Az urnához lépô elektorok egy-egy mondattal kommentálták állásfoglalásukat. „A diktatúra halottaiért: Tancredo Neves.” „Hogy véget érjen egy húszéves éjszaka: Tancredo Neves.” „A reformokért: Tancredo Neves.” „A szárazság áldozatainak nevében: Tancredo Neves.” „Vladimir Hertzog emlékére: Tancredo Neves.” (Hertzog kommunista újságíró volt, tíz évvel korábban kínozták halálra. Ô volt a katonai diktatúra egyik utolsó áldozata.) Végül a háromszáznegyvennegyedikként Nevesre szavazó képviselô, aki ily módon megszerezte a leendô államfô számára az abszolút többséget, a következôket mondta: „Engem ért a megtiszteltetés, hogy szavazatommal megadjam a kegyelemdöfést a fasiszta, nemzetellenes diktatúrának.”
Amikor megszületett a szavazás
480:180 arányú végeredménye (9 távol
maradó és 17 tartózkodás mellett), az elektori
testület tagjai felálltak, és elénekelték
elôbb a függetlenségi himnuszt, majd a Köztársaság
Dalát, végül a nemzeti himnuszt.
*
A hetvenötödik évében járó megválasztott elnök két hónappal késôbbi beiktatásának elôestéjén hirtelen rosszul lett. Hét egymást követô mutét és több mint egy hónapi kórházi kezelés után sem sikerült megmenteni az életét. Rémhírek terjedtek arról, hogy Tancredo, a nemzet apafigurája valójában egy eltitkolt merénylet áldozata lett. Mások meg voltak gyôzôdve arról, hogy már rég beteg volt, csak az átmenet megvalósítását többre tartotta a saját egészségénél, és nem hallgatott az orvosokra. Amíg élt, az istenfélô brazilok tömegesen és nyilvánosan imádkoztak érte. Még nem fordult elô az országban, hogy egy vezetô politikus halála ilyen mély érzelmeket váltott volna ki. Sao Paulóban kétmillióan, szukebb hazája, Minas Gerais állam fôvárosában, Belo Horizontéban egymillióan rótták le a kegyeletüket ravatalánál. Az elkeseredett, zokogó tülekedésnek több száz sebesültje és legalább öt halálos áldozata volt.
Pedig Tancredo Neves igazán nem sorolható a lángoló tekintetu, szakállas, a populizmus csábításának ellenállni képtelen latin-amerikai forradalmárok közé. Igaz, már valamikor a harmincas években, jogászi pályafutása kezdetén börtönbe került egy vasutassztrájk támogatása miatt. Késôbb azonban közepesen jelentôs politikusi karriert futott be, gyakran tanúsítva szociális érzékenységét, de csak kismértékben mozdulva el balra a politikai centrumtól. Hol Minas Gerais államban volt képviselô, illetve miniszter, hol a szövetségi törvényhozásban, illetve kormányban töltött be különbözô funkciókat. 1961-ben tíz hónapig miniszterelnök is volt az erôsen baloldali Joao Goulart elnöksége alatt, abban a zavaros és változékony korszakban, amelyet lezárt a vértelen jobboldali katonai puccs. Ezután másfél évtizeden át az egyetlen engedélyezett ellenzéki párt képviselôjeként meglehetôsen passzív szereplôje volt Brazília politikai életének.
1978-ban kezdôdött erôteljes politikai felemelkedése.
A pártrendszer 1979-es reformja után
a jobbközép és ellenzéki Néppárt
(PP) vezetôje, késôbb, az 1981-es pártfúzió
után a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártja (PMDB) nevet viselô
ellenzéki gyujtôpárt mérsékelt szárnyának
vezéregyénisége lett. A PMDB-t egykori kommunisták
is a fedôszervezetüknek tekintették, Neves viszont, a
buzgó katolikus, joviális, sokgyermekes családapa
eltökélten kommunistaellenes volt. 1982-ben, amikor az ellenzék
már komoly választási sikereket ért el (a befolyása
alá került államok a lakosság 60, a GDP 75 százalékát
jelentették), Minas Gerais kormányzója lett. Innen
vezetett aztán az útja az államfôi posztig,
amelyet már nem foglalhatott el.
*
Az egymást követô katona-elnökök a diktatúra elsô, kínvallatásoktól, politikai gyilkosságoktól sem mentes évtizede után egyfajta felülrôl irányított demokratizálás programjában gondolkoztak. Ernesto Geisel tábornok 1974 márciusában hirdette meg a „lassú, fokozatos és óvatos” nyitás, az abertura politikáját. Ez a szándék aztán meg-megtorpant, sôt több ízben újabb elnyomó intézkedésekbe vagy a választási szabályok önkényes manipulálgatásába fordult át, mihelyt a sztrájkok vagy a választói szándékok azt jelezték, hogy a lakosság nagyobb léptekkel sietne elôre.
A katonai rezsim kezdetben, a hatvanas években az országot szerinte fenyegetô veszedelmekkel szemben fogalmazta meg a törekvéseit: a kommunizmus ellen, a korrupció, a társadalmi zurzavar ellen a törvény és a rend helyreállításában, a stabilitásban, a konfliktusok megelôzésében látta a feladatát. Ez azonban elég is volt, kevés is volt a legitimációhoz. Elegendô mindaddig, amíg a lakosság létszámukban nem, gazdasági, társadalmi súlyukban viszont annál inkább számottevô közép- és felsô rétegei eredménynek érezték a nyugalmat, a rendet, a társadalmi békét. (Az aktív népesség szegényebbik felének 1960-ban 18, 1976-ban már csak 12 százalékos volt a részesedése a nemzeti vagyonból. Egy 1984-es fogyasztási cenzus pedig megállapította, hogy száz brazil polgár közül a nyolc leggazdagabb többet fogyaszt, mint a maradék 92.) Változott a helyzet, amikor az ország vezetôi bizonyos gazdasági eredményeket is fel tudtak mutatni, és a nemzet felemelkedését bizonyító – bár a külsô eladósodás agyaglábaira nehezedô – sikerekkel dicsekedhettek. Golbery do Couto e Silva tábornok, a rendszer és a nyitási politika „esze” úgy fogalmazott akkoriban egy beszédében, hogy fekete lyuk, vákuum keletkezett a döntéshozó központok és a civil társadalom között. Ez volt az abertura egyik kiváltó oka.
A másik az, hogy a politizálódásból adódó megosztottság veszélyezteti a hadsereg fegyelmét és egységét. A tábornok-elnökök más országokban ritkán tapasztalt, szinte gépies módon követték egymást, de a látszólag sima váltások mögött komoly feszültségek voltak a hadvezetésen belül, elsôsorban a nyitás és a keményvonalas szigor hívei között. Az ellentétek odáig élezôdtek, hogy például 1978-ban az ellenzék maga is egy tábornokot választott elnökjelöltként, nem annyira cselbôl vagy iróniából, mint inkább a nézetközelség okán. Geisel és Golbery állítólag tisztában volt mindezzel, és ha nyíltan nem is mentek el a polgári kormányzás visszaállításának gondolatáig, úgy ítélték meg, hogy a hadseregen belüli feszültségeket csak enyhítheti, ha nô a távolság a kormányzat és a fegyveres erôk között.
A brazil átalakulás történetének nem prekoncepciókra, hanem tényekre érzékeny ismerôi egyetértenek abban, hogy a liberalizációs törekvések mögött hiba volna a rezsim gyengülését, elbizonytalanodását keresni. Éppen fordítva: a diktatúra 1974-ig eltelt tíz éve alatt a baloldal megtizedelôdött, az 1964-ben keményen elfojtott parasztmozgalmak nem éledtek újra, a szakszervezetek még hallgattak.
A katonai kormányzatnak szent meggyôzôdése volt, hogy a liberalizálás nem ingathatja meg a hatalmát.
Ez a meggyôzôdés aztán hamar semmivé lett. Miután 1970-ben, a gazdasági fellendülés csúcsán a kormánypárt tarolt a választásokon, a hatalom négy évvel késôbb megengedhetônek ítélte, hogy demokratikusabb választási elôírásokat vezessen be. Ez viszont az ellenzék elôretörését eredményezte, és a demográfiai mozgásokból, a nagyvárosok népességrobbanásából sejteni lehetett, hogy 1978-ban még nagyobb lesz a baj. Mit volt mit tenni, újra módosítottak a választási elôírásokon, úgyhogy az évtized fordulóját még biztos parlamenti többséggel vészelte át a katonai rezsim. Hangulatjavító intézkedésként 1979-ben amnesztiát kínáltak azoknak, akik a korábbi években politikai okból külföldre menekültek. (Ennek hatására tért például haza valamivel késôbb Fernando Enrique Cardoso, aki ekkortájt még erôsen baloldali, mondhatni marxizáló szemlélettel oktatott politikai szociológiát Párizsban, a kilencvenes években viszont már szigorú monetáris politikát hirdetve és kidolgozva jutott el az államfôi tisztségig, és ezt az új gazdasági válság viharai között mindmáig betölti.) Ugyanebben az évben a rezsim maga kezdeményezte a mesterséges kétpártrendszer átalakítását, amit korábban természetesen az ellenzék is követelt. A megvalósult reformnak aztán végül több támogatója volt a kormánypárti, mint az ellenzéki térfélen, miután a liberalizáció elsô intézkedése az addigi ellenzéki párt feloszlatása – vagyis gyakorlatilag a kormánnyal szemben álló erôk megosztása – volt.
Hálás és egy átalakulás
leírásának elôrehaladtával szinte elkerülhetetlen
fordulat az események felgyorsulásáról beszélni.
De Brazíliában szó sem volt ilyesmirôl. Az ellenzék
a rezsim engedményeinek megfelelôen fokozatosan gyarapította
választási sikereit, a kormányzat pedig katonai rendszerektôl
szokatlan rugalmassággal teljesítette bizonyos követeléseit.
Amikor pedig ez a rugalmasság elérte saját határait
– a közvetlen elnökválasztás ellenzéki követelése
volt ez a pont –, a mérsékelt ellenzékiek és
a szakadár kormánypártiak együttesen vívták
ki, hogy a hadsereg vonuljon ki a politikai életbôl. Ez a
folyamat pedig még 1985 után is évekig eltartott.
*
1984 januárjában az ellenzéki pártok tömegmozgósító kampányt indítottak a közvetlen elnökválasztás érdekében. Három és fél hónapon keresztül tüntetések százait rendezték az országban. Sao Paulóban az elsô, január végi megmozdulásra kétszázezren gyultek össze a zuhogó esôben. A három hónappal késôbbi tüntetésnek már több mint egymillió résztvevôje volt. De már az elsô alkalommal is több kormánypárti képviselô keltett feltunést azzal, hogy csatlakozott az ellenzéki követeléshez. A meglepetés csak fokozódott, amikor Figueiredo államfô polgári alelnöke, formálisan az ország második embere, Aureliano Chaves is azonosult ezzel a törekvéssel.
Április 25-re tervezték a parlamenti szavazást a kérdésrôl. Pár nappal korábban az államfô a kemény vonal nyomására szükségállapotot hirdetett a fôvárosban, Brasíliában és környékén, megakadályozva az esetleges tüntetéseket. Az ellenzék sikere végül mindössze 22 szavazaton múlt, ami viszont azt jelentette, hogy közel hatvan kormánypárti képviselô a közvetlen elnökválasztás mellett voksolt.
A kormányzó Szociális Demokrata Párt (PDS) belsô megosztottságát jól lehetett érzékelni már egy évvel korábban is, amikor a civil kormányzásra történô átmenet tudatában kirajzolódott, hogy a pártnak négy lehetséges államfôjelöltje van. A közvélemény fôleg a már említett Chaves alelnökkel rokonszenvezett, a párton belül Salim Maluf libanoni származású képviselôt és nagy hatalmú üzletembert, Sao Paulo volt kormányzóját támogatták a legtöbben, David Andreazza belügyminiszter állt a második helyen, futott még Marco Maciel pernambucói szenátor. Figueiredo elnök, aki – korporativista szellemben, ugyanakkor igen dicséretes módon – mindenféle csoportérdektôl függetlenül, egyfajta közvetítôként és a nemzeti érdekek képviselôjeként igyekezett betölteni hivatalát, ráadásul sokat betegeskedett, ebben az esetben is tartózkodott az állásfoglalástól. Többször is hangsúlyozta, hogy az átmenetet csupán figyelemmel kíséri, katonásan ügyelve arra, hogy minden rendben történjék. A háttérbôl politizáló katonai vezetôk, köztük a korábbi államfôk eltérô preferenciái viszont egyre nehezebb helyzetbe hozták a PDS vezetôségét, ezen belül a pártelnököt, José Sarney szenátort.
Sarney 1994 júniusában megpróbálta elérni, hogy Figueiredo engedélyezzen elôválasztásokat, ahol a jelöltek népszerusége dönthetné el az egyre sürgetôbb kérdést. Ekkorra ugyanis az ellenzék egysége már kikovácsolódott, és világossá vált, hogy Tancredo Neves lesz a PDS majdani jelöltjének az ellenfele. Az államfô elôször rábólintott az ötletre, pár nappal késôbb azonban – alighanem tanácsadói nyomására – megváltoztatta a véleményét. Sarney ily módon ostoba helyzetbe került, kiderült, hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát Maluffal és Andreazzával szemben, akik ellenezték az elôválasztás ötletét, és tiltakozásképpen lemondott. Ezután a két hivatalosan kevésbé támogatott jelölttel, Chavesszel és Maciellel összefogva Liberális Front néven önálló frakciót hozott létre. A csoport kapcsolatba lépett az ellenzéki PMDB-vel egy esetleges választási együttmuködés érdekében. Július közepén az a hír járta, hogy a Liberális Front már több mint hatvan elektori szavazattal rendelkezik a majdani elnökválasztó testületben. Néhány héttel késôbb pedig Demokratikus Szövetség néven választási szövetséget hozott létre a PMDB-vel. A Szövetség augusztus 12-én tartotta jelöltállító gyulését. Nevest egyhangúan választották meg. Az alelnök meglehetôsen formális tisztségére pedig magát Sarneyt jelölték, aki megkapta ugyan a kellô támogatást, de a PMDB balszárnya tartózkodott a szavazástól.
A kormánypárt konvencióját eredetileg szeptemberre tervezték, de végül elôrehozták ugyanannak a hétnek a végére, amikor az ellenzék is döntött a saját jelöltjeirôl. Alighanem tudták, hogy Sarney – és így a dezertôr Liberális Front – megkapja a jutalmát a PMDB-tôl, aminek rossz, az eróziót fokozó lélektani hatása lehet. Ennek megelôzésére a PDS, Maluf és Andreazza is mindent bevetett. Brazíliában addig még nem látott pompával zajlott a nagy esemény. A két jelölt állítólag összesen négymillió dollárnyi összeget költött a küldöttek utaztatására, ellátására és szórakoztatására. Maluf lett a gyôztes, bár a 13 PDS-es kormányzó közül nyolc nem volt hajlandó elfogadni a jelölését, annak ellenére, hogy a központi kormányzat az államaiknak szánt támogatások lefaragásával fenyegette meg ôket.
Az, hogy mennyit költött Maluf támogatóinak kényelmére, végül is magánügy. Az már kevésbé, hogy milyen eszközökkel próbált maga mellé állítani más politikusokat. Egy tartományi kormányzó röviddel a konvenció után elmondta, hogy miniszteri tárca ígéretével próbálta megszerezni a szavazatát. Mások arról számoltak be, hogy hatalmas összegeket ajánlott fel nekik. Októberben egy képviselô televíziós kamerák elôtt mutatott fel egy elgondolkoztató összegrôl szóló csekket Maluf aláírásával.
Miközben a kormánypárt
továbbra is belsô viszályaival volt elfoglalva, Tancredo
Neves a háttérben a pénzvilág képviselôivel,
mindenekelôtt pedig a hadvezetéssel folytatott titkos tárgyalásokat.
Állítólag ígéretet tett, hogy az új
kormányzat nem fog turkálni a diktatúra kezdeti idôszakának
a szennyesében, és egyeztetni fog a tábornoki karral
a honvédelmi vonatkozású tárcákra vonatkozó
személyi kérdésekben. (Megmaradt a három fegyvernem
külön minisztériuma). A katonák cserébe
megfogadták, hogy nem fogják megváltoztatni az utolsó
pillanatban a választás szabályait.
*
Ha áttekintjük a brazil átmenet éveiben bekövetkezett politikai mozgásokat, azt kell látnunk, hogy a kormánypárt mérsékelt széleinek letöredezése és az ellenzék súlypontjának a mérsékelt közép irányába való eltolódása létrehozott egy józannak mondható politikai centrumot. Van, aki a társadalom többségétôl, a (ténylegesen) elnyomott tömegek valóságos problémáitól teljes mértékben elszakadt elitek egymás közötti egyezkedésének gondtalan kényelmét látja e mögött. Érvényes szempont lehet ez is, ugyanakkor érdekes mozzanat, hogy a moszkovita és az albán (korábban a kínai) utat favorizáló kommunisták ugyanúgy elfogadták az „ellenzéki” jelöltpárost, mint a hozzájuk hasonlóan illegális trockisták vagy Fidel Castro brazil követôi. Van, aki szerint a korporatív hagyományok teremtették meg a békés, tárgyalásos átmenet lehetôségét, akárcsak a Franco utáni Spanyolországban. A nagy, átfogó, szilárd, centralizált, ráadásul kényszertagsági alapon muködô szakmai szervezetek a közembert egyfelôl elzárják az átalakulás folyamatában való közvetlen részvételtôl, másfelôl nyomást gyakorolnak rá, hogy vegye tudomásul a megtörténteket.
A társadalom felsô polcain
valóban többé-kevésbé egységes
volt a szándék a békés egyezkedésre,
annál is inkább, mert katasztrofális állapotban
volt a gazdaság, beszorítva a több mint százmilliárd
dolláros adósságállomány és a
létminimum határán tengôdô többség
igényei közé. A középsô szinteken
a nagy hordereju változások reménye adott erôt
a türelemhez. A legalul lévôk pedig, ahogy eddig sem
és ezután sem, ekkor sem számítottak. Ha mezôgazdasági
munkások voltak, remélték, hogy megkapják a
bérüket, ha az ôserdôben éltek, örültek,
ha nem háborgatják ôket az aranyásók
és a terjeszkedô ültetvényesek, ha sikerült
beköltözniük egy nagyvárosi nyomornegyedbe, bízhattak
benne, hogy talán nem puffantja le ôket éjszaka, kéregetés
közben egy daliás kommandó.
*
Tancredo Neves tehát meghalt, így José Sarney lett Brazília hosszú idô után elsô polgári államfôje – a maga számára is váratlanul. Egy visszaemlékezésében elmondja, hogy amikor berendezkedett hivatali szobájában, az elsô dolga volt széthúzni az ablakokat elfedô, súlyos függönyöket. Megérezte a jelképességet önnön gesztusában, felismerte, hogy elôdei a brazil valóságtól elszigetelten, eszméik világában éltek. Hiába, költôember volt, állítólag két kihallgatás, hivatalos látogatás között is rittyentett olykor egy-egy szonettet. Aztán ízelítôt kapott a valóságból is, amikor nem sokkal hivatalba lépése után egy katonakörökben nem kedvelt, vad baloldali PMDB-vezér házában esküvôi vendég volt, és egyszer csak észrevette, hogy a védelmét szokásosan biztosító katonai egység aznap nem volt mellette.
A hatalom egykori birtokosai nem vonultak
vissza egyik napról a másikra a kaszárnyáikba.
Új szövetségesei viszont mintha befogadták volna
azt az embert, aki hosszú éveken át szolgálta
odaadóan a diktatúrát, legfeljebb némi szociális
érzékenységet tudott bizonyítani az önéletrajzával,
Maranhao állambeli kormányzói idôszakából.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu