A Cecil John Rhodes által alapított Brit Dél-Afrika Társaság a múlt század utolsó évtizedében foglalta el azt a területet, amelyet rögtön el is nevezett a birodalmi gyarmatpolitikusról. A majdan fôvárossá fejlôdô elsô erôdített hely, Salisbury névadója ugyancsak élô politikus volt, a splendid isolation korszakának külügyminisztere, Disraeli után miniszterelnöke is, a dél-angliai Salisbury ôrgrófja, keresztnevein Robert Arthur Talbot Gascoyne-Cecil. Rhodézia két ízben kiáltotta ki a függetlenségét. Elôször 1965-ben, amikor a fehér telepesek egyoldalúan, mindenki ellenében szakítottak az anyaországgal, másodszor és véglegesen pedig 1980. április 18-án - immár a külvilág teljes egyetértésével, sôt erôteljes támogatásával.
Ekkor az ország neve már évek óta Zimbabwe volt, egy ôsi romváros után, amely ma az UNESCO-világörökség része, és amelyrôl a hódítók hosszú ideig nem tudták elhinni, hogy gránittömbjeit afrikaiak helyezték egymásra habarcs nélkül, nem pedig korábbi behatolók. A rhodéziai fehéreknek a feketékkel szembeni beállítottságát elég pontosan tükrözte ez a vélekedés. De a fasisztoid indulatokra utaló fajgyûlölet kifejezésnek ehhez a világlátáshoz semmi köze. Ez is, mint a fajüldözés szitokszó a hatvanas-hetvenes évek sajtópropagandájának a része volt, jelzôi alakban illeszkedve Ian Smith telepesrendszerének minôsítéséhez. Smith, a második világháborús brit pilóta, aki 1979-ig másfél éven át volt (Dél-) Rhodézia miniszterelnöke, valóban törekedett a faji egyenlôtlenségen alapuló berendezkedés fenntartására, de a feketék kifejezett üldözése csak a gerillaháború összefüggésében mutatható ki. Egy biztos: arcra nem volt éppen rokonszenves ember, könnyen lehetett haragudni rá. A túlnyomórészt Nagy-Britanniából érkezô, a hetvenes évek végére úgy negyedmillió telepes fokozatosan elfoglalta a legjobb, mûvelésre leginkább alkalmas földeket. Övék volt a két felsô talajminôségi kategória majdnem nyolcvan százaléka. A huszonötször ennyi ôslakosé pedig a maradék, továbbá a kopár legelôk nagy része és a bozót.
Rhodézia igazi pionírország volt. Már a második világháború elôtt utak, vasutak, vízvezetékek épültek, bányászat, ipar született. Fehér irányítással, fekete munkaerôvel. Ennek megfelelôen szervezôdött a közoktatás is. A telepesek számára csúcsminôségben, a bennszülötteknek a missziós iskolák szerényebb színvonalán. A fehérek jól éltek, a nyolcmillió fekete többsége létminimumon. Egyenlôtlenségnek, megkülönböztetésnek természetesen mindez bôven elég. Elkülönítés, dél-afrikai típusú apartheid azonban nem volt Rhodéziában. Nem is lehetett volna az adott lakossági arányok mellett. (Dél-Afrikában négy ôslakosra jutott egy bevándorló.)
A bevándorlók ethosza, amely az egyéni felelôsség-hatékonyság-egyéni érvényesülés sarokpontjain nyugodott, élesen szemben állt az afrikaiakéval, amelyben ezek az értékek nem játszottak fontos szerepet.
Ezen a különbségen nyugodott a fehérek kétségkívül meglévô fensôbbségtudata. Így látta legalábbis 1980-ban egy konzervatív brit külpolitikus, bizonyos Miles Hudson, aki tapasztalati alapon beszámolt arról is, hogy a gerillaháború évei miként mérgesítették el a közérzületet. A mozgósítások, a tartalékosok állandó behívása elkatonásította a fehér férfiakat, akik egyre inkább magánmitológiáik szerves részeként élték át a terroristaölés, niggerölés élményét. Ezt az élményt megemelte a méltatlanul cserbenhagyott, ostromlott várvédôk öntudata, amely folyvást erôsödött, hiszen a telepesek virágzó Rhodéziáját a függetlenség egyoldalú kikiáltásától kezdve - tehát több mint tizenöt éven át - szigorú nemzetközi gazdasági szankciók sújtották.
*
Az artikulált elégedetlenség, a kezdettôl fogva különbözô nézetrendszerekben megfogalmazott követelések, a fegyveres felkelés értelemszerûen nem az állataikat terelgetô nagycsaládok, az ültetvények bérmunkásai vagy a háziszolgák közegében bontakoztak ki. Az élcsapatot a magasabb képzettségûek szûk és elitisztikus rétege alkotta, amely hagyományos kötöttségeibôl és életformájából kiemelkedve, kiszakadva már fel tudta mérni az egyenlôtlenségek súlyát, és tájékozottsága révén átlátta, hogy ami van, annak nem kell feltétlenül úgy is maradnia. A késôbb nagyra növekvô, 1980-ban már alkotmányozó szerepet vállaló szervezetek már a hatvanas évek elején megalakultak, és a következô két évtizedben fúziók és szakadások, taktikai összefogások és a majdani hatalomért folyó vetélkedések mozgalmas idejét élték.
Az alapvetô ellentét a fokozatosság és a radikális hatalomátvétel, vagyis a békés eszközök és a fegyveres felkelés hívei között húzódott, de még ezek a táborok sem különültek el egyértelmûen. A Smith-rezsim 1979-ben, házilagos megoldásra törekedve belement egy általa írt játékszabályok szerint, de erôs megszorítással mégiscsak szabadnak nevezhetô választások útján született, fekete többségû kabinet felállításába. A kompromisszum fekete reprezentánsai (Abel Muzorewa püspök, Ndabaningi Sithole tiszteletes, Jeremiah Chirau törzsfônök és társaik) olyan emberek voltak, akik életük korábbi szakaszában rövidebb-hosszabb ideig mind a fegyveres harc hívei - sôt résztvevôi, hosszas börtönbüntetések elszenvedôi - voltak. Figyelemre méltó, hogy a fehérek még így is mérsékelteknek minôsítették ôket. A külvilág viszont dupla csavarral a belsô rendezés valamennyi résztvevôjét, tehát a telepesek Rhodéziai Frontja mellett Muzorewát, Sitholét és a többieket is törvényen kívülinek tekintette. Egyrészt azért, mert a hatalom megosztása nem érte el a nemzetközi elvárásoknak megfelelô fokot, másrészt a fegyveres felszabadítási mozgalomnak ekkorra már elegendô belsô súlya és külsô presztízse volt ahhoz, hogy álláspontja és követelései döntô szerepet játsszanak a helyzet külsô megítélésében. Így jöhetett létre az a helyzet, hogy a brit apartheid-ellenes csoportok a Muzorewa-kormány tagjait londoni látogatásaik idején hazaárulás vádjával ôrizetbe akarták vétetni. A vád hazaárulás lett volna hivatkozva arra, hogy a függetlenség egyoldalú, 1965-ös kikiáltása Rhodéziát brit szempontból exlex állapotba helyezte, és a törvényes állapotokat a belsô kompromisszum sem állította helyre. A fegyveres harc, vagyis a chimurenga-háború - a kifejezés shona nyelven ellenállást, forradalmat, harcot is jelent - a függetlenségi deklarációval egy idôben kezdôdött, de az elsô két évben nem volt olyan gerillaakció, amelyben tíznél többen vettek volna részt. Ezek az akciók még elszigetelt és jobbára öngyilkos próbálkozások voltak: vasútrombolások, farmok elleni támadások, terménykárosítás. A szervezettség elôrehaladtával két gerillacsoport alakult ki. Az egyik az 1963-ban alakult ellenzéki csoporthoz, a Joshua Nkomo-féle Zimbabwei Afrikai Szövetséghez (ZAPU) kapcsolódó Forradalmi Hadsereg, a ZIPRA volt, 1979-re mintegy hatezer emberrel. A másik pedig a ZAPU-ból kiszakadt, Sithole, majd Robert Mugabe által vezetett Zimbabwei Afrikai Nemzeti Szövetség (ZANU) Nemzeti Felszabadítási Hadserege, a húszezresre nôtt ZANLA.
Az ország ôslakosságát alapvetôen két nép-, illetve nyelvcsoport tagjai alkotják: a délnyugati Matabeleföldön élô ndebelék és az északi Mashonaföld négyszeres többségben lévô lakói, a shonák. Az utóbbiak az eredeti ôshonosok, akiket a délrôl bevándorolt ndebelék évszázadokkal ezelôtt uralmuk alá vetettek, sôt részben beolvasztottak. Nemcsak az újkeletû politikai rivalizáció, hanem az ôsi ellentétek is szerepet játszottak abban, hogy a ZIPRA és a lakossági arányokból következôen jóval nagyobb létszámú ZANLA a stratégiai együttmûködés keretein kívül szembenállt egymással, és az ellentétek olykor fegyveres összecsapásokig erôsödtek.
*
Természetesen a leendô Zimbabwe gerillaháborújának is megvoltak a maga nemzetközi összefüggései. A hidegháború közvetett hadszíntereivel szemben azonban itt nem alakult ki a nyílt kelet-nyugati szembenállás, mivel nem volt olyan nyugati ország, amely Ian Smith kormánya mellé állt volna. Moszkva Joshua Nkomo pártjára támaszkodva, részben a megszokott keletnémet és bolgár szakerôket is bekapcsolva már a hatvanas években megindította befolyásnövelô akcióit. Ez részben fegyveres kiképzést jelentett (fôként Tanzániában), részben káderképzést (Ghánában és Moszkvában), részben pedig fegyverszállítást (az Afrikai Egységszervezet közremûködésével). Mugabe viszont, aki nem tudni, hogy pontosan miért, de utálta az oroszokat, még inkább a keletnémeteket, Peking, Belgrád és Bukarest felé tájékozódott - jóval csekélyebb kézzelfogható eredménnyel, fôleg, ami a fegyverek mennyiségét és harci erejét illeti.
A hetvenes évek végére az események fontos szereplôjévé nôtte ki magát Kuba is, amely a hadra fogható emberanyagot adta Moszkva afrikai elképzeléseinek megvalósításához. Castrót végeredményben az 1974-es portugál forradalom emelte az afrikai események egyik fôszereplôjévé. Portugália ugyanis minél gyorsabban igyekezett megszabadulni lázongó gyarmataitól, legfôképpen Angolától és Mozambiktól, és ettôl Afrika déli részének status quója egycsapásra felborult. Angolában kubai katonák tízezrei harcoltak a szovjetbarát nézeteket valló gerillaszervezet oldalán.
Témánk szempontjából azonban Zimbabwe szomszédja, Mozambik az érdekes, ahol mindenféle elôkészítés, népszavazás vagy választások nélkül sebtében a (magát marxista szervezetnek minôsítô) FRELIMO ölébe pottyantották a hatalmat a távozó portugálok. A FRELIMO (és immár az ország) vezetôje, Samora Machel 1977-ben hivatalos államideológiává emelte a marxizmus-leninizmust, és egyúttal KGST-tagságért folyamodott (mindhiába), miközben egy Dél-Afrikából szponzorált ellenszervezet, a RENAMO támadásait is vissza kellett vernie. Mozambik erôteljesen támogatta a zimbabwei gerillákat, elsôsorban a keleti határvidéken harcoló ZANLA fegyvereseit, akiknek Mozambik a viszonylag biztonságos hátországot jelentette. Viszonylag, mert Rhodézia fegyveres erôi rendszeres megtorló akciókkal büntették Mozambikot, akárcsak északnyugaton Zambiát, amely csak a fekete többség ügyével szolidarizált, a felkelôk ideológiájával már nem, minthogy Kaunda államfô nem szerette a kommunistákat. Samora Machel igyekezett rávenni a szovjet vezetést, hogy ne csak Nkomo mozgalmát támogassa, hanem Mugabéét is, de Moszkva elgondolásainak elfogadásához kötötte a segítségnyújtást, úgyhogy a ZANLA csak Mozambik közvetítésével jutott szovjet fegyverekhez. 1979-ben, amikor lezajlott az a külföldön erôsen bírált választás, amely a Muzorewa-kormány megalakulását eredményezte, egy nyilván Moszkában egyeztetett elgondolás csaknem háborús gócponttá tette a térséget. Egy Raúl Valdez Vivo nevû kubai pártvezetô Samora Machelt vonta be elsôként annak a tervnek a megvalósításába, hogy Nkomo és Mugabe hozzon létre közös szervezetet, és még a kabinet beiktatása elôtt jelentsék be saját függetlenségi kormányuk létrejöttét. Az összehangolt akció keretében a szovjet tömb, az afrikai és karib-tengeri országok sora, összesen mintegy hatvan állam gyorsan elismerte volna a Nkomo-Mugabe-kormányt. A Nyugat ezáltal kényszerhelyzetbe került volna: vagy megkésve felsorakozik ugyanerre az oldalra, vagy Muzorewa kormányát fogadja el, nyíltan szembehelyezkedve a felkelôkkel és természetesen támogatóik széles táborával is, diszkreditálva a Carter-féle enyhülési politikát. Ugyanakkor egy ilyen lépés Mozambikkal szemben erôteljesebb fellépésre ösztönözte volna Dél-Afrikát és a rhodéziai hadsereget, Mozambik külsô segítégre szorult volna, és ha megkapja, a Nyugatnak is lépnie kellett volna stratégiai pozíciói védelmében - és így tovább. De mindez nem történt meg, mert az ötlet Mugabénak sem, Nkomónak sem tetszett. Mugabe túl vakmerônek ítélte, és nem értette, milyen hátsó megfontolásokból szorgalmaznak a környezô frontországok olyan elképzelést, amely szemben áll korábbi, enyhüléscentrikus nézeteikkel. Nkomo a kettejük közti hatalommegosztásra vonatkozó részletekben vélte felfedezni a bennük lakozó ördögöt. Valdez Vivo pártkarrierjének vége szakadt.
*
Ez 1979 áprilisában történt. Fél évvel késôbb viszont már a konfliktusban érintett valamennyi belsô erô, a telepesek, Muzorewáék, a felkelôk tárgyalóasztalhoz ültek Londonban. Külsô erôk, a háborúban megfáradt lakosság és a patthelyzet nyomása alatt álltak valamennyien. Az idôközben hivatalba lépett Thatcher-kormány kidolgozott egy tervezetet, amely a többségi kormányzáshoz szükséges alkotmánymódosításokat, az átmeneti intézkedéseket, a választások lebonyolításának menetrendjét, sôt még annak a részleteit is tartalmazta, hogy miként lehet biztosítani a fegyveres erôk kölcsönös semlegesítését, majd az egyesítésüket. Tizennégy hét után, december utolsó napjaiban a tárgyalások lényegében a brit javaslatok elfogadásával értek véget. Muzorewáék tábora, a ZANU és a ZAPU egyaránt bízott benne, hogy egyedül vagy koalícióban, de kormányozni fog, a fehérek számára pedig számbeli arányukat erôsen felülreprezentáló képviseletet - száz mandátumból húszat - biztosított a tervezet a törvényhozásban.
A választások február végén zajlottak le. A két köztes hónap minden irányú kölcsönös provokációkkal, vádaskodásokkal telt, a feketék fehér katonai puccstól, a fehérek a feketék majdani terrorjától tartottak, de a szavazás a megfigyelôk szerint szabályos és tiszta volt. A ZANU - vagyis Mugabe - biztosan nyert. Kormányába két fehér minisztert is bevont, egyikük mindmáig a mezôgazdasági tárca birtokosa. (Néhány ezer telepes kivándorolt, elsôsorban Dél-Afrikába, de a többség maradt.) Április 18-án, közel száz ország küldöttei jelenlétében Zimbabwe utolsó fehér fôbírája feleskette az új államfôt, Canaan Banana metodista lelkészt, aki alig fél éve még politikai elítélt volt. Banana Mugabét, a miniszterelnököt eskette fel, majd felvonták az új országzászlót. Cecil Rhodes szobrát csak három hónappal késôbb távolították el a kormányfôi hivatal elôl. A fôváros, a mai Harare pedig még két évig a Salisbury nevet viselte, csak központi sugárútját nevezték el hamar Samora Machelról. Így ô lett a harmadik külföldi politikus, akinek a nevét még életében megörökítették az országban - mondanánk, ha a megörökítés kifejezésnek nem volna kissé túlzott az iróniája ebben az összefüggésben. Moszkva barátságát Mugabe ezután sem kereste, Nkomóval pedig feszült maradt a viszonya, hol tárcát bízott rá, hol félreállította. Ma már ô az államfô, Nkomo az egyik alelnök. Idôs emberek, Mugabe túl van a hetvenen, ámbár hobbijaként ma is a zenét, az éneklést jelöli meg. Nkomo már nyolcvanegy éves, farigcsálni szeret szabadidejében.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu