Varga Balázs

KÖRKÉPEK ÉS KÖRTÁNCOK

Évtizedeken keresztül úgy tunt, hogy a „szocialista filmgyártásban” nem a pénz a legfontosabb. Hogy mi mibe kerül, nem perdöntô kérdés, a szelekció nem eszerint történik.

A nyolcvanas években azonban visszaszerezte meghatározó szerepét a Pénz. A filmgyár (Mafilm) sokadik átszervezése is a hatékonyság jegyében zajlott. A hatvanas évek eleje óta általában négy-öt évente változott a filmgyártás struktúrája, a stúdiók hol nagyobb, hol kisebb önállóságot élveztek, a muvészeti és a gyártási egységek szervezeti kapcsolata is folyamatosan mozgásban volt. A hetvenes évek második felében újjászervezett négy stúdióhoz 1981-ben – a hivatalos frazeológia szerint úgymond „kísérleti jelleggel” – csatlakozott a Társulás Stúdió. A dokumentarista alkotók muhelye azonban létrehozása után négy évvel a filmszakma 1985-ös átszervezésének az áldozata lett.

A Társulásban dolgozott többek között Bódy, Dárday, Erdôss Pál, Fehér György, Jeles András, Tarr Béla és Vitézy László, a stúdiót olyan filmek fémjelezték, mint az Álombrigád, a Kutya éji dala, az Átváltozás, a Vörös föld, a Jób lázadása vagy az Adj király, katonát! és a Panelkapcsolat. A Társulás tehát egyszerre volt a többé-kevésbé hagyományos dokumentarista iskolán belül maradó alkotók (Dárday István és Szalai Györgyi, Erdôss Pál, Vitézy László) és a dokumentarizmuson „túllépôk” (Bódy, Jeles, Tarr) muhelye. A két irányzat együttélése sosem volt feszültségmentes, de ez önmagában mégsem vezetett volna a stúdió megszüntetéséhez. A cenzúra ellenérzései nem feltétlenül politikai természetuek voltak, inkább a filmek némelyikének (Álombrigád, Kutya éji dala, Ôszi almanach) zavarbaejtô „másságával” nem tudtak mit kezdeni. A Társulás megszüntetését hivatalosan pénzügyi megfontolásokkal indokolták, a magyar film ugyanis a nyolcvanas évek elsô felében korábban nem tapasztalt gazdasági bajokkal küzdött.

A költségvetésbôl évek óta reálértékben mind kevesebb pénz jutott a filmre, a filmgyár szolgáltatásainak (rendelt filmek, tévés produkciók, bérmunka) bevételei is visszaestek. Kevesebb film készült, megnôtt a külsô források szerepe, egyre gyakoribbá vált a nyugati koprodukció. A filmek látogatottsága csak nem akart emelkedni. A Társulás tevékenységének is elsôsorban a nézôszámra hivatkozva vetettek véget. Az itt készült filmeket valóban kevesebben nézték meg az átlagnál, csakhogy a stúdió megalakulásakor éppen a forgalmazás átszervezését, egyfajta alternatív, társadalmi forgalmazás megteremtését tuzte ki célul. (Másrészt a forgalmazás olykor erôsen a „másfajta” filmek ellen dolgozott: a Kutya éji dalát szinte propaganda nélkül indították a mozikban, igyekeztek elsüllyeszteni.)

Az 1985-ös átszervezés következményeként az addigi öt stúdióból négy maradt, közülük kettô új vezetôt kapott. A Budapest Stúdió élén több mint három évtizedet eltöltött Nemeskürty István az átszervezett és új nevet kapott Filmintézet igazgatója lett, ôt a stúdió élén Hanák Gábor váltotta fel. Az Objektív Stúdió vezetését a filmgyár igazgatóhelyettesévé kinevezett Marx Józseftôl Babarczy László vette át. A Dialóg Stúdió élén továbbra is Bacsó Péter, a Hunniáén pedig Köllô Miklós állt. Egyúttal alaposan átszervezték a Mafilm gyártási és produkciós munkáját is, ezek az átalakítások a következô években is folytatódnak.

A változtatások elvileg a stúdiók önállóságát kívánták erôsíteni. Az átszervezés a filmgyártás finanszírozását is érintette. A Filmfôigazgatóság ettôl kezdve a stúdiók elôzô évi tevékenységének úgymond kollektív értékelése alapján döntötte el, hogy a korábbinál magasabb vagy alacsonyabb összeggel támogatja az adott muhely munkáját, ezt az új szisztémát pedig sokan a cenzúra erôsítésére szolgáló lehetôségnek tartották. Azt, hogy közel a vég, még senki sem állította, legfeljebb remélte. Az 1985-ös filmek mindenesetre igen komor hangulatot árasztanak.

Az év premierjei kapcsán a szaklapok többnyire a „történelem visszavételérôl” cikkeztek, mivel jó néhány film a múlt századot vagy e század elsô évtizedeit választotta témájául. A Szirmok, virágok, koszorúk romantikus pusztulástörténete, az Eszmélés eklektikus tablója, a Redl ezredes szecessziós körképe, a Vörös grófnô illusztratív élettörténete, a Tanítványok zaklatott drámája vagy a Hány az óra, Vekker úr? tragikomédiája persze korántsem alkotott olyan sorozatot, mint néhány évvel korábban az ötvenes évekre reflektáló filmek, ez az újra feltámadt historikus érdeklôdés mégis feltunô volt.

A Játékfilmszemle legfontosabb díjait a Szirmok, virágok, koszorúk nyerte. Lugossy László filmjében az 1849-es szabadságharc utáni idô elevenedik meg. Két évvel az elbukás után az egykori forradalmárok vagy feladták eszméiket és beolvadtak a császári belügyi szervezetbe, vagy apátiába süllyedve töltik napjaikat, esetleg „láthatatlan hadsereget” szervezve titkos küldetéssel járják az országot. Aki kitartott a forradalom mellett, az vagy öngyilkos lett rögtön a világosi fegyverletétel után, vagy kilátástalan csapdahelyzetekbe sodródik. Majláth Ferenc, Kossuth huszárfôhadnagya megpróbál kitörni a passzív rezisztenciából, de a szuverén cselekvéshez, az erkölcshöz és az eszmékhez való ragaszkodás végül öngyilkossághoz vezet. Unokaöccse, a fiatal és radikális Tarnóczy Miklós szintén nem kapható kompromisszumokra, ô elhagyja az országot, a film végén Amerikába hajózik.

A Szirmok, virágok, koszorúk annak ellenére sem nevezhetô parabolának, hogy a történet félreérthetetlenül idézi nem pusztán 1849, de 1956 utánját is. Ragályi Elemér visszafogott kompozíciói szemet gyönyörködtetô aprólékossággal keltik életre a nemesi kúriák világát, borongós enteriôrjeit, félhomályos, tükrökkel labirintussá tett belsô tereit. A történelem nem kulissza, nem alibi, ebben a filmben a képeknek, helyszíneknek, figuráknak nyomasztó, nemes atmoszférájuk, súlyuk van. A Szirmok, virágok, koszorúk „lengyeles” film, nemcsak a színészek, a remek Grazyna Szapolowska és Boguslaw Linda, hanem a szemlélet és a hangulat pátosza, romantikus melankóliája miatt.

Minden aktuális áthallás és a Rajk-perre vonatkozó allúziók ellenére a Redl ezredes is míves történelmi körkép. Szabó trilógiájának középsô darabja látszólag a Mephisto karriertörténetének variációja. A két hôs karaktere azonban majdhogynem ellentétes, még ha sorsuk hasonlatos is. Szerepeket játszanak mindketten, csakhogy a Mephisto színész fôszereplôje végsô soron saját magát, világrengetô muvészi ambícióit akarja megvalósítani, a Redl címszereplôje pedig éppen azt igyekszik elkerülni, hogy önmaga legyen. Teljességgel feladja családi kapcsolatait, igyekszik nem is gondolni a származására. Hatalomvágya és becsvágya mit sem ér, ha folyton hazudik magának. Tanulni akar és tanul is, ám ha megszakad sem lesz soha arisztokrata. Azt a szerepet pedig, amit a Kubinyi testvérek várnának tôle, nem képes eljátszani. Adolf Redl arc nélküli ember lesz, katona, egy széthullás elôtt álló birodalom utolsó idealistája, aki töretlenül hisz a birodalom eszméjében. A Redl ezredes huvös szépségét, lélektanilag hiteles és történetileg pontos nagyepikáját idônként didaktikus jelenetek zavarják meg. Holott ezekre a magyarázó párbeszédekre és belsô monológokra nem is lenne szükség, a film egyértelmu és konzekvens gondolatmenetet vezet végig.

Az év legnagyobb kritikai sikerét Bereményi Géza rendezôi debütálása jelentette. A Tanítványok nem alanyi film, hanem igaz történeten alapuló nagy ívu, robbanékony mozi. A találékony cselekményvezetés révén a filmben modellezett életpályák és politizálási stratégiák sokszorosan átszövik egymást. A fôhôs, Fehér József nem fôszereplôje az eseményeknek. Majdnem mindenütt ott van, de a háttérben áll, asszisztál, sodródik az eseményekkel. A Tanítványok nagyívu társadalmi tablót rajzol, mégsem epikus film. Hihetetlen sodrása van, a jeleneteknek nagyon erôs az érzelmi töltetük. Kardos Sándor kamerája szinte pillanatnyi megállás nélkül mozog, forog, ott robog a szereplôk elôtt és mögött, egy percre sem hagyja nyugodni a nézôt. Bereményi magabiztosan keveri a különbözô stílusokat és hangulatokat a drámaitól a groteszkig, a színészek a kisebb szerepekben is eleven, izgató figurákat alakíthatnak (például Balkay Géza a Kovács Imrérôl mintázott nyughatatlan rebellis, Török Imre szerepében). Cserhalmi a Szirmok, virágok, koszorúkban, az elszánt vitákból rezignációba, majd apátiába zuhanó Majláth Ferencként is nagyszeru volt, a Tanítványokban hasonlóképp bravúros a pezsgôt nyakaló, dekadens, ám hiperérzékeny és megrendülésre is képes Gráf Alex szerepében.

A Tanítványokban a múlt fekete-fehér archív híradófelvételei megelevenednek, színpompás, teátrálisan nagyszabású a körkép. A jelen azonban kopár és színtelen. Magyary professzor és csapata körül felforrósodik a levegô, lobognak az energiák, peregnek a képek – a jelenben csak cammog az idô, nem történik semmi, megromlanak az eszmék. Bereményitôl persze mi sem áll távolabb, mint a nosztalgiázás (de hát ki is emlékezne vissza deruvel a harmincas-negyvenes évek fordulójára), ez az ellenpontozás, a radikális illúzióveszejtés hangsúlyozása azonban – hiába pontos lenyomata a nyolcvanas évek értelmiségi hangulatának – mai szemmel nézve megtöri a film ritmusát.

A második világháború és az azt követô évek Magyarországa három filmben is megjelent. Gazdag Gyula egy Auschwitzba szervezett Cooptourist-társasutazásról, a múlt megrendítô újraélésérôl forgatott dokumentumfilmet (Társasutazás). A Godard-filmekbôl ismert remek színész, Szabó László Gion Nándor-adaptációja, a Sortuz egy fekete bivalyért erôs hangulatú, empatikus, kisrealista film a háború utáni kisvárosi hétköznapokról, gyerekekrôl és felnôttekrôl, az ártatlanság észrevétlen elvesztésérôl. Bacsó Péter pedig egy régebbi Páskándi-novellából készítette a Hány az óra, Vekker úr? címu keseru filmgroteszkjét. Bacsó általában precíz dramaturg, a Hány az óra, Vekker úr? azonban éppen a dramaturgiailag indokolatlan, erôltetett fordulatok és konfliktusok miatt bicsaklik meg. Pedig a film elsô fele, a kisváros katasztrófa elôtti mindennapjainak ábrázolata kifejezetten erôteljes és tragikomédiába illôen szórakoztató.

Szinte valamennyi filmbôl sugárzik az értelmiségi rosszullét, a fiatalabb és idôsebb generációk életét egyaránt mérgezô kilátástalanság. Tarr Béla Ôszi almanachjában egyetlen lakásra szukül a világ. Reménytelenül összezárva cibálja, zsarolja és gyulöli egymást néhány ember – pénzért, odafigyelésért, érzelmekért, szeretetért. Felkavaró, a dokumentarista iskolát idézô színészi alakítások, zilált dráma, vad és stilizált színvilág, intenzív világteremtés – Tarr Ôszi almanachja az év talán legkeserubb, de minden bizonnyal legizgalmasabb filmje, pokolbéli gyötrelmes napok krónikája.

Sándor Pál atelier-filmjében, a Csak egy moziban Truffaut kedvenc színészével, Jean-Pierre Léauddal a fôszerepben Fellini Nyolc és féljét idézô díszletek között rendezett dekoratív, a modorosságot kerülgetô közép-európai körtáncot. A „kell egy csapat!” jelszava helyett itt már csak egy csapatra való ember bukdácsol egymás körül, mindenki akar valamit a másiktól, mindenki mást és másvalakit akar.

Gyarmathy Lívia filmje, az Egy kicsit én, egy kicsit te… abszurdba fordítja az otthonos kisrealizmust. Ez a film három nemzedék körtánca, sok vitával, humorral és remek színészekkel (Ôze, talán utolsó filmszerepében, különc nagybácsiként tolókocsival fel-alá gördülve hökkenti meg az elegáns Duna-parti szálloda éttermének közönségét). Érezhetô ugyan a rendezôi szándék a hétköznapok abnormitásának megmutatására, az extravagancia utáni hajsza azonban nem köti le a nézôt. Gyarmathy Lívia megtehetné, mégsem radikalizálja ezt az ábrázolást (ahogy majd Xantus egy év múlva a Hülyeség nem akadályban). Feje tetejére állt a világ, totális a zurzavar, a film végén valahogy mégiscsak elérünk egy nagy, közös, ironikusan megbékítô fürdôzésig a tóban.

Sós Mária debütálása, a Városbújócska az Egy kicsit én... párdarabja, a fiatal értelmiségi szubkultúra közegében, sok zenével, Európa Kiadó-koncertrészlettel. Lányi András filmje, a Valaki figyel az excentrizmus diadala. Teljességgel egyenetlen, de végtelenül szórakoztató mozi, gegek és áthallások özöne, groteszk fausti alku pesti értelmiségi miliôben.

Ezektôl a kaotikus körtánc-filmektôl élesen elüt egy másik elsô filmes, Gárdos Péter munkája. Az Uramisten furcsa, sajátos hangulatú történet egy világszám megszerzésére törô artistáról és az idôs szabadulómuvészrôl, aki számára már csak ez a fiatal és ambiciózus férfi jelenti a kapcsolatot az élettel. Gárdos filmje jó értelemben vett szerzôi mozi, hôsökkel, kihívással, téttel és küzdelemmel.

Ez év ôszén lesz öngyilkos Bódy, az ô hiányával, majd Erdély Miklós halálával nemcsak a BBS, de a fiatal magyar film is elveszti iskolateremtô, integráló figuráit. Erdély 1985-ben forgatja utolsó filmjét, a kafkai történetet abszurd deruvel elmesélô Tavaszi kivégzést. Ebben az évben készül el a BBS-ben Mész András szókimondó, radikális dokumentumfilmje a fiatalkorúak börtönérôl. A Bebukottak – talán nem meglepô – a polcon marad, többek között az Álombrigád társaságában. Jeles ekkor már színházban dolgozik, ott készít filmjeihez hasonlóan formabontó és stílusteremtô muveket. A Monteverdi Birkózókör ez évi elôadásának filmváltozata, a Szélvihar Dobozi Imre 1956-os tételdrámájának feldolgozása, a hazugság kíméletlen dekonstruálása. Jeles példája bizonyítja, hogy 1956-ról nemcsak történelmi parabolákban lehet beszélni, hanem a nyelv széttördelésével is. Ugyanis néha az alig érthetô hablatyolás, makogás és dadogás a legtisztább állítás.