1978. október 16-án, késô délután, a nyolcadik szavazáson a Sixtusi-kápolnában ülésezô konklávé – 111 kardinális – a lengyel Karol Wojtyla bíborost, Krakkó érsekét választotta pápává. A nemzetközi hírügynökségek azonnal világgá röpítették a rendkívüli hírt, hogy 1523 óta elsô ízben nem olasz fôpapot választottak Szent Péter örökébe, ráadásul a katolikus egyház új feje a vasfüggönyön túlról érkezik. Szerte a világban lázasan keresték az életrajzi adatokat Wojtyla bíborosról, aki a mindössze 33 napig hivatalban lévô elôdje tiszteletére a II. János Pál pápa nevet vette fel. A világközvélemény figyelme és érdeklôdése egy csapásra Lengyelország felé fordult. Nyugati filmes stábok tucatjai, újságírók százai utaztak lengyel földre, hogy bemutassák azt az országot, ahonnan az új pápa származik.
Karol Wojtyla Wadowicében született 1920-ban. A második világháború idején egyszerű fizikai munkásként dolgozott, s ezzel egyidejűleg elvégezte a földalatti egyetemet, valamint a papi szemináriumot, ezenkívül kapcsolatba került a titkos krakkói Rapszodikus Színházzal is (a színház 1945-tôl nyilvánosan működött tovább, mígnem a kommunista hatalom 1967-ben betiltotta és feloszlatta). 1946-ban szentelték pappá, 1946 és 1948 között filozófiát és teológiát hallgatott Olaszországban, Belgiumban és Franciaországban, 1949-tôl egy vidéki lengyel plébánián szolgált. Miután a krakkói Jagelló Egyetem Teológiai Karán doktori címet szerzett, elôadóként oktatott a krakkói Érseki Papi Szemináriumban (1953–78) és a Lublini Katolikus Egyetemen (1956–78). Ez utóbbi egyetemen professzor. Emellett Andrzej Jawien álnéven verseket, valamint drámákat írt (ezek 1980-ban kötetben is megjelentek Versek és drámák címmel, s drámáit is ettôl kezdve állítják színpadra). 1958-ban szentelték püspökké, 1962-tôl káptalan helynök Krakkóban, 1963-tól krakkói metropolita, Krakkó érseke, 1967-tôl bíboros. A filozófia doktora, számos teológiai és filozófiai értekezést írt, a Szeretet és felelôsség, a Személy és tett, valamint A megújulás alapjainál című teológiai művek szerzôje.
Pápává választásával nemcsak Wojtyla személyét érte hatalmas megtiszteltetés, hanem ez kijárt Stefan Wyszynski bíborosnak, Lengyelország prímásának is, aki 1948-tól a lengyel egyház fejeként, a kommunista hatalommal szembeni kitartó, de rugalmas ellenállás híveként megôrizte egyháza függetlenségét, s olyan erôt képviselt, amellyel a kommunista hatalomnak mindvégig számolnia kellett.
Wyszynski prímás sokakkal ellentétben a „minimalizmus” elvét vallotta, és nem akart „nagy háborút” indítani a kommunisták ellen a politika színterén. A viszony leginkább 1965–66-ban élezôdött ki, a kereszténység felvételének 1000 éves évfordulója kapcsán, amelyet a hatalom a társadalom laicizálására kívánt felhasználni. Ezt elôzte meg az a levél, amelyet lengyel püspökök – köztük Karol Wojtyla – intéztek a nyugatnémet püspökökhöz, s amelyben húsz évvel a második világháború befejezése után az Európát kettéválasztó vasfüggönyön próbáltak rést ütni. A jószomszédi kapcsolatok kiépítését javasolva párbeszédet kezdeményeztek a következô híres szavakkal: „Kezet nyújtunk Nektek, vagyis megbocsátunk, és Tôletek ugyanezt kérjük.” Gomulka casus bellinek tekintette a levelet, nem tudta megbocsátani az egyházi vezetôknek, hogy azok a kizárólag saját magának fenntartott területre merészkedtek. A prímásnak „büntetésképpen” nem adtak útlevelet, és az egész sajtóban erôteljes propagandakampány indult, amelynek során – természetesen sikertelenül – igyekeztek ellentétet szítani Wyszynski és Wojtyla krakkói érsek között. A lengyel egyházban ugyanis Wojtyla különös személyiségnek számított. Gomulka annak idején támogatta az ô jelölését a krakkói metropolita címre, mert azt remélte, hogy az ifjú, a modern katolicizmus iránt nyitott, a filozófia iránt érdeklôdô, egyben verseket író érsek természetes ellensúlyává válik az egyház tevékenységének politikai jelleget adó és az egyházat tekintélyével egyre nyilvánvalóbban a hatalomtól független erôként megôrzô Wyszynski prímásnak. Gomulka csalódott. Bár Wojtyla valóban nem volt politikus alkat, de már ekkor közeledett a politikai ellenzékhez, az 1970-es években pedig Krakkóban félhivatalos védnöke volt többek között az illegális Tudományos Tanfolyamok Társaságának, amelynek rendezvényeihez az egyház biztosította a termeket.
Amikor Gomulkát 1970 decemberében Edward Gierek követte a LEMP KB elsô titkári székében, a lélegzetvétel évei következtek az egyház számára, lehetôvé vált a további missziós működés normális feltételeinek megteremtése. Bár ekkor sem volt hiány feszültségekben és konfliktusokban, ezek nem váltak drasztikussá. Az új pártvezetés nem támadta Wyszynski prímást, lemondott a nyílt harcról. Az 1970-es megrázkódtatás után a normalizálódást tartották szem elôtt, jóllehet ezért a lehetô legalacsonyabb árat akarták fizetni. Gierek a Gomulka-féle daróc-szocializmust igyekezett fogyasztói szocializmussá átalakítani, ami persze csak nyugati hitelek nyakló nélküli felvételével sikerülhetett, miközben az egész országot eluralta a különbözô szintű pártapparátusok hihetetlen mértékű korrupciója. Kétségtelen, hogy a nemzetközi enyhülési politika is hozzájárult a megegyezés kereséséhez a Vatikánnal és a lengyel egyházzal. Elôsegítette ezt – különösen 1976 után – az egyre mélyülô gazdasági és társadalmi válság is, valamint a politikai ellenzék növekvô aktivitása. Ezen fenyegetô jelenségekre való tekintettel a pártvezetés kénytelen volt fenntartani a relatív jó viszonyt az egyházzal.
Gomulka 1970-es bukását követôen a lengyel Püspöki Kar visszafogott magatartást tanúsított. A prímás a kormányzó pártot a jog és a társadalmi igazságosság tiszteletére szólította fel, a munkásokhoz pedig felhívást intézett a rend és a nyugalom megôrzésére. Az a tény, hogy az egyház az 1970. decemberi tengermelléki sortüzek kiváltotta társadalmi feszültséget igyekezett a maga eszközeivel lecsendesíteni, és nem óhajtotta a pártvezetés nehéz helyzetét a saját céljaira kihasználni, magában hordozta annak lehetôségét is, hogy javulni fog az egyház és az állam viszonya. Gierek és csapata igyekezett kiaknázni Wyszynski prímás és a Püspöki Kar hatalmas erkölcsi tekintélyét a társadalmi nyugtalanság csillapítására. Éppen ezért – az alsóbb szintű kisebb zaklatások ellenére – a központi vezetés megbékélô gesztusokat tett az egyház felé.
Az Edward Gierek-féle új vezetés megelégedéssel fogadta a Püspöki Kar 1971. júniusi állásfoglalását, amelyben leszögezték, hogy: „az egyház nem kíván politikai ellenzéket létrehozni”, „nem mozgósítja a társadalmi erôket az alkotmányban is rögzített rendszer ellen”, a „Püspöki Kar nem óhajt a politikai vezetô szerepében fellépni (a politikai kérdések ugyanis az állampolgárokra és a világi hatalomra tartoznak)”, „nem kérdôjelezi meg a kormány által kötött szövetségi rendszert”; „a Püspöki Kar nem kíván és nem is fog támogatást nyújtani egyetlen politikai pártnak vagy csoportosulásnak sem, ellenben együtt kíván működni a hatalommal mindazokban a kérdésekben, amelyek az ország fejlôdését, a nemzet és az állam javát, különösen pedig erkölcsi javát szolgálják”. Ezzel egyidejűleg megfogalmazták azt is, hogy „a normalizáció folyamata viszont feltétlenül kívánatossá teszi, hogy az állam a katolikus egyházat ismerje el közjogi alapon álló jogi személynek és a kánonjog által irányított társadalmi szervezetnek, mert ez garantálná azt, hogy az egyház tevékenységét szabadon folytathassa”. Szintén javasolták a Vallásügyi Hivatal hatáskörének csökkentését, ezenkívül követelték, hogy a hatalom ne gátolja a világi szervezetek fejlôdését, megszólalhasson az egyház a tömegkommunikációs eszközökben, engedélyezzék az iskolai hitoktatást, és az állam ne hátráltassa a szakrális építkezést. S noha a hatalom a követelések teljesítésére nem volt hajlandó, az egyházi tevékenység szabad gyakorlása mégis megvalósult, és ez önmagában is nagy elôrelépést jelentett a Gomulka-korszakhoz képest.
Az egyház külön kezelte az államot, mint a lét változó, sôt elmúló formáját, és a nemzetet, amelyet állandónak tekintett. A nemzet ilyetén értelmezésébôl kiindulva a Püspöki Kar a társadalom figyelmét mindenekelôtt az örök társadalmi és etikai értékek felé irányította, és több ízben követeléseket fogalmazott meg a társadalmi élet, a kultúra, a nevelés kapcsán, és a mindenkit megilletô jogok biztosítását szorgalmazta. Ennek jegyében a társadalmi problémák meglehetôsen gyakran és sokkal gyakrabban jelentek meg, mint a korábbi évtizedben. A prímás beszédeiben rendszeresen foglalkozott az ember és a társadalom, valamint az ember és a közgazdaság viszonyával, határozottan kiállt az egyén mindenekelôtt való jogai, a vallás- és szólásszabadság mellett, amelyek a kulturális, társadalmi és politikai élet gazdagságát alkotják. Ellenezte a fogyasztói kultúrát, a hedonizmust és a nemzeti hagyományok követésére hívott fel.
A lengyel katolikus egyház az 1970-es években is a legerôsebbek közé tartozott Európában. A lengyelek hatalmas többsége, azon belül is a hívôk óriási hányada, egészen pontosan 93,4 százaléka vallotta magát római katolikusnak. 1977-ben a lengyel egyház kötelékébe a 27 egyházmegyében 77 püspök – köztük két kardinális és két érsek –, 19 456 pap, 102 nôi rendben – 2449 rendházban – 27 646 apáca és 42 férfi rendben közel nyolcezer szerzetes tartozott, s szerte az országban megközelítôleg 7000 plébánia, 9982 templom és több mint 4000 kápolna volt. Az egyház kilenc középiskolával, 11 alsó és 46 felsôbb szemináriummal rendelkezett, ezekben közel 5000 papnövendék tanult, ezenkívül csaknem másfél ezren jártak a Katolikus Teológiai Akadémiára, és 2450 hallgató tanult a Lublini Katolikus Egyetemen, amely az egyetlen ilyen jellegű intézmény volt a kommunista országokban. Belsô viszonyait tekintve a lengyel egyház a legegységesebbek közé tartozott. Wyszynski prímás tekintélyét és irányítását senki sem vonta kétségbe. Nem történtek szakadások, nem voltak a papságon belüli tiltakozó mozgalmak, amelyek több nyugati országban is elôfordultak. Más európai katolikus egyházakkal egybevetve a lengyel konzervatívnak számított, a II. vatikáni zsinat által hozott változtatások csak lassan, részlegesen és némi ellenállás mellett valósultak meg. Ez többek között a fenyegetettség érzésébôl, a kommunista hatalommal szembeni és az állam által szorgalmazott laicizáció elleni védekezés szükségességébôl következett.
A prímás az 1970 utáni vezetést jobbnak ítélte, mint a korábbit, Giereket tisztelte, és bízott jóindulatában. Szinte teljesen megszűnt az egyház nyilvános zaklatása – amely amúgy is ritkábbá vált 1967 óta. A megelôzô évtizedekben a hatalom igyekezett megakadályozni új templomok építését. A hatalmas új lakónegyedek általában nem rendelkeztek templommal. 1967 és 1970 között a püspöki kúriák több mint 400 templom és kápolna építésére nyújtottak be kérelmet, de 1968-ban csak tíz, 1969-ben és 1970-ben csak négy-négy építésére kaptak engedélyt. 1971-ben enyhülés következett be ezen a területen is: 28 templom építéséhez lehetett hozzákezdeni. Viszont az engedély nélküli templomokat és kápolnákat továbbra is lerombolták, csakúgy, mint Gomulka idején.
A pártvezetés igyekezett fenntartani az ateista társadalmi modellt, Gierek Lengyelországában azonban nem szerveztek olyan vallásellenes akciókat, mint a Szovjetunióban. A LEMP vezetôi alkalomadtán még a hívô ember jogairól is említést tettek, de az iskolákban, az ifjúsági szervezeteknél, a hadseregben, az üzemekben, az állami tömegtájékoztatási eszközökben, sôt még a börtönökben is a világi jelleg volt a kötelezô. Ezekre a helyekre nem engedték be a papokat, szó sem lehetett nyilvános misékrôl vagy az egyház missziós és vallási jelentôségének pozitívumairól szóló vitákról. Az emberek nehezen értették, miért nem lehet misét tartani a kórházakban vagy a börtönökben. A LEMP-ben, a rendôrségen és a hadseregen belül kötelezôen elôírták az ateista magatartást. Hivatalosan nem tűrték meg a vallásukat gyakorlókat, vagy azokat, akik templomi esküvôt tartottak, de egyre gyakrabban szemet hunytak efölött. Egy 1978-as felmérés szerint a LEMP tagjainak mindössze 27,4 százaléka vallotta magát ateistának, s a megkérdezettek egynegyede rendszeresen járt templomba.
A fiatalok nagy része számára az egyház olyan intézmény volt, ahol önazonosságuk megerôsítését kapták meg. Sok kitűnô papnak köszönhetôen a templom a lelki gondozás, a kulturális hagyományok és társadalmi összetartozás hiteles helye is lett. Egyre gyarapodott – a hatalom ellenkezése ellenére – az ifjúsági katolikus csoportok száma. Ezek közé tartozott a „Hordó” katolikus egyetemi csoport is, amelynek gondozását Karol Wojtyla bíboros látta el. Az egyház ifjúsági körökben gyakorolt aktivitása nagyon hatásosnak bizonyult: ezáltal maga az egyház is megfiatalodott, és megváltozott a vallásos hit átélésének formája, sajátos hangulatot nyertek a zarándoklatok. 1979-ben a czestochowai Jasna Górát – a pálos kolostort, ahol a híres Fekete Madonna-kegyképet ôrzik – több mint hatmillió zarándok kereste fel.
Az egyház az 1970–es években a korábbinál nagyobb figyelmet fordított a történelemre és a kultúrára, az évtized második felében rendszeresen megrendezték a Keresztény Kultúra Hetét, amely fontos kapcsot jelentett azokkal az alkotókkal, akik nem voltak vallásosak. Széles körű felolvasómozgalom alakult ki, a plébániák termeiben olyan ellenzéki újságírók, írók és tudósok tartottak elôadásokat, akiket rossz szemmel nézett a hatalom. A hívek már nem lepôdtek meg azon, hogy Antoni Slonimski és Czeslaw Milosz verseit szavalják a szentélyben. Ezt maga Wyszynski prímás hagyta jóvá, amikor 1977 májusában bevezetôt mondott Mieczyslaw Jastrun és Wiktor Woroszylski költôi estje elôtt. Utóbbi a cenzúra alól kibújó Zapis című folyóirat egyik szervezôje és az „új” lelkes népszerűsítôje volt az ötvenes évek elején. „Nem veszhet el a szó” – mondta a prímás.
Az egyház egyre nyitottabb lett a dialógusra a kétkedôkkel és az ateistákkal. Ezt a dialógust többek között a Tygodnik Powszechny című katolikus hetilap kezdeményezte, amelynek 1957-tôl állandó szerzôi közé tartozott Wojtyla is, aki a lap révén kapcsolatba került az antikommunista értelmiségi-ellenzéki körökkel, de összességében is egyre erôteljesebb lett a közeledés a baloldali, általában nem hívô politikai ellenzék és az egyház között.
A párt- és állami szervek egyházhoz való viszonyát sajátos skizofrénia jellemezte. Egyrészt azt hirdették, hogy „a Püspöki Kar reakciós része a legfôbb szervezett antiszocialista erô országunkban, a rendszerellenes mozgalmak egyesülésének egyfajta központja”. Nem történt intézkedés annak érdekében sem, hogy enyhítsék a papság belbiztonsági ellenôrzését. Ellenkezôleg: a Belügyminisztériumban létrehozták a IV. ügyosztályt, amely 1973-ra mintegy 900 funkcionáriust alkalmazott a központban és vidéken, de bôvítették az ügynöki hálózatot is. Ez az ügyosztály és alegységei nemcsak a papok és a püspökök szemmel tartásával, de például a vallási ünnepségek és zarándoklatok megzavarásával is foglalkozott. Elemezték a püspökök prédikációit, és havonta jelentéseket írtak a „negatív társadalmi és politikai elemeket tartalmazó” kijelentésekrôl. Megpróbáltak viszályt szítani a püspökök között is. Különösen veszélyesnek tartották Wojtyla bíborost és Ignacy Tokarczuk przemysli püspököt. Az ügyosztályon kiépítették az egyház „dezintegrálásának” szervezeti rendszerét. Az ez irányú tevékenységrôl 1978–79-re készített, az ügyosztály vezetése által jóváhagyott munkaterv többek között elôirányozta, hogy „konfliktust kell provokálni a püspökök között”, valamint el kell mélyíteni az ellentéteket Wojtyla bíboros és a prímás között (amely ellentétek mellesleg nem is léteztek), „hangsúlyt kell helyezni a lengyel egyház részérôl a németek irányában tanúsított megbékélési gesztusok lejáratására, és megakadályozni az egyház terjeszkedését az ifjúság körében”. Másrészt azonban a LEMP igyekezett, hogy ne provokáljon konfliktusokat az egyházzal, sôt egy-egy alkalommal engedményekre is hajlandó volt. 1974-ben felvették a hivatalos diplomáciai kapcsolatot a Vatikánnal, amit korábban Wyszynski prímás helyzetének gyengítésére terveztek felhasználni. E diplomáciai akció során egyébként 1946–47 óta elôször tettek kísérletet arra, hogy a lengyel egyház és a püspökök közvetítése nélkül lépjenek kapcsolatba a Vatikánnal, de ezúttal sem jártak sikerrel. Gierek és csapata mindazonáltal úgy vélte, hogy Wyszynski a legjobb a szóba jöhetô prímások közül, és amikor 1976-ban betöltötte 75. életévét, a pártvezetés kifejezte azon óhaját, hogy továbbra is lássa el hivatalát. 1977 októberében Wyszynski prímás figyelmeztette Giereket, hogy az ország katasztrófa felé tart, de ez pusztába kiáltott szó maradt.
A LEMP egyházügyi politikájának csúcsát jelentette, amikor 1977 decemberében VI. Pál pápa kihallgatáson fogadta Giereket, az akkor (nem véletlenül) a Vatikánban tartózkodó Wyszynski prímás pedig részt vett a Lengyel Népköztársaság nagykövetségén tartott hivatalos fogadáson.
1978 elején az egyház újfent megismételte addig sem teljesített követeléseit: kapja meg a közjogi státust, engedjék megjelenni a médiumokban, és ne akadályozzák missziós tevékenységét. A hatalomnak természetesen egyáltalán nem állt szándékában a fenti követeléseket teljesíteni, mire Wyszynski prímás válaszlevelet intézett az illetékes miniszterhez, amelyben védelmébe vette a lengyelek állampolgári jogait és a Tudományos Tanfolyamok Társaságához hasonló független társadalmi kezdeményezések létjogosultságát, megállapítván, hogy „a demokratikus rendszer számára ártalmas a rendôrség és a titkosügynökök” egyre fokozódó beavatkozása. Összességében a kommunista hatalom képtelen volt arra, hogy az egyházat saját céljáira használja fel. A prímás és a Püspöki Kar ugyanis rendkívül nagy tapasztalattal rendelkezett már, hogyan kell a rezsim mechanizmusa által fenyegetett értékeket fenntartani a társadalom körében. Így végsô soron tartóssá vált a két fél közötti patthelyzet, hiszen egyikôjük sem szánta rá magát radikális lépésekre, a prímás nem szólított fel engedetlenségre, Gierek pedig nem rendelt el letartóztatásokat, annak ellenére, hogy a hatalmi apparátusban, különösen a Belügyminisztériumban jó néhányan szorgalmazták, hogy vessenek véget a „puha” politikának. Lényegében mindkét fél számára kielégítô volt ez az állapot. A hatalom elnézett, sôt néha jó szemmel nézett olyan kezdeményezéseket, mint a lengyel Püspöki Kar népes küldöttségének látogatása az NSZK-ban (1978. szeptember 20–25. között; a delegációt Wyszynski prímás vezette, s tagja volt Wojtyla bíboros is). Ez Gomulka idejében elképzelhetetlen lett volna. Elvégre Németország volt a legfôbb hitelforrás.
Noha számos nehézségbe ütköztek a szakrális építkezések, ezen a téren mégis látszottak az eredmények: új építményeket emeltek, valamint felújították a régieket. 1971 és 1976 között 365 szakrális építmény építésére adtak engedélyt, miközben 1946-tól 1970-ig csupán 359-re. Sok plébániaépületet építettek, a plébánosok jelentôs részét gépkocsival látták el. Mindez az egyház munkakörülményeinek javítását szolgálta, ugyanakkor általában fokozta a papok ellenérzését a hatalommal való ütközésre. A papok többsége amúgy is igyekezett távol tartani magát a társadalmi és politikai konfliktusoktól. Az egyházi vezetés viszont nem akadályozta az ellenzéki papok tevékenységét. Sôt Wyszynski prímás az 1976. júniusi, radomi és ursusi, brutálisan elfojtott munkásmegmozdulások után már júliusban fellépett a megtorlásnak kitett munkások védelmében, a Püspöki Kar pedig szeptemberben felhívást tett közzé, amelyben a megtorlás beszüntetését és az elítéltek számára amnesztiát követelt. Ezt a felhívást többször megismételték, míg végül februárban, majd júliusban a hatalom amnesztiában részesítette az egy évvel korábbi megmozdulásokban való részvétel miatt elítélt munkásokat. A Püspöki Kar meglehetôsen jól ismerte a – többek között Jacek Kuron vezette – ellenzéki Munkásvédô Bizottság (KOR) működését és akcióit. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy a KOR által megfogalmazott felhívások, petíciók, fontos állásfoglalások másolatát megküldték Lengyelország prímásának. Ez annak tulajdonítható, hogy Wyszynski prímást tartották – nem csak ôk! – Lengyelország legnagyobb erkölcsi és társadalmi tekintélyének. S jóllehet a Püspöki Kar bizonyos távolságról szemlélte a demokratikus ellenzék tevékenységét, mindazonáltal nem értett egyet a vele szemben alkalmazott represszióval, és általában kiemelte az állampolgári és nemzeti jogok tiszteletben tartásának szükségességét. Egyáltalán nem véletlen, hogy az ellenzék által szervezett három éhségsztrájkra egyházi épületekben került sor, a hivatalos sajtóban való publikálástól eltiltott szerzôk pedig nyilvános felolvasóesteket tarthattak a plébániákon és a templomokban.
Ebbe a helyzetbe robbant be a váratlan hír 1978. október 16-án: Karol Wojtyla bíborost választották pápává. Kevés lengyel hallhatta a helyszínen, amikor 18.35-kor a Szent Péter-bazilika elôtti téren hivatalosan bejelentették, hogy a római katolikus egyháznak új feje van a krakkói kardinális személyében, aki a II. János Pál nevet vette fel. Szintén kevés lengyelnek adatott meg meghallgatni a pápa elsô szavait, amelyet a Szent Péter téren a tiszteletére összegyűlt tömegnek mondott: egy „távoli országból érkezett”, amely azért mindig hűséges volt az egyházhoz és Krisztushoz. A hír mindazonáltal villámgyorsan terjedt, s este hét óra körül a Visztula mentén is értesültek a meglepô, de rendkívül örömteli eseményrôl. Lengyelországban az emberek elsöprô többsége úgy gondolta, hogy a meggyötört Lengyelországnak kijárt a történelem mosolya. Krakkóban az utcákra tódultak az emberek, az ifjúság felvonulásokat szervezett, nemzetiszínű zászlókat vittek, egyházi dalokat énekeltek, ismeretlenül is egymást ölelgették, és a templomokban hálaadó miséket tartottak. A lengyelek úgy érezték, hogy ez a választás megerôsíti saját erkölcsi értékeiket, alátámasztja kapcsolódásukat a nyugati kultúrához, s áttöri azt a falat, amellyel a kommunista rendszer 1945-tôl megpróbálta elszigetelni Lengyelországot Európa másik felétôl. Elragadtatással nézték a pápát, és hallgatták szavait, a lengyelek milliói az új idôk jeleként fogták fel a pápaválasztás eredményét.
Wojtyla kardinális pápává választása valóban világszenzációt jelentett. Pillanatok alatt nagyot nôtt a lengyel egyház presztízse, Wyszynski pedig az „Ezredév Prímása” lett. A világ hírügynökségei, amellett hogy megjegyezték, II. János Pál 455 év óta az elsô nem olasz pápa, megemlítették azt is, hogy egy kommunista országból származik, amelyben a kommunista rezsim immár 35 éve folytatja harcát a vallás és az egyház ellen, de mégis: a katolicizmus a nemzet többsége számára az egyetlen éltetô lelki erô maradt. Emlékeztettek a meg nem alkuvó, de a kommunista erôszaknak a barátai és ellenségei által egyaránt kitett ország legújabb kori történetére. Az amerikai Newsweek magazin azt írta, hogy ez a választás az európai kulturális egységet szimbolizálja a második világháború után mesterségesen megosztott kontinensen, s leszögezte: a kommunisták vereséget szenvedtek azon kísérletükben, hogy egy rendôrállamot kényszerítsenek rá a lengyelekre. Ehhez a lap hozzátette, hogy az új, mélyen átélt vallási lelkület, amelyet II. János Pál hordoz, véget vet az erôszakkal történô haladás álságos ábrándjának.
A meglepetéstôl megrökönyödött és elképedt lengyel kommunista hatalom gyorsan úgy döntött, hogy lenyeli a keserű pirulát, és jó képet vág a dologhoz, ugyanakkor Gierek és csapata megértette, hogy immár végérvényesen kicsúszott a kezükbôl a lengyelek lelkének irányítása, s lesz még elég bajuk ebbôl. A pártvezetés félelme hamarosan igazolódott, mert a lengyel pápa védôernyôt tartott az egész lengyel egyház fölé, amely végérvényesen önálló hatalmi tényezôvé vált, és ez a védôernyô bizonyos mértékig óvta az ellenzéket is, mégpedig nem csak azt a részét, amely deklarálta szoros kötôdését az egyházhoz. (Ettôl függetlenül a szélesebb pártvezetés egynémely tagját valóban spontán büszkeséggel töltötte el a nagy honfitárs sikere: a pápaválasztás napján a varsói magyar nagykövet éppen vacsorán látta vendégül a LEMP KB két tagját, akik a hír hallatán felpattantak, és boldogan összeölelkeztek.) A pápának még megválasztása napján küldött üdvözlô táviratban Gierek, Piotr Jaroszewicz miniszterelnök és Henryk Jablonski, az Államtanács elnöke kijelentették, hogy a konklávé döntése „Lengyelországot megelégedéssel töltötte el”, mivel a pápai trónon „a saját szocialista hazájának nagyságát és jólétét építô nemzet fia” foglal mostantól helyet. A hivatalos propagandában komikusan azt sugallták, hogy a választás tulajdonképpen „a Lengyel Népköztársaságban épülô szocializmus fejlôdésének eredménye, a vallásszabadság létezésének, valamint a népi Lengyelország jelentôségének bizonyítéka”. Persze a lengyel vezetôk így is raportra mentek Leonyid Brezsnyevhez, aki dühösen kért tôlük magyarázatot arra, miként lehetséges az, hogy a szocialista Lengyelországból kerül ki az új pápa.
II. János Pál beiktatását – a pártvezetés beleegyezése nyomán – a lengyel televízió élô egyenes adásban közvetítette (ez volt az elsô eset, hogy vallási eseményt műsorra tűztek), a ceremónián pedig a Lengyel Népköztársaságot Jablonski képviselte, akit másnap külön kihallgatáson fogadott a pápa. A beiktatási szertartáson a kardinálisok tiszteletadásakor megható jelenet játszódott le II. János Pál és Wyszynski között, amikor a térdeplô prímás mellé letérdepelt a pápa is, és úgy ölelte ôt meg. „Nem lennék most lengyel pápa – mondta a prímásnak egy nappal késôbb –, ha nem lett volna a börtöntôl és a szenvedésektôl sem megriadó hited.”
A lengyel vezetés nem térhetett ki II. János Pál azon természetes óhaja elôl, hogy szeretné hazáját mihamarabb meglátogatni. Ez fôként azért aggasztotta ôket, mert valószínűnek látszott, hogy a pápa és a lengyelek közötti dialógushoz nem lesz szükség a hatalomra. Emellett tisztában voltak azzal is, hogy a látogatás meg fogja mutatni az egyház erejét. Mégsem mondhattak nemet, sôt hozzájárultak ahhoz, hogy a lengyel televízió élôben tudósítson a pápa által celebrált misék némelyikérôl.
II. János Pál eredetileg 1979. május elején, Szent Szaniszló mártírhalálának 900. évfordulóján kívánta hazáját felkeresni. Giereknek és csapatának azonban szerfelett kényelmetlen volt ez az idôzítés, hiszen Szaniszló püspököt azért ölette meg annak idején az uralkodó, mert meg merte mondani neki az igazat, és Wyszynski prímás a májusi évfordulókon gyakran emlékeztette a kommunista hatalmat hibáira és despotizmusára. Így a pápai látogatásra végül is egy hónappal késôbb került sor. Amikor június 2-án a pápai repülôgép leszállt a varsói repülôtéren, a szó szoros értelmében kezdetét vette a Szabadság Hete. Az utcákon, ahol a „pápa-mobil” elhajtott, emberek milliói álltak sorfalat. Az útvonalat teleszórták virággal, a tömeg tapsolt és éljenzett. A rendszerint ingerlékeny és agresszív rendôrök udvariasak és kedvesek lettek. A rendet fôként az egyház által szervezett pápa-ôrök tartották fenn, akik a plébániákon dolgozók, a cserkészek és az egyetemisták közül verbuválódtak. A mindennapok nehézségeitôl kimerült átlag lengyelek, akik általában makacsok, készek a kisebb csetepatékra és vitákra, most felderültek, egyetértettek, fegyelmezettek voltak. A pápai misék milliós tömegében az emberek egymásra találtak. Ez a társadalmi szolidaritás és az önkéntes fegyelmezettség csodája volt.
A szunnyadó állapotban lévô, atomizált társadalom hirtelen megérezte egységét, felfedezte saját értékeit, és a pápa személyében azonosulásra alkalmas jelképet talált, egy hatalmas tekintéllyel rendelkezô személyiséget. Mindez egy év múlva kézzelfoghatóan is kiderült.
A pápa a lengyeleknek a nemzeti hagyományok, a büszkeség érzését adta át, megérintette ôket saját spontaneitásával, optimizmusával. Gyakran tréfált, az állami ünnepségek merevségétôl teljesen eltérô hangulatot varázsolt. Optimizmussal és lelki erôvel kívánta felvértezni honfitársait. Látogatásakor a pápa saját tekintélyével emlékeztetett arra, hogy a lengyelek házigazdái saját hazájuknak, hogy olyan alanyisággal rendelkeznek, amelyet senki sem vehet el tôlük, és felelôsséggel, amely alól senki sem mentesítheti ôket. 30 év után a lengyelek elôször döbbenhettek rá, hogy ôk – Lengyelország. Nem a hatalom, nem a személytelen hivatalok, nem a brutális rendôrség, nem az elfogult és felülrôl irányított bíróságok. Lengyelország egyenlô a lengyelekkel, a lengyel társadalommal.
A hatalom a látogatás alatt teljesen tanácstalannak tűnt. Látszólag szívélyesen fogadták II. János Pált, a pápa találkozott Gierekkel is, a párt- és állami vezetôk megadták a kellô tiszteletet, láthatólag ki akarták használni, hogy megjelenhetnek – mint mondták – a „nagy honfitárs” oldalán. Ugyanakkor a rendszer valódi önteltségét, rövidlátását és félelmét az a durva manipuláció tette nyilvánvalóvá, ahogy a lengyel televízió az eseményekrôl beszámolt. Megpróbálták csökkenteni a gyôztes pápai látogatás hatását, és mindenekelôtt titokban tartani az elragadtatott tömeg nagyságát. Ezért precízen működtették a propagandagépezetet, szigorúan szabályozták a tudósításokat, a televíziós közvetítésekbôl „kivágták” a tömegeket, és a tv-nézôk figyelmét a papokra, apácákra és idôsebb asszonyokra irányították, miközben a Szentatyával való találkozásra csaknem az egész nemzet elment: a fiatalok, a munkások, a parasztok, az értelmiség (rendkívüli tapasztalatot merítvén ebbôl, amit a késôbbi években kamatoztattak). Jelentéktelen mellékjelenségeket egyenértékűként tálaltak a pápai vizittel, és erôltetett párhuzamokot eszeltek ki. Például Gierek „spontánul” ellátogatott egy varsói nehézipari üzembe, ahol egy sörösüvegbôl ivott a munkásokkal. Mindenki tisztában volt az egyébként kizárólag szánalmat keltô és az amúgy is tendenciózus állami tömegtájékoztatást végképp hiteltelenné tévô manipulációval, aki csak jelen volt akár egyetlen rendezvényen is, márpedig ezeken óvatos becslések szerint is 8-10 millió ember fordult meg. A hamisítások nyomán világossá vált, hogy a „néphatalomnak” nincs közös nyelve a társadalommal, hogy ez a hatalom a brutális erôre és a primitív szokásokra támaszkodik.
A pápai látogatás által kiváltott közhangulatot érzékelve a hatalom még jobban bezárkózott saját világába, és még inkább elszigetelte magát a társadalomtól. Ez egészen odáig fajult, hogy a látogatás után öt héttel Gierek Lublinban felavatta Boleslaw Bierut, a „lengyel Rákosi” szobrát, mégpedig a „szocialista Lengyelország 35. évfordulója alkalmából”.
A „mi” és az „ôk” ellentéte világos és egyértelmű határvonallal választódott el. Amikor június 10-én a pápa visszatért Rómába, Lengyelországban az élet látszólag visszatért a normális kerékvágásba. II. János Pál személyének és szavainak hatása, illetve a pápai miséken részt vevô fegyelmezett tömeg kétségtelenül megváltoztatta az ország lelkiállapotát. A független társadalom újjáépítésének kísérlete évekig – de inkább évtizedekig – tartott, ezzel szemben az öntudatra ébredéshez elegendô volt ez a néhány rendkívüli júniusi nap 1979-ben. Sokan feltették maguknak a kérdést: milyen erôsen gyökereztek meg a társadalom tudatában a pápa szavai, és vajon lesz-e még folytatása a Szabadság Hetének? A válasz egy évvel késôbb érkezett.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje
el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu