Turai Tamás: Rövidesen befejezodik a Magyar Rádió Petofi Sándor minden verse címu nagyszabású vállalkozása. A felvételek idorendben követik a versek keletkezését. Hol tartotok most?
Katona Imre: Jelenleg a ’48. márciusi verseknél tartunk, a Nemzeti dalt például már felvettük, és eloreláthatólag április végére fejezzük be a felvételeket. Elképzelésünk szerint az 1998. január 1-jétol tízperces részekben elhangzó teljes életmusorozat lezárásaként július 31-én, a segesvári csatának, vagyis a költo halálának a 150. évfordulóján az összes Petofi-vers folyamatosan, még egyszer elhangzana a rádióban. Az eredeti víziónk szerint egy egész napon át, bár itt még van némi probléma, például egyelore úgy néz ki, hogy kb. 28 órányi lesz a teljes anyag.
T. T.: Nyilván egy csomó Petofi-vers már megvolt az archívumban. Miért kellett újra fölvenni gyakorlatilag a teljes költoi életmuvet?
K. I.: A Petofi-kötetben több mint 900 vers van. Amikor átnéztük az archívumot ’97 oszén, kiderült, hogy kevesebb mint 200 vers található meg – bár ezek néha 10-12 színész eloadásában is –, az életmu nagy része tehát egyáltalán nincs meg hangszalagon. Az anyagot végighallgatva nehéz volna Petofi-versmondó hagyományról beszélni, talán csak egy ilyen van, a Latinovits-féle, ami szerintünk érvényes, néha a Major Tamásé. Ezenkívül a legrégibb anyag, az Ascher Oszkáré, Beregi Oszkáré volt még a számunkra szimpatikus, a ketto között pedig ott egy terjedelmes köztes rész, ami legalábbis a mi elképzelésünkhöz nem illett. Azt lehet mondani, hogy az archívumban lényegében csak a kultikus versek meg a slágerversek voltak meg.
Szebényi Cecília: Az archív anyagokat még a felvételek kezdete elott hallgattuk, és akkor elég sok verset ki is választottunk, hogy ezek szerintünk jók. Amikor azonban elkezdodtek a felvételek, az új versek sorban dobták ki maguk közül a régieket. Összességében alig 30-40 verset tudtunk megtartani az archívumból, a többit újravettük.
T. T.: Cili, te már szerkesztettél pár éve a rádióban Galkó Balázzsal együtt egy József Attila-összest, akkor sokkal kevesebb új felvétel készült. Ott inkább használható volt az archívum?
Sz. C.: Ott az archívum épp fordítva muködött. Sokkal több és izgalmasabb anyagot találtunk, igazi különlegességeket is. Ami hiányzott, azt vettük fel újonnan, mindössze öt színésszel, így a kb. tizennégy órányi musor nagy részben rádiótörténeti dokumentum. Itt, amikor bementünk a stúdióba, még senki nem tudta, hogy ez lesz belole, hogy végül is nem hatszáz verset veszünk föl, hanem kilencszázat, hogy ennyire izgalmas lesz a dolog, hogy végül is kiderül, hogy ez a költo jobban él, mint mondjuk te, vagy én, vagy Katona Imre József. Ezt nem tudtuk elore mi sem.
K. I.: Hozzá kell tenni, hogy a Petofi-versekkel mindig valami aktuálisat akartak igazolni, és ezt azzal a pár tucat verssel lehet a legjobban megtenni, amit mindenki ismer. Tehát a János vitéz, Megy a juhász a szamáron, Nemzeti dal és a Befordultam a konyhára. József Attilától nagyobb anyag volt az archívumban, az életmunek körülbelül a fele, ami arra utal, hogy bár nem kanonizálták az egész életmuvet, nem mindent emeltek be, mégis az életmu egésze muködött. Petofi idoben is távolabb van, nála jobban válogatott az utókor. Számomra pillanatnyilag ez a legnagyobb tanulság, és többé nem tudok egyetérteni azokkal, akik azt mondják, hogy egy jelentos költoi életmunek is rendszerint csak töredékrésze, ami igazán fontos, ami tanulmányozásra érdemes, és az életmu egésze inkább csak magyarázza ezt a néhány verset. Gottfried Bennt szokták idézni, aki a legnagyobbaknál is csak hat-nyolc befejezett költeményt említ. Lehet, hogy ez nem általános, de Petofinél a számomra az igazolódott, hogy csak az életmu egésze szólal meg, az egyik vers magyarázza a másikat.
T. T.: Ahogy, mondjuk, a mindenkori kortárs befogadók olvasnak?
K. I.: Ez érdekes kérdés, ugyanis a kortársak a verseknek talán felét sem ismerhették, hiszen ezek nyomtatásban nem jelentek meg. Veress Péter írta, amikor olvasgatta a kötetet, hogy jé, nem is volt olyan kemény ez a cenzúra, hiszen ez is megjelent, az is megjelent. Nem nézett bele a kritikai kiadásokba, ahol mindig ott van, hogy ez se jelent meg, az se jelent meg, amaz se jelent meg.
T. T.: Mennyire volt kész koncepciótok erre a másfél évre?
Csizmadia Tibor: Az induláskor voltak bizonyos keretek, tudtuk, hogy mikor indul a sorozat, mikor fejezodik be, hány vers van, hol hangzik majd el, stb. Ezt tudtuk. Elkezdtük a felvételeket, és azt vettem észre magamon, hogy surítve, másfél év alatt megélem azt, amit ez az ember huszonhat és fél év alatt – illetve ’38-ban kezdett el írni, tizenhat éves korában –, akkor pontosabban: ezt a tízéves történetet mi másfél év alatt végigéljük. Egy nagyságrendnyi eltéréssel majdnem ugyanazt az idofaktort használjuk, ami azért érdekes, mert így van lehetoségünk arra, hogy drámai surítésben, de mégiscsak ugyanazt az idomúlást, ugyanazt a változást végigkísérjük. Mi is úgy változunk, vagyis az elképzeléseink, ahogy a szerzonk változott, mondjuk, a 16 éves kori írásaitól kezdve. Ez a munkafolyamat tehát nem egy eleve zárt struktúrát követett, miközben egy ember élete visszatekintve mégis mindig zárt egész. Számomra ennek az egésznek a végigkövetése önmagában is fantasztikus történet.
K. I.: Ezt a folyamatot mind a hárman más oldalról nézzük. Én követem leginkább a szakirodalmat a versfelvételek közben, és merem állítani, hogy az egész visszavezetheto egy olyan problémára, ami a Petofi-életmunek az elso komolyabb áttekintésekor, tehát már a Gyulai Pál-féle tanulmányban felbukkan, és amit aztán késobb Horváth János az 1922-es könyvében összefoglalt. Arra a bizonyos szerepjátszó Petofi-elméletre gondolok. Horváth János, úgy látszik, valamit mélyen megértett nemcsak Petofibol, hanem a Petofi-recepcióból is, és mintha mi a magunk gyakorlatában ezt a szerepjátszó Petofi-elméletet igazoltuk volna.
Cs. T.: A korábban az archívumba került versek mindig alkalmi versek, mindig valamilyen apropóból készültek, és ez tükrözodik is rajtuk. Miért készültek Petofirol játékfilmek, és miért nem készültek például Arany Jánosról vagy József Attiláról? Mert a korabeli politika vele mindig igazolni tudta magát, vagy éppen vitatkozni tudott vele. A Föltámadott a tengertol kezdve Lányi András Segesváráig, és közte a Petofi 73-nál, mindenütt ugyanaz az alaphelyzet, mindig egy-egy alkalom, és mindig egy-egy politikai polémia. A hangfelvételek közül is kevés képes az úgynevezett körülményeket ledobni magáról. Nem véletlen, hogy foleg Latinovitsnál sikerült ilyeneket találni, aki tudatosan próbált mindig „a vers geneziséhez” visszanyúlni, és kiiktatni a napi helyzetet, ami körülveszi a versmondását.
Sz. C.: Azért o is melléfog néha, A nép nevében-t például az elejétol a végéig elüvölti, mint egy csatakiáltást, ahogy egyébként a régebbi felvételeken mindenki. Aki csak egyszer elolvasta a verset, már elore le tudja kottázni, hogy hol kell hirtelen halkan mondani, hol kell jelentoségteljesen, hol kell üvölteni, mint az állat. És van jó pár darab A nép nevében, és mindegyiket ugyanúgy mondja mindegyik színész. Vannak ilyen versek. Nálunk akkor szólalt meg, amikor félelembol szólt. Gálffi László mondta. Éppen nem az volt benne, hogy én nép vagyok. Hanem az, hogy gyerekek, én is itt állok a másik oldalon, itt óriási balhé lesz. Jönnek a Zsil-völgyi bányászok. Meg lehet így is szólaltatni, és fantasztikus aurája keletkezik.
T. T.: Fölmerült-e olyan verzió, hogy egyetlen színész jelenítse meg Petofit, akár az egész anyagban, akár az életrajzi versekben; van-e Petofi-alteregó a színészek között?
Sz. C.: Igen, kezdtük Kaszás Gergovel, mert eleinte elég kevés volt a kimondottan „életrajzi” én-vers, inkább betyárok, bordalok meg hortobágyi kocsmárosnék, tehát eleinte csak a Gergo volt. Késobb csatlakozott hozzá Máté Gábor, Rudolf Péter, Kaszás Attila, még késobb Szarvas József. Aztán Alföldi Róbert, bár o más típusú verseket is mond, de László Zsolt például egyre inkább csak ilyeneket. Most már van egy csomó Petofink. Ok mindig mondanak dátumot is – hely, év, hónap –, így követheto, hogy mikor merre járt, mit csinált, érzett, gondolt.
T. T.: Számomra az tunik itt nagy találmánynak, hogy több színész és foleg nem kizárólag hosi karakterek, hanem inkább karakterszínészek szólaltatják meg a verseket, ami lehetoséget teremt arra, hogy a versek tényleg helyzetdalokként tudjanak megszólalni, és megkapják azt a kelloen ironikus hangszínt, ami ugyanakkor mégsem engedi paródiává válni oket. Nem tudom, egyetértetek-e ezzel.
Cs. T.: Tippelj, hogy hány színész van ebben a produkcióban, annak alapján, amit eddig hallottál?
T. T.: Nem tudom, sok, mondjuk 30 és 50 között.
K. I.: Igen, még több is, eddig 76 hangot számoltunk össze, ami a végére el fogja érni a nyolcvanvalahányat. A százat biztosan nem, mert egy határon túl nem tudtuk bovíteni a szereplok névsorát, bár nagyon akartuk.
Cs. T.: És színésznok, idosebb színészek is mondanak Petofi-verset, olyan karakteru muvészek is, akik igen távol állnak a hagyományos Petofi-képtol…
K. I.: Volt egy hipotézisünk, amihez sok tekintetben még mindig ragaszkodunk, hogy eleve fiatal Petofit gondoltunk el. Csak ez nagyon nem muködött. Inkább az derült ki, hogy az idos színészek is megfiatalodnak, tehát éppen fordítva van a dolog.
Cs. T.: Arról van szó, hogy az életmu elején találkoztunk versekkel, amelyek eroteljesen szerepversek. És ezeket egymás mellé téve kiderül, hogy nem pusztán egy költo írja oket, aki eljátszik a szavakkal, hanem egy színész ír magának szerepeket, amiket o maga elo tud vagy legalábbis megpróbál eloadni. Petofi színésznek készült, és egy ideig ez volt az igazi ambíciója. Elkezdett tehát különbözo szerepeket írni, hol részeges bordalt, hol szerelmes leány álmodozását, ahogy a kedélye diktálta. Mi pedig ezeket a szerepeket kiosztottuk. Van, ahol aggastyánra veszi, és alig 19 évesen arról panaszkodik, hogy hová tunik, hogy múlik el a fiatalság. Ilyenkor például el lehetett játszani azzal, hogy ezt egy szinte gyermeki hanggal mondattuk, mert a dolog feszültsége így jobban kijön. ’42 körül elkezdodik ez a bizonyos szerepjáték, és tulajdonképpen a mai napig, most ’48 márciusánál tartunk, tehát a mai napig nem fejezodött be. Bár nem ennyire látványosan, de végül is minden versnél föl kellett tennünk a kérdést, hogy kicsoda ebben a versben a költo. Hol lehet ot megtalálni. És azzal, ahogy ezt eldöntjük, tulajdonképpen már ki is osztottuk a szerepet. Az a muvész, aki végül is a verset mondja, ezzel próbál meg játszani, illetve saját magán átengedni, interpretálni ezt az alapgondolatot. És mindebbol nagyon látványos helyzetek adódnak, hiszen a lírai én hol öreg, hol gyerek, hol no.
Sz. C.: A szeretom nyalka gyerek például. „A szeretom nyalka gyerek / Alája termett a nyereg.” Ez egy no. Hiába írta egy 24 éves fiatalember. És még számtalan ilyen van.
Cs. T.: Az a kérdés, hogy a szövegben az író mikor kicsoda, azonossá válik azzal, hogy a szerepben a színész mikor kicsoda. Ez nem evidens, erre minden versnél rá kell kérdezni. És egy ido után mindenki, aki esetleg úgy jön be a stúdióba, hogy tart a dologtól, mert, úgymond, nem szokott Petofit mondani, egyszer csak rájön arra, hogy kérem, ez egy szerep, ezt nekem el lehet játszani. És ekkor nyílnak ki általában a színészek. Például Hernádi Judittal, hogy nevesítsem a dolgot, nagyon izgalmas volt a munka. O nem egy kimondott Petofi-versmondó. Viszont nagyon kifinomult stílusú, nagyon jó szituációs érzéku no, akire a színházban sokszor mondják, hogy milyen sok. És én kénytelen voltam neki azt mondani, hogy Juci, most kevés vagy. Még többet! És amikor megérezte, hogy a saját teljes energiájával képviselheti a verset, vagyis a szerepet, akkor fantasztikus játék bontakozott ki, például a Panyó Panniban.
Sz. C.: Vagy a Pató Pál úr, ez talán még jobb példa. Mit gondolsz, milyen szituációban mondhatja Hernádi Judit a Pató Pál urat? O az a no, aki hozzá akart menni Pató Pál úrhoz, rendbe akarta hozni a gazdaságát, a ruháját, mindenét, de Pató Pál úr egyre vonakodott, hogy hej ráérünk, hej ráérünk, és a végén csak nem vette feleségül. Ezt meséli el. Gondolhatod, hogy ebbol a helyzetbol egészen másképp szólal meg a vers, mint egyébként. Ezt se így terveztük, több lehetséges variációból végül ez jött be.
Cs. T.: Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenféle elvadult konstrukciók mennek, elozetesen nem is instruálok. El szoktam mondani bizonyos, inkább úgy mondanám, játékszabályokat, hiszen itt nyilván az a játék, hogy a színész személyisége hogyan találkozik a verssel. És van olyan variáció, hogy egy verset több emberrel is elmondatunk, pont azért, mert úgy érezzük, hogy a versnek több személyes rétege is van, és így négy-öt hanggal megnézve egész más dimenziókat kap. Ilyen volt a Füstbe ment terv, A tintásüveg, a Nemzeti dal…
T. T.: A Nemzeti dalt kik mondják?
Sz. C.: Haumannal vettük fel eddig, Kaszás Attilával, és most még Eszenyi Eniko van hátra.
Cs. T.: …és ilyen volt a Szeptember végén is. Egy Pásztor Tibor nevu fiú mondta eloször, akinek rekedtes, falzettes, furcsa, kamaszos hangja van, huszonvalahány éves, a Merlin Színház tagja. Korábban több verset is mondott. Utána Szarvas Józsi. O is létrehozott egy érvényes változatot, de mégis úgy éreztük, hogy van még valami ebben a versben.
K. I.: Itt az is fontos, hogy a Szarvas Jóska mondta az Etelke-ciklust, és úgy láttuk, hogy a versnek van némi köze az Etelke-versekhez, a Cipruslombokhoz, hasonló halálélménybol ered, stb. Aztán lett egy harmadik, mégpedig a Kern, aki kínozza, gyötri a not: „Gyere csak, most hogy is van ez?” „Ülj csak ide az ölembe!” „De boldognak látszol, na gyere, elrontom egy kicsit a kedved”, valami ilyesmi. A stúdióban hallgatva élményereju volt.
Cs. T.: Most lehet, hogy azt gondolod, hogy ez ellenszereposztás, pedig nem az. Kernnek nagyon jó versei voltak korábban, és ennyi ido után már a verset olvasva egyszeruen megszólal bennünk egy hangszín is. A lehetséges változatok közül az egyik Kern, ez teljesen biztos, ha nem a romantikus általánosságokat, hanem megint csak egy konkrét szituációt kell megragadni. A Szeptember végén-t is Koltón írta, ugyanott, ahol nem sokkal késobb A szerelem országát – ez a vers a legjobb bizonyíték arra, hogy ez mennyire nem ellenszereposztás. Petofi elképeszto dolgokat írt a mézeshetek körüli idoben. Én is tudom, hogy Kern mennyi minden, és mennyi mindennek az ellenkezoje. Csak éppen miközben hallgatom, mindez megszunik. Amit hallasz, arról szól, hogy egy ember gyötri a párját és önmagát. Nem Petofi Koltón, hanem egy középkorú fickó, akirol Kern tud egyet s mást.
Sz. C.: „Szabadság, szerelem! / E ketto kell nekem.” Eszenyi Eniko. A szabadság itt nem feltétlenül a politikai szabadságot jelenti, az Eszenyi hangján különösen nem. O egyébként egy másik verssel, A Tiszával erosen megosztotta a hallgatókat. A Tiszát mi eleve neki szántuk. Olyan benne, mint egy kölyökkutya, aki kimegy viháncolni a folyópartra, szóval egészen fantasztikus, napsugaras az egész vers, kivéve a végét, persze.
Cs. T.: A tájleíróknál van egy eros konvenció, amit megint csak Latinovits alakított ki például Az Alfölddel, nála ez tényleg gyönyöru, láttató ereju, olyan, mint egy festmény, és hallod a lódobogást stb. Az Encinél is abszolút lehet hallani a folyót, csak nála eleve zabolátlan, és azt hallod, hogy egyszer csak elkezd balhézni.
K. I.: Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy Latinovitsnál a metafora szerint o az, aki majd ki fog önteni. Eszenyi találmánya, hogy ez a folyó engem el fog önteni. És amikor jön a Tisza, akkor úgy hallani, hogy egyenesen felé jön.
Cs. T.: És abban a pillanatban o is meghal. Ha így vesszük, akkor ez lehet szentségtörés, vagy olyasmi, amit nem biztos, hogy mindenkinek el kell fogadnia. De az vitathatatlan, hogy képszeru. Eszenyi egyébként mondott még egy nagyon jó Arany Lacit meg egy Falu végén kurta kocsmát, ugyanilyen határozott karakterrel, ami azért nagyon hatásos tud lenni.
T. T.: Mi a helyzet az epikus darabokkal?
Sz. C.: Érdekes tapasztalat, hogy hosszú, elbeszélo verseket igazán nokkel tudunk mondatni, ezeket ok tudják a legjobban összetartani. Udvaros Dorottya, Eszenyi, Kubik Anna, Lázár Kati, Bodnár Erika. A Bolond Istókot például Gálffi Lászlóval csináltuk, tehát vannak kivételek, persze, de a János vitéz már Törocsik Mari. A Salgó Udvaros. Tehát a leghoszszabbakat mind, Az apostol kivételével, ami Kaszás Attilával lesz. A helység kalapácsát Rudolf Péterrel vettük föl. Azt nem mondanám, hogy okvetlenül jobban mesélnek a nok, de a jelenidejuséget és a történetet, úgy látszik, a noi hangok jobban össze tudják fogni.
K. I.: Ezek a romantikus nagy versek tele vannak szadista részletekkel, a Salgó például abszolút rémtörténet. Szerintem a nok egyszeruen szadistábbak: a férfiak valamiért szégyenlosek ezekkel a dolgokkal, a nok inkább merik vállalni. Egyébként itt is az derült ki, hogy az életmu szelekciója mennyire dezorientál. A Petofi-versek nem kis része csöpög az erotikától. Ezt nem tanítják az iskolában. Szóba kerül a szerelmi költészet, a Minek nevezzelek?, egy-két kis biedermeier Júlia-vers, miközben ezek mögött valóságos dráma forrong. Nekünk az Etelke-verseknél a felvételek során némi túlzással sikerült eljutnunk a nekrofília határáig, Az Egy gondolat bánt engemet-ben a mazochizmusig, a János vitéznek, mint kiderült, van egy szadista olvasata a legjobb Grimm-mesék és romantikus rémregények szintjén, végül is a romantika korának kellos közepén vagyunk. Mi sokkal inkább ezekbol az apró motívumokból tudjuk felépíteni a verseket, mintsem egy elvont szabadságeszme alapján. Közbevetoleg: nem biztos, hogy jót tett a magyar irodalomnak, hogy kimaradt belole a freudista olvasat. Bármit gondoljunk errol a megközelítésrol, Shakespeare-t már régen végigolvasták „freudul”, a magyar irodalmat pedig tudtommal nem, ami néha meg is látszik rajtunk.
Sz. C.: Most vágom éppen a Szécsi Máriát, ebben van pár sor, hogy eljo a hajnal, a deli, ifjú levente, és megöli az éjet, akinek magasra „fölfeccsen” a vére. Ezt a részt Eszenyi úgy mondja el, mintha egy valódi, jó véres gyilkosság lenne, holott mi történt? Felkelt a nap. De majdnem minden tájleíró versben van egy gyilkosság. Valakit biztosan megölnek, a napot, a holdat, a felhot, a falevelet, a virágot.
K. I.: Egyébként az erotikus Petofit is a nok interpretálják a legjobban, Kútvölgyi például. Az is nagyon érdekes, hogy van egy ilyen kituno versmondó színészno, mint Kútvölgyi, és o is abban a pillanatban kezd el élni, amikor elveszíti ezt a biztonságos, barna versmondóhangját. Csak kár, hogy sokan kimaradnak, mert egyszeruen nincs elég noi vers. És nem bírunk ellenállni annak, hogy Udvarosnak ne adjunk újabb verset, hogy Takács Katinak ne adjunk újabb verset, és így tovább.
T. T.: Hogy néz ki a gyakorlatban egy versfelvétel?
Cs. T.: Egy-egy alkalommal egy színésszel minimum három, maximum tíz verset veszünk fel. Másfél-két-három órája van a színésznek, egyedül van a stúdióban, ilyenkor csak vele dolgozunk. Tudni kell, hogy semmit nem törlünk le. Az esetek nagyobbik részében azt mondjuk neki, hogy mondja el, ahogy o gondolja, és ezt biztos, hogy megtartjuk. Utána elkezdek kérni bizonyos dolgokat. Ha kijön belole egy másik, érvényesebb variáció, azt úgyis a színész érzi meg a legkorábban, és akkor megpróbáljuk ezt tökéletesíteni. Az elso változattól ekkor már o is eltávolodott. Más kérdés, hogy amikor a Cili pár nap múlva négy-öt-hat felvétellel a vágóasztalhoz ül, lehet, hogy mégis azt hallja majd a legerosebbnek, amit eloször mondott a színész, akkor ezt használja alapfelvételnek, és csak a bakikat javítja a többibol. Körülbelül ez az alapkonstrukció.
T. T.: Hogyan fogadják a színészek ezt a sokverziós munkamódszert?
K. I.: Szerintem kimondottan szeretik. El is terjedt a városban a híre, hogy itt valami másról van szó, szóval már tudják a színészek, hogy mi történik a stúdióban.
Cs. T.: Volt olyan vers, amit több mint egy tucatszor, tán tizennyolcszor is felvettünk, de nem ez a jellemzo. Egy ido után a színész sem tud igazán különbséget tenni a verziók között, és az mindig fontos, hogy o tudja, hogy hová lép. Megtörtént, hogy a színész azt mondta, hogy most teljesen össze van zavarodva, én meg azt kértem, hogy akkor most ilyen összezavarodottan próbálja elmondani. És elmondta összezavarodottan, és az lett az igazi. Vagy azt mondod, hogy ez így igen pontos, látszik, hogy mindent tud, úgyhogy most próbálja mindezt elfelejteni, úgyis benne van a vers, hagyja, hogy az csinálja meg ot. És valóban, ezek után dob még egyet, és ez sokkal lazábban ugyanaz, mint az elozo, ahol még látszott, hogy itt most erre figyelt, ott meg arra. Vagy egy hagyományosan indulatosan interpretált versnél megkérem a színészt, hogy képzeld el azt a szituációt, hogy ezt holnap el fogod mondani a Pilvaxban, most fejezted be a verset, és átnézed az utolsó változatot, csak úgy magadban végigfutsz rajta. „Tötötö, rörörö…”, és ami egyébként üvöltve hangzana el, ott egyszer csak a lecsupaszított gondolat jön elo, és arra a gondolatra oda kell figyelni. Az elején kifejezetten sportot uztünk abból, hogy amikor lehetett, halkítsuk a színészt, mert sokkal erosebben elojöttek a gondolatok, ha nem hagytuk, hogy valamilyen eloadói indulat elfedje oket. Tehát ne az legyen, hogy olyan szépen beszél, hogy nem tudok arra figyelni, hogy mit mond. Persze van, amikor mindez csak tréning. De ha épp átüto ereju az igazsága, miért ne tartanánk meg a végleges változatban is?
T. T.: Összesen tehát huszonnyolc órába telne, amíg valaki végighallgatja az egészet?
Sz. C.: A mostani számításunk szerint igen. Huszonnyolc-harminc óra Petofi, és óránként vagy kétóránként hírek, ami külön bukét adna az egésznek. Hogy ez mennyire fontos része a folyamatnak, az a József Attila-napon kiderült: a versek és a hírek igen izgalmasan hatnak együtt és egymásra.
Cs. T.: Azért is fontos lenne, hogy az egész életmu egyben elhangozzék, akár a János vitézzel, mindennel együtt, mert épp a kontrasztok és konstellációk miatt tud annyira intim történetté válni, hogy néha már szinte perverz, kukkoló közelségbe kerülsz hozzá. Ugyanis valóban mindig azt a pillanatnyi testi vagy lelkiállapotot látod, amibol a vers megszületett. Amikor az elso két órát egyben végighallgattuk egy társasággal, valaki azt mondta, hogy olyan, mintha együtt ülnének a színészek a stúdióban, és egymásnak válaszolnának a versekkel. Valóban, nagyon eros dialogicitás jön így létre, és ebbol gyönyöru, nemvárt dolgok adódnak. Kialakult például egy kettos még az elején, amikor Udvaros elmondott egy rövid kis szerelmes darabot, arra válaszolt Gáspár Sándor, majd mondott megint egy rövidet Udvaros, és öt versbol egy szerelmi dráma alakult ki anélkül, hogy erre számítottunk volna. Nem egyszerre volt a felvétel, a versek utólag lettek egymás mellé szerkesztve, miután ugyanazon a helyen és ugyanabban a hónapban születtek, a pontos napot pedig nem jelölte a dátum.
Sz. C.: Ennyi szerkesztoi szabadságot engedtünk magunknak a sorrendben, hogy a hangok váltakozása minél hatásosabb legyen, de ahol pontos a dátum, ott természetesen ezt követjük, és amit Petofi szerkesztett, ahhoz sem nyúltunk, ilyen a Felhok-ciklus, vagy a Cipruslombok Etelke sírjáról. És még egy dolog. Folyamatosan hallgatva a verseket, sokszor tökéletesen elfelejtem, hogy ugyanaz a személy a költojük. Mintha valami furcsa, semmilyen témakör köré nem szervezodo versösszeállítás lenne rengeteg színésszel, a szerzo eszembe se jut közben, sem az, hogy férfi vagy no, fiatal vagy öreg, nem érdekes; csak egy rejtett belso fonál köti össze a verseket.
T. T.: Mennyire a mai korhoz kötött ez az interpretáció, és mennyire immanens összetevoje az életmunek? Lehet, hogy ma jobban szól, mint húsz évvel ezelott?
Cs. T.: Jobban, azt azért nem mondanám. Ezek a versek megvannak, ugye, kötetben. Mit is csinálunk mi? Fölveszünk hangszalagra egy, nem kizárólagos, inkább nagyon rugalmas interpretációt, és ezt megint azzal pontosítanám, hogy nem is mi gondoljuk így, hanem a versek gondoltatják így velünk. Ez lehet, hogy nagyon misztikusan hangzik, és ha egy versrol lenne szó, talán marhaság volna, de mivel ez az életmu számunkra egy rendszer, versek összefüggo egymásmellettisége, ezért ha valami így van, akkor valami más meg úgy. Szóval itt szinte logikai képletek muködnek, és lehet, hogy a húszévek közt is olyan kapcsolatról van szó, mint a newtoni és az einsteini fizika között, hogy ismertek a newtoni, a földi körülmények között vett fizikai jelenségek, aztán egyszer csak kinyílik a világ, és kiderül, hogy fénysebességnél, illetve egy nagyobb, kozmikusabb gondolkodásban mindez csak perifériája az egésznek. Most nagyképuen azt mondom, hogy ma a mienk az einsteini megfogalmazás. Természetesen mindenkinek megvan a lehetosége arra, hogy másképp interpretálja az életmuvet, vagy hogy elolvassa a kötetet, és más következtetésekre jusson.
K. I.: Több évtizede ismerem azt a József Attila-szöveget, hogy nem Bachból Bartókot, hanem Bartókból kell megérteni Bachot, de tulajdonképpen azt hiszem, most értettem meg, hogy lehet az, hogy Petri Györgybol tudom megérteni Petofit. Ezt a részt talán idézni is lehet: „Egyes zenészek Bachból próbálják megérteni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásnak az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból értheto meg Bach, és nem fordítva.” A másik, amit ezzel kapcsolatban felfedeztem a saját magam számára, hogy Petofi nemcsak egyszeruen humoros, meg nemcsak egyszeruen rezignált vagy mélységesen elkeseredett, tehát nemcsak ilyen szélsoséges érzelmei vannak, hanem egyúttal állandó jelleggel reflektál saját magára, és azt hiszem, amit mi itt sormintának kiemeltünk a munka során, az maga az önreflexió. Van egy profi költo, akinek ez az egyetlen megélhetési forrása, és állandóan erre és magára az írásra és a korabeli irodalomra reflektál, és idézojelbe teszi magát, és aztán az idézojelet eltünteti, és tökéletesen azonos magával körülbelül ezer szerepben. Hogyan is írta Petofi ezeket a verseket? A Szendrey-hagyatékból elokerült egy elég nagyméretu papírlap, ’47 körüli dátummal, rajta egy hónap verstermésének a kezdosorai és vázlatai. Elsore tollpróbának látszik, valójában a tudatos tervezés lenyomata. Megvan, mondjuk, az elso sora a versnek, aztán vonalak, két rím, és az utolsó versszak készre megírva. Itt Petofi félretette, és késobb újra megírta az egészet. Tehát nem igaz, hogy mindennap öt percre leült, és a tollát fel sem emelve irkálta hibátlanul a verseket. Nem, itt egy nagyon tudatos és fegyelmezett profiról van szó.
Sz. C.: Csizi elmondta, hogy o a színház felol közelít, és így jutott el egy furcsa Petofi-élményhez, Imre olvassa a szakirodalmat és állandóan összehasonlítgatja, hogy mire jutottunk. Én nem olvasok semmi mást, csak Petofit, csak verseket, leveleket, prózát. Róla semmit. Lassan másfél éve, hogy napi tíz-tizenkét órát töltök vele, és ettol valami egészen furcsa, bizalmas kapcsolatba kerültünk. Nekem Petofi Sándor életformámmá vált. Az a fo munkám, hogy a szalagra vett verseket szerkesztem és vágom. Az anyag minden másodperce, minden centimétere többször megfordult a kezem alatt. Az én fejemben most kb. tizennyolc órányi, vagyis nyolcszáz oldalnyi Petofi van. Az elso háromszáz verset kívülrol tudtam. Most már csak minden sort tudok kívülrol, ezek a sorok keverednek, és lassan kialakul belolük az én saját Petofim, egy lakásban lakunk, egy tányérból eszünk. Ez ugyanahhoz a misztikához tartozik, amirol Csizi beszélt az elobb. Most mondjam azt, hogy életem egyik legnagyobb élménye? Pedig én mindig szerettem Petofit, csak sosem tudtam, hogy milyen.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu