1978-79 telén úgy tûnt, hogy Nagy-Britannia az összeomlás szélén áll. A világgazdasági recesszió következtében magas volt az infláció, és 1,6 millió ember volt munka nélkül. A szakszervezetek a gazdasági bajokra a mindennapi életet megnehezítô, a társadalmi békét fenyegetô sztrájkokkal és a sztrájkokhoz kapcsolódó erôszakos tömegtüntetésekkel reagáltak. Mivel a baj nem jár egyedül, a tél is kemény volt. Az angolokat mindig borzalmasan meglepô hóból ezúttal tényleg sok volt, ami megbénította a közlekedést, és elnémította a telefonvonalakat. A végsô katasztrófa akkor következett be, amikor sztrájkba lépett egymillió közalkalmazott. A szemét hegyekben állt az utcákon, az iskolai oktatás szünetelt, a betegeket nem látták el, a halottakat nem temették el - és mindezen választópolgárok tízmilliói szörnyülködhettek a televíziók képernyôi elôtt.
Az angoloknak elegük lett a tehetetlenkedô Callaghan-kormányból, amelyet sokak szemében a Munkáspártnak a szakszervezetekkel való intézményes összefonódása is kompromittált. A választásokon a konzervatívok a Munkáspárt 37 százalékával és a liberálisok 14 százalékával szemben a szavazatok 44 százalékával kényelmes többséget szereztek a parlamentben. Így kapott Margaret Thatcher alkalmat arra - inkább a Munkáspárt kudarcának, mint saját meggyôzô erejének köszönhetôen -, hogy megmutassa, mit tud. Hamarosan kiderült, hogy személyében a britek sokkal többet kaptak, mint amennyire alkudtak.
A szerény családból származó, de oxfordi végzettségû Thatcher 1959-ben harmincnégy évesen nyert elôször parlamenti mandátumot. Az energikus és intelligens, választókörzetét pártjának megbízhatóan szállító fiatal politikust a tory vezérek sokra tartották, fantáziájukat megerôltetve akár még egy kisebb jelentôségû tárca minisztereként is el tudták képzelni. 1970-ben ez be is következett. Miután az elôzô hat évben különbözô árnyékfunkciókat töltött be az ellenzékben lévô konzervatív frakcióban, oktatás- és tudományügyi miniszter lett Edward Heath újonnan hatalomra került konzervatív kormányában. A szélesebb közvélemény szemében ekkor vált ismertté, bár nem úgy, ahogy errôl ambiciózus politikusok álmodnak. Miután a takarékosságra kényszerülô kormány csökkentette a felügyelete alatt álló tárca költségvetését, Thatcher úgy döntött, hogy az iskolák oktatási funkciója elôbbre való szociális funkciójuknál, ezért eltörölte az ingyenes iskolatejet. Ezzel az intézkedésével megalapozta azt a hírnevét, hogy olyan szôrösszívû politikus, aki éhezô gyermekek szájától sem átallja elvonni az étket.
1974-ben a kormány konfliktusba keveredett a szakszervezetekkel, elsôsorban a bányászszakszervezettel: a bányászok az energiaválságot kihasználva olyan bérkövetelésekkel álltak elô, amelyeket a kormány nem kívánt teljesíteni. (A bányák, más stratégiai ágazatokkal egyetemben, a második világháborút követô munkáspárti forradalom óta állami tulajdonban voltak Angliában, tehát a bányászok munkáltatója, ha áttételeken keresztül is, a kormány volt.) Hogy az ügyet dûlôre vigye, Heath idô elôtti választást írt ki, amelyen a konzervatívok alulmaradtak a Munkáspárttal szemben.
A választási vereséget követôen Heath pozíciója természetszerûen meggyengült a Konzervatív Párton belül, mégis szenzációnak számított, hogy Thatchernek a "hátsó pados" (vezetô funkcióban nem lévô) konzervatív képviselôk támogatásával sikerült tôle - egyik legnagyvonalúbb protezsálójától - megkaparintania a Konzervatív Párt vezetését. A brit sajtó és brit közvélemény tágra nyílt szemmel vette tudomásul, hogy a kisvárosi boltos felfelé mobil lánya annak a gentleman klubnak az élére került, melynek tagjai - nem többségükben, de ideáltipikusan - arisztokratikus kötelességtudatból szolgálták a királynôt és a birodalmat - vagy azt, ami maradt belôle.
Thatcher nemcsak a munkáspárti kollektivizmust akarta leküzdeni, hanem a gyakorlatban csaknem ugyanazt jelentô tory paternalizmussal is szakítani kívánt. Saját bevallása szerint nagy hatással voltak rá F. A. Hayek munkái, aki szerint a gazdasági folyamatokba való állami beavatkozás a szabadságot veszélyezteti. Sokat tanult barátjától és mentorától, Sir Keith Josephtôl, aki minisztertársa volt a Heath-kabinetben. Joseph arra a következtetésre jutott, hogy az állami beavatkozás súlyosabbá teszi azt a problémát, amelynek megoldására szánták, és olyan új problémákat teremt, amelyek újabb állami beavatkozásokhoz vezetnek. Kívánatosnak tartotta a vállalkozói kultúra helyreállítását. Ennek érdekében az adók csökkentését, az állami költekezés és az állami kölcsönfelvétel redukálását javasolta, valamint azt, ami ebbôl következik: hogy a vállalkozások és egyének vállaljanak nagyobb felelôsséget saját boldogulásukért. Szót emelt az államosított ágazatok privatizálása mellett. A szociális biztonsági háló megtartását szükségesnek tartotta, de felhívta a figyelmet annak káros következményeire, ha ez a háló függôággyá válik.
Thatchernek az a feladat jutott, hogy Joseph elméleti jellegû javaslatait politikai intézkedéstervezetekre fordítsa le, és hogy ezeknek támogatást szerezzen a Konzervatív Pártban, illetve a szavazók körében. 1979-es kampánybeszédeiben ott visszhangoztak Joseph témái. Megígérte a jövedelemadó csökkentését, az állami költekezés redukálását, a közalkalmazotti szférában kifizetett bértömeg szigorú korlátozását, az infláció letörését. Kiállt a szakszervezetek hatalmának korlátozása, a vállalkozói szabadság, a piacgazdaság mellett. Hangsúlyozta az egyéni felelôsségvállalás fontosságát az államra való támaszkodással szemben. A viktoriánus értékek - a család, a saját tulajdonban lévô otthon, a takarékosság, a tanulás, a törvény és rend eszményeinek - felvállalására biztatott. Erôteljes külpolitikát ígért, és ezt alátámasztandó a védelmi kiadások növelését. Elkötelezte magát a bevándorlási politika további szigorítása mellett, és ennek az ígéretnek a szavazatvonzó képességét nehéz túlbecsülni.
Hogy Thatcher miniszterelnökségének elsô három éve sikeres volt-e vagy nem, hogy ezeknek az éveknek a gazdaságpolitikája alapozta-e meg a késôbbi gazdasági fellendülést, vagy nem, a mai napig vita tárgya. Annyi bizonyos, hogy a miniszterelnök népszerûsége 1982-re mélypontra jutott, gazdaságpolitikáját saját pártján belül is támadták. Hiába javultak ugyanis a makroökonómiai mutatók (egyébként azok sem a remélt mértékben), ha az életkörülmények nem javultak.
A munkanélküliség például megduplázódott. Pedig Thatchernek szerencséje is volt. Beindult a nem sokkal korábban felfedezett északi-tengeri olajlelôhelyek kiaknázása, és Nagy-Britannia 1981-re nettó olajexportáló ország lett. Az olajbevételek pedig segítettek betömni a jövedelemadó-csökkentés következtében a költségvetésben keletkezett lyukakat.
De nem lehetetlen, hogy az argentin diktátor, Leopoldo Galtieri tábornok segítsége nélkül Thatcher múló epizód maradt volna a brit történelemben. Galtieri országgyarapító babérokra vágyott, és 1982 áprilisában Argentína elfoglalta a Falkland-szigeteket. Lehet arról vitatkozni, hogy az Argentína délkeleti partjaitól nem messze elhelyezkedô kopár és széltépte szigetcsoport jogosan melyik országot illeti, az azonban kétségtelen, hogy a szigeteket britek lakják (összesen ezernyolcszázan), akiknek egyetlen porcikájuk sem kívánta, hogy argentin uralom alatt éljenek. A parlamentben minden párt egyetértett azzal, hogy határozott választ kell adni az argentin agresszióra. Thatcher pontosan ezt tette: hajóhadat küldött ki a szigetek felszabadítására, és akkor is elszánt és tántoríthatatlan maradt, amikor a hajóhad ötvennapos útjának vége felé saját pártjában, sôt saját kabinetjében is megszaporodtak az óvatoskodó hangok. Június közepén a Falkland-szigeteket megszállva tartó argentin erôk - didergô, megrémült, rosszul kiképzett sorkatonák - megadták magukat. A háború 225 brit és 652 argentin életet követelt.
A gyôztes háború az egekbe hajtotta Thatcher népszerûségét. Míg az év elején csak a britek 20 százaléka értett egyet azzal, ahogy kormányzott, a háború befejezésekor 84 százalékuk helyeselte az argentinokkal szembeni politikáját. Valamelyest a gazdasági helyzet is javulni kezdett, mindenesetre a britek optimistábban néztek a jövôbe. A számára kedvezô hangulatváltozást kihasználandó Thatcher a választások kiírása mellett döntött. (A brit parlamentet öt évre választják, de a mindenkori miniszterelnöknek lehetôsége van a taktikázásra, ugyanis korábban is fordulhat a választókhoz megerôsítésért.) Az 1983-as választáson a leadott szavazatok 42 százalékával a Konzervatív Párt ismét megszerezte a parlamenti többséget.
Második választási gyôzelme után Thatcher elérkezettnek látta az idôt a továbbra is állami tulajdonban lévô bányaipar rendbetételére, amely együtt járt a bányászszakszervezettel való frontális összeütközéssel. A cél a veszteséges bányák bezárása volt. A bányák tulajdonjogát gyakorló Szénbizottság (Coal Board) katonai precizitással készült a szakszervezettel való összecsapásra: például titokban jelentôs szénkészleteket halmozott fel. Arthur Scargill, a bányászszakszervezet radikális vezetôje abban reménykedett, hogy megismételheti a tíz évvel korábbi szakszervezeti gyôzelmet, amely a Heath-kabinet bukását okozta. Csakhogy most a szakszervezet sokkal rosszabb helyzetben volt. A bányászok megosztottak voltak. A nyereséges bányákban dolgozók nem akarták szolidaritásból a munkahelyüket veszélyeztetni. A Szénbizottság nagyvonalú végkielégítést fizetett azoknak a veszteséges bányákban dolgozó bányászoknak, akik önként mondtak le munkahelyükrôl. Sokan választották a pénzt a sztrájk helyett. Csak a veszteséges bányák legmilitánsabb bányászai akartak sztrájkolni. A jogi helyzet is a szakszervezetek hátrányára változott. A Thatcher által kezdeményezett törvényváltozások megnehezítették a sztrájkfelhívás kibocsátását, illegálissá tették a tömegtiltakozás formáját öltô sztrájkôrségeket, tiltották a szolidaritási sztrájkot. Scargill sztrájkfelhívása eleve illegális volt, mivel nem szavaztatta meg szakszervezete tagjaival - tudta, hogy leszavaznák. A csaknem egy évig tartó, brutális incidensekkel tarkított sztrájk a militáns bányászok totális vereségével végzôdött. A veszteséges bányákat bezárták, a bányászok negyven százalékát elbocsátották. A közvélemény a kollégáikat megfélemlítô, ellenük erôszakot alkalmazó, rendôrségre támadó sztrájkolók ellen fordult. A sztrájk összeomlott, Thatcher diadalt aratott.
Nagy-Britannia a második világháború utáni államosítások ellenére is szabad piacgazdaság maradt ugyan, de az állami tulajdon részaránya - körülbelül egyötöd - korántsem volt elhanyagolható. Az állami tulajdon privatizációja a thatcherizmus egyik legjellemzôbb vonása volt. A privatizáció többféle politikai elônnyel is járt: pénzt hozott az államkasszába, fölöslegessé tette a szubvenciókat, gyengítette a szakszervezeteket (mivel a privatizált ágazatokban nem lehetett politikai sztrájkot folytatni a kormány ellen), és ezáltal kikezdte a Munkáspárt politikai bázisát.
Thatcher azzal is igyekezett a privatizációt népszerûvé tenni, hogy a privatizálandó állami vállalatok részvényeinek bizonyos hányadát kisrészvényeseknek adatta el. A jelszó a "részvényesek demokráciája" volt, olyan piacgazdaság létrehozása, amelyben tömegek vesznek részt tulajdonosként. Ez nem vált valóra, mivel a kisbefektetôk az árfolyam-emelkedés bekövetkezte után rögtön eladták részvényeiket, hogy a profitot realizálják. De ettôl még a népi részvényvásárlás nagy népszerûségnek örvendett.
Ennek ellenére a privatizáció nem volt mindig sima ügy. A Leyland autógyárat például 1985-ben nem sikerült eladni a General Motorsnak, mivel a britek nem akarták amerikai tulajdonban látni az egyetlen brit autógyárat. A Leylandet végül is a korábban privatizált British Aerospace vásárolta meg a General Motors által ajánlottnál sokkal kevesebb pénzért.
1987-re beértek a thatcherizmus gazdasági gyümölcsei: a gazdaság mûködött, az infláció alacsony volt, a font erôs, az ingatlanpiac élénk, a fogyasztók költötték a pénzüket, Nagy-Britannia egyre többet exportált. Nem csoda, hogy a választók az 1987-es választáson harmadszor is megerôsítették hivatalában a vasladyt, inkább az a csoda, hogy a konzervatívok megint csak a szavazatok 42 százalékával szerezték meg a parlamenti többséget. A britek nyilvánvalóan tisztelték Thatchert, méltányolták teljesítményét, és jutalmazták érte, de túláradó szeretetrôl, amely nagy, földcsuszamlásszerû választási gyôzelemben mutatkozhatott volna meg, szó sem volt.
Hasonló volt a helyzet a Konzervatív Pártban is, és végül is ez lett az, ami Thatcher idô elôtti bukását okozta. Nem önmagában persze. 1989-re a túl gyors gazdasági fejlôdés következtében ismét felütötte fejét az infláció. Emelni kellett a kamatlábakat, a jelzálogkölcsönök kamatlábát is. Ez lenyomta az ingatlanárakat, és sok ház- és lakástulajdonos abban a helyzetben találta magát, hogy többel tartozott a banknak, mint amennyit ingatlana ért. Hirtelen kiderült, hogy a thatcherizmus nem feltétlenül a prosperitás szinonímája.
A miniszterelnök elkövetett egy fölösleges hibát is. A helyi önkormányzatok elleni évek óta tartó hadjárata részeként eltörölte az iparûzési és ingatlanadót (ebbôl származott az önkormányzatok bevételeinek fele), és bevezette helyette az egységes fejadót, amelyet vagyoni és jövedelmi helyzetétôl függetlenül minden tizennyolc év fölötti polgárnak meg kellett fizetni. Arra gondolt, hogy a többnyire munkáspárti helyi önkormányzatokat polgáraik takarékosságra szorítják, esetleg el is ûzik, ha azt a pénzt, amit el akarnak szórni, elôször nemcsak a gazdagok, hanem minden polgár zsebébôl ki kell húzniuk.
A polgárok valóban éktelen haragra gerjedtek, de dühük nem a helyi önkormányzatok, hanem Thatcher és a konzervatívok ellen irányult.
Ennek ellenére Thatcher bukása épp olyan meglepô volt, mint hatalomra kerülése. 1990 novemberében a konzervatívok lemondásra kényszerítették három választáson gyôztes vezetôjüket. A ladynek annyi befolyása azért maradt, hogy maga határozza meg utódját. Így lett miniszterelnök John Majorbôl.
Thatcher érdemei a szó igazi értelmében történelmiek. Elindította Nagy-Britanniát a posztindusztriális korszak követelményeinek megfelelô úton. Olyan mélyreható változásokat idézett elô a brit gazdaságban, intézményrendszerben és mentalitásban, hogy reformjai visszafordíthatatlanoknak bizonyultak. Igaz, nincs is valódi politikai erô, amely e reformokat megkérdôjelezné. A thatcherizmus végsô megdicsôülése tavaly következett be azzal, hogy a Munkáspárt tizennyolc év után újra kormányra került. Ez ugyanis csak azért következhetett be, mert a Munkáspárt is elfogadta a thatcheri reformokat.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu