A Lélegzet három forrása és alkotórésze
Írói munkámmal mindig egyenrangúan fontosnak tartottam egy szellemi alapállásommal rokon szellemi-irodalmi mozgalomban történô részvételt vagy ilyen mozgalom létrehozását. Egyrészt, mert a fehér papír elôtt mindig magányos alkotó csak egy ilyen közegben talál szellemi otthonra és kontrollra. Másrészt, mert az egyes alkotók és alkotások hatása szellemileg rokon alkotók és alkotások kontextusába helyezve megsokszorozódik. Harmadrészt, mert szellemi-irodalmi mozgalom elôzte meg a '48-as, a '18-as és az '56-os forradalmat egyaránt, és úgy láttam, hogy a kádárista diktatúra bomlasztása is csak mozgalomban lehet hatásos. A "belülrôl irányított" szellemiség kifejezése mellett éppen ezért szükségesnek éreztem e mozgalom rendszerrel szemben álló jellegének jelzését a résztvevôk nonkonformista magatartásával, illetve - a politikai helyzet adta lehetôségek szerint - egyes mûvek kódolt vagy nyíltabb ellenzéki tartalmával.
A hetvenes években két alkalommal kísérleteztem autonóm modern irodalmi mozgalom szervezésével. Mindkét esetben a szellemi platformok rokonsága volt a közösségképzôdés alapja - a politikai rendszerellenesség természetes etikai minimumkövetelményként jelent meg. E kísérletek leglényegesebb, szellemi tartalmával itt most mégsem foglalkozom. Megtettem ezt A váratlan kultúra címû tavaly megjelent esszékötetemben. Az alábbiakban az autonóm irodalmi aktivitás 1980-ban kulminálódó mozgalmi eseménysorát, illetve állam és irodalom 1980-as konfrontációját mesélem el.
Elôször 1970-71-ben Bálint Istvánnal, Ajtony Árpáddal, Bereményi Gézával és még három-négy íróval a Rottenbiller utcai legendás Vajda-Jakovits-Bálint-lakásban hoztunk létre irodalmi-kritikai mûhelyt, és állítottunk össze egy - több példányban legépelt, végül kéziratban maradt - minôségcentrikus modern antológiát. Errôl bôvebben kötetemben is megjelent A hatvanas évek: a folytatás és a Kezdet címû írásomból tájékozódhat az érdeklôdô.
Másodszor Györe Balázzsal a hetvenes évek második felében akartunk valamiképpen folyóiratot indítani, de Oravecz Imre tanácsára ismét egy - az elôzônél jóval szélesebb körû - antológiát állítottunk össze. Ebben a - megszakításokkal közel két évig tartó - munkában részt vett Csillag Veronika, Tábor Eszter, egy-két alkalommal pedig Molnár Gergely és Ungváry Rudolf is. Miután tavaly meghalt történész barátom, Lackó Mihály akkor a Magvetô lektora volt, a húsz szerzô mûveit tartalmazó Más címû kötetet oda adtuk le. A szerzôk között Erdély Miklóstól és Najmányi Lászlótól Petrin és Oraveczen át Isztray Botondig és Surányi Lászlóig megtalálhatók voltak a legkülönfélébb indíttatású, legjobb modernisták.
A Magvetô igazgatója, Kardos György nyomban elvette a kéziratot Lackótól, és az elutasító választ személyesen írta alá: "Az az ideológiai-filozófiai irányzat, amely mellett a kötet szerzôi több-kevesebb tudatossággal és következetességgel elkötelezték magukat, nem tarthat számot kiadónk támogatására. Sem eszmei, sem esztétikai célkitûzéseikkel nem értünk egyet. Az írásokban fellelhetô esetenkénti politikai megnyilvánulásokat pedig kifejezetten károsnak tartjuk."
Nem sokkal késôbb, a Kritika 1980. májusi számában Margócsy István azon az alapon szedte ízekre a Kozmosz által kiadott, 45 induló költôt bemutató, Madárúton címû antológiát, hogy semmiféle "tartalmi közösség" nem fedezhetô fel a benne szereplô szerzôk munkái között, pedig csak olyan antológiáknak lenne értelmük, amelyeknek szerzôi "többé-kevésbé azonos dolgokon vagy azonos módon gondolkoznak, vagy legalább ugyanazt az irányzatot preferálják". Rögtön beküldtünk egy "hozzászólást", amelyben kifejeztük egyetértésünket a cikkel, és közöltük, hogy mi már össze is állítottunk egy ilyen antológiát.
A WI monogramú szerkesztô - nyilván Wintermantel István - ráírta a kéziratunk tetejére: "a konkrét példa mellôzésével jöhet". Erre persze visszakértük.
Ámde közben az Élet és Irodalom vitát indított a "fiatal irodalomról". Az irodalmi-nemzedéki "vita közepébe - ahogy Révész Sándor írja Aczél-könyvében - belecsap a Szolidaritás lengyelországi forradalma", így az menet közben politikai vitává szélesedett. A két leghíresebb cikket a nemzeti és a demokratikus ellenzék ideológiáját a nyilvánosság elôtt évtizedek óta a legmarkánsabban megjelenítô Csoóri Sándor és Eörsi István írta. Július elsô felében azonban még az irodalmi demokrácia kérdése állt a vita középpontjában. Kis átdolgozással leadtuk a cikkünket az ÉS-nek. Némi meglepetésünkre úgy, ahogy volt, lehozták. Ezen felbuzdulva augusztus közepén az akkor már cirkuláló kézirat 8 példányából egyet bevittünk a Móra Kiadóba, a Kardos György legfôbb bizalmasából legfôbb riválisává válni törekvô Sík Csabához, a Kozmosz
- azóta szintén elhunyt - fôszerkesztôjéhez. Az alapjában pozitív hangvételû, elismerô, számos szerzôt önálló kötettel kecsegtetô, ám persze megint csak elutasító válasz hónapok múlva érkezett meg. Addigra mi már mással voltunk elfoglalva: valamilyen legálisan stencilezhetô, két-háromszáz példányos önálló folyóiratot akartunk csinálni. Ezt a tervünket ugyan nem tudtuk megvalósítani, de ebbôl lett azután a Lélegzet címû "élô folyóirat".
Ez a jelzôs szerkezet valójában Szilágyi Ákos szabadalma. Ô volt a Fiatal Írók József Attila Körének, a FÍJAK-nak az igazi vezére, akár elnöke volt a Körnek, akár csak vezetôségi tagja. Az élô folyóiratot ô erôsen publicisztikus-politikus, illetve akusztikus költészeti fórumként képzelte el. 1979-ben egy FÍJAK-taggyûlés végén, amelyet a ránk felügyelô Csák Gyulának majdnem sikerült zártkörû "panaszdélutánként" levezetnie, közbeszólásomra, hogy "az istenért, legalább egy valamirôl szavazzunk, mondjuk az élô folyóiratról", a taggyûlés megalapította azt, és néhányunkat megbízott a szerkesztéssel. A Fiatal Mûvészek Klubjában összeállítottuk az elsô számot, benne többek között Csengey Dénes vidékfejlesztést sürgetô cikkével, Petri Rákosi-Szakasits-versével és - a tavalyi könyvemben szintén újraközölt - A beszélô folyóirat címû manifesztumommal. Ezután - valamikor 1980 tavaszán - berendeltek bennünket a KISZ KB-be, ahol Agárdi Péter vitte a szót. Rendszerellenes irányvonalunkat szerinte legvilágosabban a Petri-vers beválogatása tükrözte. Azzal érveltem, hogy Agárdi civilben irodalomtörténész, ismeri hát Arany "szôlôsgazda-hasonlatát": Petri ennek megfelelôen a sztálinizmus évei miatti keserûségében fogalmaz ilyen élesen. Az egyik ifjú KISZ-es elvtársnônek nagyon tetszett az érvem - Agárdinak annál kevésbé. Ingerülten közölte, hogy itt egész másról, a pártegyesítés, tehát a szocializmus alapjai elleni támadásról van szó. Nemcsak ezt a számot, az egész élô folyóiratot betiltották. A kéziratban maradt antológia mellett ez az élôfolyóirat-terv volt a Lélegzet másik forrása.
A harmadik pedig a hetvenes évek underground-avantgardista akcionistáinak és költôinek nagy ritkán, évente egy-kétszer megrendezett estjei. Ezek annyira elevenek és szituacionista jellegûek voltak, hogy eleinte nem is tudtuk elképzelni, hogy visszatérjünk a hagyományos felolvasóest-mûfajhoz. Nem is ahhoz tértünk vissza - de mégiscsak valamiféle illusztrált, felolvasott folyóiratformánál kötöttünk ki. Ha a Lélegzet három forrása után három "alkotórészét" is megjelölöm, az egyetemes spekulatív szellemi hagyomány és a modern egzisztenciális líra mellett éppen az originális, kutató avantgárdot kell kiemelnem.
Lélegzet - visszafojtva?
Az eddigiekbôl nem nehéz kiolvasni, hogy a legalitás és a már illegálisnak számító tevékenység határvonalán próbáltunk egyensúlyozni. Rendszeresen olvastuk az akkor még többnyire gépelt szamizdatokat, barátaim eljártak a repülô egyetemre, de nem voltunk a formálódó demokratikus politikai ellenzék aktív tagjai. Személyes baráti szálak fûztek néhányukhoz: Györét például Iványi Gáborhoz, a nyár folyamán hozzánk csatlakozott Rácz Pétert Kôszeg Ferenchez és Csalog Zsolthoz, engem Szabó Miklóshoz és Tamás Gáspár Miklóshoz. (Csupán egy tíz évvel késôbbi, már legális Beszélôbôl értesültem, hogy a Lélegzet szerkesztésébe két évvel késôbb rajtam keresztül bekapcsolódott Miklóssy Endre volt az illegális Beszélô példányainak budapesti fôelosztója.) Nem tudtuk, hogy Kis Jánosék és Demszky Gábor egymástól függetlenül éppen ekkoriban döntöttek egy stencilezett szamizdat folyóirat, illetve egy hasonló szamizdat könyvkiadó megindításáról. Mi - a hetvenes évek féllegális underground stratégiáját követve - valamelyik kultúrház stencilgépén és védôernyôje alatt kívántunk irodalmi folyóiratot indítani. Nem pusztán a személyes elszántság hiányzott belôlünk az illegalitásba történô nyílt átlépésre, hanem értelmét sem láttuk, hiszen reménybeli szerzôink 90 százaléka amúgy sem követett volna bennünket, ezáltal pedig lapunk irodalmi szempontból is csak marginális lehetett volna.
Leginkább Györe Balázs és felesége, Adrienne akkori, Hamzsabégi úti lakásán szôttük a terveinket. Náluk barátkoztam össze Bernáth(y) Sándorral és Rácz Péterrel, akit már régebben ismertem. Bernáth Sanyiék épp akkor alapították a Bizottság zenekart, Rácz Péter azonban szívesen beszállt a lapcsinálásba. Az volt a tervünk, hogy rendezünk egy szûk körû felolvasóestet, majd sokszorosíttatjuk az anyagát, és szétküldjük 200-300 példányban. Elôször a Ganz-Mávag kultúrházában dolgozó Papp Tamást kerestük meg. Az egyik legnagyszerûbb ember volt, akit ismertem. Saját karrierje abszolút nem érdekelte, az életét arra tette fel, hogy teret adjon az avantgárdnak. A Ganz-Mávagban rendezett happeningek, a Szentjóby, Bálint, Molnár Gergely, Hajas bevezetô elôadásaival szervezett sokszáz fôs "filmklubok", az Erdély, Galántai és Maurer Dóra által vezetett kreativitási gyakorlatok egyaránt neki köszönhetôk. A filmbevezetôket egy-kétszáz példányban le is stencilezték. Most azonban közölte, hogy nem tud segíteni: már nem engedélyezik számára a sokszorosítást. Ezután valaki Taksás Mihályt ajánlotta a Bercsényi Kollégiumból. Fogalmunk sem volt róla, hogy ô a politikaiszamizdat-nyomtatás egyik szervezôje. Figyelmesen meghallgatott, és azt ígérte, gondolkodik, hogyan segíthetne. Már nem emlékszem, hogy ô ajánlotta-e a kollégium lapját, vagy nekünk jutott eszünkbe, hogy kibéreljük a Bercsényi 28-30 címû izgalmas mûvészeti folyóiratot egy különszám erejéig. A Klub vezetôje, Szalai Tibor - azóta neves képzômûvész - a mûsorra igent mondott, de nem tudott idôpontot megadni, mikor jelentethetjük meg, ami elhangzik. (Amikor most, egy 18 évvel késôbbi, novemberi hajnalon ezt a mondatot leírtam, már nyomták a másnapi újságot, amelyben megdöbbentô, korai halálának híre szerepel.)
Ekkor úgy döntöttünk: csinálunk egy komoly mûsort rendes közönségszervezéssel: megcsináljuk a lapunkat egyelôre élô folyóiratként. Ezt négyen szerveztük és állítottuk össze. A szerkesztôk írásai - Györe Balázsé, Rácz Péteré, Tábor Eszteré és az enyémek - mellett a ma Ausztráliában élô, civilben Habermann Gusztáv néven pszichológus Algol László magnetofonra mondott versciklusa, Oravecz Imre és Keszthelyi Rezsô versei, Kemenczky Judit hosszúverse és az általa készített zászlók, valamint Tamás Gáspár Miklósnak és Györe Balázs apjának, Hamvas Béla hajdani barátjának, Györe Pálnak az esszéi szerepeltek a december 2-ára tervezett elsô számban. Szerkesztôségi program helyett pedig Allen Ginsberg egy friss, a belgrádi egyetemen rögtönzött rövid elôadása, amelynek leírt szövegét személyesen tôle kaptuk, amikor Kôbányai Jánosnál novemberben megismerkedtünk vele.
Haris közi szobámban - ahol ezt az emlékezést írom - összegyûltünk. Kész volt a "lap", de még nem volt címe. Azt javasoltam, kezdjük el olvasni a Ginsberg-szöveget. "A költészet ereje a lélegzet, ahogy mi lélegzünk" - olvasta Balázs a saját fordítását. Költészet - ez nem cím. Erô - ez sem. Lélegzet - hát persze, ez az.
Most már meg lehetett csinálni a meghívót. A cím mellé óvatosságból nem írtunk sorszámot - ne tûnjön föl rögtön, hogy folyóiratról - pontosabban folyóhangzatról - van szó. Kedves kolléganôm IBM-szedôgépén leírta a szöveget, azt elvittük egy névjegyek és esküvôi meghívók fekete nyomásából élô józsefvárosi vállalkozóhoz, aki - rövid telefont követôen - elküldött bennünket a Kossuth térre, ahol egy nyomdász - szintén feketén - fél óra alatt megcsinálta a klisét vagy filmet. Korán sötétedett már. Feszülten vártunk a Kossuth tér sarkán Györe kocsijában, amíg Rácz Péter vissza nem tért. Másnap vagy háromszáz példányban elkezdtük postázni az egyszerû, de elegáns meghívókat.
December másodikán hat óra tájt húgom és én vidáman cipeltük a kollégium felé az írásvetítôt és a vásznat, amelyek segítségével majd a tartalomjegyzéket kívetítjük. Rácz Péter a kapuban idegesen várt már. Fél órával azelôtt ugyanis megjelent a kari dékán vagy dékánhelyettes, és közölte, hogy nem engedélyezik az estet. Lényegében azzal indokolták, hogy a felolvasandó szövegek nem lettek elôcenzúrázva. Mintegy másfél órás feszült vita következett a kollégiumi igazgató szobájában. A közönség már gyülekezett, és azt akarták, hogy mi jelentsük be a mûsor elmaradását. Ellenkezô esetben Szalai Tibort azonnal eltávolítják a kollégiumból és az egyetemrôl. Erre kimentem, és a mintegy százötven fôs közönség elôtt bejelentettem, hogy az est rajtunk kívül álló okok miatt nem tartható meg.
A mûsor után a szomszédos teremben kiállítás nyílt volna meg. Azt nem is tiltották be, ám a megnyitó botrányba fulladt. A felháborodott közönség körbefogta a dékánt és az igazgatót, és magyarázatot követelt. A legélesebb hangon az '56 után sok évre börtönbe vetett Kasánszky Zsombor, aki a magyarázkodásra azt ordította, hogy mind tudjuk, hogy a belügybôl telefonáltak le, és az egyetemi meg kollégiumi vezetôk szégyellhetik magukat.
A tragikai vétséget - utólag elemezve az eseményeket - valószínûleg én követtem el azzal, hogy elôzô nap bevittem egy meghívót a Magyar Nemzetbe Ember Máriához, aki betette azt a másnapi szám közleményei közé. A kultúrelhárítás és -politika a reggeli újságból értesült az eseményrôl, ezért döntöttek utolsó pillanatban a botrányt okozó, ezért nekik is kellemetlen helyszíni betiltás mellett.
A közönség egy része javasolta, hogy magánlakáson tartsuk meg a felolvasást. Mi ezt elutasítottuk, ragaszkodva a nyilvános fórumhoz. Eörsinél szilveszterkor Szilágyi Sándor kérdezte, hogy nem akarjuk-e a Szabad Európán keresztül közhírré tenni, mi történt. Azt mondtam, hogy nem, mert nem további botrányt akarunk, hanem hangos folyóiratot. Fábri Péter jóvoltából 1981. január 19-én a Molnár utcai Belvárosi Ifjúsági Házban el is hangzott a Lélegzet elsô száma. Ezt abban az évben ugyanott még három követte. Amikor a Ház igazgatója - bevallottan BM-nyomásra - ideiglenesen kiadta az utunkat, másutt folytattuk. 1981-85 közt 13 élô folyóiratszámot, 1985-ben és '87-ben két nyomtatott antológiát publikáltunk. Lényegében a Lélegzetbôl nôtt ki a jóval szélesebb Örley Kör. 1992 óta 6 kötet jelent meg a Lélegzet Könyvek sorozatában. Kialakítottunk egy autonóm irodalmi ellennyilvánosságot. Ahogy az ötödik Lélegzet-szám szórólapján állt: "egy ellenmérgezett szellemi atmoszférát" teremtettünk. Olyan szellemi teret, amelyhez az államnak semmi köze. És szabadság csak ott és akkor van, ahol és amikor az ilyen autonóm szellemi terek összeérnek.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu