Fertô Imre

Kolbászból font kerítés?

A Közös Agrárpolitika hatásai

A Közös Agrárpolitikát (CAP) számos sztereotípia terheli idehaza mind a laikus, mind a szakmai közvéleményben: az agrár-érdekképviseletek gyakran azt a képet sugallják, hogy Nyugat-Európában még a kerítést is kolbászból fonják a farmerek számára, ugyanakkor a tévénézô leginkább csak azt látja, hogy nyugat-európai farmerek már megint tiltakoznak az épp aktuális reformkísérletek ellen. Jóval kevesebb szó esik arról, hogyan muködik a Közös Agrárpolitika, hogyan érvényesülnek hatásai, és egyáltalán, megvalósultak-e eredeti céljai negyven évvel megalapítása után.

Gyakori panasz és félreértés forrása itthon az is, hogy az agrártámogatásokat nem a termelôk kapják, hanem a felvásárlók, a feldolgozók vagy a külkereskedôk. Elôre kell bocsátanunk, hogy a farmerek az EU-ban sem érvényesíthetik automatikusan a meghirdetett intervenciós árat (a fogalom magyarázatát l. a keretben), hanem csak ennél alacsonyabb árat tudnak elérni. Ennek egyszeru oka van. Az EU intervenciós rendszere a mezôgazdasági árakat csupán közvetve támogatja: a támogatások feldolgozási fázisban vagy a nagykereskedelem szintjén jelennek meg. A CAP intervenciós készletére közvetlenül sosem vásárolnak fel például lábon marhát, cukorrépát a földrôl, búzát a kombájn mellôl vagy tejet mindjárt fejés után. Az intervenciós ügynökségek a feldolgozott tejbôl készült vajat vagy tejport, a vágóhídról származó marhahúst, a cukorrépából készített cukrot vagy a tisztított és minôsített búzát vásárolják fel. Ez azt jelenti, hogy ezeken a piacokon a farmerek csak a tejiparon, a vágóhidakon, a cukorfinomítókon és a gabona-nagykereskedôkön keresztül adhatják el intervenciós készletre árujukat. A CAP rendszere tehát nem a farmerek, hanem a piaci közvetítôk számára garantálja az árakat. A farmerek által elért árat azonban nyilvánvalóan befolyásolják a piaci közvetítôk szintjén támogatott árak. A CAP piacszabályozási rendszere azonban közvetlenül a nagykereskedelmi árakat, nem pedig a farmerek jövedelmét támogatja. A piaci ártámogatások elemzése azt mutatta, hogy 1992-ig a kifizetések 70 százaléka a kereskedôkhöz ment (Gardner 1996).
 
 

*
 
 

Az alábbiakban áttekintjük, hogyan hat a Közös Agrárpolitika az európai uniós agrárvilágra, hogyan befolyásolja olyan kulcsfontosságú elemeit, mint a termelékenység és a technikai fejlôdés, a jövedelmek, a foglalkoztatottság, a termelési szerkezet és a fogyasztás, majd pedig összefoglaljuk, mennyibe is kerül valójában a közös agrárpolitika.

Termelékenység, technikai

fejlôdés

A Közös Agrárpolitika piacszabályozása meglehetôsen összetett módon hatott a termelékenység alakulására és a technológiai fejlôdésre. A piaci ártámogatások következtében jelentôsen bôvült a mezôgazdasági termelés, a magasabb termékárak nyilvánvalóan vonzóak voltak. Kedvezô környezet alakult ki a mezôgazdasági kutatásokba való beruházásokhoz: mivel az ártámogatások a földárakban tôkésedtek, egyre gazdaságosabbá váltak a földdel való takarékoskodást segítô technológiák. A magas termékárak tehát az új technológiák bevezetésére ösztönözték a farmereket, ami a termelékenység javulásához is hozzájárulhatott.

Másik oldalról viszont az ártámogatások a szabadpiaci körülmények között gazdaságtalanul termelô farmereket is a mezôgazdaságban tartották – annak ellenére, hogy az ártámogatások csak kismértékben javították helyzetüket. A magasabb földárnak is kétféle hatása lehetett. Egyrészt arra indíthatta a gazdát, hogy földjét eladja, hiszen ha jó árat tudott kialkudni, ez biztosíthatta számára, hogy méltányos feltételekkel vonuljon ki a mezôgazdaságból. Másrészt viszont a gazdasági környezet, a mezôgazdaságon kívüli munkalehetôségek bizonytalansága kényszeríthette arra is, hogy a magasabb ár ígérete ellenére is megtartsa gazdaságát. Ez biztos opciónak tunhetett számára, mellette pedig még mindig nyílt lehetôsége mezôgazdaságon kívüli munkavállalásra, s hogy farmját részmunkaidôs üzemmé alakítsa át. Tagállamonként és idôben is nagyon sok eltérés mutatkozott abban, mikor melyik hatás bizonyult erôsebbnek.

A magasabb és stabilabb árak, illetve a technológiai fejlôdés alkalmazása mind mennyiségi, mind minôségi szempontból kiszámíthatóbbá tette a mezôgazdasági termelést. Ez viszont kedvezett a beszállító és a feldolgozó iparágak fejlôdésének: a beszállító ágazatok megnövekedett és stabil kereslettel számolhattak, a feldolgozó iparágak pedig bízhattak abban, hogy állandó és kiszámítható mennyiségu, valamint egyre javuló és standardizálttá váló nyersanyaghoz juthatnak hozzá. Továbbá mindkét ágazat olyan technológiai újításokat vezethetett be, amelynek köszönhetôen a méretnagyságból származó hozadékot a korábbiaknál sokkal jobban kihasználhatták (pl. a sertés- és baromfi-feldolgozó ipar terén számtalan példa utal erre). Az ártámogatások révén tehát az egész élelmiszertermelés hatékonysága javulhatott.

A strukturális politika a beruházási támogatások révén segítheti az új, költségcsökkentô technológiák bevezetését. Gyakran elfeledkeznek azonban a beruházási támogatások egyik hatásáról, nevezetesen arról, hogy a támogatások megnövelik a segítségükkel felhasznált jószágok, termékek iránti keresletet. Ez viszont – adott nagyságú kínálat mellett – a támogatott jószág árának a növekedéséhez vezethet. Így szélsôséges esetben elôfordulhat, hogy a beruházási támogatásokkal a farmerek nem tudnak több új technológiát alkalmazni, mint a támogatások nélkül. Más szavakkal, a beruházási támogatások inkább a szóban forgó jószágokat gyártó ágazatokat támogatják, nem pedig a farmereket ösztönzik új, költségcsökkentô technológiák bevezetésére.

Rendkívül nehéz tehát számba venni, hogyan hat a CAP a termelékenység növekedésére. A CAP ugyanis több, egymással ellentétes hatású eszközt muködtet, amelyeknek a termelékenységre gyakorolt hatását már egyenként is borzasztó nehéz elemezni. Számos empirikus vizsgálat szerzôjével együtt csak valószínusíthetjük, hogy „a CAP ösztönözte a termelékenység növekedését a mezôgazdaságban, de ez a konklúzió nagyon kevéssé megalapozott” (Oskam–Stefanou 1997, 211. o.).

Jövedelmek

A mezôgazdasági jövedelmek ágazaton belüli eloszlása nemcsak az empirikus kutatások, hanem a politikai döntéshozók számára is fontos kérdés. A kutatók régóta egyetértenek abban, hogy a mezôgazdasági jövedelmek polarizálódtak: megnôtt azoknak a farmoknak az aránya, ahol vagy magasak vagy alacsonyak a jövedelmek. Reprezentatív felmérésekbôl származó újabb adatok azonban módosítják ezt a megállapítást (Hill 1996): sok farm csak kevés jövedelmet, míg relatíve kis számú farm nagy jövedelmet (évi 30 ezer ECU fölött) ért el. A tagállamok között ebben az esetben is jelentôs különbségek tapasztalhatók. Görögországban 1989-ben mindössze a farmok három százalékában volt a fejenkénti jövedelem nagyobb, mint 15 ezer ECU. Ezzel szemben Hollandiában a farmoknak csaknem fele személyenként 30 ezer ECU fölötti jövedelmet ért el. Angliában szokatlan, bipoláris jövedelemeloszlást tapasztaltak mind 1981-ben, mind 1989-ben: a farmok egynegyedének nagyon alacsony, egyötödének viszont nagyon magas volt a jövedelme. Néhány országban (Hollandia, Luxemburg) eleve magas jövedelemszint mellett jelentôs növekedés ment végbe, máshol viszont alacsony jövedelemszint mellett csökkenés következett be. A tagországok többségében alig változtak a mezôgazdasági jövedelmek, kivéve Dániát, ahol szélsôséges ingadozásokat tapasztaltak.

A jövedelmek erôteljesen különböznek a farmok nagysága és típusa szerint. A nagyobb farmokon általában magasabb az egy fôre jutó, a farm muködésébôl származó jövedelem, mint a kisebb gazdaságokban. Ez azt jelentheti, hogy a strukturális változások befolyásolhatják a mezôgazdasági jövedelem alakulását. Ha tehát az agrárpolitika célja az alacsony jövedelmu gazdaságok megsegítése, akkor a CAP erôforrásait a déli országokba (Olaszország, Spanyolország, Portugália) kell átcsoportosítani, hiszen az Európai Közösség minden tíz szegény gazdaságából hét ezekben az országokban található. Ebbôl következik, hogy a CAP központi célkituzését – miszerint biztosítani kell a mezôgazdasági közösség megfelelô életszínvonalát – úgy is lehet értelmezni, hogy szoros kapcsolatokat kell kialakítani a mezôgazdaság és a gazdaság más részei között, különösen a vidéki területeken, a farmok és a helyi gazdaság között. Ez azt jelenti, hogy a mezôgazdasági háztartások számára a mezôgazdaságon kívüli tevékenységek is jövedelemforrásokat jelenthetnek. Az unió farmstruktúrájára vonatkozó felmérés szerint a farmtulajdonosok egyharmadának más jövedelemszerzô tevékenysége is van, amely különösen fontos lehet a feleség vagy más családtag számára. Ebbôl következôen a mezôgazdasági háztartások jövedelmének felmérését már nem lehet csupán a mezôgazdasági jövedelmekre korlátozni, ezért e háztartások jövedelmének meghatározására külön statisztikai módszert hoztak létre.

Agrárpolitikai szempontból talán az a legérdekesebb kérdés, miként alakult a mezôgazdasági háztartások jövedelme a többi háztartáséhoz viszonyítva. A kilencvenes évek elejére vonatkozó vizsgálatok szerint az EU-ban a mezôgazdasági háztartások átlagos jövedelme elérte, illetve meghaladta a nem mezôgazdasági háztartások átlagos jövedelmét. Ez alól csak Portugália volt kivétel, ahol a mezôgazdasági háztartások átlagos jövedelme jóval alatta maradt a többi háztartás átlagos jövedelmének. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a mezôgazdasági háztartások ma már nem számítanak különösen hátrányos helyzetu csoportnak. Igaz, mivel átlagos jövedelemszintekrôl beszéltünk, az átlagok mögött jelentôs szóródás is elôfordulhat. A magas átlagos jövedelmek ellenére vannak olyan régiók, ahol a mezôgazdasági háztartások a szegények közé tartoznak. Davis és társai (1997) az Európai Unió három periferiális régiójában (Írországban, Észak-Írországban és Görögországban) vizsgálták meg a farmháztartások jövedelmét. A mintájukban szereplô mezôgazdasági háztartások 44 százalékának a minimális jövedelemigény alatt volt a jövedelme. Igen magas (36 százalék) volt az olyan mezôgazdasági háztartások aránya Észak-Írországban, ahol a jövedelem nem érte el a minimális jövedelemigény 50 százalékát, míg Görögországban ugyanez az arány jóval kisebb (6 százalék) volt. Ez a vizsgálat arra utal, hogy a hátrányos helyzetu régiókban a mezôgazdasági háztartások jövedelme is igen alacsony.

Foglalkoztatottság

A mezôgazdaságban foglalkoztatottak száma az EU 12-ekben 1960–1996 között folyamatosan és nagymértékben csökkent: mintegy egyharmadára esett vissza. A tagállamok között természetesen ebben az esetben is jelentôs különbségeket tapasztalhatunk. A legnagyobb csökkenés Olaszországban és Luxemburgban volt, ahol 1996-ban a mezôgazdaságban foglalkoztatottak mindössze ötödannyian voltak, mint 1960-ban. Érdekes, hogy míg Luxemburgban általában a magas és emelkedô mezôgazdasági jövedelmek, addig Olaszországban inkább az alacsony és csökkenô jövedelmek a jellemzôek. Hasonlóan paradox, hogy a legkisebb visszaesés a leggazdagabb és a legszegényebb mezôgazdasági jövedelmekkel rendelkezô Hollandiában, illetve Portugáliában volt. Mindez arra utal, hogy a mezôgazdasági jövedelmek alakulása és a mezôgazdasági munkaerô csökkenése között nincs olyan közvetlen kapcsolat, mint azt elsô látásra sejtenénk.

A munkaerô-csökkenés vizsgálatakor érdemes figyelembe venni a munkaerô-állomány életkori struktúráját is.

A CAP négy évtizedes története elég hosszú idô arra, hogy generációváltás menjen végbe az európai farmerek között. Az elsô meglepô eredmény, hogy 1975–1992 között növekedett a fiatal farmerek (35 év alattiak) aránya. Hollandiában például a 35 év alatti farmerek aránya 32 százalékról 42 százalékra emelkedett, s az EU 9-ek mindegyikében magasabb volt a 35 év alatti farmerek aránya 1992-ben, mint 1975-ben. Sôt négy országban ez az arány 30 százalék fölé emelkedett. Ugyanakkor a 65 év fölötti farmerek aránya minden tagállamban csökkent. Figyelemre méltó tény, hogy néhány országban a nyugdíjas farmerek aránya igen magas, meghaladja a 10 százalékot (Dánia, Írország, Portugália), s az utánuk következô generáció (55–64 év) aránya is közel egynegyed. Ez arra utal, hogy a strukturális programok egyik kulcseleme, a korai nyugdíjba menetel segítése nem ösztönözte eléggé az idôsebb farmereket.

Termelési struktúra

A farmok száma az Európai Unióban az elmúlt három évtizedben folyamatosan csökkent. A mezôgazdaságban foglalkoztatottak száma 1980–1994 között több mint 40 százalékkal esett vissza (EC 1996), miközben a mezôgazdasági üzemek száma alig 14 százalékkal csökkent. Az átlagos farmnagyság folyamatosan növekedett, de még 1993-ban is mindössze 16,4 hektár volt (EC 1996). Ez az átlagszám azonban eltakarja egyrészt az Európai Unió szintjén is meglévô különbségeket, másrészt az egyes országok mezôgazdasági struktúrája közötti, harmadrészt pedig az ezeken belüli jelentôs eltéréseket.

Az átlagos üzemnagyság az Európai Unióban 4,3 hektár (Görögország) és 67,3 hektár (Egyesült Királyság) között szóródik. Az átlaghoz közeli értékek vannak Belgiumban, Németországban, Spanyolországban és Hollandiában, míg Dániában, Franciaországban és Svédországban kétszer, az Egyesült Királyságban pedig négyszer nagyobbak. Az átlagos üzemnagyság-adatok nagyszámú kisméretu farmot takarnak. A mezôgazdasági üzemek több mint 80 százaléka 20 hektár alatti, ugyanakkor az összes földterületnek alig több mint 20 százalékával rendelkeznek. Ezzel szemben kevés nagyméretu farm van, az 50 hektár fölötti gazdaságok az összes farm 7 százalékát teszik ki, és a földterület 59 százalékát hasznosítják. Az ötven hektár fölötti gazdaságok átlagnagysága mintegy 131 hektár. A szóban forgó átlagszámok elfedik az országok közötti jelentôs különbségeket is. Az átlaghoz közeli Belgiumban például az 50 hektár fölötti üzemek az összes gazdaság 8,4 százalékát teszik ki, viszont az összes földterület 34,9 százalékán gazdálkodnak, átlagnagyságuk jóval alacsonyabb az európai átlagnál: mindössze 82 hektár. Az európai átlagtól lefelé eltérô országok között is lényeges különbség van. Görögországban az 50 hektár fölötti üzemek száma nem éri el az egy százalékot, és az összes földterület mintegy 7,3 százalékát muvelik meg, míg Olaszországban ugyanezen értékek: 1,6 százalék, illetve 34 százalék. Az ötven hektár fölötti gazdaságok átlagnagysága is lényegesen eltér, Görögországban 97 hektár, míg Olaszországban 132 hektár. Az öt hektár alatti gazdaságok aránya a két országban közel azonos, de Görögországban az összes terület 31 százalékát, míg Olaszországban csak 13 százalékát muvelik meg. Franciaországban az 50 hektár fölötti gazdaságok (az átlagos nagyságuk viszonylag alacsony: 97 hektár) az összes farm több mint egynegyedét teszik ki, miközben az összes földterület 71 százalékát hasznosítják. A húsz hektár alatti gazdaságok aránya az összes farm közel felére rúg, de csak az összes terület mintegy 8 százalékán gazdálkodnak. Az Egyesült Királyságban a legmagasabb az 50 hektár fölötti gazdaságok aránya, az összes farm több mint 33 százaléka esik ebbe a kategóriába, részesedésük az összes földterületbôl eléri a 83 százalékot. Az ötven hektár fölötti gazdaságok átlagnagysága is itt a legmagasabb, 169 hektár. A húsz hektár alatti gazdaságok aránya 40 százalékot tesz ki, és a terület mindössze öt százalékán gazdálkodnak.

Az elmúlt évtizedek során sajátos, kettôs szerkezet van kialakulóban az Európai Unióban. Az egyik oldalon az emelkedô átlagnagyságú gazdaságok állnak, amelyek már gyakran állandó bérmunkásokat is alkalmaznak. Ezek továbbra is családi jellegu vállalkozások, mivel a termelési tényezôk tulajdona, ellenôrzése, a beruházások kockázata nagyrészt a tulajdonos farmeré, illetve családjáé. A másik oldalon a részmunkaidôs gazdaságokat találjuk, amelyek a hatvanas és hetvenes években megfogalmazódott különbözô jövôképek és értékelések ellenére az Európai Unió agrárszerkezetének állandó jellemzôivé váltak.

A fogyasztók

A Közös Agrárpolitika alapvetôen negatív hatást gyakorol a fogyasztók jólétére. Az importverseny kizárása és a világpiacinál magasabb belsô termelôi árak miatt ugyanis a fogyasztói árak az unióban magasabbak, mint amekkorák a szabad kereskedelem feltételei mellett lennének. Ez még akkor is így van, ha a termelôi árak emelkedésének nem szükségszeruen kell a magasabb fogyasztói árakban lecsapódniuk. Az esetek döntô többségében azonban a magasabb termelôi árak növelik a fogyasztói árakat. Ám a magas fogyasztói árak aligha felelnek meg a CAP céljainak és szellemének.

A CAP mellett érvelôk gyakran hangoztatják, hogy a magasabb fogyasztói árak igazán nem jelentenek különösebb terhet a lakosság számára, hiszen fogyasztásuknak csak kis részét költik élelmiszerekre. Ez az arány például 1991-ben az Egyesült Királyságban 12 százalék volt. Az érem másik oldala viszont az, hogy a szegényebb rétegek nagyobb arányban költik jövedelmüket élelmiszerekre. Ismét a brit példára hivatkozva: 1991-ben az alacsony jövedelmu családok költségvetésük 35 százalékát fordították élelmiszerekre. Azok a családok viszont, akik jövedelemtámogatásban részesültek, kiadásaik 44–59 százalékát költötték élelmiszerekre a gyerekek számától és korától függôen (Consumers in Europe 1994). Másképpen fogalmazva: a magas élelmiszerárak éppen az alacsonyabb jövedelmu családokat hozzák még nehezebb helyzetbe.

Az viszont nem tagadható, hogy a CAP megfelelô élelmiszerkínálatot biztosított. A mezôgazdasági termelés az összes fontosabb termék esetében (kivéve a gyümölcsöket) bôven meghaladja az EU önellátási szintjét. Míg a hatvanas években az EU nettó importôr volt mezôgazdasági termékekbôl, addig a nyolcvanas évekre már nettó exportôr vált belôle.

A CAP költségei

Az OECD (1997) számításai szerint 1996-ban abszolút értékben az Európai Unió költötte a legtöbbet az agrárszektor támogatására (120,3 milliárd dollárt), ôt követte Japán (77,4 milliárd dollár), majd az Egyesült Államok (68,7 milliárd dollár). Az agrárpolitika költségeinek érdekcsoportokra bontása azonban jól mutatja, kik viselik ténylegesen a szubvenciók terheit. Az 120,3 milliárd dollárból az adófizetôkre 71,4 milliárd dollár, míg a fogyasztókra 49,2 milliárd dollár hárult, ezenközben a költségvetésnek csupán 0,3 milliárd dollár bevétele volt az agrárpolitikából. Érdekes, hogy az EU-támogatottság szintje az áttörésnek tekintett 1992-es MacSharry-reform után sem csökkent lényegesen. Ennek oka az, hogy az ártámogatások csökkentéséért kapott kompenzációk jócskán ellensúlyozták a termelôk veszteségeit.

Az agrárpolitika költségét úgy is mérhetjük, hogy a mezôgazdaságnak nyújtott teljes támogatás összegét a GDP-hez viszonyítjuk. Ebben az esetben a CAP költségei már nem olyan kiugróak, a GDP-hez viszonyított támogatási arányszám az EU esetében 1,1, amely az OECD-átlag fele csupán.

A mezôgazdasági támogatás egy fôre számított költsége az EU-ban 322 dollár, az OECD-átlag 334 dollár. A teljes munkaidôs farmerre jutó támogatás nagysága az EU-ban

17 474 dollár, az OECD-átlag 14 493 dollár, az USA-ban ez a szám 27 240 dollár.

Az EU mezôgazdaságának támogatottságát kifejezô különféle mutatók azonban átlagszámok, amelyek megint csak eltakarják az egyes tagállamok közötti jelentôs eltéréseket.

A CAP nyertesei leginkább az élelmiszer-exportôr tagországok, mint például Dánia, Franciaország, Írország és Hollandia (Gylfason 1995). A fenti általános képet árnyalja, hogy az egyes országokban nem minden termék esetében azonos a támogatás nagysága (Bureau 1997). Ezért a CAP legnagyobb haszonélvezôi azok az országok, amelyek termékszerkezetében a leginkább támogatott termékek a meghatározók. Így például az Egyesült Királyság és Franciaország jelentôs hasznot húz a gabonák támogatásából. Franciaország és Németország nyeresége szintén jókora a marhahústermelés támogatásából. Ugyanakkor számos ország többnyire olyan termékeket állít elô, amelyek nem vagy csak szerény mértéku szubvenciót élveznek, mint például a virág Hollandia vagy a zöldségek Olaszország esetében.

Az agrárpolitika költségeinek áttekintésekor figyelembe kell venni azt is, hogy a különbözô mezôgazdasági támogatási programok jelentôs nettó társadalmi veszteségekkel járnak. Ezt úgy számítják ki, hogy a termelôknek az agrárpolitikából származó nyereségeibôl kivonják a fogyasztók és az adófizetôk veszteségeit. Az erre vonatkozó elemzések egy része parciális egyensúlyi modellt, másik fele pedig általános egyensúlyi modelleket alkalmazott. A parciális egyensúlyi modelleken alapuló vizsgálatok a GDP 0,3-1,3 százaléka közé teszik a CAP költségeit, míg az általános egyensúlyi modelleket alkalmazó elemzések a GDP 1,4-3,5 százalékára (Gylfason 1995). Az általános egyensúlyi modellek alapján a CAP költségei átlagban háromszor nagyobbak, mint a parciális egyensúlyi modellek esetében. Az újabb elemzések már kisebb költségekrôl számolnak be. Harvey (1997) a GDP 0,25 százalékára (parciális egyensúlyi modell), míg Hubbard (1995) a GDP 0,8 százalékára becsüli a CAP társadalmi költségeit. Érdemes megjegyezni, hogy a mezôgazdasági termelés az EU GDP-jének csak 1,7 százalékát teszi ki.

A CAP költségeihez azonban még hozzá kell adni a különbözô címen elkövetett csalásokat, amelyek nem szerepelnek a fenti számításokban. Egyes számítások szerint az EU költségvetésének mintegy 10 százalékát teszi ki a csalások összege, illetve más jogosulatlan kifizetések (Grant 1997). Az Európai Bizottság jelentése szerint a felderített csalások összege 1994-ben az EU költségvetésének „csak” 1,2 százaléka volt. A legtöbb csalást az exporttámogatások körében regisztrálták. A mezôgazdasági költségvetés felderített csalásainak 60 százalékát Olaszországban követték el, ôket követi Görögország és Spanyolország. Ez persze nem jelenti azt, hogy az északi tagállamokban nem lennének hasonló jelenségek. Nagy-Britanniában például az Intervenciós Ügynökség megállapításai szerint 1991 és 1993 között 200 megvizsgált esetbôl 50 alkalommal csalásra derült fény.


A Közös Agrárpolitika elemei

A CAP-nek elvileg két egyenlô súlyú nagy területe van: az egyik a mezôgazdasági piacpolitika, a másik pedig a strukturális politika. A gyakorlatban azonban a piacpolitika a meghatározó: CAP-kiadások nagy részét piacszabályozásra költik el. Ez belsô és külsô piacszabályozást egyaránt jelent, a rendszer lelke azonban igazából a külpiaci szabályozás. Kezdetben az importvédelem dominált: az EU termelôit védte a világpiaci versenytôl. Az önellátási szint elérése, illetve meghaladása után a hangsúly átkerült az exporttámogatásokra.

A CAP klasszikus piacszabályozási modellje alapvetôen a külpiacoktól való védelemre épül, nem pedig a belpiaci intervencióra. Ez a modell a következô elemekbôl áll: belpiaci intervenció, importlefölözés és exporttámogatás.

A mezôgazdasági piacszabályozás célja az, hogy a belpiaci árakat a világpiaci ár fölött tartsa, s ennek érdekében többféle árat is muködtet.

Célár: A mezôgazdasági miniszterek által évente meghatározott támogatási árszint. Változó nagyságú vám (importlefölözés) segítségével érik el, amely megakadályozza, hogy a célár alatt importálni lehessen az EU-ba. A vám összegét egy minimum importárhoz – másnéven küszöbárhoz – viszonyítják, amely valamivel alacsonyabb, mint a célár: figyelembe veszik a kikötôbôl a belsô piaci centrumokba való szállítás költségeit is. A vám összege tehát aszerint változik, mekkora a világpiaci ár és a küszöbár közötti különbség.

Intervenciós ár: A mezôgazdasági piacszabályozás második védelmi vonala, amely megakadályozza, hogy a belpiaci árak hirtelen túlkínálat esetén egy meghatározott szint alá essenek. Az intervenciós ár is a világpiaci ár fölött van. Ha a belpiaci árak az intervenciós árak szintjére esnek, az EU a hivatalos intervenciós ügynökségek révén felajánlja, hogy intervenciós áron felvásárolja a termelôk áruját. Az ügynökségek tárolják a terményt, majd általában veszteséggel túladnak rajta.

Exporttámogatás: A piacszabályozás ezen eleme akkor lép muködésbe, amikor a felhalmozódott fölöslegeket vagy a belsô fogyasztás fölötti mennyiséget a külpiacokon akarják értékesíteni. Mivel az exportot az EU magas belsô árai nem tennék lehetôvé, az árukat csak exporttámogatás segítségével lehet elhelyezni a világpiacon. Az elmúlt évtizedekben mindössze három alkalommal ment a világpiaci ár a CAP által támogatott árszint fölé: az 1973–74-es mezôgazdasági boom idején, 1980–81 telén a cukor és 1995–96-ban a gabonafélék esetében.


Irodalom
 

Bureau, J-C. (1997): The CAP and the Unequal Public Support to European Agriculture. In: Rose, R.–Tanner, C.–Bellamy, M. A. (szerk.): Issues in Agricultural Competitiveness. Markets and Policies. IAAE Occasional Paper No. 7. 172–180. o.

Colman, D.–Roberts, D. (1994): The Common Agricultural Policy. In: Artia, M. J.–Lee, N. (szerk.): The Economics of European Union. Oxford University Press, Oxford, 92–119. o.

Colman, D.– Franks, J. (1998): Agriculture. In: Atkinson, B.–Livesey, F.–Milward, B. (szerk.): Applied Economics. Macmillan Business, London, 232–249. o.

Consumers in Europe Group (1994): The Common Agricultural Policy: How to spend L28 billion a year without making anyone happy? CEG, London.

Davis, J.–Mack, N.–Kirke, A. (1997): New Perspectives on Farm Household Incomes. Journal of Rural Studies, 13. évf., 1. sz.,

57–64. o.

European Comission (1998): The Agricultural Situation in the European Community. 1997, Brussels.

European Comission (1996a): How does the European Union manage agriculture and fisheries? Europe on the Move. Office for Official Publications of the European Communities, Luxembourg.

Fennel, R. (1997): The Common Agricultural Policy. Continuity and Change. Clarendon Press, Oxford.

Gardner, B. (1996): European Agriculture. Routledge, London.

Grant, W. (1997): The Common Agricultural Policy.

Gylfason, T. (1995): The Macroeconomics of European Agriculture. Princeton Studies in International Finance. No. 78. Princeton University, New Jersey.

Hill, B. (1996): Farm Incomes, Wealth and Agricultural Policy. Avebury, Aldershot.

Hubbard, L. (1995): General Equilibrium Analysis of the CAP using the GTAP Model. Oxford Agrarian Studies, 23. évf., 2. sz., 163–176. o.

OECD (1997): Agricultural Policies in OECD Countries. Measurement of Support and Background Information. 1997, Paris.

Oskam, A. J.–Stefanou, S. (1997): The CAP and Technological Change. In: Ritson, C.–Harvey D. R. (szerk.): The Common Agricultural Policy. CAB International, Wallingford, 191–224. o.

Ritson, C. (1997a): The CAP and the Consumer. In: Ritson, C.–Harvey D. R. (szerk.): The Common Agricultural Policy. CAB International, Wallingford, 241–264. o.

Tarditi, S. (1998): The EU Agricultural Policy: A Consumer Viewpont. Center for International Food and Agricultural Policy, University of Minnesota, Minneapolis: http://agecon.lib.umn.edu/mn/c6tard01.pdf.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu



C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/