Boros János

Európai demokrácia és posztnacionális konstelláció

---

„Azt hiszem, mindannyian olyan civilizált országban szeretnénk élni, amely kozmopolita módon megnyílik és óvatosan együttmuködve betagozódik más nemzetek közé. Mindannyian olyan emberekkel szeretnénk egy országban élni, akik hozzászoktak, hogy tiszteletben tartsák a másik ember tulajdonságait, az egyes ember autonómiáját és a sokféleséget – a regionális, az etnikai és a vallási sokféleséget.”

Alábbi írásomban annak az Európának a megerôsítése mellett szeretnék érvelni, amelyrôl Milan Kundera azt mondta: „A tolerancia képzeletbeli birodalma a modern Európával született, ez Európa igazi képe.” Ez az Európa egyelôre álom – teszi hozzá –, számtalanszor elárult álom, mégis csak erre alapozva hozhatjuk létre azt a politikai kontinenst, ahol alkotmányos módon megvalósíthatók Európa legjobb eszméi. Rengeteg szkepszis („europesszimizmus”, „euroszklerózis”) övezi ezt a szándékot, s ha Európa történetére vagy akár egyes mai jelenségeire tekintünk, van is okunk a szkepszisre. De ha a még elôttünk álló jövôre gondolunk, akkor szabadjára engedhetjük fantáziánkat, és olyan Európa eszmei tervét vázolhatjuk föl, amelynek praktikus és pragmatikus megvalósítását érdemes elkezdeni, és ma kell elkezdeni.

Világ-belpolitika, világkormány nélkül

Jürgen Habermas a Die Zeitnak adott interjújában kiemeli, hogy napjainkban jelentôsen csökkent a nemzeti államok és kormányok cselekvési lehetôsége. Az állam ugyanis a mindinkább ellenôrizhetetlenebbé váló, országhatárokon átnyúló gazdaságot egyre kevésbé tudja saját adóforrásaként kezelni és az adóbevételeket hatékonyan felhasználni. Habermas szerint föl kell tenni a kérdést: van-e még szerepe Európában a komoly és hatékony nemzeti politikának, vagy új formákat kell keresnie, s egyáltalán: lehetséges-e demokratikusan legitimált politikai hatalom a nemzeti államon túl. Új könyvében (Die postnationale Konstellation – A posztnacionális konstelláció) sürgeti, hogy a szociális államot nemzetek fölötti szinten alkossák újra. Világkormány nélküli világ-belpolitikát kellene létrehozni, ám ehhez elôször egy politikailag cselekvôképes Európára lenne szükség.

Az elsô lépést már megtették, bevezették az eurót, ám számtalan kérdés megválaszolatlan maradt: mi az európai központi bank szerepe, hogyan hangolható össze a nemzetek gazdasági, költségvetési, adó- és szociálpolitikája. Európa gazdasági és népességi adatai (az USA lakosságának másfélszerese), kulturális, civilizatórikus, nyelvi különbségei szinte lehetetlenné teszik Európa gazdaságpolitikai értelemben vett „korporatív” egyesítését. A gazdaságpolitika és az újraelosztás csak akkor lesz hatékony, ha nem egyszeruen Brüsszelbôl irányítják, hanem ha azt az egyes régiók demokratikus úton megerôsítik. Annak ellenére, hogy a nemzetállamok és nemzeti nyelvek még sokáig fönnmaradnak, újra meg újra elôtérbe helyezik saját érdekeiket, a világgazdasági és politikai versenyfutás rákényszeríti Európát az egységesülésre, a közös és egységes akarat érvényesítésére. Közös és egységesített európai kül- és védelmi politikára van szükség. Eljött az ideje, hogy Európa végre határozottságot mutasson, ne csak egy kereskedelmi és fogyasztói klub benyomását keltse, hanem bizonyítsa, hogy ismeri értékeit, és ezen értékek körül kíván szervezôdni.

„Az európai szövetségi állam, vagyis az európai alkotmány mellett voksolok” – írja Habermas a szerinte megvalósítandó politikai eszme kapcsán. – „Ugyanakkor az ilyen, egyelôre csak a rajzasztalon létezô intézmények legfeljebb csak elindítani tudják azon folyamatokat, amelyek nélkül maguk is alépítmény nélkül maradnának. Egy közös politikai kultúrát nem lehet egyik napról a másikra elôállítani, és nem is jön létre magától, a gazdasági összefüggések hatására. De akarhatunk európai alkotmányt és európai pártrendszert. A nemzeti határokon túlmutató egyesületek, kezdeményezések és polgári mozgalmak, az európai méretu polgári társadalom akkor fejlôdhetne ki, ha sikerülne egy európai nyilvánosságot kialakítani. Ez érzékeny pont. De ennek egyáltalán nem kell a nyelvek sokfélesége miatt kudarcot vallania. Hiszen a skandináv országokban vagy Hollandiában az iskolarendszer gondoskodik a népesség kétnyelvuségérôl. Miért kell az angolnak – mint a közös második/elsô nyelvnek – a nagy nemzetek nárcizmusa miatt kudarcot vallania?” (Kiemelés tôlem – B. J.) Nem kellene kudarcot vallania, és fôként nem a kisebb népek önszeretete miatt: a kis népek egyedüli lehetôsége a globalizáció világában a kettôs kultúra, a kettôs nyelv – egy elsô elsô nyelv, amelyet a konyhában és a költôi felolvasásokon beszélnek, és egy második elsô nyelv, amelyen az adminisztrációt és a tudományos ügyeket intézik, ahogy ezt az említett országok már gyakorolják. Az Európai Egyesült Államoknak tehát két hivatalos nyelve lenne: a közös angol és egy helyi regionális nyelv.

Euróval a zsebben

Joschka Fischer, az Európa Tanács soros elnökeként muködô külügyminiszter 1999. január 12-én a strassburgi Európai Parlament elôtt tartott, Euróval a zsebben, keleti bôvítéssel a szemhatáron címu beszédében rendkívül határozottan fölvetette az „európai alkotmány” létrehozásának kérdését.2 Hangsúlyozta, hogy Európa új valósága európai alkotmányt, közös akarattal létrehozott alaptörvényt követel. Az euró bevezetése – mondta –, elsôsorban nem gazdasági, hanem politikai aktus volt.

A közös pénz elôsegíti, hogy Európa önálló entitásként és aktorként szerepeljen a világpolitika és világgazdaság színpadán: a pénzközösség olyan gazdasági és politikai következményekhez vezet, amelyek teljességgel átrendezik a jelenlegi intézményeket. Miért ne lehetne az EU elnökének arcot és súlyt adni azáltal, hogy a nép közvetlenül választja? Miért ne lehetne a parlamentet képviselôházzá, a minisztertanácsot szenátussá alakítani, az amerikai példa nyomán? Fischer az unió biztonsági érdekeirôl beszélve elsôként a keleti bôvítést emelte ki, ami hosszú távon a „jólét, béke és stabilitás garanciája”. Közép- és Kelet-Európa népei segítettek a kontinens megosztottságának felszámolásában, ezért joguk van az uniós tagságra. Ezt diktálják a geopolitikai realitások is. 1989–90-ben eldôlt már a bôvítés kérdése, most már csak a hogyant és a mikort kell megtárgyalni. A közösség önmagát is erôsíti, ha nyit kelet felé, ugyanakkor lehetségessé válna a közös európai kríziskezelés ebben a régióban is. A Die Zeit újságírója megjegyzi, hogy „ilyen eszméket eddig miniszterek és kormányfôk legfeljebb a desszert és a digestív között súgtak egymás fülébe – pszt, ne olyan hangosan, a nép hallja. Beszédében Joschka Fischer szakított a szokássá vált áltapintattal. Az elsô lépést a másodiknak kell követnie, minden halogatás az elöregedett és túlterhelt intézményekkel való hazárdjáték lenne: az Európai Uniót „sikerre kárhoztatták”. A szerzôdések Európáját az alkotmány Európájává kell alakítani. Csak így lesz a fogyasztóból polgár és a technokratából demokrata. Az euró és Kelet-Európa kikényszeríti az alkotmányt. Az ötvenes években az európai közösség elérte a kituzött célokat. Fischer szerint ez az európai integráció legnagyobb eredménye. De az integrációt tovább kell folytatni, méghozzá két fô okból: egyrészt mert a globalizáció korában még a legerôsebb európai nemzetállamok sem tudnak a világpiaci és világpolitikai porondon saját erejükbôl érvényesülni, másrészt mert Európa számára a stabilitás exportja nemcsak történeti-morális feladat, hanem alapvetô érdek is. A preventív krízismegelôzés mindig jobb, olcsóbb és fôként emberibb, mint a kríziskezelés.

Maastricht és Amszterdam után még erôteljesebben vetôdik fel az európai alkotmány kérdése. A közvetlen választások lehetôségeit ugyanúgy meg kell vizsgálni, mint a nemzeti parlamentek beleszólási jogának érvényesítését. Az egykori frankfurti baloldalból és alternatív mozgalomból származó külügyminiszternek ironikusan olvassa fejére a Die Zeit riportere: „Az európai lét végül is meghatározza az európai tudatot.”

Történelem nélkül élni

Joschka Fischer bizonyos amerikai minták átvételét javasolja. Az igazság persze az, hogy ezek a minták eredetileg európaiak. Elérkezett annak az ideje, hogy Európa visszafogadja saját eszméit, és fiatalabb testvérétôl, a legöregebb modern demokráciától megtanulja azokat a gyakorlati-jogi szerkezeteket, eljárásokat, eszközöket, amelyek itt is megteremtik a további európai prosperitás lehetôségét. Itt az ideje tehát, hogy mi, európaiak „visszatanuljuk” saját eszméinket. Kiderült ugyanis, hogy a legjobb európai politikai eszmék kiválóan muködnek a gyakorlatban, és meglepô virágzásra, politikai stabilitásra vezetnek. Nyilvánvalóvá vált, hogy megfelelô alkotmányozással garantálható az elvileg igazságos és békében élô kontinensnyi társadalom. Az amerikai alkotmányt és pragmatikus eszméit ezért érdemes tanulmányoznunk – vissza kell honosítanunk, ami Európából eredt. Eljött az ideje az europragmatizmusnak. Eljött az ideje, hogy Amerikától eltanuljuk nagyon is európai eredetu politikai gyakorlatát. A mélyben rejlô (geográfiai, pszichikai, nyelvi stb.) európai bajok kizárólag ilyen Európában orvosolhatók.

Az amerikai alkotmány a következô szavakkal kezdôdik: „Mi, az Egyesült Államok népe, annak érdekében, hogy tökéletesebb Egységet létesítsünk, Igazságosságot alkossunk, biztosítsuk a hazai Nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemrôl, elôsegítsük az általános Jólétet, biztosítsuk a Szabadság Áldásait magunknak és Utódainknak, elrendeljük és létrehozzuk az Amerikai Egyesült Államok ezen Alkotmányát.” Az Európai Egyesült Államok alkotmánya is kezdôdhetne ugyanezekkel a szavakkal, hiszen az európai gondolkodástörténet legjobb eszméi jelennek meg itt: Egység, Igazságosság, Béke, Jólét, Szabadság. Az amerikai alapító atyák optimisták voltak: az alkotmány elsô bekezdésében azokat a platóni ideákat sorolják föl, amelyeket a görög filozófus a tudás, a jó élet, a társadalmi béke legvégsôbb biztosítékainak tartott. Olyan fogalmakat, amelyek nélkül nincs jó közös emberi élet. Platón ezeket az ideákat egy tökéletesebb, nem földi világba helyezte, az amerikai alkotmány létrehozói viszont itt, a földön kívánták megvalósítani – európai eszmékkel, Európán kívül. Ideje hát, hogy Európa legjobb eszméit Európában is megvalósítsuk. Az amerikai alkotmány kétszáz éves sikertörténete önmagában igazolja, hogy Európának egységes, amerikai mintájú alkotmányra lenne szüksége, amely egységet, közös védelmet, nyugalmat, jólétet és igazságosságot garantálna a kontinens lakói számára.

Európa sok ezer éves története egyrészt segítségünk, másrészt akadályunk egy jobb Európa kialakításában. Segítségünk, mert mindazt az eszmét, aminek segítségével létrehozzuk az új politikai Európát, Európa filozófia- és gondolkodástörténetébôl kell merítenünk. De akadályunk is egyben, mert Európa régimódi intézményei, nyelvi-kulturális megosztottsága gyakorlatilag gátolják az amerikai típusú összeurópai egységesítést. Az Amerikai Egyesült Államok politikai, gazdasági és kulturális fejlôdésében sajátos szerep jutott a történeti szemléletnek. Azt mondhatnánk, hogy a történelem náluk, szemben Európával, „kognitív” adottságként jelent meg. Ez annyit jelent, hogy a történelemnek az aktuálisan élôk koráig érô „hatásai” nem jelennek meg közvetlenül az intézmények szerkezetében és muködésmódjában, az emberek egymáshoz való viszonyában, a hétköznapi szokásaiban, a nyelvhasználatában, a gazdaság szerkezetében vagy a gazdálkodás módozataiban, a pénzhez való viszonyban és a pénzkezelés jellegében, az emberek nem találkoznak a történelem által itt hagyott építészeti (és intézményi) romokkal, a régi igényeknek megfelelôen kialakított városszerkezetekkel és utakkal, hanem kizárólag tanulmányaik révén tudnak a történelemrôl, és utazásaik során találkoznak vele. Amikor a kivándorlók átkeltek az óceánon, mintha az európai történelembôl is kivándoroltak volna, mintha az európai történeti tudat is végképp kitörlôdött volna. A történelemhez nincs többé közvetlen kapcsolat, a történelem csak a muvelt fôk „tudatában” van jelen. A történelem legfeljebb elsajátított, de nem saját történelem.

A politikai gondolkodók és az amerikai alkotmány kidolgozói nagyon is tudatában voltak annak, hogy csak akkor lehet esélyük egy minden korábbinál jobb, emberibb, demokratikusabb társadalom kialakítására, ha megtanulják a történelmet, és tanulnak tôle. A történelmi valóság nagyobb hatékonysággal elôször a tizennyolcadik század végének alkotmányozó Amerikájában, nem pedig a számítógépes játékokban transzformálódik „virtuális” világgá, amelyben gondolatkísérleteket lehet végezni, amelynek anyagával társadalmi-politikai modelleket lehet felállítani és tesztelni, mielôtt egy modellt a valóságban is létrehoznak. Az amerikai politikai szerkezet létrehozói azzal is tisztában voltak, hogy hatalmas a felelôsségük: a történelem folyamán elôször volt lehetôség arra, hogy képzett emberek, „tudósok” megtervezzék a társadalom politikai muködését, a történeti tapasztalat segítségével optimalizálva azt. Habermas rajzasztala rendelkezésükre állt anélkül, hogy a „valóság” ellenállt volna terveiknek. Ha az Egyesült Államok térképére nézünk, akkor egyenes vonallal elhatárolt államokat látunk, melyek tudatos tervezés nyomát mutatják. Ugyanígy tervezték meg a politikai konstitúciót is. Ez azért is egyedülálló, mert nem épületek, infrastruktúra, intézmények tervét kellett kidolgozni, hanem egy kontinensnyi ország politikai szerkezetét, tehát együttélési módját, házszabályát, közös otthonteremtési dinamikáját.

A történeti tudatosság és a tudatos tervezés kiválóan nyomon követhetô az amerikai alkotmányt értelmezô cikksorozat, A föderalista szövegében, amely 1787 októbere és 1788 májusa közt jelent meg New Yorkban.3 Mint Hamilton írja, az amerikai unió léte és alkotmánya bizonyos értelemben az újkori egyetemes történelem legfontosabb politikai kérdése: „Gyakran hangzott el a megjegyzés, hogy magatartása és példája révén alighanem ennek a népnek jutott osztályrészül annak a fontos kérdésnek az eldöntése: vajon az emberi társadalom képes-e gondolkodás és választás alapján jó kormányzatot létrehozni, vagy pedig örökre arra van ítélve, hogy politikai berendezkedése a véletlentôl és az erôszaktól függjön. (...) ha rosszul döntünk, akkor döntésünket joggal tekintenék az emberiség egyetemes balszerencséjének.” (39. o.) Másutt pedig megjegyzi: „A mi feladatunk, hogy helyreállítsuk az emberi faj becsületét.” (107. o.)

Az amerikai alkotmány (1787) válasz az emberiség addigi történetére és politikai viszontagságaira. Kísérlet egy erôs és biztonságos állam létrehozására, „magunk és Utódaink számára”. Az Utódokat így, nagybetuvel írja: az alkotmány ugyanis nemcsak a jelennek szól, hanem az utódok számára akar egy tökéletesebb, szabad országot hátrahagyni. Az alkotmányozók a múltból tanultak, de a jövônek dolgoztak. Az alkotmány elsôsorban a funkcionalitásra, a hatalom korlátozására és kiegyensúlyozására, a politikai hatalomszerzés szabályozott, ellenôrizhetô és ideiglenes módjaira és a népakarat ellenôrzött, fékezett és kiegyensúlyozott érvényesítésére összpontosít. Mint Garry Wills megjegyzi, az alkotmány „szövege rövid. Nem magyaráz, csupán felhatalmaz. Nem hirdet doktrínát.”

Az amerikai alkotmányt értelmezô A föderalistából kiderül: a konstitúció létrehozói azt a következtetést vonták le a történelmi tapasztalatokból, hogy a hatalom egyetlen kézben való összpontosítása zsarnoksághoz vezet, még akkor is, ha ez a nép hatalma vagy a népre hivatkozó, esetleg „demokratikusan” megválasztott kormányzó elnök kezében van. A politikai hatalmat törvényhozásra, végrehajtásra és bíráskodásra kell osztani, s ajánlatos a törvényhozást is további két részre bontani. Hogy az ideológiai és vallási divatoknak ellenálljon, a philadelphiai alkotmányozó konvenció olyan alkotmányt hozott létre, amely független az eszméktôl, az emberi természettôl, azoktól a filozófiáktól, amelyek eleve vagy kialakultan jónak vagy rossznak tartják az embert.

Kant az amerikai alkotmány kidolgozásának évtizedében, 1781-ben adja ki

A tiszta ész kritikáját és 1788-ban, A föderalista megjelenésének évében A gyakorlati ész kritikáját, melyekben az elméleti és gyakorlati ész tartalomtól elvonatkoztatott, „a priori” struktúráját kívánja föltárni. A kritikákban nem az ész megismerô és cselekvô tartalmain, hanem a megismerést és cselekvést lehetôvé tevô „formális” szerkezetiségén van a hangsúly. Kant ily módon átfogó, minden tudományos, filozófiai és etikai állítást megítélô, e rendszereken „kívül” álló „módszert” dolgoz ki. Az amerikai alkotmány létrehozói elôtt a Kantéhoz hasonló cél lebegett: létrehozni a közös politikai tudat politikai „a priori” szerkezetét, egy hatalmas ország formális politikai struktúráját, amely semmi egyebet nem tesz, mint megállapítja a politikai reprezentációt és hatalomgyakorlást megalapozó szabályokat.
 
 

A „keljfeljancsi”-elv

A formális struktúra mellett Hamilton a következôképpen érvel: „A politikai gondolkodásban csaknem ugyanakkora hiba azt feltételezni, hogy természettôl fogva mindenki korrupt, mint azt, hogy mindenki derék ember.” (544. o.) Tehát az embert sem jónak, sem rossznak, sem racionálisnak, sem irracionálisnak nem kell tartani, hanem pusztán azt kell feltételezni, hogy saját érdekeit követi, és a körülményeknek megfelelôen „jól” akar élni, és ezt a lehetôséget „Utódainak” is biztosítani kívánja. Láthatjuk itt is, mint valamennyi idézett részben, hogy az állítások Európára is állnak. Európa konstitúciója pontosan megfogalmazható azon elvek szerint, mint az amerikai. Mint Madison megjegyzésébôl kiderül, az alkotmányozó „atyák” egy pillanatra sem tápláltak illúziókat az emberi természetrôl: „A pártoskodás rejtett okai ... bele vannak plántálva az emberi természetbe, és azt látjuk, hogy a polgári társadalom eltérô körülményeinek megfelelôen különbözô intenzitással, de mindenütt muködésbe jönnek.” (93. o.) Ezért az alkotmánynak olyannak kell lennie, amely bármely típus túlsúlya esetén is megfelelô módon ellensúlyoz, és muködési mechanizmusával fenntartja a „jó” társadalmat és az igazságos politikai struktúrát: „A hatalom felosztása különálló ágazatokra, a törvényhozás ellensúlyainak és fékeinek bevezetése, a hivatalukat megfelelô viselkedésüktôl függôen betöltô bíróságok intézménye, továbbá a nép képviselete a törvényhozásban maga választotta képviselôk által – mindez vagy teljességgel új felfedezés, vagy pedig olyan dolog, ami fôként a modern idôkben tökéletesedett.” (86. o.) Az amerikai alkotmány egyfajta politikai keljfeljancsi-szisztéma: bármely irányba próbálják az egyensúlyt félrebillenteni, muködésbe lépnek az ellensúlyok, és visszaáll az egyensúly. E beépített egyensúlyozó dinamika immár több évszázada tartó sikerességét látva az amerikai alkotmányt számos politikai gondolkodó az emberi történelem egyik legnagyobb vívmányának tartja.

Annak ellenére, hogy az alkotmány szerzôi tudatában voltak, hogy a tömegek irracionális eltévelyedésének megakadályozására nem lehet abszolút racionális garanciákat adni: „Ami pedig azokat a végzetes viszályokat illeti, amelyek bizonyos körülmények között az egész országot vagy annak jelentôs részét lángba borítják, és amelyek vagy a kormányintézkedések okozta súlyos elégedetlenségbôl vagy valamiféle heveny népi dühkitörés továbbterjedésébôl adódnak – nos, ezek kívül esnek a reális számítások köznapi szabályain. Ilyenkor rendszerint forradalom és a birodalom feldarabolása a következmény. Nincs olyan kormányzati forma, amely minden esetben képes elkerülni vagy irányítani az ilyen fejleményeket. Hiú remény, hogy védekezni lehet az emberi elôrelátás és óvintézkedések hatókörét túllépô, túlságosan nagy hordereju események ellen, és értelmetlenség volna szembehelyezkedni egy kormányzattal csak azért, mert képtelen véghezvinni a lehetetlent.” (139. o.)

Az irracionális felfordulásra egy olyan soknépu és soknyelvu kontinensen, mint Európa, még kevesebb esély lenne. Egy egységes formális demokratikus alkotmány szellemében és alatt egységesülô Európában valószínuleg soha nem fog valamennyi népcsoport egyszerre irracionális és értelmetlen módon fellázadni. Ha válsággócok alakulnak ki, a kontinens többi népének együttes és a közös konstitúció demokratikus játékszabályait tiszteletben tartó erôfeszítése valódi megoldással békét hozhat a viszályos helyekre. Az amerikai unió nagysága mellett is az volt az egyik érv, hogy ha az kellôen nagy, akkor a szisztematikus fölforgatásra vajmi kevés esély van: „Egy nagy közösség szabadságának aláaknázása idôigényes, a végrehajtásnak érlelôdnie kell. A szabadságjogok veszélyeztetéséhez szükséges, nagyobb létszámú hadsereg csak fokozatosan hozható létre; kialakításához nem elég a törvényhozó és a végrehajtó hatalom idôleges összejátszása; folyamatos, hosszú ideig tartó összeesküvésre van szükség. Lehetséges az ilyen összejátszás? Lehetséges, hogy kitartanak mellette, hogy végigviszik a képviselôház egymásra következô, kétévenkénti választásokkal természetszeruleg megújított testületeivel? Feltehetô-e, hogy mindenki, mihelyt elfoglalja helyét a szenátusban vagy a képviselôházban, azon nyomban választói és hazája árulójává lesz? Feltehetô-e, hogy egyetlen józan ítéletu ember sem akad, aki leleplezi az ilyen szörnyu összeesküvést? Egyetlen olyan bátor és tisztességes ember sem, aki figyelmezteti választóit az ôket fenyegetô veszedelemre? Ha az ilyen feltevések megalapozottak, akkor bizony befellegzett az átruházott hatalom rendszerének. Akkor az embereknek el kell dönteniük, hogy ismét kezükbe veszik mindazokat a jogköröket, amelyeket korábban átadtak, és hogy annyi államra osztják fel az országot, ahány megye van, mivel csak így tudnak személyesen gondoskodni az érdekeikrôl.” (203–204. o.)

Az alkotmányos unió melletti érvelés egyik fontos pontja, hogy sem az irracionális tömegôrület, sem a szisztematikus aknamunka nem képes a keljfeljancsit felborítani, a törvényes rendet felszámolni és muködésében megakadályozni. Az amerikai alkotmány megteremtôi nagyon is tudatában voltak alkotásuk történelmi jelentôségének: „Nem válik-e Amerika népének dicsôségére, hogy – miközben tiszteletben tartja régi idôk és más nemzetek nézeteit – nem tiszteli elvakultan azt, ami elavult, nem engedi, hogy a régi szokások és régi nevek iránti elfogult tisztelet úrrá legyen a józan ész diktálta megfontolásokon, a helyzet ismeretén, a saját tapasztalatból leszurt tanulságokon? Az utókor becsülni fogja ezt a férfias gondolkodásmódot, s a világ tisztelettel fog adózni az amerikai színtéren az egyén jogaiért és a közösség boldogulásáért bevezetett számos újítás példájának. Ha az amerikai forradalom vezetôi nem tették volna meg azt a lépést, amelyre nem volt precedens, ha nem létesítettek volna olyan kormányzatot, amelynek pontos modellje nem volt ismeretes, akkor az Egyesült Államok népét ma a rossz tanácsok szomorú áldozatai közé sorolnák, s azon kormányformák egyikének terhét nyögné, amelyek elpusztították az emberiség többi részének szabadságát. Amerika szerencséjére, s reméljük, az egész világ szerencséjére, ôk új és méltóbb utat választottak. Olyan forradalmat hajtottak végre, amely páratlan az emberi társadalom évkönyveiben. Olyan kormányzatok építményeinek tégláit rakták le, amelyeknek nem voltak mintái széles e világon.” (123. o.) Úgy tunik, az eltelt kétszáz év igazolta az alapítókat és alkotmányukat. Az amerikai alkotmány bebizonyította muködôképességét, politikai stabilitást biztosító hatását, és olyan politikai-gazdasági közösséget hozott létre, melybe az utóbbi kétszáz évben egyre több ember kívánt bevándorolni a világ bármely kultúrához tartozó részébôl.

Bensôséges otthon

Az amerikai alkotmány hatásairól számtalan könyvet írtak, mégis számos kérdés van, amely mindmáig nyitva maradt. Egyvalami különösen meglepô: ez az alkotmány mintha teljesen megfeledkezne a történelemrôl. Létrehozta a politikai muködés feltételeit, és magába suríti mindazt, amit a tizenhetedik században tudni lehetett az emberrôl és a társadalomról, a történelem szempontjait azonban szükségtelennek minôsíti. Az új amerikai filozófusok úgy vélekedtek, hogy a történelem helyett a jövô felé kell fordulni: Emerson, Peirce és James nemcsak nem mutattak érdeklôdést a történelem és a filozófiatörténet iránt, de idônként egyenesen ellenségesen viszonyultak a múlt cselekvésbénító és a jövôtôl elfordító hatásához. Mintha az amerikai alkotmány védelmet jelentett volna számukra a történelem viszontagságaival szemben: felszámolta a kiszolgáltatottságot, jog- és politikabiztonságot hozott, tervezhetô jövôt, cselekvési szabadságot és politikai elnyomásmentességet. Egyfajta „bensôséges otthont” jelentett a zord külvilággal szemben. Több filozófusgenerációnak kellett következnie, hogy a történetiség jelentôségét újra fölismerjék. Ez a generáció, Dewey generációja azonban akkor jelent meg a tizenkilencedik század utolsó harmadában, amikor már az amerikai alkotmányos egységnek is majd egy évszázados történelme volt. Ez a nemzedék nemcsak a történelmet fedezte fel, hanem a filozófiát is új szemmel kezdte látni: ha az emberiség közösségi gondolkodásának csúcsa az amerikai alkotmány, akkor az tekinthetô úgy is, hogy benne összegzôdik az emberiség legjobb tapasztalata. Következésképpen az amerikai alkotmányból kiindulva kell a társadalmat, a világot és benne az embert értelmezni. Ezzel a javaslattal Dewey, az amerikai demokrácia filozófusa áll elô. Számára a filozófia fô forrása az amerikai alkotmány és a hozzá kapcsolódó társadalmi gyakorlat. Így jön létre az amerikai demokrácia filozófiája, amely e társadalom világraszóló sikere révén nemcsak alaposabb vizsgálatra érdemes, hanem annak megfontolására is ösztökélhetne bennünket, hogy az Európai Unió új alkotmányát az amerikai alkotmány elveire kellene alapozni, hogy utódainknak igazságos, biztonságos, szabad és jólétében dinamikusan fejlôdô világot hagyhassunk hátra.
 
 
 
 

Jegyzetek
 

1 Habermas, J.: Es gibt doch Alternativen. Die Zeit, Nr. 42., 8. Oktober 1998, 12–15., 15. Habermastól származik a címben szereplô „posztnacionális” kifejezés is.

2 Joschka Fischer beszédét a Die Zeit 1999. január 21-i száma foglalta össze (3. o.). A szöveg teljes terjedelmében olvasható az interneten: www.zeit.de/links/

3 Hamilton, A.–Madison J.–Jay, J.: A föderalista. Garry Wills bevezetésével és kommentárjával. Fordította Balabán Péter. Budapest, Európa, 1998. A továbbiakban a zárójelben szereplô számok erre a kiadásra vonatkoznak.