1983 filmes krónikájának sarokpontjait Bódy utolsó játékfilmje kivételével nem a premierek listáján kell keresni. Hiába készült el az Álombrigád, illetve egy évvel korábban a Pócspetri, mindkét film dobozban maradt. Elso pillantásra nehéz hasonlóságot találni közöttük. Ember Judit megrendíto filmje a szókimondó történelmi dokumentumfilmek áramlatának reprezentánsa, az Álombrigád társtalan alkotás.
A Pócspetri esetében a sorozat is lényeges, amelynek ez az egyik legfontosabb darabja, az Álombrigádban épp a diszkontinuitás hangsúlyos. Ember Judit filmjében a téma volt a betiltás oka, a Álombrigádban az, ahogyan Jeles az önmagában is érzékeny témát eloadta.
A Pergotuz vagy a Pócspetri hosszú interjúkra, egymást megtámogató párhuzamos vallomásokra épülo drámai kompozíciója elotérbe állította a legegyszerubb mozgóképi kifejezoeszközt, a premier plánt és az emberi arcot. A szikár nagyközelik és félközelik, a takarékos kompozíciók elegendo teret hagytak a beszélo fejek számára, engedték felszínre törni a szaggatott emlékeket. Az üres frázisok, hivatalos beszédek hazug és unalmas világában (amit irgalmatlan humorral figurázott ki az Álombrigád) kivételes erovel hatott az egyenes beszéd, az események krónikaszeru, tiszta elbeszélése. Egy-egy filmet be lehetett tiltani, netán rossz idopontban vagy csak elvétve vetíteni, de a filmek sorjázását nem lehetett megállítani. Jellemzo, hogy az 1983-as filmszemlén a legjobb dokumentumfilm díját ugyan a Pergotuz elso része nyerte, de a filmet a mozikban lényegében elsikkasztották, a huszonöt részes tévés változat sugárzását pedig félbeszakították. A Pergotuz tabutörése mégis tolerálhatóbb volt, mint a Pócspetrié. Ember Judit filmjébol derült ki eloször, hogy nem Rajké volt az elso koncepciós per Magyarországon: Pócspetri tragédiája 1948 nyarán, még a dicsoséges koalíciós korszakban zajlott.
1983-ban mutatták be a Gulyás testvérek nagyszabású filmszociográfiáját Medve Alfonzról (Ne sápadj!), és Schiffer Pál fikciós dokumentumfilmjét a Fekete vonat egyik gyerekszereplojének, Kitka Jánosnak a sorsáról (A pártfogolt). Egy évvel késobb a Játékfilmszemlén kikerült a dobozból Ember Judit és Gazdag Gyula iskolateremto filmje, A határozat. Újra megemelkedett a dokumentumfilm presztízse, egyre több rendezo forgatott játékfilmek helyett, mellett, között portrékat és dokumentumfilmeket.
Az Álombrigád eklektikája, bonyolult rétegzettsége, sokrétu utalásrendszere követhetetlen volt a cenzúra számára. Orült beszédnek tartották, vagy esetleg féltek megérteni benne a rendszert? Biztos, ami biztos, betiltották. A munkásság helyzete sosem tartozott a magyar film vezeto témái közé (kivéve az ötvenes évek termelési filmjeit, szocreál utópiáit, melyek sablonjai és relikviái komoly szerephez jutnak Jeles filmjében). Gábor Pál méltatlanul elfelejtett, komor drámája, a Tiltott terület vagy Rényi Tamás Makrája inkább csak kivételt jelentett, Bacsó Péter munkástrilógiája pedig a legnagyobb jóindulattal sem tekintheto kapcsolódási pontnak. Jeles kíméletlen pontossággal mutatta meg a rendszer „bázisának”, a munkásosztálynak egzisztenciális és szellemi káoszát, amelyben szinte feloldhatatlanul keverednek „féldecik, sörök és kormányzatok”, ideologikus frázisok és olcsó slágerdalok. Elokerülnek a filmben az összetartozás és közösségteremtés sajátos rítusai is, mint például a férfiúi vizelet sugarainak egyesített erejével feldöntött kuglibábu vagy az alapos lerészegedések groteszk szépségu jelenetei. Egyszeru, földközeli élmények, de legalább oszintének tunnek, és megvan bennük az a természetesség, ami az üzemi fonökség ostoba, öntelt cinizmusából vagy a muvészvendégek enervált semmitmondásából hiányzik. Mert a munkások, a vezetok és a muvész-értelmiség csoportjai között immár semmi kapcsolat nincsen az Álombrigádban. A közös nyelv már rég nem létezik. Szótöredékek, gondolattorzók, slágerigazságok, kidurrant frázisok és lejárt szlogenek keringenek a levegoben. Mindenki szövegel, hadar, mégis elbeszélnek egymás mellett. Jeles megrendülten szemléli a tiszta, emberi gesztusok mind ritkább pillanatait a hazugságot és ürességet felszínre veto kavarodásban.
Az Álombrigád feje tetejére állított egy masszív ábrázolási konvenciót (a magyar film munkásképét), és szisztematikusan szétzúzta a filmek struktúrájának általában legerosebb pillérét, a történetet. Rátonyi Róbert, a film narrátora maga is megrökönyödik azon, hogy képtelen medret szabni a sztori kibontakozásának, mert vagy saját ötletei vagy a nézok fantáziája vezetik hol izgalmasabb, hol pajzánabb tévutakra a cselekményt. Rátonyi vagy a filmben szintén feltuno Vámosi János és Szirtes Ádám egy-egy korszak, egy-egy markáns kulturális értékrend szimbólumai: az Álombrigádban azonban minderrol szinte tudomást sem véve (vagy éppen ennek biztos tudatában) kegyetlen öniróniával karikírozzák saját magukat. Az Álombrigád a filmi kifejezés kereteit feszegeti, nem véletlen, hogy filmen kívüli stilizációs eljárás, a színházi eszköztár hivatott legalább valamelyes egységet teremteni a jelenetek között. Jeles útja (a következo év formabontó Madách-interpretációja, az Angyali üdvözlet után) már a mozgókép határain túlra, a színházba, a Monteverdi Birkózókör felé vezet.
Az év premierjei között a konvenciókat megtartó, de azokat sajátos technikákkal megújító filmre is találhatunk példát. Erdoss Pál visszafogott, szép elso filmje, az Adj király katonát! hagyományos dokumentarista stílusban mesélte el egy vidékrol Budapestre költözo intézeti lány történetét. Szomjas György a Könnyu testi sértésben felfedezte azokat a témákat és azt a stílusvariációt, amelynek segítségével immár több mint másfél évtizede készíti összetéveszthetetlen hangulatú, egyéni humorú filmjeit. A VIII. kerület kocsmái és gangos bérházai tele vannak szenvedélyes történetekkel, sajátos modorú és szövegu pasasokkal, nokkel és kalandokkal. Ebben a világban születnek Szomjas sztorijai, a bun és a szex közegében. Szomjasnál együtt játszanak amatorök és hivatásos színészek, a keresetlen, dokumentarista stílust elidegeníto effektek (inzertek, színváltások, riportbetétek, jelenetegységeket megismétlo, vissza-visszaugró vágások) teszik változatossá, hitelessé és élvezetessé.
A nyolcvanas évek elso felében pár év leforgása alatt új színészgeneráció bukkant fel a magyar filmekben: részben az ekkor létrehozott Katona József Színház, részben más társulatok tagjai. Udvaros Dorottya, Máté Gábor, Rudolf Péter, Eperjes Károly, Eszenyi Eniko sorra kapták a fo- és mellékszerepeket (Szívzur, Szerencsés Dániel, Cha-cha-cha, Elveszett illúziók, Könnyu testi sértés). Fiatalokról szóló történeteket írtak rájuk, a közönség kíváncsi volt a tévébol és a színházból ismert új arcokra.
Az Elveszett illúziók (Gazdag Gyula) és a Hatásvadászok (Szurdi Miklós) elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Mindkét film a színházi közegbol fakadó lehetoségekre játszik rá. Játékosan politizáló filmek, foként az Elveszett illúziók, hiszen a Hatásvadászok szatirikusan politikus alaphelyzete végül egy kisközösség kusza belso viszonyainak történetébe vezet át.
A kulturális életben muködo cenzúráról a magyar film korábban nem nagyon beszélt, foként nem ilyen könnyed hangvételben. Ügyetlen intrikusok, lefokozott karrierlovagok, kisszeru komédiások sürögnek-forognak az 1968-ba áthelyezett, ironikus, balzaci keretezésu történetben (az obligát testvéri tankokkal a háttérben) és a vidéki színház közegében egyaránt. Az Álombrigádban a muvész elvtársak és a mukedvelo színész elvtársak találkozója nem nélkülözte a felzaklató elemeket – az Elveszett illúziókban ezek már odavesztek, a Hatásvadászokban talán a befejezésben sejlik fel a nemes letörtség, hogy aztán a Három a kislány dallamai megint operettkönnyuvé stilizálják az emberi terheket.
Az ínyencek zarándokoltak
el a mozikba, amikor bemutatták Huszárik és Makk operatorének,
a kézmuves gondossággal formált képek mesterének,
Tóth Jánosnak a filmjét. Az Örökmozi etudök
és kísérleti filmek füzére, tisztelgés
az osmozi lenyugözo gazdagsága elott, felfedezoút a
mozgókép és a képzomuvészet határterületére.
Tóth János a BBS egyik legendás ostagja, de a stúdióban
ekkor már föltunt egy új nemzedék, Xantus János,
Szirtes András és társaik. 1984 az o évük
lesz, az új érzékenység, a posztmodern, a misztikum
és a new wave megérkezésének éve. A
Kutya éji dalának november végi premierje már
ennek a hullámnak az elojátéka.
Az 1983-ban bemutatott magyar filmek
Adj király katonát! (Erdoss Pál)
Délibábok országa (Mészáros Márta)
Együttélés (Gyarmathy Lívia – dokumentumfilm)
Elveszett illúziók (Gazdag Gyula)
Hatásvadászok (Szurdi Miklós)
Hosszú vágta (Gábor Pál)
Jób lázadása (Gyöngyössy Imre, Kabay Barna)
Könnyu testi sértés (Szomjas György)
Kutya éji dala (Bódy Gábor)
Örökmozi (Tóth János – rövidfilm-összeállítás)
Mennyei seregek (Kardos Ferenc)
Ne sápadj! (Gulyás Gyula–Gulyás János – dokumentumfilm)
Névtelen vár (Zsurzs Éva)
Noé bárkái (Kollányi Ágoston – természetfilm)
Nyugodjak békében (Schiffer Pál – dokumentumfilm)
A pártfogolt (Schiffer Pál)
Pergotuz (Sára Sándor – dokumentumfilm)
Sértés (Bacsó Péter)
Suli-buli (Varsányi Ferenc)
Szegény Dzsoni és Árnika (Sólyom András)
Szerencsés Dániel (Sándor Pál)
Talpra, Gyozo! (Szörény Rezso)
Vérszerzodés (Dobray György)
Viadukt (Simó Sándor)
Visszaesok (Kézdi-Kovács Zsolt)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu