Pedig az SZDSZ vezetôi reakcióikból ítélve neheztelnek Bauer Tamásra, aki – alighanem így érzik – kifecsegte a titkot. A küldöttgyulésen közkézen forgó, feszes érvelésu röpiratában (A népboldogító állam téveszméje, avagy miért nem fogadható el a ’Szabadelvu hitvallás’) az SZDSZ politikájára a kezdetektôl komoly befolyást gyakorló Bauer Tamás két dolgot állított. Egyrészt azt, hogy a Szabadelvu hitvallásban az állami szerepvállalásról kifejtett nézetek nem egyeztethetôk össze azzal a liberalizmussal, amelyet az európai liberális pártok oxfordi nyilatkozata képvisel, másrészt azt, hogy ez baj.
Az elsô állítás igazságát teljesen értelmetlen kétségbe vonni. A küldöttgyulés által jóváhagyott dokumentum az állam alapvetô feladatának hívja azt – az emberek boldogságának megszervezését –, ami az oxfordi kiáltványban ósdi téveszmének neveztetik. (Bár kétségkívül elismeri, hogy ez a szervezô munka világszerte akadályokba ütközik.) Az állami szerepvállalás kívánatos mértékével foglalkozó passzusok legalább annyira polemizálnak egy közelebbrôl meg nem határozott ortodox liberális felfogással, mint a szabad versenyt eltérô okokból kárhoztató konzervatív és szocialista állásponttal. „A magyar szabadelvuek ma is a kijelölt muködési határokon belüli, önkorlátozó állam elkötelezettjei” – írják a hitvallás szerzôi. De – és ebben a dolgozatban mindig jön egy „de” egy standard liberális propozíció után – az SZDSZ-nek nem az állammal volt baja, hanem az állami túlhatalommal. Ezért aztán „szükséges világossá tenni az állam feladatait”, vagyis kijelölni muködésének határait. Ezek a határok pedig meglehetôsen tágasak: „Az állam lehet szabályok lefektetôje és muködtetôje; a stabilitás biztosítója; szolgáltatások, szociális és civilizatórikus feladatok szervezôje, esetenként átvállalója; a köz- vagy magánszektor megrendelôje; végül kivételesen – a termelésben, szolgáltatásban – vállalkozói szerepbe is kerülhet.” A hitvallás öt alfejezetben veszi számba az „esélyteremtô állam”, a „szolgáltató állam”, a „szociális állam”, a „civilizatórikus állam” és „a világra nyitás államának” feladatait.
Az új elvi alapvetés mondandója nemcsak az oxfordi nyilatkozattól esik távol, hanem attól is, amit az SZDSZ eddig az állami szerepvállalással kapcsolatban hangoztatott.
A korábbi nyilatkozatok és a mostani kijelentések közötti különbséget a hitvallás azzal hidalja át, hogy az antietatista ethoszt olyan attitudnek állítja be, amely már betöltötte feladatát. Amíg az állampárti struktúrákat kellett leépíteni, addig helyénvaló volt, de most már más gondokkal küzdünk – állítja a dolgozat. Pedig, mondjuk, a Bokros-csomag környékén úgy tunt fel, hogy az SZDSZ meghatározó politikusai az antietatizmust, az állami paternalizmussal való szembenállást tartós érvényu ideológiai elemnek tekintették. A csomag megszorító intézkedéseit nem szükséges rosszként, hanem szükséges jóként védelmezték. A tandíj bevezetése mellett például nem azért álltak ki provokatív, szadomazochista elszántsággal, mert úgy gondolták, számottevô pénzt hoz a költségvetésnek, hanem azért, mert a tandíjszedést morálisan helyesnek, társadalmilag igazságosnak tartották (és tartják). Nemcsak azért támadták a koraszülött jóléti államot, mert nincs rá pénz, hanem azért is, amiért Reagan és Thatcher támadta az idôre született jóléti államot: mert borzalmasan alacsony hatásfokú, a finanszírozásához szükséges adóztatási szint és költségvetési deficit fojtogató hatású, rongálja az egyéni – és ezáltal a társadalmi – gazdasági alkalmazkodóképességet, tartósan államfüggôvé teszi azokat, akiken segíteni akar.
Bauer Tamás másik állításán – baj, hogy az SZDSZ lemond a tisztán liberális eszmények képviseletérôl – természetesen lehet vitatkozni. E tekintetben nyilvánvalóan pro és kontra is sok mindent el lehet mondani. Lehet érveket felhozni a hitvallásban képviselt nézetek mellett. El lehetne mondani, hogy az állami szerepvállalás mértékérôl alkotott decens vélekedések halmaza elég nagy, és a hitvallás tézisei bôven beleférnek ebbe a halmazba. Hogy egy politikai párt nem világnézeti klub, elvi nyilatkozatai nem akkor jók, ha elméleti szempontból konzisztensek. Hogy a rendszerváltás környékén úgy tunhetett, hogy a neoliberális antietatizmusnak nincs sem intellektuális, sem politikai riválisa, de azóta több fontos országban (Angliában, Németországban és bizonyos megszorításokkal az Egyesült Államokban is) olyan pártok kerültek hatalomra, amelyek harmadik utat hirdettek meg a neoliberalizmus és a jóléti állam között. Úgy látszik tehát, hogy megfordult a széljárás, hogy most nem a liberális intranzigenciának, hanem a pragmatikus mérsékletnek van nemzetközi hátszele.
Azzal is lehet érvelni, hogy az állami szerepvállalás, az állami újraelosztás mértékének csökkentése politikailag kockázatos vállalkozás, és a kockázat csökkentése – a liberális eszmények sarkainak legömbölyítése révén – ajánlatos. És valóban. A jóléti állam leépítésére tett kísérletek a gazdag nyugati demokráciákban sem folytak zökkenômentesen, ahogy ezt a reagani és a thatcheri reformok hajdani fogadtatása is mutatja. A fiskális szigor, a költségvetési egyensúly, az államháztartási reform magyar hívei a kiinduló helyzetek lényegi különbségei dacára is hasonló nehézségekbe ütköztek, mint nyugati elvbarátaik. Adót fizetni az amerikai és brit választópolgárok sem szeretnek, de ôk is foggal-körömmel ragaszkodtak szociális járandóságaikhoz. Ez az állampolgári magatartás következetlen ugyan, de megmagyarázható. Egyrészt az állami újraelosztás nyújtotta elônyök koncentráltak és közvetlenek, költségei viszont társadalmilag eloszlanak és gyakran közvetettek. Másrészt a politológusok számára ismeretes a választóknak az a hajlama, hogy erôsebben reagálnak az elszenvedett veszteségekre, mint a hasonló nagyságrendu nyereségekre. Nem lehet tehát arra számítani, hogy felvilágosító erôfeszítések révén a magyar polgárokban a fosztogató államon kívül az osztogató állammal szemben is ellenszenvet lehet ébreszteni. Ez másutt sem sikerült.
A Szabadelvu hitvallás be nem vallott ideológiai félfordulatával szemben is vannak érvek. Azt a hipotézist sem lehet minden további nélkül félresöpörni, hogy az SZDSZ-t a választók tavaly nem azért büntették, mert túlságosan liberális politikát folytatott, hanem azért, mert nem folytatott azt. Bauer Tamás emlékeztet arra, hogy az SZDSZ kormányra jutása elôtt adócsökkentést követelt, de a kormányban számára is az állami kiadások növelése lett érdekes, vagyis „a ’Hitvallás’ szövegében megjelenô eszmei zavar... azt a politikai zavart tükrözi”, amely az SZDSZ politikáját kormányzása idején jellemezte.
De ha még feltételezzük is, hogy az SZDSZ veszített el szavazókat a liberális elvek képviselete miatt, például a Bokros-csomag támogatásáért, akkor is lehet azon a véleményen lenni, hogy a liberális elvek ennek ellenére is képviseletet érdemelnek. Abból a meggyôzôdésbôl például, hogy ezek az elvek helyesek, és rossz az országnak, ha mindenki sutba vágja ôket. Abból a meggyôzôdésbôl, hogy az etatista erôsködés zsákutca, amit a választók elôbb-utóbb észrevesznek, és akkor szükség lesz egy olyan pártra, amelyik ezt félreérthetetlenül elutasította.
Ráadásul az is lehetséges, hogy az SZDSZ-tôl egyáltalán nem amiatt fordultak el hajdani választói, amit a gazdaságpolitikában képviselt, hanem azért, mert politikailag és morálisan könnyunek találták, mert úgy vélték, egyre megy, hogy mit képvisel. Ha van ebben igazság, akkor az SZDSZ úgy biztosan nem tudja a politikai és morális komolyságába vetett hitet helyreállítani, hogy bejelent egy ideológiai félfordulatot, majd ugyanazzal a lélegzettel letagadja vagy legalábbis elmismásolja.
Egy politikai párt egyrészt attól politikai párt, hogy meg akarja valósítani a programját, másrészt attól, hogy minél több szavazatot akar szerezni, végül pedig attól, hogy arra törekszik, ez a két célkituzés ne gyengítse, hanem kölcsönösen erôsítse egymást. Alapjában véve tehát nem baj, ha egy párt aszerint is alakítja mondandóját, hogy mire vevôk a választópolgárok. De ennek is megvan a maga politikai kockázata: a párt elbizonytalaníthatja törzsközönségét, miközben új híveket sem nyer, mivel rosszul mérte fel népszerutlenségének okait. Ha egy párt biztos helyzetértékelése helyességében, érdemes vállalnia a kockázatot. De a mondandónak a nép szája íze szerint való alakítását ebben az esetben sem egy ideológiai dolgozatban tanácsos elkezdeni. Elôször inkább vonzó programpontokat kellett volna megfogalmazni sokakat érdeklô kérdésekben, vonzó megoldásokat találni sokakat izgató problémákra, és utána megnézni, hogy ezek a programpontok és megoldások szükségessé teszik-e az alapelvek újragondolását. Nehezen képzelhetô el, hogy arra a hírre, az SZDSZ revideálta az állami szerepvállalásról vallott nézeteit, nagyobb számú választó kezdte el fontolgatni: hm, ez azért már valami, legközelebb rájuk szavazok. Ugyanakkor a Szabadelvu hitvallás teljesen alkalmatlan arra, hogy belôle bárki is programpontokat és megoldásokat vezessen le.
Az állami szerepvállalásról vallott szabaddemokrata nézetek revideálása mellett van ennek az SZDSZ politikáját a jövôben meghatározni hivatott, „elvi jelentôségu alapvetô dokumentumnak” még egy érdekes aspektusa. Implicit módon túlhaladottnak minôsíti a chartista attitudöt, azt a magyar politikai életrôl felállított, jelentôs mértékben érzelmileg motivált, bár minden kétséget kizáróan keseru tapasztalatokból is táplálkozó történelmi és politikai diagnózist, amely pártdokumentumban ugyan nincs rögzítve, de a pártban és a párt környékén sokan értenek egyet vele valamennyire, és amely jelentôs mértékben segítette elô az MSZP–SZDSZ-koalíció létrejöttét. E diagnózis szerint a rendszerváltás utáni jobboldal a két világháború közötti jobboldal egyenes ági leszármazottja, alkatilag torzult, nyitott az antidemokratikus elképzeléseket dédelgetô antiszemita szélsôjobboldal felé, ezért ajánlatos ellene összefogni az MSZP-vel.
A Szabadelvu hitvallás ezzel szemben azt az álláspontot képviseli, hogy „az elôttünk álló alternatíva immár nem az elnyomás és a szabadság közötti választás”. Ha törékeny is még a szabadság rendszere, ma már a szabadság minôsége az igazi tét, az, hogy „eljut-e hazánk a nyugati, évszázados szabadelvuségen alapuló minôséghez jólétben, kultúrában és civilizációban”. Ha pedig a szabadság nincs halálos veszélyben, nem fenyegeti állandóan egy eltorzult jobboldal, akkor az utóbbi ellen nem kell mindenáron összefogni az MSZP-vel. És ha kacskaringók után is, a hitvallás végül ide lyukad ki: „az SZDSZ nem kötelezi el magát elôre semmilyen állandó pártkoalíció mellett, hiszen abból indul ki, hogy nem az ideológiai nyilatkozatokat s nem is csupán az alkalmi cselekvési programok összeilleszthetôségét, hanem legalább ennyire a megegyezéses kormányzásra való hajlamot és képességet is szükséges mérlegelni.” Az a párt pedig, amelybôl hiányzott a megegyezéses kormányzásra való hajlam és képesség, az MSZP volt. „Hibáztunk, mikor a koalíciós megállapodás sorozatos be nem tartása után sem mondtuk fel a kormányzati együttmuködést” – gyakorolt önkritikát az SZDSZ vezetése a dokumentum elején.
A chartista ethosz implicit módon való túlhaladottá nyilvánítása nem jelenti azt, hogy az SZDSZ megenyhült volna a jelenlegi kormány iránt. Erre nem is lenne könnyu jó okot találni. Nem a kormánykoalíció valamely pártja iránt alakult ki affinitása, pusztán arról van szó, hogy jelenleg a Fidesz-kormánynak az SZDSZ által súlyosan kifogásolt tettei sem szolgálnak katalizátorul az MSZP-vel való együttmuködéshez.
Az SZDSZ jelenlegi helyzetében ennek
az attitudmódosulásnak aligha van túlzottan nagy jelentôsége.
Adott esetben talán bôvítheti a párt mozgásterét,
vagy legalábbis nem zárja ki eleve, hogy az SZDSZ élni
tudjon egy esetleg ölébe hulló lehetôséggel.
Egyelôre azonban a szabaddemokratáknak azzal a szomorú
ténnyel kell szembenézniük, hogy nemcsak nem kapkodnak
értük szerelembôl, de hozomány híján
még érdekházasságban sem reménykedhetnek.
A furcsán közhírré tett Szabadelvu hitvallás
ezen mit sem változtat. Az SZDSZ-hez hasonlóan a többi
párt sem az ideológiai nyilatkozatokat mérlegeli,
és ami még súlyosabban esik latba, valószínuleg
a választó sem.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu