Kilenc évvel ezelôtt Budapest sok tekintetben haldokló város képét mutatta. Teljesen elhanyagolt közművek, szinte ingyenes, ámde gyakorlatilag működésképtelen tömegközlekedés, leginkább roncstelepekre emlékeztetô ipari övezetek, fojtogató szmog, végeérhetetlen közlekedési dugók, egykor építészeti kuriózumnak számító, de már évtizedek óta omladozó lakóépületek. Az egyetlen „modernnek” tekinthetô fejlemény a 80-as években már rohamléptekkel terjedô gettósodás volt a város néhány, hajdan elôkelô polgári negyedében. Mindez a világ egyik legszebb fekvésű, gazdasági és kulturális értelemben regionális központnak számító fôvárosában. Budapest nem csak a tôke számára volt mindig is vonzó hely – már amikor engedték, hogy az legyen. Ez az egyetlen hely a régióban, ahol Eminescu, Caragiale, Musil, Andric´, Mroz·ek, Gombrowicz és Hrabal neve egyaránt ismerôsen cseng a „bennszülöttek” számára.
Budapest megrendült állapota hűen tükrözte a négy évtizedes diktatúra csôdjét. A szemmel is látható romlás közepette egyfelôl kiürült a kassza, a város eladósodott, másfelôl esztelen pazarlás folyt. Az 1990-es önkormányzati választásoknak, amelynek révén felállt az azóta is folyamatosan kormányzó liberális városvezetés, tágabb értelemben az volt a tétje, hogy az egykori demokratikus ellenzék által képviselt liberális modernizációs program kap-e esélyt arra, hogy megmutassa: járható és erkölcsileg is elfogadható kivezetô utat kínál a válságból. A politikai ellentábor mérsékelt része (az ellentábor szélsô szegmenseinek mélylélektani elemzésétôl most inkább eltekintek) azóta is azt hangoztatja: lehet, hogy a szabadelvűség szép dolog, de nem itt. Lehet, hogy bevált a „fejlett” Nyugaton (mintha Maróthy elvtársat hallanánk!), de az elmaradott, történelmi viharoktól sújtott kelet-közép-európai térségben nem működôképes, elviselhetetlen terheket ró a hátrányos helyzetűekre, növeli a társadalmi különbségeket, stb. Engem személy szerint mindig zavart az a kishitűség és az itt élô emberek lekicsinylése, ami ezekbôl a nézetekbôl árad. És azt hiszem, az elmúlt nyolc esztendô meggyôzôen bizonyította, hogy azoknak, akik inkább megrettentek a szabadságtól, mintsem élni akartak volna vele, nem volt igazuk. A szabadelvű modernizációs program sikeres, és Budapest jócskán lefaragott az európai világvárosokkal szembeni hátrányából. Ma Budapest akár az életminôség, akár a szakmai elôrejutás terén nem sokkal rosszabb kilátásokkal kecsegtet, mint Bécs, London vagy Párizs.
Idén nyáron nyugati befektetôk egy csoportját fogadtam, akik azzal a furcsa kéréssel álltak elô, hogy szeretnének felrándulni a budai hegyekbe. No nem piknikezés céljából, hanem azért, hogy felülrôl tekintsék meg a várost. A befektetési kilátások mérlegeléséhez egyszerű módszert választottak: megszámolták, hány toronydarut látnak. Az eredmény engem is meglepett. Noha legalább két tucat építkezésrôl magam sem tudtam, milyen munka folyik ott, ez egyáltalán nem hozott zavarba. Inkább arról gyôzött meg, hogy helyes úton járunk.
A szocializmus csôdje világossá tette, hogy ezen a tájon egyszer volt kutyavásár. A felülrôl tervezett, központi elosztáson alapuló modernizáció értelmetlen pazarlásba fúlt, és felélte a társadalom tartalékait. Ha akartuk, sem tudtuk volna folytatni azt, ami addig volt. Már csak azért sem, mert nem lett volna mibôl. Más útra léptünk. A politika és a várospolitika felhatalmazása és ambíciója nem lehet más, mint az, hogy lehetôséget adjon a polgároknak arra, hogy saját tehetségükbôl boldoguljanak. A politika nem terjedhet ezen túl, ez viszont alapvetô kötelessége.
A szó szoros értelmében alulról, a föld alatt kezdtünk építkezni. Ez nem volt olyan látványos, és gyakran komoly kényelmetlenséggel járt, de ma már látszik, hogy megérte. Rendbe tettük a közműveket, csatornákat, fejlesztettük az infrastruktúrát és a közlekedést. A jól kiszámított tömbrehabilitációs stratégiával sikerült megállítani és hosszú távon talán visszafordítani a gettósodás folyamatát. A szűkös forrásokat úgy csoportosítottuk, hogy a beruházások elôsegítsék a magántôke megtelepedését. A többi már úgyszólván magától megy. Mindeközben sikerült úgy konszolidálni a város anyagi helyzetét, hogy sem a nagy közüzemi vállalatok, sem a közszolgáltatások nem mentek csôdbe, és hatékony jövedelemkompenzációs rendszert alakítottunk ki a valóban rászorulók számára. Az adminisztrációs költségeket a felére szorítottuk vissza. A városvezetés tekintélyét nem kezdték ki korrupciós botrányok. A városnak nincsenek adósságai, sôt jelentôs tartalékaink vannak a program folytatására. És most már lassan feljöhetünk a felszínre.
A fanyalgók fejében nyilván felvetôdik a gondolat, hogy hát persze, Budapesten könnyű. Ez a város összehasonlíthatatlanul jobb adottságokkal rendelkezik, mint az ország többi része. Ez igaz. De azt igazán nem látom be, hogy ha van Magyarországnak egy Budapestje, amely mozdonyként húzhatja magával az országot a fejlett világba, akkor miért lenne méltányos és igazságos fejlôdésében visszafogni csak azért, mert más régiók lehetôségei korlátozottabbak. Hiába akarja Orbán Viktor Székesfehérvárt megtenni az ország spirituális fôvárosává, hiába akarja Latorcai János az esztergomi székesegyházat lélekben Budapestre telepíteni. Budapestet hosszú távon semmi sem menti meg attól, hogy nemcsak az ország, hanem a régió egyik központjává, húzóerejévé, virágzó világvárossá legyen. Ezt megakadályozni most már nem lehet, legfeljebb hátráltatni. A város és az ország, azaz mindannyiunk kárára. Október 18-án az dôl el: marad-e Magyarországon egy archimedesi pont, amelybôl végérvényesen az igazi polgárosodás és nyugatosodás irányába lendíthetjük tovább az országot. Megtakarítva magunknak azokat a kitérôket és dűlôutakat, amelyekre újabban a veterán baloldaliak és újsütetű ifjúkonzervatívok próbálnak téríteni bennünket. Csurkának igaza van: Budapest a liberális eszmék hídfôállása, a szabadelvű modernizáció zászlóshajója. Fôpolgármesterét a magyar választópolgárok egyötöde közvetlenül választja. A tét tehát nem kicsi.
Legfôbb riválisom, Latorcai képviselô úr egy tévévitában a minap kijelentette: az a jó, ha Budapest fôpolgármestere ugyanabból a politikai táborból való, mint a kormányzat. (Ezek szerint négy évvel ezelôtt, amikor ellenzékiként próbált legyôzni, rosszat akart a városnak.) Rövid kérdésre válaszolva ezt a megállapítását konkretizálta is. Tudniillik akkor lesz majd pénz. Túl azon, hogy ez a voltaképpen burkolt zsarolásnak is beillô kijelentés meghökkentô politikai kicsinyességrôl tanúskodik, sokat elárul arról is, hogy a jelenlegi „polgári” koalíció, vagy legalábbis egyes prominensei mit is értenek „polgár” alatt. Nagyjából azt, amit a kádárizmusban „szocialista embertípusként”, vagyis hajbókoló pártbürokrataként ismerhettünk meg. Aki „jóban van”, ismeri a dörgést, tudja, hová kell fordulni. Aki pénzért, befolyásért, megrendelésért állami hivatalokban kilincsel, aki „elintézi” a dolgokat. Nos, az én nyelvérzékem azt súgja, hogy ezt az embertípust a magyar nyelvben nem polgárnak, hanem talpnyalónak hívják. A polgár valami egészen más. Polgár az, aki tiszteletet parancsol, és kiáll a jogaiért. Aki nem függ „jótevôktôl”. Aki nem arra vár, hogy az állami újraelosztás morzsáival szúrják ki a szemét, hanem elvárja a politikustól és közhivatalnoktól egyaránt, hogy az adóforintjaiból tisztességgel munkálkodjon a köz javán, és segítse elô az emberek és szabad közösségeik önálló boldogulását. A polgár nem lesi a hatalmasok kegyeit. Ellenkezôleg: a pártpolitikus verseng a kegyeiért, a közhivatalnok pedig kiszolgálja. A polgár felelôsséget vállal önmagáért, és felelôsséget érez a közösségéért. A magam részérôl olyan Budapestnek szeretnék továbbra is az elsô számú választott hivatalnoka lenni, ahol a polgárok vannak többségben. És hiszem, hogy ôk vannak többségben.
Jó okunk van azt gondolni, hogy a sorait záró jobboldal nem egyszerűen kormányozni szeretné Budapestet, hanem inkább megleckéztetni. A miniszterelnök „szellemi ellenforradalomról” beszél, ami persze nehezen értelmezhetô, hiszen itt egy „forradalom” volt, az 1989–90-es rendszerváltás. Orbán Viktor talán mégsem azt akarja visszacsinálni. Fôtanácsadója, Boross Péter valamivel világosabban fogalmaz: a kriminalisztikai helyzetrôl szólva melegíti föl a „bűnös város” enyhén tiszti különítményes illatú szlogenjét, míg másutt „a kulturális élet SZDSZ-es dominanciájának megszüntetését” szorgalmazza. Ám aki a kriminalisztikát átideologizálja, hajlamos a kultúrát és az ideológiát is kriminalisztikailag kezelni. Nem gondolhatunk másra, mint arra, hogy ezen államférfiak a város megtisztításán, „szellemi ellenforradalmon” nem a köztisztaság javítását, nem is a bűnözés visszaszorítását, hanem az ártó liberális szellem kifüstölését értik. És bizonyára nem csak én emlékszem azokra az idôkre, amikor a kriminalisztika és az ideológia kézen fogva járôröztek.
Úgy látom, a szabadelvű értelmiség némi letargiával és közönnyel szemléli mindazt, ami az országban történik. Az SZDSZ koalíciós szereplése és választási kudarca talán magyarázhatja ezt a hangulatot, de dôreség azt gondolni, hogy az önsajnálat és önostorozás a másik oldalon megértésre talál. Kár lenne csak úgy odadobni azt is, ami még nem az övék. És azt is pontosan lehet tudni, hogy mi kell azoknak, akik a „polgári” koalíció szelíd békét sugárzó homlokzata mögött valamiféle paranoid revánsra vágyva gyülekeznek. Az Antall-kormány legelsô intézkedése 1990 nyarán az volt, hogy leváltották a hanglemezgyártó vállalat igazgatóját. Ez sok mindent elárult arról, hogy mi a fontos számukra, és melyik az a terep, ahol elég bátorságot éreznek magukban a cselekvésre. Négyéves kormányzásukra végig jellemzô volt, hogy amilyen gátlásosak voltak a szocializmus lebontásában, az örökség szanálásában a gazdaság és a társadalompolitika területein, egyre kínosabbá váló segédcsapatuk olyannyira gátlástalanul igyekezte bedarálni a sajtót és a kultúrát. Nem kell sokat találgatni, mi történne Budapest nemzetközi összehasonlításban is páratlanul gazdag színházi és zenei életével, ha a budai felsôközéposztály rasszista és antiszemita csoportjait megjelenítô flaszterpárt, a MIÉP képviselôje kerülne „helyzetbe”, akár fôpolgármester-helyettesi poszton, akár a kulturális bizottság elnökeként. A megalázott és kisemmizett magyarság páriái, akik – legalábbis a választási statisztikák szerint – végsô kétségbeesésükben nagy számban kényszerültek a Várhegy, a Pasarét és a Svábhegy lankáira menekülni, ezúttal is megpróbálnának rendet teremteni. Persze kiállításokat, rockkoncerteket, folyóiratokat többé nem lehet tollvonással megszüntetni. De nem biztos, hogy Latorcai fôpolgármestersége alatt lenne Diáksziget. Megrendszabályoznák a nemzetieskedô stílbe nem illeszkedô tömegkultúrát, nem támogatnák a „dekadens, kozmopolita” kísérleti filmet, képzôművészetet és irodalmat, és egy archaikus, provinciális eszménykép nevében üresen tátongó kriptává silányítanák a színházakat. Ahogyan tették ezt a Nemzeti Színházzal.
A MIÉP politikai támogatásáért már jó elôre posztot ígérô Kisgazdapárt alkotmányjogászának minapi cenzurális törvényjavaslatáról már ne is beszéljünk. A választások után sokan nem hitték el, hogy a Fidesz szövetséget köt azzal a Kisgazdapárttal, amelyet korábban maga is szélsôséges és szalonképtelen pártnak minôsített. Most ne higgyük azt, hogy ha a matematika úgy diktálja, nem köttetik újabb „történelmi” szövetség a MIÉP-pel.
Az utóbbi nyolc évben sikerült elkerülni, hogy a városháza az ideológiai és kultúrharc olyan meddôhányójává váljon, mint rosszabb pillanataiban az országos politika. A budapesti közgyűlésben nem volt „rótmanózás” és „busmanozás”. A magyar demokráciának is az tenne jót, ha nem a parlament néhány sajnálatos figurájának áporodott lózungjai visszhangoznának a fôvárosi közgyűlésben is, hanem fordítva: a városháza olykor heves vitákkal és konfliktusokkal tarkított, de mindvégig alapvetôen konstruktív atmoszférája nyerne teret a parlamentben. Bízom benne, hogy így lesz.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje
el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu