A Sátántangó és Az Eufrátesz Babilonnál mintegy véletlenszeruen, a kiadók szeszélye folytán, teljesen esetlegesen kerül egymás mellé az idôben. Ez a tény nem is jogosítana fel semmiféle összevetésre, s nem is törekszem erre. Mindenesetre azért figyelemre méltó, hogy a két világ, a Krasznahorkaié és a Bodoré mennyiben hasonlít egymásra: mindkettô valami módon világ végi, eldugott, elzárt és elhagyott, ahol valami magas kultúra törmelékei-nyomai furcsa módon megôrzôdnek ugyan, de az állati lét szintjére süllyedt vegetálás a természetes, ahol sajátos törvények érvényesek, ahol a gyanakvás, a leskelôdés és hallgatózás az úr, ahol a tettek mozgatórugói kiismerhetetlenek, s ahol minden a maga ördögi olajozottságában mégis muködik; mindkét világban sok a különös név meg a különc; mindkettôben valahogy eluralkodnak a hangulaton, az emberi lelkeken, a tetteken és az egész világon a természet vak erôi, az idôjárástól az állatokig és a tájékig. Ugyanakkor Krasznahorkai világa mégiscsak regényvilág, nagy íve van, az események összefüggenek, a szereplôk megôrzik azonosságukat, az elbeszélôi hang összetartja az elbeszélést; Bodor novellákat ír, világa ezért eleve töredezett, mindig új és új elbeszélô hang szólal meg, a szövegek közötti kapcsolat, összefüggés mindig kérdéses marad.
Egy fiatal pályatársam nemrégiben arról értekezett, hogy érdemes megnézni Bodor Ádám rövidségében is nagyszabású fômuvét, az 1993-as Sinistra körzetet a korábbi Bodor-novellák kontextusában. Valóban érdemes: ha olykor arra törekszünk is, hogy egyes muveket önmagukban, önmagukért, csakis saját szövegkörnyezetükben vizsgáljunk, máskor hasznos, ha megvizsgáljuk: milyen nyomai, áthallásai, kapcsolódási pontjai vannak a szövegnek a szerzô korábbi muveiben.
Különösen érdekes szempont lehet ez Bodor esetében. Ha a Sinistra körzetet mint töredékes regényt, novellafüzért, vagy mint a kettô közötti furcsa átmenetet lehet olvasni, s elég fejtörést okoz (részint éppen ez az átmeneti jelleg, részint az elbeszélô váltogatása) az értelmezôknek, akkor – így utólag – Az Eufrátesz Babilonnál meg éppen egyetlen nagy regény elôtöredékeinek tekinthetô. Nem vitás, hogy néhány novella felejthetetlen, kiemelkedô, egyediségében nagyszeru alkotás, mégis nehéz elhessegetni azt a benyomást, hogy mindegyikük valami nagyobb egész része. Nemcsak azért, mert felfedezzük a Sinistra cselekményelemeit, szereplôit, motívumait, nyelvének elôképeit a novellákban, s nem is csak azért, mert olykor explicit módon egymáshoz is kapcsolódnak ezek révén az egyes elbeszélések, hanem fôként mert világa egységesnek tunik (dacára az elbeszélô, a szereplôk, a helyszínek, sôt a grammatikai idôk változásainak).
Érzésem szerint négy novella szervezi ezt a világot: négy hatalmas, klasszikus írás van ebben a könyvben. Az efféle kiemelés persze mindig igazságtalan, mert a többieket a homályban hagyja, ezúttal érdemtelenül: egy más értelmezés joggal választaná ki szinte bármelyiket, s tenné meg a kötet alappillérévé. Mégis (már csak a befogadás hagyományának megfelelôen is) feltétlenül a legjobbak között kell említeni a címadó elbeszélést (Az Eufrátesz Babilonnál), továbbá A részleg, a Vissza a fülesbagolyhoz és A testôrparancsnok magánya címu novellákat.
Ezek közül talán a legátláthatóbb s az allegorizáló hajlamnak legkönnyebben adja meg magát a legutóbbi, a kötetzáró novella. A diktátor testôrparancsnokának monológját halljuk arról, hogyan fognak be két indiánt, hogyan készítik ôket elô arra, hogy a diktátorral találkozhassanak (hogy a tévében látható legyen, a diktátor az ôserdôbe látogatott, és az indiánok nagy szeretettel fogadták), s végül hogyan szabadulnak meg tôlük, miután szerepüket eljátszották. A cselekmény váza alapján is egyértelmuek az utalások: nincs is más dolga az olvasónak, mint behelyettesíteni a romániai (vagy bármelyik) totális diktatúra szereplôit (a diktátort, az ôt kiszolgálókat és a kiszolgáltatott, tudatlan, állati sorban tartott „lakosságot”) a dél-amerikai közegbe ültetett elbeszélés megfelelô elemeibe. De az elbeszélés azért sok minden másról is szól: arról a gondolkodásról, amely az emberek megalázását, tárgyként való kezelését, a diktátor feltétlen kiszolgálását természetes, végrehajtandó feladatnak tekinti; arról az elbeszélôrôl, aki pontos idôpontmegjelölésekkel (a jelentések vagy jegyzôkönyvek módján) tagolja történetét, akinek a számára az egész hercehurcából az indiánok a legkevésbé érdekesek, s aki maga is bármikor célpont lehet. Szól arról, hogy a rendszer kiszolgálói maguk is kiszolgáltatottak: a rendszernek is, egymásnak is.
A Vissza a fülesbagolyhoz címu novella (amely azután a válogatott elbeszélések kötetcíme is lett), ha tetszik, a másik végletet jelenti. Itt az oksági viszonyok éppoly felfoghatatlannak bizonyulnak, mint az emberi kapcsolatok: az olvasót állandó találgatásokra (s folytonosan tévutakra) kényszerítik. Az elbeszélô magát erdésznek vallja, de tudjuk, hogy emberek megfigyelése (jelesen Adam Szelimé és Musztafa Mukkermané) van rábízva. (Talán zsaru? Ezt kérdezi mostohafia is. Talán igen, talán nem.) Olykor elviszi mostohafiát a fülesbagolyhoz, az erdôbe: azt szeretné, „ha a gyerek mielôbb kapcsolatba kerülne az állatokkal, az erdôvel”. S mikor Adam Szelim meghal, „talán jó is, hogy így történt, mert már úgy nézett ki, többé nem járunk ki a fülesbagolyhoz”. Ez vajon hogyan függ össze? Talán úgy, hogy a küldetés véget ért, s immár ismét jut idô a magánéletre? Vagy másképp? S honnan lehet tudni, hogy Musztafa Mukkerman nem jön többé?
A testôrparancsnok magánya szereplôi már-már parodisztikus neveket viselnek: Bodabilla ôrnagy és Emil Sopornytz. A Vissza a fülesbagolyhoz már a Sinistra neveinek nyelvi kavalkádját elôlegezi meg: Adam Szelim nevében egyszerre van (meghatározhatatlan) európai vagy zsidó elem, és arabos-törökös is; a kamionsofôr német-török nevet visel; Brekk Paula vagy Moldován Ancuka neve, akárcsak a Maguráé, Dumbraváé, Triskáé vagy Gavriláé megint más és más nyelvi asszociációkat ébreszt. A mostohafiút egyébként Doktor Seniornak hívják – pontosabban „akkor átmenetileg a Doktor Senior nevet viselte”; ismét furcsa játék a nevekkel, mintha a (személy)azonosság, a név vagy akár az életkor esetleges, változékony, adható és kapható volna. A részleg egyik mellékszereplôje, Buckó (a volt részlegvezetô) azonos azzal a Potra doktorral, akit Weisz Gizella ismer: s bár a két ember neve, életkora, kinézete nem azonos, mégis azonosak.
Kiismerhetetlen világ, ahol a világban élôk mégis kiismerik magukat: közvetíthetetlen, elmondhatatlan törvények igazgatják, mi, olvasók, csak találgathatunk, de eredményre biztosan nem jutunk. A világban benne élôk pedig adottságként elfogadják ezeket, nem lázadnak ellenük, s ha jól nem is érzik magukat, tudnak közöttük tájékozódni. Ha meg nem, ha más történik, mint amire számítottak, úgy is jó (vagy úgy sem jó). Weisz Gizella úgy megy el a részlegbe, mintha csak pár napra utazna el. Vagy maga is így hiszi, vagy csak ezt hazudja. Még amikor megérkezik, akkor is azt mondja a telepvezetônek: „Tulajdonképpen csak rövidebb idôre jöttem. Az idô mindig rövid – mondja a telepvezetô.” Minden jel arra mutat, hogy másként fog alakulni: vagy az idô végez ezen a helyen iszonyú gyors pusztító munkát, vagy Weisz Gizella számításai, reményei nem helyesek: Potra doktort, akit felvált a részlegnél, meg sem ismeri, ahogyan lakótársát sem, a gyér szakállú férfit (csak az rémlik neki, hogy Petyának vagy Öcsinek hívták hajdanán).
„Potra doktor, vagy ahogy errefelé nevezték, az a Buckó mennyi idôt töltött itt?” – kérdi a férfit Weisz Gizella (aki mindig így, teljes nevén szerepel a szövegben). „Hallgasson – suttogja ingerülten az Öcsi vagy Petya nevu férfi. – Magát azért küldték ide, hogy gondolkozzék rajta, miért is küldték ide.” Az idô fogalma zavarba ejti, idegesíti, nem érdekli a férfit: ô (már) tudja, Weisz Gizella még nem, hogy efféle kategóriákban itt, a részlegnél nem lehet gondolkodni. A novella zárómondata azt sejteti, hogy meg kell ismernie, meg kell tanulnia ezt a szabályt Weisz Gizellának is: „Aztán megnyugodott: ez most már így lesz egy darabig.” Az idô tehát mellékessé, érdektelenné kell hogy váljék számára. De azzá kell lennie a feladatnak is: nem tudhatja, mit várnak tôle, mit kell tennie. Csakis az étkezés, ivás, dohányzás, tisztálkodás és melegedés szokásaiba kap beavatást, mintha feladata maga az élet (a túlélés) volna. Az Öcsi vagy Petya nevu férfitôl azt tudja tehát meg, hogy a küldetés kiderítése maga a küldetés; ennélfogva mindaz a dicsôség, ami Weisz Gizella „kinevezését” körüllengi, viszonylagossá válik. Nem tudni, s mintha ennek fürkészése ezennel érvényét is vesztené, hogy büntetés vagy jutalom-e a részleghez történô átirányítás. (A Tapasztalatcsere címu novellában kicsit hasonló helyzetbe kerül Losteiner, akit valami világvégi, mocskos, elhagyatott kisvárosba visz fônöke, Borza, mert „kedves vidék, aztán meg is indult valami kis mozgás errefelé”, Losteiner pedig – mondja Borza – „rászolgált a bizalmunkra”. Losteiner a maga módján lázad: csak a sós vizet, a gôzt, az esôt, a port és a kopárságot érzékeli, káromkodik, és nem bratyizik a fônökkel, de aligha lehet kétséges, hogy Weisz Gizellához hasonlóan ô is megérti majd a törvényt.)
A részleg fôszereplôje, Weisz Gizella a címadó novellában is felbukkan, mellékszereplôként: a szomszédban zongorázik. Ô maga az érzéketlenség, a közömbös háttér, az ellenpont. Zongorázik, egyre zongorázik akkor, amikor az elbeszélô apjáért eljön Nopritz fôhadnagy és három másik ember, egy fekete Tátra kocsival. Mit tehet egy gyerek, akinek elviszik az apját, lakásukat felforgatják, anyját és nagyanyját megalázzák? Bebújik a budiba, és úgy tesz, mintha fosna.
A szó szoros értelmében. Meg ráfirkál arra a rajzra, ami olyan nagyon tetszik neki, amelyet megtapostak a behatolók, s amelynek a címe: Az Eufrátesz Babilonnál. Nagy-nagy hímtagot rajzol a szamárnak, hatalmasat, bele az Eufráteszbe, s „föl a levegôbe, a vöröslô napig”. Meg aztán – megfogja Nopritz Andrea mellét. Aki éppen annak a Nopritz fôhadnagynak a lánya, aki lelôtte a Korbuly Jenô lovát, meg aki elvitte a fiú apját. Örökre.
Ha nagyon akarjuk, Az Eufrátesz Babilonnál is olvasható allegorikusan – hogy a muvészi/emberi ellenállás módozatait írja le, a bezárkózástól a túlzó és provokatív ábrázoláson át az érzékiségbe menekülésig – de hát miért akarnánk? A novella nagyszerusége abban áll, hogy a kiskamasz fülledt világát és a felnövekedést, a felfoghatatlan és undorító külvilágot, az emberi kapcsolatok bonyolultságát állítja elénk – amit Bodor esetében ritkán szokás hangsúlyozni, humorral. Nevetni biztosan nem fogunk, de megbocsátani sem; mégis, humort rejt a minôségek fura együttállása, a látásmódok (a felnôttes és gyerekes, a történelmi és a magánéleti, az ideologikus és a hétköznapi) folytonos súrlódása.
Ha a mai olvasó, tizennégy év után, ezt a négy novellát olvassa csak el, a Sinistra elôtt vagy után, kicsit rálát Bodor Ádám világára, ha be nem is járja. Kíméletlen, megkövült, örökérvényunek látszó világ: kénye-kedve szerint változtatja az embereket, de semmi remény arra, hogy bármi is változzon benne. Ha akarjuk, Románia, ha akarjuk, Kelet-Európa vagy a diktatúrák világa – de talán a világ, általában. Sötét kép: csak a menyétek fénylô gombszeme világít, csak ôk kergetôznek, üzekednek vidáman, s még hálásak lehetünk nekik – nélkülük egyedül maradnánk.
Bodor Ádám: Az Eufrátesz
Babilonnál.
Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó,
1985, 248 o.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu