A MÉRNÖKÖK GÉNJE

"…nem az a kérdés, hogy mi történhet meg húsz vagy száz év múlva, hanem az, hogy egyáltalán mi képzelhetô el, és én nem hiszek holmi végleges megoldásban… bizonyos idô elteltével az >>emberfölötti ember<< is tökéletlen lénynek fogja látni magát, mivel az új technológia majd olyanokat is lehetôvé tesz a számára, amit mi még a fantázia megvalósíthatatlan játékának vélünk. Ma egy szimfónia, egy festmény vagy egy szobor megkomponálását tudatos szellemi erôfeszítés eredményének tekintjük. Az utód megkomponálása, az általunk kívánatosnak vélt testi és lelki tulajdonságok hangszerelésének gondolata azonban… förtelmes eretnekségnek számít. Ámde volt idô, amikor eretnekségnek tekintették a repülési kísérleteket, az emberi test tanulmányozását, a gépek építését is… Az ember nem változtathatja meg a világot, ha nem változtatja meg saját magát." ( Stanislaw Lem: Summa Technologiae)

Dougal Dixon angol paleontológus a hetvenes évek végén azt a kérdést tette fel magának, hogy vajon milyen volna a földi élôvilág ötvenmillió év múlva, ha az ember (mondjuk, valamiféle katasztrófa következtében) egyszerre csak eltûnne a színrôl. Az egyik, legalábbis elképzelhetô megoldást mindenki megtalálhatja az Élet az ember után címû könyvben, amiben Dixon egyfelôl megpróbálja figyelembe venni az olyan, biztosan bekövetkezô eseményeket, mint amilyen a kontinensvándorlás következtében megváltozó alakú földrészek, ¹ illetve az ennek eredményeként egymással kapcsolatba kerülô, mindeddig egymástól elzárt fajok egymásra hatása. Másfelôl pedig az efféle bizonyosságok mellett azért ott van a puszta lehetôség: a Dixon által, az evolúció szabályszerûségeit figyelembe véve, kizárólag papíron megkonstruált és a valóságban soha létre nem jövô és számunkra meglehetôsen különösnek tûnô fajok listája is.

A HOMOKCáPáTóL A FAJTERVEZéSIG

A vízi élethez tökéletesen alkalmazkodott békamajom (Natopithecus ranapes) és a vízi hangyász (Myrmevenarius amphibius), vagy hogy a másik végletet említsük, a sivatagban élô homokcápa (Psammonarus spp.), a fölösleges hôt a farkán keresztül szétsugárzó ernyôs güzü (Platycaudatus structor). Ezek az állatok paradox módon leginkább azért furcsák, mert nem léteznek, noha amennyiben kissé másként alakult volna az élôvilág fejlôdése, akár létre is jöhettek volna.

A hangsúly itt természetesen a lehetôségen, nem pedig a megvalósuláson van, hiszen attól, hogy egy adott faj kialakulhat, még semmi sem garantálja, hogy ki is fog alakulni. Még akkor sem, ha a fennálló helyzetben ez a faj alkalmazkodna a legjobban a körülményekhez. Az evolúció, miként számtalanszor elmondták már róla, vak, és a legcsekélyebb elôrelátás is hiányzik belôle. ²

Eddig a pontig jutva viszont bátran kijelenthetjük, hogy akkor majd megcsináljuk mi. Ha lehetséges, hogy valamelyik, ma élô állatból ötvenmillió év múlva kialakuljon a sivatagok homokjában vadászó homokcápa, ³ akkor végesen sok, megfelelôen megválasztott genetikai módosításból álló lépéssel mi eljuthatunk hozzá. A dolognak azon az elvi szinten, ahol most felvetjük, nincsen is semmi akadálya, és legfeljebb azt érdemes megkérdeznünk, hogy valóban ezt akarjuk-e. Valóban úgy gondoljuk-e, hogy a homokcápa rekonstrukciója a lehetô legjobb megoldás.

És ez azért lehet kérdés, mert az evolúció nyilvánvalóan nem azt a megoldást fogja választani a homokcápa esetében sem, ami a legjobban, hanem azt, ami elôször mûködik, tehát amennyiben Dixon a tökéletes élethûségre törekszik, az ô teremtménye sem lehet hibátlan. ⁴

Vagyis úgy tûnik, hogy ha nem "evolúciós", hanem "mérnöki logikával" dolgoznánk, akkor sokkal jobb konstrukciókat tudnánk létrehozni. De nem is kell ilyen messzire menni a példákért. Az emberen nagyon egyszerûen nagyon sokat lehetne javítani, és ez nem is meglepô, ugyanis "Az emberi test anatómiai jegyei - írja az evolúcióbiológus George C. Williams - zömmel nem a mai követelményekhez alkalmazkodnak, hanem a gerincesek fejlôdésében bekövetkezett változásokat tükrözik." Vagyis nem azért van például két pár végtagunk, mert ez ilyen vagy olyan okból kifolyólag elônyös lenne, hanem mert történetileg így alakult. Tehát hiába volna elônyösebb nem két, hanem három vagy több szemmel rendelkeznünk, ez egyszerûen nem fejlôdhetett ki. "Ha Newtonnak hat szeme lett volna, akkor talán félreugrott volna az alma elôl, és a nehézkedés törvényei helyett talán a lebegésével ajándékozott volna meg minket!" - gúnyolódik Williams testfelépítésünk esetlegességein; és erre tulajdonképpen minden oka meg is van. Hiszen példának okáért nem nehéz belátni, hogy mennyivel pontosabban meg tudnánk határozni egy hangforrás helyét, ha kettô helyett három fülünk lenne; azzal kapcsolatban pedig majd' mindenkinek vannak tapasztalatai, hogy a szájunkban található fogak mennyire nem felelnek meg mai céljainknak, és milyen hamar tönkremennek. Hogy a fájdalmas szülést már ne is említsük, és hogy arról se beszéljünk, hogy a lég- és a nyelôcsô bízvást sajátosnak nevezhetô kombinációja következtében évente néhány ezer ember megfullad, miután félrenyelt. ⁵

Vagyis igazán nem nehéz kiküszöbölendô hibákat találni már a jelenlegi körülmények között sem. Amennyiben pedig azon kezdünk tûnôdni, hogy mi lenne, ha az ember benépesítené a tengerek mélyét meg a világûrt is, akkor további problémákkal kell szembenéznünk. Ha valaki éveket akar eltölteni a teljes súlytalanság állapotában, annak a tudományos kaland mellett a csontritkulásra is fel kell készülnie. Illetve arra, hogy tegyen ellene valamit. Választhatja azt a megoldást, hogy mondjuk futószônyeget használ vagy az ûrkabint megforgatva "mesterséges gravitációt" hoz létre - és elképzelhetôek teljesen más megoldások is. A korábban már említett paleontológus, Dougal Dixon az Ember az ember után címû 1990-es könyvében azt próbálja meg felvázolni, hogy egy ilyen szituációban a gének korlátlan manipulációja milyen lehetôségeket adna az ember kezébe.

A gondolatmenete nyilvánvaló. Bár az emberrel kapcsolatban azt szokás kiemelni, hogy ahelyett, hogy a környezetéhez alkalmazkodna, mesterségesen megteremti magának a számára leginkább megfelelô környezetet, azért egyáltalán nem biztos, hogy mindig ez a legkifizetôdôbb megoldás. Bizonyos helyzetekben talán mégis egyszerûbb az embert alakítani a környezetéhez, és nem pedig fordítva. Mint a világûr esetében is. "A vacuumorph a génmérnökség végsô diadala" - mondja Dixon egy olyan teremtményrôl, ami alkalmas volna arra, hogy a teljes súlytalanság körülményei között éljen, és végezze a munkáját. A Homo caelestist szerves páncél védi a légüres tértôl meg az elemi részecskék záporától; mivel a világûrben nem terjed a hang, azért érintés útján, speciális bajuszszôrökkel kommunikál, és kívülrôl nézve nincsen benne semmi emberi. De tulajdonképpen nem is ezért említettem ezt a "csillagembert": nem a szellemes technikai megoldások miatt, hanem azért, mert miközben Dixon szemmel látható élvezettel merül el a részletekben, mintha az egyik leglényegesebb dologról elfelejtkezett volna: arról, hogy magának a génmanipulációnak is, de különösen az ember átalakításának nagyon is komoly érzelmi és etikai vonatkozásai vannak. A kérdés végsô soron az, hogy meddig mehetünk el ezen a téren, illetve hogy hozzáfoghatunk-e egyáltalán.

EGY SZéP, úJ VILáG BáRáNYAI

A klónozás - elvileg - roppant egyszerû dolog: egy, a teljes génkészletet tartalmazó testi sejtbôl nevelik fel ilyen vagy olyan módszerekkel az eredetivel megegyezô genetikai másolatot. A biológiai sokszorosítás ötlete már Aldous Huxley Szép, új világ ában is megtalálható, ahol a megtermékenyített petesejtet különbözô sugárzásoknak, alkoholos fürdôknek és egyebeknek teszik ki, hogy osztódásnak induljon, és ideális esetben nem kevesebb mint kilencvenhat, teljesen egyforma, egypetéjû (azaz azonos génkészlettel rendelkezô) iker jöhet létre belôle. ⁶ "Kilencvenhat teljesen azonos iker dolgozik kilencvenhat ugyanolyan gépen… - mondja a regényben a Belsô-londoni Keltetô és Kondicionáló Intézet igazgatója lelkesen. Ha… [a módszernek] nem lennének korlátai, az egész problémát meg tudnánk oldani." Mármint az emberiség minden gondját. Amihez már csak az kell, hogy a genetikailag azonos ikreket a lehetô legazonosabb körülmények között neveljék fel. Enélkül ugyanis, mint Huxley is felismerte, mit sem ér az egész.

A "szép, új világ" persze nem az a hely, ahol szívesen élnének az emberek, és ha az ott feltûnô "ikersokszorosítási" eljárás visszatetszést kelt, akkor még inkább azt kelthet sokakban a Huxley igazgatójának szavaival élve "végsô megoldás"-nak tekinthetô klónozás is. Ez esetben - ismét csak elvileg - tetszôlegesen nagy számú, egymással genetikailag megegyezô teremtményt lehet létrehozni. Ami lehet, hogy elsôre riasztóan hangzik, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy bár mindmáig vitatott, hogy milyen arányban befolyásolják az embert az öröklött tulajdonságok (jelen esetben a gének), illetve, hogy milyen szerepe van a személyiség kialakulásában a környezetnek és a tanulásnak, az azért kétségtelen, hogy bár két egypetéjû ikernek teljesen azonos a génkészlete, soha és senkinek nem jutna eszébe egymással teljesen azonosnak is tekinteni ôket - mint ahogy az ember klónozásával kapcsolatban például éppen errôl szoktak beszélni. Vagyis arról, hogy a klón mintha azonos volna az eredeti, a genetikai mintával szolgáló emberrel.

Úgyhogy most végezzünk el egy egyszerû gondolatkísérletet. Állítsunk egymás mellé egy ikerpárt (egypetéjû ikreket természetesen), valamint két, azonos életkorú és ugyanabból az egyedbôl származó klónt. Amennyiben nem tudjuk elôre, hogy melyik páros jött létre "természetes", és melyik "mesterséges" úton, úgy nem is fogjuk tudni eldönteni. És ezen a ponton mintha legalábbis kérdésessé válna, hogy valóban olyan nagy jelentôséget kell-e tulajdonítanunk ennek az egész kérdéskörnek. ⁷

Amire nyilvánvalóan az a válasz, hogy nem: a genetikai kód azonosságát végzetes hiba volna a személyiségek azonosságával összekeverni. Ám a helyzet ettôl még mindig nem válik olyan egyszerûvé, hogy egy vállrándítással elintézhetnénk az egész problémakört. A klónozás ugyanis lehetôséget teremthet arra is, hogy valaki (egy nagyon híres, nagyon gazdag vagy nagyon megszállott ember) számtalan másolatot készítsen magáról. ⁸

A kérdés minden korábbinál élesebben vetôdött fel 1997 elején, amikor Ian Wilmutnak 276 sikertelen kísérlet után, 277-edszerre végre sikerült egy bárányt klónoznia. A báránytól ugyanis már egyetlen lépés csak az emberig. Vagy inkább ugrás. Méghozzá nem is kicsi. De hát az állatkísérletekkel is éppen ez a helyzet: ami gyógyászati célokból a legtöbb ember szerint megengedhetô egy fehér egéren vagy patkányon, azt alkalmasint tilalmas az emberen is kipróbálni. "Erkölcsi szempontból egyáltalán nem mindegy - mondja a biológus Steve Greeg -, hogy bárányt klónozunk-e, vagy embert. A kérdés az, hogy játszhat-e az ember Istent?… Kérdés, hogy csak azért, mert képesek vagyunk megtenni valamit, meg is kell-e tennünk." Maga Wilmut, minden idôk leghíresebb bárányának, Dollynak a klónozója pedig az American Association for the Advancement of Science elôtt tartott beszédében kijelentette, hogy "Nem hinném, hogy bármely, általam ismert embriológus érdeklôdne az ember klónozása iránt… Osztom azt a… meggyôzôdést, hogy ezt a technikát nem volna szabad visszaélésre felhasználni… [soha] nem volna szabad elkészíteni egy élô ember másolatát."

És hogy még egy, az emberi klónozással szembehelyezkedô nézetet említsünk: a Vatikán szerint az ember klónozása "az Isten mindenhatóságának tragikus paródiája" lenne, hiszen "egy asszony saját anyja ikerhúga lehetne, nem volna biológiai apja, és a nagyapja leánya volna". Szó, ami szó, valóban groteszkül hangzó lehetôség. A vatikáni sajtóközlemény pedig már csak azért is figyelemre méltó, mert tökéletesen mutatja, hogy egyfelôl milyen nagy mértékben tekintjük természettôl adottnak és kikerülhetetlennek, sôt tulajdonképpen örökkévalónak azokat a biológiai törvényeket (például az apa + anya = gyermek képletet), melyek az evolúció során alakultak ki. Másfelôl pedig azt is, hogy ennek milyen nagy kulturális jelentôséget tulajdonítunk. És bár igaz, hogy ami például a két nem, a hím és a nôstény meglétét és az ivaros szaporodást illeti, ismertek az ennek az elônyösségét bizonyító számítások, emellett viszont azt is tudjuk, hogy egyáltalán nem minden földi faj követi ezt a modellt. Végsô soron akár odáig is el lehet menni, hogy feltegyük a kérdést: mik a lehetséges határok, és legfôképpen pedig: az embernek meddig kell ragaszkodnia (amúgy sok esetben nagyon is véletlenszerûen kialakult) biológiai örökségéhez. ⁹ És hogy fog történni, ha nem ezt teszi. Ezek azért tûnnek roppant aktuális kérdésnek, mert - ismét csak legalábbis elvileg - az emberiségnek immár mintha módjában állna elszakadni ettôl.

GéNMANIPULáCIó?

Jonathan Slack, a Bath University biológiaprofesszora még egy lépéssel tovább ment a klónozásnál, amikor genetikai manipulációkkal ¹⁰ fejetlen békaembriókat állított elô. Ezt természetesen bármilyen génkészleten meg lehet ismételni, akár az emberén is. "Ahelyett, hogy egy teljes embriót nevelnénk fel, azt genetikailag át lehet úgy programozni, hogy a teljes test azon részei [az agy és az idegrendszer] ne fejlôdjenek ki, melyekre nincsen szükségünk", nyilatkozta a professzor. Az így létrejövô teremtmény persze biztosan nem lesz embernek tekinthetô, és az is biztos, hogy hátborzongató perspektívákat nyit a szervkereskedelemben.

Ám akármilyen szélsôségesnek tûnjön is ez a példa, a génmanipuláció határai még csak nem is itt húzódnak. Feltételezvén, hogy valóban képesek vagyunk megfelelôen bánni a DNS-sel, lényegében túlléphetünk az evolúció által megvalósított megoldásokon, és az eddig létezô fajok mellett bármilyen fajt megteremthetünk, amely egyáltalán lehetséges, vagyis létezése nem mond ellent a természet törvényeinek.

Eközben persze ismét végigjárhatjuk azt a gondolatmenetet, amit a homokcápa esetében, és végül arra a következtetésre juthatunk, hogy miután ezek a teremtmények véges számú lépésben, egyszerû genetikai módosítással létrahozhatók volnának a már meglévô fajokból is, tulajdonképpen az "igaziakkal" egyenrangúak és adott esetben azoktól megkülönböztethetetlenek volnának. Sôt, van itt még valami. Méghozzá az, hogy a genetikai lehetôségeknek ebbôl a borges-i világkönyvtárából mindig a céljainknak leginkább megfelelôt választhatjuk. A gyorsabban futó, a jobb szaglású vagy éppen a több tejet adó és jobb húsú változatokat (hogy hirtelenjében néhány olyan szempontot említsünk, ami a fajnemesítôket is befolyásolni szokta).

Megint más kérdés persze, hogy éppen a génmanipuláció ténye miatt a legtöbb ember eredendôen fenntartással figyelné a dolgokat. A legtöbben ugyanis úgy érzik, hogy miközben a fajnemesítés az állattenyésztésben nagyon is rendjén való dolog (hiszen ki akarna sovány sertésekkel bajlódni), addig az, ha a génkészlet módosításával próbálunk eredményt elérni, legalábbis gyanakvásra adhat okot. Pedig a genetikai manipuláció és a tenyésztés szelekciója között azért szép számmal akadnak hasonlóságok. A genetikai manipuláció ugyanis "célzott evolúciónak" is tekinthetô, akárcsak az állattenyésztés, és elsô közelítésben mindössze annyiban tér el a tenyésztôk által nemzedékrôl nemzedékre, hosszú idôn át folytatott mesterséges kiválasztástól, hogy míg a génmérnökök közvetlenül az "okkal", a különbözô tulajdonságokat, testfelépítést stb. meghatározó génkészlettel foglalkoznak, addig az elôbbieknek nem kell, hogy akár a leghalványabb fogalmuk legyen az öröklôdés mögött álló mechanizmusokról. Elég, ha mindig azokat az állatokat tenyésztik tovább, amik a legközelebb állnak elképzeléseikhez. Ha olyan kutyát akarnak, ami könnyedén belefér a rókalyukba, akkor mindig a legalacsonyabb testfelépítésû, leghosszabb gerincû kutyát fogják választani, és egy idô múlva majd megjelenik mondjuk a tacskó.

A génmérnöknek nincsen szüksége számtalan, egymást követô nemzedékre, cserébe viszont szembe kell néznie a pleiotrópiával, vagyis azzal a ténnyel, hogy egyetlen gén is több, sôt olykor nagy számú jellegre gyakorolhat hatást. Vagyis az ember soha nem lehet benne biztos, hogy valóban azt (és csak azt) a változást kapja eredményül, mint amit akart. Másfelôl persze a hagyományos módszereknek is megvannak a maguk hátulütôi: a tacskónak túlságosan hosszú gerince miatt mindenféle mozgásszervi problémái lesznek; a mopszli meg a pekingi palotapincsi pedig túlságosan rövid orra miatt állandóan légzési problémákkal küszködik. De lehetne folytatni a sort azokkal a sertésekkel, amelyek már a saját súlyukat sem bírják el, az ember közremûködése nélkül gyümölcsöt hozni képtelen növényekkel stb. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy miközben a mesterséges szelekció egyfajta tulajdonságra vagy fizikai jegyre koncentrál, semmi garancia nincsen rá, hogy képesek leszünk elôre látni a szándékolt változtatások összes, egyáltalán nem szándékolt, ám nagyon is valódi következményeit.

A LEHETôSéGEK HATáRAI éS AZ EUGENIKA

A génmanipuláció persze csak az egyik lehetséges eszköz, amennyiben az embert, illetve az ember lehetséges megváltoztatását állítjuk a középpontba. A jövôben sor kerülhet például az eredetinél jobb protézisek beültetésére (a fogak esetében ez talán nem is volna olyan nagy feladat), és egyszer majd akár az a furcsa helyzet is elôállhat, hogy a mûvégtagok jobbak lesznek az eredetinél, és aki egy balesetben elvesztette a lábát, az gyorsabban tud futni az egészségesnél. Legalábbis elvi akadálya nincsen annak, hogy ez így történjék, és a dolog minden bizonnyal komoly etikai kérdéseket vetne fel. Ám a protézisek jövôjével mégsem szoktak annyit foglalkozni, mint a genetikailag manipulált emberre váró sorssal; méghozzá azért nem, mert a genetikai manipuláció egyben azt is jelenti, hogy a változásokat beépítjük az adott ember (vagy éppen az egész emberiség) génkészletébe.

Mint ahogy, leginkább szándéktalanul bár, de ma is ezt tesszük, amikor például életben tartunk olyan betegségekben szenvedôket, akik korábban nem jutottak volna el a nemzôképes korig, és így nem lett volna alkalmuk továbbadni beteg (vagy betegségre hajlamosító) génjeiket. Ebben az értelemben máris beavatkozunk a "dolgok természetes menetébe",12 és ehhez képest az a lehetôség, hogy ezúttal tudatosan próbáljunk meg változtatni, elsôre nem biztos, hogy rosszabb megoldásnak látszik a korábbinál. De azért azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy miközben a génmérnökséggel való játszadozásnak ugyanúgy megvannak a maga veszélyei, mint bármilyen más emberi tevékenységnek, és ez azért tûnhet kimondottan fenyegetônek, mert az átalakítás mind szándékait, mind hatásait tekintve, közvetlenül az emberre irányul. A lehetséges következmények már csak azért is beláthatatlanok, mert elképzelni is nehéz, hogy milyen kulturális hatásai volnának egy radikális átalakításnak. "Testiségünk abban az alakjában és azzal a funkciójával, amelyet a természet adott nekünk - mondja Stanislaw Lem az evolúcióról összeállított gúnyiratában - kitölti egész kultúránkat és mûvészetünket… Ez a testiség formálta ki az összes történeti esztétikai rendszerek kánonjait", és a pesszimisták szerint ennek a "testiségnek" a radikális megváltoztatása oda vezethet, hogy elveszítjük a kapcsolatot az eddigi kultúrával.

És a test genetikai átalakítása még csak nem is a legtávolabbi pont, ameddig elmerészkedhetünk. Egy igazán radikális program szerint abban a pillanatban, hogy kezünkben lesznek a megfelelô eszközök (amirôl egyelôre szerencsére szó sincsen), sokadszor is elvileg dönthetünk úgy, hogy az evolúció által kifejlesztett modell helyett az összes lehetséges megoldás borges-i világkönyvtárából egy másikat választunk ki. Ami persze felérne egy kulturális öngyilkossággal - nem kell hosszan magyarázni, hogy miért.

A genetika lehetôségeit boncolgató biológiai szakíró, Colin Tudge A mérnök a kertben címû könyvében azt állítja, hogy bárha a pleiotrópia problémája vitathatatlanul létezik, azért "Nem hiszem, hogy az állatok génmérnökség segítségével történô megváltoztatása radikálisan új… etikai problémákat vet fel." Ha egy pillanatra visszakanyarodunk a genetikai manipuláció és a fajnemesítés párhuzamba állításához, akkor látni fogjuk, hogy az ember esetében ugyanez a helyzet. Aki ugyanis biológiailag át akarná alakítani a fajt, annak semmi szüksége nincsen a DNS közvetlen megváltoztatására: megtehetné az állattenyésztôk által alkalmazott módszerek segítségével is, miként a rossz emlékû eugenika esetében ez is történt volna. Amennyiben mindenképpen válaszolni akarunk a "végsô kérdésre", vagyis arra, hogy jogunk van-e a génmanipulációt felhasználva átalakítani az embert, akkor a jelek szerint most végre valamiféle fogódzót kaptunk. Mivel ugyanis a végeredményt tekintve teljesen mindegy, hogy a két módszer melyikét alkalmazzuk (és persze a két módszer végeredménye sem lesz megkülönböztethetô egymástól), ezért semmi okunk nincsen rá, hogy míg az egyik esetben nem engedjük meg, addig a másik esetben helyeseljük az ember megváltoztatását.

Galton annak idején az eugenikát a faj fizikai és szellemi színvonalának emelésére szánta - és ugyan mi más lehetne ma a deklarált célja az ember génkészletébe való belenyúlásnak? Lem az ezen írás mottójául választott idézetben azt mondja, hogy egyszer majd esetleg teljesen máshogyan fogunk hozzáállni ehhez a problémához. Lehet, hogy egyszer majd valóban így lesz (és lehet, hogy nem); az viszont kétségbevonhatatlan, hogy az ember átalakításával kapcsolatos meggyôzôdéseink mindennek nevezhetôk, csak abszolútnak és örökkévalónak nem, vagyis ennek megfelelôen elképzelhetôk volnának olyan társadalmak is, ahol például az eugenika elfogadott dolog. Nálunk azonban nem az, és amíg ez a helyzet meg nem változik, addig legfeljebb csak a mostanihoz hasonló eszmefuttatások keretében tûnôdhetünk azon, hogy mi lenne, ha nekilátnánk egy biológiailag tökéletesebb ember kifejlesztésének. Aminek én személy szerint csak örülni tudok.

JEGYZETEK

¹ "Az ötvenmillió évvel késôbbi Földre még ráismerne az ember; az éghajlat és a növényzet még nagyjából hasonló az egykorihoz, csak a földrajzi helyzet változott. A lemeztektonika, a földrészeket mozgató mechanizmus egybeterelte Eurázsiát, Észak-Amerikát, Afrikát és Ausztráliát, míg Dél-Amerika ismét szigetté vált" - írja Dixon a bevezetésben.

² És persze nagyon is kockázatos így beszélni róla, mert ez akár azt is eredményezheti, hogy teleologikus, célt követô erôként gondolunk rá. És ha már itt tartunk, nem árt egy szót szólni arról is, hogy bár Darwin még a fejlôdés (egyik) legfôbb hajtóerejének tekintette azokat a mutációkat, melyek létét (nem lévén még genetika) legalábbis nehéz volt értelmezni, ma inkább úgy szokás gondolni, hogy a természetes szelekció legfôbb haszna, hogy kigyomlálja a kedvezôtlen mutációkat. És ez igencsak jelentôs szemléleti különbség.

³ "Testük hurka alakú, vaskos fejjel és erôs, lapátszerû lábakkal. Ritkán ásnak mélyre, inkább a homok felsô rétegein haladnak, szinte úsznak. Behatolnak a rágcsálók üregeibe, melyeket az orrukon lévô kis érzékelô gödröcskék segítségével derítenek fel. Majdnem teljesen szôrtelenek, s a meleg elleni védekezésül többnyire a homokba merülnek. Amikor pihennek, közvetlenül a felszín alatt fekszenek, csak szemüket és orrlyukukat dugják ki."

⁴ Elvileg persze nem zárhatjuk ki, hogy egy, az adott evolúciós fülkét elfoglaló teremtmény nem csupán az összes rivális közül a legjobban, de tökéletesen alkalmazkodik a körülményekhez, ennek azonban gyakorlatilag nincsen valószínûsége. Már csak azért sem, mert egy faj sikerességének végsô soron egyetlen mérôszáma van: az elterjedtség, és ebbôl a szempontból viszont teljesen érdektelen, hogy például az ember is, miként mindjárt látni fogjuk, tele van konstrukciós hibákkal. Egy "tökéletes emberfaj" asszonyainak nem jelentene olyan nagy szenvedést a szülés, mint nálunk.

⁵ Ugyanilyen evolúciós véletlen az is, hogy a szaporítószervek ilyen közel kerültek a salakanyag kiválasztására szolgáló szervekhez.

⁶ Ami persze nem klónozás, "csak" nagyszámú, egypetéjû iker elôállítása. Huxleynál egyaránt szükség van pete- és ivarsejtre, a klónozásnál a genetikai állomány egy testi sejtbôl származik.

⁷ Más kérdés persze, hogy egyes vélekedések szerint elképzelhetô, hogy a klón biológiai órájába születésekor bele van írva, hogy hány éves az "eredeti" ember, és ennek megfelelôen sokkal rövidebb lesz az élete. Most azonban az elvi lehetôségekkel játszadozunk, úgyhogy tételezzük fel, hogy így van, és tételezzük fel azt is, hogy a biológusok megtalálják a "sejtóra" visszaállításának módját. Egy másik "technológiai" aggály: túl sok azonos genetikai programal bíró egyed létrehozása hosszútávon genetikai degenerálódáshoz vezet.

⁸ Ira Levin: A brazil fiúk címû fantasztikus regényében például Hitlerrôl készítenek rajongói klónokat, hogy évtizedekkel a halála után, megfelelô körülmények között felneveljék ôket.

⁹ Érdemes volna elgondolkodni rajta, hogy mennyire másként alakulna a szexualitáshoz való viszonyunk, ha egy, fentebb már említett véletlennek köszönhetôen nem került volna olyan közel egymáshoz a kiválasztás és a szaporítószervek.

¹⁰ Vagyis azzal, hogy "kikapcsolt" bizonyos részeket a DNS-ben.

¹¹ Stanislaw Lem kissé régiesnek ható szóhasználata szerint: "…világosan kitûnik az, hogy az ember fölébe kerekedhet a természetnek, hiszen az a lehetséges homeosztátok közül csak néhányat tud megkonstruálni, mi viszont - ha megszereztük a szükséges ismereteket - bármelyiket megépíthetjük".

¹² Nem mintha értelme lenne egy ilyen fogalomról szigorú értelemben véve beszélni. Az, hogy mi számít a "dolgok természetes menetének", kultúrafüggô, és így nincsen is rá egyetlen, abszolút válasz.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu