sajátos körülményei között biztosíthatnak evolúciós elônyt; hogy kialakultak kisebb-nagyobb, összetartó közösségek, mivel ez evolúciós elônyt jelent a számukra; sôt azt is feltételezhetjük, hogy a félelem, a szeretet stb. is megtalálható érzelmeik repertoárjában.
Azt azonban már lehetetlen volna megmondani, hogy számukra pontosan mit is jelentenek ezek az érzelmek, és bár akár azt is kijelenthetjük, hogy biztosan ismerik a halál fogalmát,25 még ebbôl sem következik semmi. Ahogy az érzelmek megléte nem jelenti azt, hogy az idegenek képesek lesznek földi értelemben mosolyogni (noha biztosan kifejlesztenek valamilyen jelzést az öröm kifejezésére), ugyanígy a biológiai szükségszeruségnek tekinthetô halálból26 sem következik a temetési ceremónia megléte. Az evolúcióbiológia csak kereteket jelent: egy olyan civilizáció például, amelynek minden tagja a cölibátust választaná, nem lenne hosszú életu, ám arról, hogy az utódgondozás milyen formában történik, már nem mondhatunk semmi biztosat. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy létezik az általunk használt értelemben az oktatás, pedig elsô hallásra ésszerunek tunne a feltételezés, hogy a tanulás útján szerzett tudás átadására ez az egyetlen út. Akadnak azonban, akik legalább félig komolyan eljátszanak azzal a meglehetôsen eretnek gondolattal, hogy mi lenne, ha valahol nem a darwini, hanem a szerzett tulajdonságok öröklésén alapuló lamarcki evolúció muködne.27
De ez még mindig csak a biológia. Ekkor még mindig nem beszéltünk arról, hogy hányféle „kulturális megoldás” alakulhat ki egy-egy a biológiából következô szükségszeruséggel kapcsolatban. Hogy a fentebbi példánál maradjunk: a történelem során számtalan temetési rítus és számtalan, a halál utáni léttel kapcsolatos elképzelés alakult ki.
Lehetséges tehát, hogy a Föld,
miként az asztronómusok állítják, átlagbolygó
egy átlagcsillag körül, és elvileg még az
is elképzelhetô, hogy a rajta kialakult élet is átlagos,
azt azonban egészen biztosra vehetjük, hogy az emberi kultúra
egyáltalán nem az.
Jegyzetek
1 Egy közismert kísérletben Paul Ekman és munkatársai különbözô kultúrákban élô embereknek mutattak fényképeket, és egy új-guineai benszülött például pontosan megértette az amerikai háziasszony arcán tükrözôdô dühöt. Amikor pedig arra kérték ôket, hogy egy egyszeru történetet meghallgatva kísérjék arcjátékkal az eseményeket, a videófelvételek alapján az is kiderült, hogy ugyanolyan érzelemkifejezési repertoár áll a rendelkezésükre, mint bármelyik másik embernek.
2 Ismét csak Darwin használja az „emberfajta” kifejezést, és a jelek szerint például a busmanokat vagy az ausztráliai benszülötteket kell alatta érteni.
3 Ami például a mosolyt és a nevetést illeti, ezek filogenetikailag az ún. „játékos arcra” (open-mouth display) és az ún. „vigyorgó arcra” (bare teeth display) vezethetôk vissza. „Az elôbbi azt jelenti – írja a szociobiológus Bereczkei Tamás -, hogy az állat szélesre tárja a száját, úgy, hogy a felsô fogsora kilátszik, de a fogíny nem. Azt kívánja jelezni, hogy ezt követôen minden mozdulata játék célját szolgálja. A csimpánz vigyorgó arca viszont behódolást és félelmet jelent egy domináns hím közelében… valószínu, hogy a nevetés és a mosoly érzelmi variációi (gúnyolódás, kárörvendés stb.) a biológiailag adott primer kifejezési formákat használják fel.”
4 Feltéve persze, hogy egyáltalán lenne egy olyan testrészük, amit arcnak nevezhetnénk.
5 „A fejet ellátó ütô- és gyujtôerek haladásában mutatkozó igen csekély változás valószínuleg megakadályozta volna, hogy a vér heves kilégzés közben szemgolyónkban felhalmozódjék; ez ugyanis csak nagyon kevés emlôsnél következik be. Ebben az esetben néhány jellegzetes kifejezésünket nem mutathatnánk” – olvasható Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése zárófejezetében.
6 Érdemes volna megvizsgálni, hogy képesek-e számunkra is érzékelhetô módon érzelmet (pl. félelmet) kifejezni a halak, illetve hogy mi a helyzet a velünk bizonyos pontig közös emlôsmúlttal rendelkezô, ám a tengeri életnek tökéletesen a miénktôl eltérô körülményeihez alkalmazkodó delfinekkel.
7 Felvetôdhet persze a kérdés, hogy hol húzódik a határ az érzelemkifejezés és a fiziológiai állapot visszatükrözôdése között, hiszen míg a vicsorgó és morgó kutya végsô soron támadási szándékát is ki akarja fejezni, addig a vergôdô hal – vagy mondjuk a fuldokló ember – semmi ilyesmire nem törekszik. A mi szempontunkból azonban az efféle külöbségtételek elhanyagolhatóak ahhoz a kérdéshez képest, hogy vajon az adott viselkedésbôl milyen következtetéseket tuduk levonni az adott módon viselkedô teremtményre vonatkozóan.
8 Majdhogynem túlságosan is kézenfekvô arra a sokáig és széles körben elterjedt vélekedésre hivatkoznunk, mely szerint a halak mintegy „jókedvükben” ugrálnak fel a levegôbe.
9 A földön kívüli élet biológiájával foglalkozó tudomány.
10 A nyelvi vagy képi (vagyis szimbólumokon alapuló) kommunikáció kérdésének megoldhatatlanságával könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik.
11 Robotot emlegetve persze nem feltétlenül a science fiction fémgólemjeire kell gondolnunk. Egy, a számítógép-képernyôn feltunô és a mai PDA-k (Personal Digital Assistant) végtelenül továbbfejlesztett, emberi arcvonásokkal felruházott utódjára ugyanezek a megfontolások érvényesek.
12 Az, hogy a robotok látszatra intelligensen viselkednek, nem szükségszeruen jelenti azt, hogy valóban értelmesek is. Azt pedig biztosan nem, hogy sikerül lezárni azt a vitát, mely szerint egyáltalán gondolkodhatnak-e a gépek, és valószínuleg 2050-ben ugyanúgy lesznek hívei Turingnak (akinek nézeteit kissé egyszerusítve úgy fogalmazhatnánk meg, hogy ami látszólag intelligensen viselkedik, az intelligens is) és Searle-nek (aki híres kínai szobás gondolatkísérletével azt vélte bizonyítani, hogy a látszólag értelmesen viselkedô gépek nem értik, hogy mit csinálnak, tehát nem is gondolkodhatnak). Itt azonban az egyszeru megfogalmazás kedvéért az „úgy viselkedik, mintha értelmes volna” helyett azt fogjuk írni, hogy „értelmes”.
13 És nem is lehetnek azok. Már csak azért sem, mert a formális logikát követô megoldások nyilvánvalóan nem csupán életképtelenek, de végtelenül veszélyesek is volnának. Arthur C. Clarke: 2001 Urodüsszeia címu muvében az urhajót vezérlô, intelligens számítógép, HAL nekiáll meggyilkolni az embereket, mivel egyfelôl nem szabad hazudnia nekik, másfelôl viszont hazudnia kell az utazás igazi célját illetôen. A formális logika szabályai szerint amennyiben megöli ôket, úgy a probléma is megszunik.
14 Hétköznapi értelemben ugyanis az intelligens viselkedésbe a környezetünkben lévô emberek viselkedésére való megfelelô reakciót is beleértjük. Sôt azt értjük csak rajta igazán. A mindennapi életben az „intelligens” viselkedéshez sokkal inkább hozzátartozik az emberek közötti kapcsolatok helyes felismerése, mint egy sakkfeladvány megoldása, és egy olyan robotnak, amely végsô soron „pszeudoemberként” az emberi igényeknek igyekszik minél inkább megfelelni, igazodnia kell ehhez a követelmény-rendszerhez. Akár az is megjósolható, hogy a jövô a „humanoid”, vagyis a „humán módra” viselkedô robotoké.
15 Hogy Michio Kaku, a témát „Visions” címu könyvében részletesebben is taglaló szerzô szóhasználatával éljünk.
16 Ismét csak függetlenül attól, hogy valójában érzi-e vagy sem.
17 Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy abban a pillanatban, amikor megjelennek az elsô, legalább látszatra intelligens gépek, úgy az eddig nagyon is elméleti vita nagyon is gyakorlativá válik, és joggal merülhet fel a kérdés, hogy az intelligens, mi több, lényegében az emberi viselkedést tökéletesen szimuláló gépeket nem illeti-e meg legalább – hogy némiképp gúnyosan fogalmazzunk – az emberi jogoknak a mi jogainktól megkülönböztethetetlen szimulációja. Amennyiben az intelligensnek tunô gépek megjelennek, egészen biztosan lesz olyan mozgalom, ami az emberével egyenlô jogokat követel nekik. Az ellenzôk pedig feltehetôen a „hús és vér” jogára fognak hivatkozni.
18 Persze közelrôl sem teljes az azonosság a majom meg a robot helyzete között. Az elôbbi esetben ugyanis a természetes szelekció rostálja ki a a kígyótól nem félô egyedeket, az utóbbiban pedig a mesterséges, vagyis a vásárlóközönség, amelynek nyilvánvalóan nem kell egy önmaga újratöltésére képtelen modell. Továbbá azt is hozzátehetnénk, hogy evolúciós szempontból a tanult félelem is ugyanolyan hasznos lehet, mint az öröklött.
19 Egy H. Mahut nevu kutató kimutatta, hogy az okosságuk miatt tenyésztett „dolgozó” kutyák sokkal félôsebbek a harci kutyáknál. A dolgot persze lehetne úgy is értelmezni, hogy a harci kutyák nem ostobábbak, hanem bátrabbak, de általában véve azért nyilvánvalónak látszik, hogy lévén a félelem a lehetséges veszélyek elkerülésére irányuló megoldás, egy differenciáltabb idegrendszerrel rendelkezô élôlény több dologtól fog félni. Elvégre jobban átlátja a lehetséges következményeket.
20 March of the Machines. Why the New Race of ROBOTS will RULE the WORLD címu könyvében.
21 A science fiction ezt a lehetôséget Isaac Asimov nyomán „a robotika három törvényével” reméli kivédeni, melyek szerint: „1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül turnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberek utasításainak, kivéve, ha ezek az Elsô Törvény elôírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelmérôl gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Elsô és Második Törvény elôírásaiba.”
Ezekkel a kissé bárgyú törvényekkel leginkább az a gond – miként a lengyel sci-fi író Stanislaw Lem is rámutat -, hogy használhatatlanok. A törvények betartása ugyanis mindig értelmezés kérdése, és egy intelligensen viselkedô robot végsô soron szabadon dönthetné el, hogy mondjuk egy életveszélyben forgó gonosztevô esetében mit tegyen: megmentse-e (és ezzel áttételesen bár, de kárt okozzon más embereknek), vagy pedig hagyja meghalni, és ezzel sértse meg az Elsô Törvényt. Az intelligens viselkedés és a Három Törvény egymást kizáró lehetôségek: nyilvánvalóan nem tekinthetô intelligensnek egy merev szabálykövetô viselkedés.
22 Márpedig a klasszikus elképzelés szerint szó sincsen valamiféle, a szülô (vagy a szülôk) jellemzôit az utódba átörökítô, gépi szexualitásról.
23 Gondoljunk pl. a számítógépre: ennek is kénytelenek vagyunk „elhinni”, hogy helyesen végzi a számításokat. Ellenôrizni, legalábbis közvetlenül, már nem nagyon lehet. Egy anekdota szerint Neumann János annak idején úgy tesztelte a korai számítógépeket, hogy párhuzamosan velük, fejben kiszámolta az eredményt – ez a módszer azonban már végképp a múlté.
24 A számítógépes vírusokat pedig komputerkalózok írják. A mutációk túlnyomó többsége vagy ártalmatlan, vagy halálos, de nem segíti elô a túlélést.
25 Az intelligencia fogalmába ugyanis szükségképpen beleértjük az okozatok felismerésének képességét is: akitôl vagy amibôl teljes mértékben hiányzik ez a képesség, azt biztosan nem fogjuk intelligensnek nevezni.
26 Az ökológus George C. Williams felteszi a kérdést, hogy mi volna, ha egy embercsoportot halhatatlansággal ajándékoznánk meg, és annak tagjai hetven-, száz- vagy ötszáz évesen ugyanolyan életerôsek volnának, mint húszéves korukban. És azt feleli, hogy ez az embercsoport elôbb-utóbb letunne a színrôl – „hatékonyabbnak” bizonyulnának nála a mutációk. Egy olyan például, ami nem „halhatatlan” ugyan, ám valamilyen okból mondjuk 2-3%-kal sikeresebb szaporodási stratégiát követ, hamarosan kiszorítaná a halhatatlanok génjeit. Mivel az evolúció a gének továbbadásáról szól, ehhez képest mellékes, hogy a gének továbbadása után mi történik az egyénnel: egy olyan, genetikai eredetu, halálos betegség, ami tízéves korban szedi áldozatait, nyilvánvalóan az elsô generációval együtt eltunne. „Mindaddig, amíg a természetes kiválasztódás – írja Williams – az élet kezdetén hatékonyabb a kedvezôtlen hatások elfojtásában, mint késôbb, a korai alkalmazkodási formák sikeresebben lesznek fenntarthatók, mint a késeiek… A természetes kiválasztódás rövidesen az ifjúkori fitneszt növelné meg a magas életkor valószínuségének rovására, ami kaput nyitna az öregedés elôtt”, és valószínuleg ugyanez volna a helyzet bármilyen más értelmes lény esetében is. Azért csak valószínuleg, nem pedig teljesen biztosan, mert ismerünk azért néhány olyan földi fajt is, amely nem öregszik: tokhal, cápa, aligátor, galápagosi elefántteknôs stb. A gerontológus Leonard Hayflick valójában Williamsszel összhangban ehhez azt teszi hozzá, hogy esetleg „az öregedés és a korlátozott élettartam az az »ár«, amit az emlôsök és más magas fejlettségu állatok fizetnek… a magasabb fejlettség elônyeiért”.
27 Az internet-guru Kevin Kelly szerint az a probléma, hogy „ha egy kovácsnak duzzadó izmai vannak, akkor a teste… hogyan vigye át ezeket a változtatásokat a génjeibe? A lamarcki [biológiai] rendszer hátránya, hogy egy apró, elônyös változást vissza kell követnie… egészen a genetikai tervrajzig”, és eközben ugyanaz a helyzet, mint bizonyos titkosítási eljárásoknál: míg két prímszámot roppant könnyu összeszorozni, addig utólag roppant nehéz kideríteni, hogy melyik volt az a két prímszám. Nem lehet egy megtanult nyelvet csak úgy „visszaírni” a genetikai kódba.
Mindez azonban csak a miénkhez hasonló, „fehérjealapú”, a géneket és a testet külön kezelô megoldásoknál igaz. A számítógéptudós David Ackley a szintén számítógépes Michael Littmannel közösen a lamarcki evolúciót megvalósító programot írt: náluk a kovács házasodáskor nem készen kapott génjeit adta tovább, hanem a szerzett tulajdonságait is tartalmazókat, és ez a megoldás kb. annyival volt hatékonyabb a darwini módszernél, amennyivel a tanulás hatékonyabb módszer az ösztönnél a környezethez való alkalmazkodásban.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu