A visszafogott ünneplés abban is megmutatkozott, hogy a színházak többsége csupán stúdióméretben játszott szovjet darabot. Ez önmagában akár jó is lehetett volna, ha a társulatok azokat az új drámákat vették volna elô, melyek többnyire fiatal szerzôi kritikus hangon szóltak a szovjet valóság visszásságairól, a szegénységrôl, a fiatal értelmiség kilátástalan helyzetérôl stb. (E darabok többségét Moszkvában is stúdiókban, azaz két-háromszáz személyes külvárosi játszóhelyeken mutatták be.) De nem ez történt, zömmel a jól bevált, kevésszereplôs kamaradarabok alkották az ünnepi kínálatot. No meg a mindig bevált klasszikusok.
A nyolcvanas évek közepére már majd minden magyar színházban találunk stúdiót, s e terek egyre fontosabbak lettek. Nem kisméretu kamaraszínházként funkcionáltak, hanem olyan darabokat játszottak bennük, amelyek valamilyen okból nem a széles (bérletes) közönség, csak egy szuk(ebb) réteg érdeklôdésére számíthattak. Ide számuzte a kultúrpolitika az ideológiai szempontból kétes muveket, itt kaptak helyet mint láttuk a kötelezô bemutatók, de a színház muvészeinek (színészeknek, dramaturgoknak, tervezôknek) kísérletei is. Ezekrôl az elôadásokról csak a legritkább esetben közöl(het)tek kritikát, ennek ellenére sem sikerült e produkciókat és a stúdiószínházi programot marginális jelentôséguvé lefokozni.
Egy elôadást természetesen önmagában még nem minôsít az, hogy stúdiókörülmények között játszották. Nádas Péter drámatrilógiájának második része, a Találkozás Valló Péter rendezésében került színpadra a Pesti Színházban.
A nézôteret középen leválasztották, így jött létre a stúdió, de a játék módja és körülményei semmiben sem különböztek a normál Pesti Színház-beli elôadásokétól. Ruttkai Éva és Hegedus D. Géza is úgy játszottak, mint a színház más produkcióiban, s a rendezô nemigen tudott mit kezdeni Vidovszky Lászlónak a darab szerves részét képezô zenéjével, a zene és a szöveg szoros összetartozásával. A darab szertartásszínházi jellege és belsô utalásrendszere az ötvenes évekre való reflektálás szinte teljes egészében elsikkadt, illetve kibontatlan maradt. A többévi hányattatás után színre került drámából torzó elôadás született. Senki nem mondhatta, hogy nem lehet Nádast játszani, de az sem derülhetett ki, hogy a magyar kortárs drámairodalom egyik legjelentôsebb opusáról lehetne szó.
Nem (elsôsorban) az évforduló indokolta a Csehov-bemutatók nagy számát. Az orosz klasszikus folyamatosan jelen volt és van színpadjainkon, de persze vele letudni a kötelezô penzumot mégiscsak rangos megoldás. A Katona József Színház Három nôvére azonban mindenképpen a funkció fölé emelkedik. Ascher Tamás rendezése a színház egyik legtökéletesebb és legsikeresebb produkciója, amelyet csak a legjelentôsebb európai mesterek munkáihoz lehet mérni. (Mérték is: nagyjából ezzel egy idôben mutatta be Peter Stein a maga Három nôvérét Nyugat-Berlinben, s a nemzetközi kritikai fórumok nem gyôzték összehasonlítani a két elôadást.)
A Katona ugyanebben az évadban mutatta be az Übü királyt, illetve a Coriolanust. Zsámbéki Gábor Jarry-rendezése, akárcsak a Három nôvér, a színház állandó utazó produkciója lett, sikerének záloga nem elsôsorban a politikai áthallásokban keresendô, sokkal inkább abban a játékosságban, amely a látványban éppen úgy megnyilvánult, mint a színészi játékban, a rendezôi ötletekben. Székely Gábor Shakespeare-feldolgozásával a színház politikai-valóságtükrözô érzékenységérôl vallott: különösen a nép és Coriolanus ellentmondásos viszonyát bontotta ki sokrétuen a rendezô, s a produkció bravúrja a nép egyedeinek egyénített, árnyalt jellemzésében mutatkozott meg tökéletes és kiábrándító, tragikusan groteszk színészi portrék születtek a shakespeare-i s a mai kor kisembereirôl.
Ascher Tamás rendezése szintézis. Mindaz, ami addig külön-külön jellemezte a Katona József Színház elôadásait, az most összetetten, egyetlen produkcióban jelent meg. Ritkán látható olyan elôadás nemcsak a Katonában, hanem általában is , amelyben minden apró mozzanat kidolgozott és egymásra vonatkoztatott, mindennek megvan az oka és a következménye, s amelyben a szereplôk között ilyen hallatlanul finom, érzékeny viszonyrendszer alakul ki. Különösen gazdag metakommunikációs gesztusnyelvet dolgozott ki a rendezô és a társulat, s ettôl olyan sokrétu asszociációs mezô alakult ki, amelyben nyilvánvalóvá vált a századfordulós tragi-komédia (sic!) mély aktualitása a nyolcvanas évek Magyarországán.
Natasa (Udvaros Dorottya) úgy vette birtokba a Prozorov testvérek házát, hogy a benne lakók szabadságuk elvesztésével szinte a levegôtôl is el lettek tiltva-zárva. A közönségesség, a hétköznapiság, a szívtelenség, az önzés, az akarnokság ülte ünnepét ebben az elôadásban, amelyben a tisztek sem képviselték azokat az értékeket, amelyek után Olga (Bodnár Erika), Mása (Básti Juli) és Irina (Szirtes Ági) olyannyira vágyakoztak. Nem volt döntô különbség a Versinyin (Sinkó László), Tuzenbach (Bán János), avagy Kuligin (Vajda László) nyújtotta perspektívák között. Andrej (Végvári Tamás) leépülési folyamata viszont pontosan kifejezte, hogyan csúszik le, hogyan válik akarattalanná, remény- és jövôkép nélkülivé az értelmiségi ambíciókkal megáldott-megvert ember.
S amikor a katonák elhagyják a kisvárost, a sötét háttérben rendületlenül, szenvtelenül, megállás nélkül masíroztak az orosz csapatok. Az elôtérben apró emberi tragédiák zajlottak, de a háttér sötét és fenyegetô volt. Szólt a víg katonazene, de a menetelés zaja azt is elnyomta. Szó sem volt durva aktualizálásról, de a változatlanság és a változtathatatlanság, a reménytelenség sugárzott a produkcióból. Kor-szeru elôadás volt.
Mint ahogy ugyanez az érzés kerítette hatalmába a nézôt egy másik Csehov-elôadáson is Marosvásárhelyen. Harag György rendezésében a román tagozat mutatta be a Cseresznyéskertet. Ez volt a nagy rendezô utolsó munkája, a bemutatót már nem érte meg.
A mély színpadon egy áttetszô anyagból készült, hátrafelé szukülô, több mint húsz méter mély, tölcsérforma díszlet képezte és határolta a játékteret, amelyben csak a legszükségesebb kellékeket, tárgyakat, bútordarabokat helyezték el.
Ahogy Ascher Három nôvérében Natasa, úgy Harag Cseresznyéskertjében Lopahin s a hozzá hasonlók (Jepihodov, Jasa, Szimeonov-Piscsik) vették birtokukba a házat és a cseresznyést. Harag nem sajnálta Ranyevszkaját és Gajevet, mint ahogy nem tekintette elvetemülteknek Lopahinékat sem, de egyértelmuvé tette: milyen eltunô értékek mellett áll.
Az ô elôadása az elutazásról szólt, az utazás elôtti átmeneti együttlétrôl. Már az elsô felvonásban is az ideiglenesség, az elvágyódás, az utazhatnék érzôdik mindenkin. S amikor az elôadás végén a szereplôk kezükben útitáskájukkal elindulnak, csupán a színpad faláig jutnak hisz nincs tovább út , összeomlik a kürtôszeru díszlet is, maga alá temetve Firszet, aki a hagyományoktól eltérôen nem aggastyán. Miközben a többiek útjukon elakadva, a nézôknek háttal, a falak felé fordulva állnak, Firsz elôbújik a leplek alól, s egyre erôtlenebbül, de konokul veri öklével a padlót és egyre kétségbeesettebben hajtogatja: itt maradok, itt maradok, itt maradok.
A szöveg nem egészen az, ami Csehovnál olvasható, de ez a jelenet akkor és ott természetesen sokkal többrôl szólt, mint a cseresznyés elvesztésérôl.
Az elôadást Harag helyett az azóta Európa-szerte elismert rendezôvé vált Tompa Gábor fejezte be, aki ugyanabban az évben Kolozsvárott színre vitte Mroz°ek Tangóját, amelynek a vége szintén kódaszeruen mutatta fel az ottani élet minden keservét. Amikor Edek átveszi a hatalmat a család fölött, s leüti Arturkát, az erô diadalmaskodik az ész felett. Edek, az ököl embere az asztal tetejére rakott széken trónol, majd belebújik Artur ruhájába. Fényképész örökíti meg a hatalomátvételt, Eugeniusz nagybácsi térden áll Edek elôtt, aki arra kényszeríti az öregurat, hogy térden állva tangózzon. Edek leborítja a nagymama fehér halotti leplével a szereplôket, akik egy sorban, térden járják a tangót. Harsog a La Cumparsita, és vonagló mozdulatokkal táncolnak az arc nélküli, megalázott, akaratvesztett, térdre kényszerített emberek.
A realitásérzék elvesztésének mintapéldája az, hogy a rendezô több mint egy évtized múlva ugyanezt a rendezést, ugyanezt a koreográfiát ismételte meg Budapesten, a Pesti Színházban.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu