Iványi Gábor

MET

Amikor 1895-ben többéves parlamenti vita után az Országgyûlés elfogadta a XLIII. törvénycikket (amely az újonnan alakuló vallásfelekezetek törvényes elismerésérôl szólt), még csupán a nazarénus és a baptista egyház kezdhetett reménykedni. A felsôházban nagy ellenérzés fogadta a történelmi egyházak pozíciójának súlyos veszélyeztetését, ám a szóban forgó jogszabály elôkészítôi megnyugtatták az aggodalmaskodókat, hogy egy dolog a kérdésrôl Európában immár illendô módon papírost készíteni, egy-két jelentéktelen csoport megnyugtatására, és más kérdés annak végrehajtása. Így fordulhatott elô például az is, hogy a nevezetes paragrafusok alapján a baptista egyház budapesti gyülekezetét legalizálták, vidéki egyházközségeit azonban változatlanul (gyakran sajnos más egyházak felkérésére) a csendôrség tovább zaklatta. Valami azonban elkezdôdött.

A vallásalapítás szabadságáról született törvény hatálybalépése után két évvel jelent meg Magyarországon a metodista egyház. Megemlíthetjük, hogy az 1896-ban kiadott Pallas Nagylexikona már alapos szócikkekben mutatta be a XVIII. században az anglikán egyházban szervezôdött, majd abból kitaszított ún. metodista mozgalmat, késôbb egyházat, sôt annak alapítóit a Wesley-fivéreket és George Whitefieldet.

Tekintettel arra, hogy e néhány sort a Beszélô Évek sorozat 1981-es esztendejéhez írom, nem tekinthetem át az egész százesztendôs korszakot, csakis apró utalásokat tehetek. A Magyarországi Metodista Egyház 1947-ben vált "az állam védelme és fôfelügyelete alatt álló vallásfelekezetté". De mit is kezdhetett vele? Miután missziója elsôsorban magyar és szlovák anyanyelvû nemzetiségiek között folyt, a második világháború utáni kitelepítések és kitelepülések csaknem elkerülhetetlenné tették az egyház újjászervezését. Egy negyedszázadnak kellett ismét eltelnie ahhoz, hogy a kis történelmi szabadegyház újra magára találjon. Vesztére Európa éppen ekkorra látta elérkezettnek az idôt, hogy Helsinkiben asztalhoz ültesse önmaga keleti és nyugati felét, és pontosítsa az alapvetô emberi jogok általános elveit. A magyar kormány Állami Egyházügyi Hivatala veszélyt szimatolva sietve igyekezett kiépíteni azt a kapcsolatrendszert, amelyet egy esetleges politikai megrendülés után is sikeresen mûködtethet, így kereste az egyházak élére kinevezhetô együttmûködésre kész partnereket. Ez motiválta abban is, hogy beleszóljon a Magyarországi Metodista Egyház szuperintendensének megválasztásába is. Ennek nyomán bontakozott ki negyedszázada, 1973-mal kezdôdôen egy olyan ellenállás a Magyarországi Metodista Egyházon belül, melynek során a Hivatal bujtogatására és asszisztálása mellett az egyház meghasonlott önmagával, s lelkészeinek és segédlelkészeinek nagyobbik része a falain kívülre került, némelyek (köztük e sorok írója) felfüggesztett börtönbüntetést is kaptak. A megmaradásért való küzdelem majdnem nyolc évig tartott.

1979-ben, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a metodista egyház állam által támogatott szárnya hallani sem akar a méltányos rendezésrôl, kértük az Állami Egyházügyi Hivatalt, nyilvánítsa állam által elismert független vallásfelekezetté a kívülrekedteket, éppen a már hivatkozott 1895. évi XLIII. törvénycikk nyújtotta lehetôség alapján. A Hivatal egy évig egyszerûen nem is válaszolt. Erre az idôre esett az is, hogy a Magyarországi Metodista Egyház akkori önjelölt vezetése nemcsak büntetôeljárást kezdeményezett törvénytelenül kiközösített lelkészeivel szemben, hanem polgári pereket is, így akarta megszerezni azokat az ingatlanokat, templomokat és parókiákat, amelyeket a kiüldözöttek és gyülekezeteik használtak. A metodista egyház a pereit rendre megnyerte, a végrehajtás azonban akadozott, ahhoz ugyanis karhatalmat kellett igénybe venni, s az akkori politikai légkörben egy ilyen akció már egyre népszerûtlenebb megoldásnak számított. (Emlékszem, mikor velem végzett a végrehajtó, elérzékenyülten pislogott vastag szemüvege mögül, és azt mondta: - utoljára '51-ben lakoltattam papot.)

Az "ellenállás" tûzfészke az egyház nyíregyházi temploma, egyben legnagyobb gyülekezete volt. Itt szolgált édesapám több mint negyven évig (akkor ugyan még csak húszegynéhány esztendeje); eredetileg vele kezdôdött a metodista egyházon belüli tisztogatás, ô lett az 1981-ben elismert új egyház, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke is.

De ne vágjunk az események elébe. A metodista egyház akkori szuperintendense 1978-ban egy kisebb lélekszámú dunántúli engedetlen gyülekezet felszámolása érdekében igyekezett az Állami Egyházügyi Hivatal jóakaratát elnyerni.

"Szeretném újra megerôsíteni - írja -, hogy teljes mértékben megértjük, hogy hatóságaink nagy tapintattal és körültekintéssel járnak el ebben az ügyben. Tapasztalatunk szerint a májusra tervezett kilakoltatás elhalasztása is hasznosnak bizonyult két szempontból: a) egyrészt nyilvánvalóvá vált az ún. Iványi-csoport provokációs lehetôségeinek csekély volta és személyi lehetôségei, b) másrészt megnôtt a faluközösség, fôleg gyülekezetünk tagjainak sürgetése, türelmetlensége aziránt, hogy ez a régóta vajúdó ügy a magyar törvényeknek megfelelôen rendezôdjék.

Még egy másik körülményre is szeretném felhívni Államtitkár Úr figyelmét: az újra és újra beharangozott "üldöztetések" be nem következése, illetve az ilyen irányú híresztelések hamis voltáról való meggyôzôdés nagyon lecsökkentette az említett csoport külföldi támogatóinak táborát. Úgy látjuk, hogy ezeket a hamis híreket teljes mértékben ellensúlyozza az egyház hivatalos állásfoglalása, annak józansága, fôleg pedig az a hathatós támogatás és segítség, amit S. püspök úr következetes magatartása számunkra jelent. Ezeknek a hatásoknak tulajdonítom, hogy a legutóbb foganatosított V. I. kilakoltatása… központi épületünkbôl… minden rendzavarás nélkül lezajlott, sôt, V. I. maga gondoskodott ingóságainak elszállításáról a hatósági kiköltöztetést megelôzô napon.

Látásunk szerint nagyon hasznos volna a nyíregyházi kiköltöztetés elôtt ezt az utolsó bázist Györkönyben felszámolni.

Végül még egy tapasztalat nagyon figyelemre méltó ebben az ügyben: a szegedi lelkészlakás kiürítése (1977. augusztus 17-én) a lehetô legprovokatívabb körülmények között történt. Annál meglepôbb volt számunkra a gyülekezet és a folyamatos egyházi élet várakozáson felüli gyors konszolidálása. Szegeden ma teljesen rendezett körülményeink vannak, a gyülekezet nyugalma helyreállt. Az emberek tudatára sokkal erôsebben hatnak a kialakult tények és a helyzet zavartalansága, mint a rosszindulatú propaganda.

Ezekbôl a tapasztalatokból világosan kiolvasható volt, hogy az ún. Iványi-ügynek nincsen reális háttere. Mesterségesen erôltetett problémák ezek, amelyek csak addig tartanak, ameddig ezt a tüzet erôltetve fújja valaki.

Államtitkár Úr eddigi támogatását, körültekintô segítségét köszönve ôszinte nagyrabecsüléssel és tisztelettel…"

A levélíró által "legprovokatívabb körülményeknek" nevezett kilakoltatási akcióról tudni kell, hogy itt a hatóság rohamrendôröket vetett be, hogy a temploma elôtt békésen éneklô gyülekezet tagjait egyenként az utcára vonszolhassák és az ajtókat betörve kiüríthessék és az általuk támogatott egyházrésznek átadhassák az érintett ingatlant. A szuperintendens az új lelkész beiktatásán elmondott prédikációjához ezt a prófétai kijelentést választotta: "nem erôvel és nem hatalommal, hanem az én lelkem által."

A nyíregyházi kilakoltatástól azonban, úgy tûnik, az Állami Egyházügyi Hivatal is tartott, ezért különféle közvetett megoldásokat sugalmazott. Miután a gyülekezet ellenállása erôs volt, polgári peres eljárásra bátorította a metodista egyház vezetôségét, mondván, hogy az újonnan kinevezett és az egyház, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal által támogatott lelkészt a szuperintendensnek valahol el kell helyeznie. A per évekig húzódott, s csupán valamikor a nyolcvanas évek végén, csaknem az Állami Egyházügyi Hivatal megszûnésével halt el.

Közben 1980-ban újra kezdeményeztük a kitaszított metodista egyházrész törvényes elismerését. Az Állami Egyházügyi Hivatal - ki tudja, milyen hatásra - végre kész volt tárgyalásokba bocsátkozni, sôt olyan ígéretet tett, hogy fontolóra veszi az érintett egyházrész elismerését. Ezzel párhuzamosan pedig elôbb fél-, majd negyedévente, legvégén pedig havonta a bíróság újabb és újabb kísérleteket tett arra, hogy az említett nyíregyházi lelkészlakást és annak megszerzése esetén reménység szerint az egész ingatlant a metodista egyháznak átadja.

Ilyen körülmények között kellett megtárgyalni a hivatallal, hogy milyen akadályai lehetnek annak, hogy egy új felekezet törvényes elismerést nyerjen. A múlt század végi jogszabály ugyanis kizárta annak lehetôségét, hogy a megalakuló új egyház elnevezése és hitvallása egy már meglevôvel azonos legyen. Márpedig a metodista egyház két ága között semmiféle dogmatikai különbség nem volt. Az Állami Egyházügyi Hivatal ennek ellenére az eltérô név választása mellett legalább három lényegi különbség kimutatását követelte. Az új egyháztest neve azután azért lett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, hogy legalább a szavak kezdôbetûi emlékeztessenek az eredetre (MET). Ami pedig a "lényegi eltéréseket" illeti, azok a tárgyalásokat nagy diplomáciai érzékkel vezetô Iványi Tibornak köszönhetôen a következôk lettek:

"1. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a Wesley János-féle reformáció felismeréseit sajátosan tekinti magáénak, nem tradicionálisan, hanem gyakorlati aspektusokban ragaszkodik hozzá.

2. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget szervezeti alárendeltség nem kapcsolja a Metodista Világtanácshoz vagy a svájci püspökséghez, lelkészeit az Országos Közgyûlés szenteli fel.

3. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség élén az Országos Közgyûlésnek alárendelt elnök áll."

Az Állami Egyházügyi Hivatal megelégedett ezekkel a "különbségekkel". Volt azonban egy további problémája. A Szervezeti és Mûködési Szabályzathoz egy rövid állásfoglalást is kért csatolni. Ennek arról kellett volna nagyon határozottan szólnia, hogy biztosítjuk az államot és az Állami Egyházügyi Hivatalt, hogy a törvényeket betartva, azok szellemében végezzük munkánkat, és "deklaratív módon ki kellene térni egy dologra: szíveskedjen belefoglalni - fejtegette Straub elnökhelyettes Iványi Tibornak -, hogy Ön elhatárolja magát attól a tevékenységtôl, amit Gábor fia folytat, és a közösség vezetôsége és Ön is úgy fogja a tevékenységét folytatni, hogy ennek semmilyen negatív hatása a közösség életében ne legyen." Az állami ember még azt is hozzáfûzte mindehhez, hogy együttérez tárgyalópartnerével mint apával, azonban ettôl az állami kívánalomtól semmiképpen sem tud eltekinteni.

A dolog hátterében a demokratikus ellenzékkel való meghitt kapcsolatom rosszallása állott, és különösen is az a sértettség, melyre az ÁEH egyes képviselôi annak az elôadássorozatnak a hatására jutottak, melyet Miért nem szabadok a magyarországi szabadegyházak? címmel a hétfôi szabadegyetemen tartottam.

Megint csak érdemes (és talán tanulságos) felidézni azt a levelet, amit végül Iványi Tibor Miklós Imrének, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének ebben az ügyben elküldött:

"Felettébb sajnálatosnak tartom, hogy fiam és kollégám, Iványi Gábor személye körül Államtitkár úr közlése szerint olyan problémák merültek fel, amelyek indokolni látszanak azt, hogy az újonnan alakuló egyház és személyesen én magam is nyilatkozatot tegyünk.

Ôszinte vágyam és hasonlóképpen ôszinte vágya a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek is, hogy állami hatóságainkkal megértésben végezzük munkánkat.

Az elmúlt évek válságai súlyos terhet jelentettek számunkra. Államtitkár úr által ismert félreértések, valamint támadások, az azok elleni védekezések sok olyan energiánkat kötötték le, amelyekkel szív szerint inkább az egyház építésén, a társadalmi problémák megoldásának támogatásán, hazánk, a Magyar Népköztársaság felvirágoztatásán fáradoztunk volna. E körülmények miatt fájdalmunkra olyan légkör alakult ki, amelyben képtelenek voltunk arra, hogy jó szándékunkat félreérthetetlen tettekkel fejezzük ki.

Bonyolította nehézségeinket, hogy bennünk a Magyarországi Metodista Egyháznak éppen azt a szárnyát érte támadás, amely különösképpen szívén hordozta, akarta és munkálta azt az intenzív biblikus hitéletet, amely magában foglalja a becsületes keresztény állampolgári eszménykép kialakítását és ezzel együtt a törvények és hatósági személyek tiszteletét is. Számunkra ezért is mindig nehéz volt az a feszült viszony, amely egyes hatóságok és közöttünk fennállott, és várva vártuk azt a napot, amikor rendezôdhetnek - talán a most benyújtott Szervezeti Szabályzat elfogadásával - körülményeink, és bebizonyíthatjuk, hogy sem együttesen, sem egyenként nem voltunk és nem vagyunk a Magyar Népköztársaság ellenségei."

Ki tudja miért, az Állami Egyházügyi Hivatal kész volt ezt levelet kérésére adott válaszként elfogadni. Így juthattunk el oda, hogy 1981. október 1-jén (e határnappal) az Állami Egyházügyi Hivatal törvényesen elismert vallásfelekezetté nyilvánította a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget. Az ez alkalomból rendezett ünnepélyes istentiszteletet - vajon milyen megfontolásból? - (e nap hétköznap és munkanap lévén) egy délelôtti órára kérte helyezni. Ennek ellenére a nyíregyházi templom zsúfolásig megtelt, sôt meghatottan gondolok vissza arra, hogy a küzdelmes évek alatt szerzett új barátaink közül többen egész éjszakai autózás árán eljöttek. Ott volt például Haraszti Miklós, Dalos György, Petri György, Buda Géza, Veres Júlia, sôt tekintettel a külföldi vendégekre, Betlen János lépett elô "hivatalos tolmáccsá".

Ha azt képzeltük, hogy zaklattatásainknak egy csapásra vége lett, nagyon is tévedtünk. Alig egy hónap múlva a bíróságtól újra idézés érkezett "a Magyarországi Metodista Egyház végrehajtást kérônek Iványi Tibor és társai adósok elleni végrehajtása ügyében". Majd egy újabb szálon is folytatódott a kötélhúzás. Az Állami Egyházügyi Hivatal hangoztatta, hogy most már két elismert vallásfelekezet áll egymással szemben, és az egyik jogtalanul és ingyenesen használja a másik tulajdonát. Bátorítására a Magyarországi Metodista Egyház jogtanácsosa útján legalább bérlet megfizetését követelte, és ragaszkodott hozzá, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség adja át az egyházi anyakönyveket és a kegytárgyakat. Sôt még odáig is elment, hogy a szóban forgó eszközöket felértékeltetve vagyontárgyak jogtalan birtokban tartása címén igyekezett új pert indítani. Így nem maradhatott el az a nevetséges közjáték sem, hogy a hatósági végrehajtó is megjelenjen, és amit lehet, lefoglaljon. ("Mentes vagyontárgyak: 9 ágy, 9 szék, 6 asztal, 5 szekrény, egy tûzhely, egy pianínó. Figyelmeztetem az adóst, hogy a lefoglalt vagyontárgyakat köteles megôrizni, azok elhasználása, megsemmisítése, elidegenítése, elzálogosítása vagy a végrehajtás alól más módon való elvonása a Büntetô törvénykönyv szerint bûncselekmény.") A huzavona még 1987-ben is folytatódott. Az Állami Egyházügyi Hivatal a végén már abba is belement volna, hogy vásároljuk meg 1 forintért a kérdéses ingatlanokat, adjuk át az anyakönyveket és kegytárgyakat, hiszen azok anyagi értéke úgyis minimális. Közülünk is többen a harcoktól elfáradva elfogadták volna ezt a megegyezést. Iványi Tibor álláspontja azonban az volt, hogy nem mi tartozunk a Magyarországi Metodista Egyháznak, hanem mi tarthatnánk igényt az elszenvedett sérelmekért kártérítésre, és még a látszatát sem akarja annak, hogy valami olyasmit vásárlás útján szerezzünk meg olyanvalakitôl, aki nem jogszerûen, hanem állami asszisztenciával tudott birtokon belül maradni. Az Állami Egyházügyi Hivatal végül tett egy utolsó kísérletet: felajánlotta, hogy jelentôsebb összeget fizet a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek, hogy az meg tudja vásárolni a Magyarországi Metodista Egyháztól az általa használt ingatlanokat. Iványi Tibor azt az álláspontot képviselte, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek nincsen szüksége az állami támogatásra, hiszen jogos tulajdonának rendeltetésszerû használója. Az Állami Egyházügyi Hivatal pedig, ha azzal az összeggel, amit a szóban forgó ingatlanokra nekünk felkínált, támogatni vagy jutalmazni szeretné a Magyarországi Metodista Egyházat, ahhoz semmi közünk. Így aztán a hivatal, hogy méltóságának látszatát megôrizze, ezt a megoldást választotta, s így "kártalanította" a Magyarországi Metodista Egyházat, beletörôdve (és pártfogoltját ugyanerre biztatva), hogy azt, amit a helyzet alakulása miatt erôszakkal már el nem vehettek, hagyják "veszni" - használatunkba, tulajdonunkba.

Tizenhét év telt el azóta, meg egy rendszerváltás. Mindössze - íme - ingatlanügyeink rendezôdtek…


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/