...a társaság kinyomja lelkének alfelébôl a történelmi nagyságú zabszemet…
(…)
Én másnap felültem a varsói gépre.
Ferihegy egy ágytál alakját vette fel. Úgy tudom, azelôtt szájtál volt: vezérhányásokra tervezték. A trolivörös gyomormérlegek még a várócsarnok falánál sorakoznak, de már nem muszáj kitárulkozni senkinek. Valaha a díszszázad, így tartják azok, akik emlékeznek, kivonulás elôtt a hangárok mögé rejtett vödörkaszárnyában könnyíthetett magán, kényszer nélkül hánytak egymás tenyerébe, parancsnokok a tiszti zubbonyról legombolható rókazsebbe.
Nem úgy az utasok, a vámôrség elôtt, alig csillapított tülekedésben!
Viszont mióta megszűnt a bendôcenzúra, felettébb változékony ez a repülôtér: egyik nap zászlógödör, amelybe Nyugat-Európa puffatag vásznai hullnak, más napokon az ördög Koba furfangos lakatja, mit nem nyithat más, csak egy miniszter és vámtiszt spéci Békekulcsa: virágerdô és csóközön.
A LOT-gép körberohant az ágytál peremén és felszállt, átszakította a nylonzacskót, GYÁRI MŰ, NYÚLÓS LÉGANYAG, MÉG ERRE IS RÁVERI A HIVATAL A STEMPLIT. Lecsorog Budapestre a ronda indigó. Én nem is tudom, mi lesz velünk. Hát itt kötelezô hülyének lenni? Senkin sem segíthetek. Akkor miért fékezem magam? Ha szörnyek nélkülem is, még szörnyebbek velem. Engedélyezett izgágaságom ne emelje a ti estélyetek fényét, ahol egy zenére táncol, két emeleten a bornírt ellenzék és a bornírt elit…
Mindig elmegyek – mégis itt vagyok.
Mert elém áll az anyám, a Martinelli tér, az Úttörô áruházi marxizmus rettentô Mikulása magához húz – és én szeretem. VÁROM AZ AJÁNDÉKOT, AMI NINCS, de szart fingok a nadrágomba, annyira izgulok érte: léha kettôsség irányít a szerkesztôségek folyosóin: egy snicli-Júdás kopogtat az ajtón, a Jelentéktelenség ajtaján… – hogy beleszôhesse magát az országos árulás színjátszó szövetébe? (…) Magán Muszkli vagyok, mégis ELEVE BAJNOK, mert az ellenfél ki sem áll, az ellenfél nem érkezett meg, életfogytiglani edzôtábor az én dicsôségem büntetése, fűrészporral tömött zsákok céltalan püfölése az alagsorban…
(…)
“Erdély, édes Erdély!”
Rólatok ezt nem hittem volna el! Nem mondta, egyetlen szóval sem állította senki, hogy Magyarországnak Erdély az, ami hiányzik – de hogy egyáltalán KIBÍRTÁTOK a témát, hasonlítgattátok a Csonkát a Még Csonkábbhoz, emlegettetek holmi “nemzeti tudatot”, veszendô önérzetünket…
Szíveteken viselitek az erdélyi magyarság sorsát!
Kiket “a regáti románság” nyom el. Hát a románokat ki nyomja el? És a magyarországi magyarokat ki nyomja el? Hol kezdôdik a nemzeti kérdés, fiúk? Kolozsvár sorsán sírni a kis Svábhegyen, a Várban, miniszteri elôszobákban: duplafenekű alibi. Elfér benne a honfibú, “internacionalista szellem” éppúgy, mint a (titokban hivatalosan is pártolt) sovinizmus. Kancsal tekintetű Caritas ez: egyik szeme Czinege Lajost, a másik Illyés Gyulát kémleli.
(…)
A NÉPMŰVÉSZET (paraszti kultúrhagyományok rendszere) a XX. század falán: FARAMUCI CUCC. Minél “originálisabb”, annál giccsesebb. Auschwitz és Kolima között baktatva az úton, helyénvaló a kérdés: HOGY KERÜL A CSIZMA AZ ASZTALRA? Nem takar-e szem elôl valamit a kizsírozott szára? A kanásztánc új, jellegzetesen pesti sikk, művelôdésiház-igazgatók álma. A “népségbôl a nép fia” manapság salakmotor-versenyrôl álmodik, és a markába röhögne, ha látná a Molnár utcában csürdöngölô hivatalnokcsemetéket. A MAGYAR NÉPI ÉRTÉKEK divatossá tett kultusza egy cinikus kultúrpolitika eszköze! Úgyszólván mentôöve. Az új nemzedék agyába gyepált “marxista-leninista ideológia” nem szült közösségi morált, haladó etikát. Semmiféle etikát nem szült. Az állam veszélyben érzi magát: glóriája kopik. Tehát valláserkölcsi nevelés helyett – eddig rendben is lennénk – no mit? Nacionalizmust sajátságos kiszerelésben: SZOCIALISTA HAZAFIÚSÁG-levesport.
(…)
Magyarország mindig LENNI AKART, miközben egy másik Magyarország – az igazi – LÉTEZETT. Ma is. Valódi házak, jól működô emberek, súlyos hivatalok. Egy világ, amirôl senki nem hajlandó tudomást venni. Helyette szolgálnak üres fogalmak: MAGYAR PARASZT, ZSIDÓ VIRCSAFT, CSALÓDOTT KOMMUNISTA – a kívánatos LEENDÔK, és a gipszízű TÉNYEK közötti hézagot eltüntetni. El kellene hordani már AZ IDEÁK ROMJAIT innen, hogy kitessék, mi van alattuk. Van-e még valami?
(…)
A magyar “haladó értelmiség” beretvált pofájú, pletykás civil, örök lébecoló az örök hátországban. Semmit sem tud, de mindenrôl ítél; sosem volt érdemeit hangoztatja, melyekre Neked – úgymond – tekintettel kellene lenned, mielôtt hadadba soroznád. Felesleges, de azért figyelmeztetlek: ne higgy nekik, okos Kádár János.
’56 az adu – de azt a lapot csalták.
Hasadt lelkű bolsevikok és az úthenger alól feltápászkodó lakosság ôrjöngô menete elé az utolsó pillanatban toppant a magától mocskos értelmiség java… A provincia felkelését az impérium hamar leverte, de “a walesi bárdok” nem mentek lángsírba, sôt… Hát ezt Te is tudod.
ARRÓL A DOLOGRÓL nem beszélnek.
Illedelmesek.
“Ítélet nincs” – no, persze. “Halottak Királya” – oh, be szép! Nem is tudom ôket tôled megkülönböztetni. Te is mennyit szenvedtél, ugyebár… Ide én nem jövök, nadrágféken csúszva se! Ide nincs kedvem sem surranni, se betolakodni. Kéne pedig. Azt mondják, aki nem jelenik meg, NINCS.
Legyek.
Hogyan legyek, hogy köztük ne legyek?
Ötórai tea a betonszalonban. Az új és a régi potyázók piros-fehér-zöld szendvicset rágicsálnak. A háziasszony nyugodt: MA IS KIVAN A LÉTSZÁM…
(…)
Magadra hagylak, Kádár elvtárs. Boldogulj nélkülem.
“Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból.” Búcsúzzunk, cica. Én nem haragszom. Nem AZÉRT. Eszem ágában sincs veled veszekedni, LELKIISMERETEM van miattad, ahogyan a Kútvölgyi Kórházban a nagyságos asszonynak “idege”. Én voltam a kurva, és Te voltál a bamba áldozat; a Vendég, becézgetésre éhes úr, aki folyékony hevületében megfeledkezett a kötelezô óvatosságról, és hagyta, hogy csók közben messék ki a zsebét. Nem tudtam annyit rabolni, hogy észrevedd. Visszaadom a bárcát.
Úgy döntöttem, hogy AMATÔR leszek.
(…)
“Takarodj a papádhoz, Ariadné.
Ez a pamutgombóc-dolog krétai ízlésre vall. Házasodni készülô héroszoknak kínáld. Magam vagyok a fonál, nem kötözôdöm sehová, nem vágyom kitalálni. Tôr, vér, dús hozomány? Majd a hentesed. LÁTNI szeretném azt a szörnyet! Látni a gödröt, amiben kushad, belenézni a szájába…
Szeretlek, elsodort testvérem, Minotaurus!
Tetszik a pincéd, a tökéletesnek tetszô rejtôzködés bibije: A MÓDSZER. Tôlem te ne félj. Kiskoromban sem fojtottam meg a kígyókat, sikítoztam tôlük, de engedtem, hogy a bölcsômbe csússzanak; azért emlékszem rájuk még ma is. Szeretnék tetteidnek krónikása lenni; rezzenéstelen arcú kísérôd… Ehhez, tudom, türelem kell, irgalom a dolgok iránt, pontosan dobogó szív.
Meg némi pajkosság, hogy el ne unjam a bolyongást.”
*
A művet kedvelem, kurutty.
Igen, azt; hozzá téziseket sokkal kevésbé; és célkitűzést az államnak kívánok, státust meg a lektorok segge alá. Magánvalót létrehozni csak egy béka tud.
Hegel elvtárs, ezt te nem is érted!
Szolgáid, a nyüvek, hasznosnak vélt szorgalommal fúrták porrá a létet, “mintegy lakhatóvá”. Nem így gondolták, nyilván, a LAKHATÁST, primus inter pares: Nyű-Fejedelem. Lassan nincs mit enni nektek, szorgalmas facivilizátorok. De én ÉHES vagyok, mint már mondtam! És a béke gusztusa olyan, hogy csak ELEVENT hajlandó elfogyasztani: így szoktatta a mamája. Fürgén ugrik ki a mocsárból. Azt keresi, AMI MOZOG.
Én mozgok itt csupán!
Akármeddig gukkerozok: a rét kôvé meredt életmúzeum, a rosszat rosszul utánzó szoborgyűjtemény. Kedvem lenne felfedni e kövületek inkognitóját, ha nem volnék mérhetetlenül kajás! De az vagyok, így az egyetlen mozgóra mozdulok: könnyelmű árnyékomra! Magamat nyeldesem.
De legalább gonddal…
Alakom köré nyálkerítést kerítek, bimbós ujjaimmal a porszemeket összetapasztom, bekombinálok átlagfényt, átlagszelet. Árnyékom az étel, én vagyok a tányér… Hosszú ideig tart ez, nem könnyedén távoznak a percek. MAGAMRA DOLGOZOM. Csak a munka csillapítja éhségemet. A nagy fűben elveszô eredmény: jelem.
Itt voltam.
Megtettem, amit lehetett. Szemem volt a hiányra: jóllaktam AHHOZ KÉPEST. Hihetôvé tettem a LÉGY szárnyát! Életem felét csak neki szenteltem, mint egy maga-bogarásza, amatôr…
Amatôr vagyok, mert másra nincs idôm.
“amíg folyik a té és tova
már itt van a tohonya gyilkos
nincs visszaút halottainkhoz
saját végeddel kérdelek” – miért nem dolgozol, fiam?
Amit te nem, majd elvégzik az ebek!
Házôrzô kuvaszok, éjnek idején, a nyakukon cipelve a láncot. Kreón kutyái. Sejted már, mi a dolgunk? Ezt Goethe tanácsos, vagy Mister Eliot elképzelni se tudta… Az urak távoztak a színrôl, Weimar is romba dôlt, mint Lisszabon; Alice B. Toklas már nem visz házat.
Minek üldögéljek a hamuban?
SEMMIREKELLÔNEK maradok itt, ha itt maradok!
Megyek, megyek…
De nem leszek DISSZIDENS. Nem adom át, ami az enyém! Ez a világ az enyém, Cibakházától a Moszkva térig. Arra vár, hogy LÁSSAM. Nem azért, hogy a Fônök velem hivatkozhasson, mint jó szívének élô bizonyítékával; de nem is azért, hogy az amerikai elnök public relation-jének erejét kétségbevonhatatlanná tegyem… Hanem azért, hogy ez az egész LÁTVA LEGYEN valaki által. Politizáljon a fütyülôm, legyen ELLENZÉKI – ha nem művész! Én nem akarok HATNI; itt, ahol ugyanarra megfelelô József Attila és Hofi Géza, sôt: kellô. Az, akihez én beszélek, unja az új magyar kultúrát. Cseresznyét csomagol az újságba. Ki se nyitja a tévét. Hallgat.
Béka vagyok, békáknak való az is, amit létrehozok….
Csináljatok vele, amit akartok.
*
De azért: “Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt / És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!” Sokat tanultam, míg kapcsolatunk végképp zátonyra futott: meg kell köszönni. Nélküled, Kádár elvtárs, már szakmabeli lennék; profilírozott homo sapiens…
Jaj, Cica, jaj neked. A mi történetünk megírásra érett.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje
el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu