A nyolcvanas évek a magyar film számára kifejezetten biztatóan indultak. Oscar-díjat nyert Rófusz Ferenc szellemes animációs filmje, A légy, majd Oscart kapott a Mephisto, és jó néhány fontos nemzetközi fesztiválon úgyszintén sikerrel szerepeltek a filmjeink. Teljesült a dokumentarista mozgalom régi kívánsága, 1981-ben megalakulhatott önálló stúdiójuk, a Társulás. A presztízsfilmek mellett úgy tûnt, lábra kap a hazai populáris film is. A korábbi évekhez képest változatosabb volt a mûfajkínálat, az 1982-ben bemutatott magyar alkotások között volt koncertfilm (A koncert), akadt egész estés animációs munka (Vuk), de a nagyközönséget megcélzó dokumentumfilm is (Az aranycsapat). A filmszemlék alkalmából rendezett szakmai eszmecseréken oldottabb és optimistább volt a hangulat. De vigyázzunk, hisz Jeles óta tudjuk, a zenekar a süllyedô Titanicon is az utolsó pillanatig játszott.
Az évtized elején tetôzött a magyar filmben az "ifjúsági probléma". Bô másfél éven belül majd fél tucat film foglalkozott a fiatalokkal (Ballagás, Cha-cha-cha, Kabala, Megáll az idô, Rohanj velem!), ehhez hasonló dömping utoljára a hatvanas években zúdult a gyanútlan nézôkre (Álmodozások kora, Bohóc a falon, Fejlövés, Sodrásban, Szerelmes biciklisták, Szevasz, Vera). A férfikorba lépô nagy generáció alkotásaiban elôször támadtak fel az édes hatvanas évek, amikor "konszolidációt hullámzott a Balaton", a Mambó magnókból dübörgött a rock'n'roll, és hódító útjára indult az Illés. De hogy ezekben a filmekben csak a téma volt közös, az jól látszik, ha összevetjük az egyaránt a hatvanas évek közép- és tánciskolás közegében játszódó Megáll az idôt és a Cha-cha-chát.
Ahogy az Álmodozások kora vagy a Sodrásban egy generáció szinkronidejû önarcképe, úgy a Megáll az idô évtizedes távlatból visszatekintô portré. Összeérnek benne a hatvanas és a nyolcvanas évek. A morális dilemmák, az erkölcsi korrózió kis történetei, amelyek nyomasztó számban és kínos didaktikussággal lepték el a hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmjeit, a Megáll az idô, amely generációs történet a hatalomnak szóló értelmiségi üzengetés helyett, a közegváltásnak köszönhetôen mentes a hamis hangoktól. Ritkán sikerült ilyen erôteljesen újrateremteni egy korszak tárgyi világát, hangulatát. Talán még pontosabb lenne a korszak állagáról beszélni: ködös, félhomályos, nyúlós állagú minden a Megáll az idôben. A biológiaszertárban, a kocsmában és a barátságosan lepusztult lakásbelsôkben ugyanaz a bepállott, fojtott és sûrû levegô kavarog. Álló világ az állóbüfében. Akárha panoptikumban járnánk, úgy pásztázzuk végig a bódító illatú féldecik fölé hajoló, homályos tekintetû férfi- és nôarcokat a talponállóban, azon a helyen, ahol Bodor úr megosztja Dinivel életre oktató szentenciáit.
András Ferenc krimijét, a Dögkeselyût is az teszi különösen izgalmassá, hogy populáris formába, bûnügyi sztoriba oltja és ezáltal felismerhetetlenné varázsolja az értelmiségi szerepzavar unalomig ismert kliséit. A magyar filmben mindig is hemzsegtek a reálértelmiségi figurák (fôként a mérnökök és az orvosok). Az ô történeteik testesítették meg az értelmiség aktuális dilemmáit és politikai, hatalmi konfliktusait. Ez a hôstípus számos változáson ment keresztül, lendületét vesztve egyre inkább tipródó vagy csellengô figurává vált, mígnem a nyolcvanas években már a második gazdaság, a privát szektor szereplôi vonják magukra a forgatókönyvírók és a rendezôk figyelmét. A taxisofôr, a maszek, a kisvállalkozó lesz a filmek tipikus hôse és a társadalmi látképek kitüntetett figurája. A Dögkeselyû Cserhalmi által játszott, pályaelhagyó, exmérnök taxisofôrje már ezt a lassú változást jelzi. Nem szabvány, kommersz filmhôs, nem magányos értelmiségi terminátor, budapesti Rambo, aki igazságot szolgáltatva visszaköveteli jussát, hanem kényszerbôl és kiszolgáltatottságból a szakadék szélére sodródó figura egy talán végzetesen beteg világban, amelynek mûködését rózsadombi villákból zsebtolvajkörutakra induló unatkozó özvegyasszonyok és jól szituált belvárosi orgazdák irányítják. Az "ész csele" itt legfeljebb arra elég, hogy hôsünk a fehér garbós rendôrtiszt kezére játssza kirablóit, de ez saját szempontjából vajmi kevés. Egy cselekvô hôs, akinek sorsát a kényszer jelöli ki, magára robbanthatja a világot, de ezzel csak saját történetét "tisztázza". (Godard Pierrot-ja, a bolond, annak idején még legalább a romantikus lázadó dacával csavarta feje köré a dinamitot. De amikor meggondolta magát, már az ô számára is késô volt.)
Ha a cenzúrának lenne stílusérzéke, akár szimbolikusnak is tekinthetnénk, hogy az "ötvenes évek filmjeinek" sorozatát annak idején egy betiltott film, a Tanú premierje nyitotta és a következô évtized elején a Napló gyermekeimnek dobozba zárása zárta. Szerencsére ez a fogság jóval rövidebb ideig tart. Mészáros Márta 1982-ben készült filmje 1984-ben kerül a mozikba. A huzavonának álcázott betiltás azonban (ahogy Erdély Miklós 1981-es Verziójának elzárása is) azt jelzi, hogy a cenzúra továbbra is aktívan reagált a magyar film tabuk ellen indított offenzívájára.
Nem mozipremier volt, hanem a tévében készült Elek Judit kicsit statikus, de izgalmas, áthallásos tézisfilmje Martinovicsról (és a forradalom lehetôségeirôl), amely csak hajszál híján kerülte el a betiltást. (Már maga a stáblista kész demonstráció: konzultáns Nádas Péter, díszlettervezô Rajk László, a szereplôk között pedig Ács János, Fodor Tamás, Gaál Erzsébet, Petri György és Ungváry Rudolf.) Nem lehetett elôre látni, hogy mikor melyik film került dobozba, és melyik nem. Ez nem pusztán a tabutörés erején múlott. Hiszen e logika szerint egy másik 1982-es filmnek éppúgy dobozban lett volna a helye, mint a Napló gyermekeimnek és a Verziónak vagy épp Ember Judit következô évben elkészülô Pócspetrijének. Makk Károly Galgóczi-adaptációja, az Egymásra nézve elsôként foglalkozott a Kádár-korszak genezisével, a forradalom utáni megtorlás éveivel és az ütlegelésekkel, "szelíd meggyôzéssel" fémjelzett újbóli tsz-szervezéssel. Úgy tûnik azonban, hogy paradox módon a film által megsértett másik tabu, a leszbikus kapcsolat ábrázolása "hatástalanította" a bombát. Legalábbis a film fogadtatásából ez olvasható ki.
A kritikák többsége a magánéleti szál pikantériájával foglalkozott, és elsiklott a film egyértelmû és tiszta rendszerbírálata mellett (bár a Népszabadság kritikusa azért nem feledkezhetett el errôl sem). Több mint másfél évtized elteltével azonban már nem a tabutörés érdekessége, hanem a feszes határhelyzet-dramaturgia, a Makkra mindig is jellemzô intenzív pszichologizálás és a remek színészek teszik elevenné ezt a filmet. Jadwiga Jankowska-Cies'lak Cannes-ban díjat is kapott alakításáért. (A két nôi fôszerepet korántsem véletlenül nem magyar színészek, hanem lengyelek játsszák, annak idején a korai Jancsó-filmekben is elôször külföldi színésznôk mutatkoztak mezítelenül.)
Az év másik emlékezetes színészi vendégjátéka Jirÿi Menzel nevéhez fûzôdik, aki Böszörményi Géza Szívzûrjében brillírozott Demeter, a felhôket ostromló hebehurgya galambász szerepében. Nemcsak Menzelnek, hanem a szeszélyesen kedves történetnek, a bohókás gegeknek és a szintén remeklô magyar színészeknek, a Máté Gábor-Udvaros Dorottya és a Pogány Judit-Básti Juli párosnak köszönhetôen a Szívzûr végre ismét a csehes magyar filmek legjobb vonulatát és Böszörményi korábbi munkái közül inkább a Madárkák kesernyés báját, semmint az Autó érzelgôs eklektikáját idézi.
A Társulás Stúdió megalakulása újabb lökést adott a dokumentarista iskolának. 1982-ben Vitézy László vitázó-elemzô Vörös földje és Tarr Béla dimanikus Panelkapcsolata került a mozikba ebbôl a mûhelybôl. Ezekben az években szaporodtak meg a hosszú dokumentumfilmek. Közülük a szerencsésebbeket be is mutatták (bár például a Gulyás testvérek monumentális filmszociográfiáit már évek óta szûk, de biztos közönség vadászta a mozik mûsorán). Ekkor kerül a nézôk elé B. Révész László Bruck Edit-portréja és Gazdag Gyula filmje a vésztôi köztársaságról, Sára Sándor pedig javában készíti a Pergôtûz epizódjait. Megkezdôdött a történelmi dokumentumfilmek áttörése, és ez a hullám, a tények, a vallomások pôre igazsága lassan, de biztosan kirántja a talajt a múltvizslató, politizáló játékfilmek alól.
1982-ben könnyezik meg a nézôk milliói E. T.-t és követik ökölbe szorult kézzel Rambo kalandjait. Ridley Scott Szárnyas fejvadászával a brit rendezôk új hullámának elôôrse megveti a lábát Hollywoodban. Miközben a világ Wajda Dantonjának áthallásaira figyel, a budapesti közönség Kieslowski 1979-es remekébôl, az Amatôrbôl próbálja megérteni a lengyel helyzetet. Ez az év súlyos vérveszteséget jelent a filmtörténet számára. Meghal Ingrid Bergman, Romy Schneider és Henry Fonda, a rendezôk közül a burleszk Keaton utáni királya, Jaques Tati, valamint a hetvenes évek talán legfontosabb európai filmese, a zabolátlan zseni, Fassbinder. A német új film második nemzedékének soha össze nem illô hármasfogatából ketten maradnak. Közülük Wenders A dolgok állásában eltemeti, majd újra felfedezi a történeteket, Herzog és Klaus Kinski pedig fanatizmust dicsôítô filmjükben bemutatják, hogyan lehet egy hajót keresztülvontatni egy hegyen (Fitzcarraldo). Greenaway filmjével, A rajzoló szerzôdésével a filmmûvészetben is döntô csatát nyer a posztmodern. A nagy öregek közül Bergman elkészíti gyönyörûséges családi tablóját, a Fanny és Alexandert. Nincs még minden veszve.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu