ELSÕFILMESEK ÉVE

1976 FILMJEI

A cím kicsit félrevezetô, pedig igaz. Ha a kronológia korlátait áttörve egy jól kiválasztott másfél éves idôszakot metszünk ki a hetvenes évek közepérôl, akkor ebben a mintában egyértelmûen kimutathatjuk az elsôfilmesek dominanciáját. Az 1975 nyara és 1976 vége között bemutatott magyar filmek alkotói között ugyanis kilenc debütáns volt: Bódy Gábor, Csányi Miklós, Dárday István, Grunwalsky Ferenc, Kabay Barna, Lányi András, Lugossy László, Szomjas György és Zsombolyai János. Nem akármilyen névsor. A korábbi vagy késôbbi korszakokkal összehasonlítva ez akkor is kiugróan magas szám, ha egyértelmû, hogy a bemutatók idôpontja alapján kiválasztott másfél év csak esetleges mintát jelent. Tévedés lenne azonban 1976-ot pusztán a nagyjátékfilmes premierek alapján valamiféle fordulat vagy generációváltás évének elkönyvelni a magyar filmben. Ha beszélhetünk is generációváltásról, az áttételesebben zajlott, semhogy az elsôfilmesek listájához kapcsolhatnánk. Hiszen a fent említett kilenc alkotó sem egy, hanem legalább két generációhoz tartozott. A megelôzô évtizedben végzett fôiskolások közül jó néhányan hosszú várakozás után jutottak el az elsô játékfilmig, ezért ekkorra már több nemzedék torlódott egymásra. (És ez a helyzet azóta csak még tovább romlott. Napjainkban már esély sincs arra, hogy egységes generációk tûnjenek fel. Szinte teljes fôiskolás osztályok hullanak ki a szakmából, mert gyakran még a diplomamunkájukat sem tudják elkészíteni, nemhogy az elsô játékfilmjüket.) Az elsôfilmes címkében is tetten érhetô a magyar filmszakma és -kritika régi és súlyos szemléleti fogyatékossága, a nagyjátékfilm-központúság. Nálunk szinte csak az számít rendezônek, aki már egy "egész estés" játékfilmet letett az asztalra. Pedig a hetvenes évek közepén debütált rendezôk többsége mögött már komoly szakmai múlt, dokumentum- és rövidjátékfilmek egész sora állt.

Bódy már évek óta a magyar kísérleti film iskolateremtô személyiségének számított, mire elsô játékfilmjét megrendezhette. (Ô volt az elsô, aki a hatvanas évek végén fôiskolai diploma nélkül filmet készíthetett a Balázs Béla Stúdióban.) Grunwalsky hosszú évekig Jancsó munkatársa, a BBS vezetôségének tagja volt, experimentális dokumentumfilmje, az Anyaság az évtized elsô felének egyik kiemelkedô alkotása. Csányi Miklós (Boldogság), Dárday István (Miheztartás végett, Fogadalomtétel) és Szomjas György (Nászutak, A füredi Anna-bál) szintén dokumentumfilmekkel tûntek fel. Lugossy István még a hatvanas évek elején végzett operatôrként, majd Moszkvában tanult és Csuhraj, illetve Romm asszisztenseként dolgozott. Zsombolyai János a legtöbbet foglalkoztatott operatôrök közé tartozott, többek között Bacsó és Herskó filmjeinek fényképezésével szerzett nevet. Rendezôi debütálása elôtt operatôrként több mint két tucat játékfilmet jegyzett (Bohóc a falon, N. N. a halál angyala, Fejlövés, Makra).

A hatvanas években pályára lépett nemzedékkel (például Szabó vagy Gaál Istvánnal) szemben ez a nemzedék nem személyes életanyagból dolgozott, nem alanyi, generációs én-filmekkel jelentkezett.

Bódy Amerikai anzixa különös utat járt be. Diplomafilmnek készült a Balázs Béla Stúdió segítségével, csakhogy a fôiskola vezetôsége nem fogadta el. A tanári kar véleménye csak akkor változott meg, amikor a film a mannheimi fesztiválon nagydíjat kapott. (Mannheimben ekkoriban arattak a magyarok. Nagydíjat kapott az elôzô két évben a Végül, a Jutalmazás. 1975-ben Elek Judit dokumentumfilmje, az Egyszerû történet, 1976-ban pedig az Anzixon kívül Vészi János Fuks-adaptációja, a Mundstock úr is a díjazottak között szerepelt.) Az Anzix a formanyelvi kísérletek szerves folytatása. Bódy már Thomas Mann-adaptációjában (Hogyan verekedett meg Jappe és Don Escobar halála után a világ) is arra törekedett, hogy egy történet elmeséléséhez (archív felvételek és fikciós jelenetek párosításával) minél érzékletesebben idézze fel az adott történelmi korszakot. Az Amerikai anzix - ez volt minden kritika elsô mondata - olyan, mintha talált XIX. századi film lenne. A kritikusok a film sokrétûségét, egészen sajátos képi világát és atmoszféráját igyekeztek leírni ezzel a paradoxonnal: egyszerre talált film, erôs dokumentumjelleggel; roncsolt, hibás, kifehéredô felvételek sora; történelmi fikció és experimentális munka. Az Anzix különleges hatásai javarészt annak köszönhetôk, hogy a kész, leforgatott filmet trükkasztalon lényegében újra felvették. (Az akkoriban trükkoperatôrként dolgozó Tímár Péter volt Bódy segítôtársa ebben a munkában.) Az általuk fényvágásnak nevezett technikával, optikai trükkökkel radikálisan belenyúltak a film egyes jeleneteinek fényviszonyaiba. Az elsötétülés mint szegmentáló elem helyett a kifehéredés, kivilágosodás, a kép szakadozása tagolja a filmet. A hang néha az érthetetlenségig torz, a kísérôzene nem tartozik a cselekményvilágba, olyan, mintha némafilmet kísérne. A beállításokban, képekben sajátos koordinátákat teremtô szálkereszt (a filmképet metszô vízszintes és függôleges csík) és az egyes tárgyakat, részleteket kiemelô maszkolás már a korábbi munkákban is szerepelt, ám most elôször használta Bódy egy hagyományos játékfilm történetének, látványvilágának újszerû tagolására. Bódy már ekkor a válságba került fikció új formáinak megteremtésével kísérletezett (ennek lesz monumentális betetôzése a "szuperfikciós" Psyché). Az Anzix történelmi drámába oltott experimenta-lizmusa és analitikus jellege nem választható el egymástól: a film sztoriját és formai megoldásait (néha ugyan önismétlônek ható manipulált kompozícióit) a koordinátakeresés, a kívül/belül motívuma köti össze.

Grunwalsky Ferenc Vörös rekviemje pattanásig feszült, szaggatott lélektani dráma. A film Sallai Imre története az ítélethirdetéstôl a halálos ítélet végrehajtásáig. A siralomházban várakozó Sallai elôtt végigpereg néhány emlék: gyerekkora, valamint 1919 tavasza, amikor a kommunisták megkegyelmeztek a kivégzésükre várakozó fehér tiszteknek. A Vörös rekviem a politikus, sôt munkásmozgalmi téma ellenére sem sorolható a felejthetô munkásmozgalmi filmek közé. Mindkét film konok és puritán sorstörténet, ahol a rendezôt fôhôsének szuverén és személyes drámája érdekli, nem a politikai vagy ideológiai környezetrajz. A Vörös rekviemben összefogott történet helyett csak epizódok vannak, sorsdöntô idôpillanatok, amelyek feltárják a siralomházban zajló dráma elôtörténetét, árnyalják és felvázolják a fôszereplô jellemét, motivációit.

Egy kommunista politikus méltóságáról, szuverenitásáról filmet csinálni - végtelenül anakronisztikusnak tûnhetett 1976-ban. Grunwalsky filmje kilógott a korból. Rényi Péter (aki gondterhelt, harcosan merengô tanulmányban értékelte az évtized közepének magyar filmjeit) súlyos hiányérzetét fogalmazta meg a Vörös rekviemmel kapcsolatban: "És mégis marad a nézôben egy benyomás, hogy valahogy önmagáért való az egész, valamiféle etûd, olyan mûvészi gyakorlat, amelynek virtuozitása elkápráztat, de nem mozgatja meg, nem foglalkoztatja az embert igazán. A történelem, a legkonkrétabb ábrázolási formában is elsôsorban attól érdekes, hogy valamit üzen a jelennek, ha mégoly sok áttétellel is." Számára tehát túl kevés volt a filmben az üzenet. A másik oldal, a rendszerrel szemben kritikus nézôk azonban ezt a keveset is sokallhatták; számukra épp az lehetett a zavaró és gyanús, hogy a film a kommunista mozgalom halottaival foglalkozik. A mából nézve a téma politikai és 1976-os helyi értéke nehezen rekonstruálható. Egy biztos: a kompozíciók klasszicizáló, fegyelmezett rendje, a fiatal Andorai Péter kiemelkedô alakítása, a kontúros, szikár és hallgatag dráma ma is hat.

A herkulesfürdôi emlék szintén 1919-hez kapcsolódik. Hiába megfelelô politikailag a téma (körözött kommunisták próbálnak külföldre menekülni a csendôrök elôl), Rényi Péter ezt a filmet sem fogadhatta kitörô lelkesedéssel. Sándor Pál sem politizált, hanem történetet mesélt, atmoszférát és karaktereket teremtett. Színeket, kavargást, érzelmeket és feszültséget. Lányos arcú, nôi ruhába öltöztetett ifjú kommunistáját a szerelem utáni pátosz hajtja, nem az ideológiák ködfellege. Igaz, a film végén ô is küldetésének áldozata lesz.

Az Azonosítás, Lugossy László filmje valamikor 1947/48-ban játszódik. A szovjet fogságból visszatért egykori lelencgyereket összekeverték valakivel, és ô a mánia határán járja végig az azonosítás stációit, mert nem akarja más nevét viselni. A film végén egy a sorból szintén kilógó komisszár igazolja. Az Azonosítás drámájára is érvényes, hogy nem az adott történelmi helyzet körképe, hanem egy különleges emberi szituáció leírása.

A külsô (történelmi, politikai, gazdasági) motivációjú történetek és konfliktusok helyett a privát szféra, a magánélet zaklatott viszonyai iránti érdeklôdés jellemzô a korszakra.
A Kilenc hónap (Mészáros Márta), a Ha megjön József (Kézdi-Kovács Zsolt) és a Tükörképek (Szörény Rezsô) is ezt példázza.

A mérnöki tanulmányok mellett téglagyárban dolgozó és egyedül nevelt gyereke mellé egy félresikerült kapcsolat után a másodikat is vállaló nô (Kilenc hónap); a tengerész férjet hazaváró, panelmagányba összezárt konok és kemény anyós küzdelme majd megbékélése a zilált, alkalmi kapcsolatokba bonyolódó feleséggel (Ha megjön József); a magánéleti és munkahelyi konfliktusai után a depresszió mélypontjáig és az öngyilkossági kísérletig eljutó óvónô története (Tükörképek) egyaránt a komor, vigasztalan és örömtelen, kongó hétköznapok krónikája.

Szász Péter moralizálásba fulladó filmje szintén az "unalmas, szürke hetvenes évek" hû tükre. A Szépek és bolondok különös hangulatú, visszafogott eleganciával fényképezett film, melodráma és groteszk határán billegô történet az örök kisemberrôl és az ô vágyairól, hétköznapi kalandokról, tisztességrôl és tisztességtelenségrôl, eseménytelen kisvárosi ebédekrôl és félénkségbôl el nem fogadott érzelmekrôl.

Nem éppen közönségcsalogató történetek ezek.
A csökkenô látogatottság, a foghíjas nézôterek ítélete hétrôl hétre a kritikák és a szaklapok vitáinak vezetô témái. (Két jellemzô cím: Az elkötelezett nevetés, Az elveszett vígjáték.) A közönség visszahódításának stratégiai és taktikai feladatai olyannyira fontosnak tûntek, hogy a tomboló nyár kellôs közepén, augusztusban a Balaton-parton külön konferenciát is szerveztek a magyar szórakoztató filmrôl. Felelôsségteljes nyilatkozatok és tanulmányok sorában virágzott a válságbeszéd. Jellemzô, hogy az egy év kihagyás után újra megrendezett Játékfilmszemlén díjakat sem osztottak, mégpedig azért, hogy a felhajtás elkerülésével az (önagyon)ünneplés helyett a fontos kérdésekre lehessen koncentrálni. Úgymond "munkaszemle" volt az 1976-os, ahol a gondok megvitatása és tisztázása került az elôtérbe.

Bacsó Péter aktuális szatírája (Zongora a levegôben) is egyfajta hozzászólás a mûvész és közönség viszonyának problémájához: a lakótelepre költözô ifjú zongoristát a ház lakói (de fôképp az értelmiségi és vezetô beosztású lakótársak) fáradságos munkával igyekeznek kiutálni, mert a folyamatos próba, az elviselhetetlen modern zene, az órákon át ismételt taktusok nem hagyják nyugodni a vékonyka falak fedezékébe húzódó közösséget.

A fiatalabb rendezôk azonban más úton igyekeztek visszahódítani a közönséget. Szomjas György easternje, a Talpuk alatt fütyül a szél a kalandos, de egyáltalán nem romantikus, pátoszmentes pusztai történetet ironikus hangvételével billentette ki a western mûfaj sablonjaiból. (Ki látott már olyan naturalista westernt, amelyben egy ló a kép kellôs közepén végezte el a dolgát?) Zsombolyai János filmje, A kenguru sajátos magyar road-movie egy fiatal teherautósofôr, kôbányai munkásfiatal hétköznapi kalandjairól, konfliktusairól. Fôszerepben Gállfi László, aki hosszú hajjal, vékonyka bajusszal és a nélkülözhetetlen farmerdzsekiben koptatta Zil típusú teherautóján a szocialista aszfaltot. A kenguru elsôsorban átütô betétdalaival hívta fel magára az Ifjúsági Magazin törzsolvasóinak figyelmét. Akár egy komplett slágerlista: a Bergendy, a Gemini, a Fonográf, az LGT, az Omega és a Skorpió zenélte végig a meglehetôsen unalmas másfél órát.

Két erôs, a hatvanas évek magyar filmjének hagyományába illeszkedô klasszikus dráma, két tiszta és pontos adaptáció fémjelzi még az 1976-os évet. Ranódy László az Árvácskát vitte filmre, zseniális érzékkel kiválasztva Czinkóczi Zsuzsát a fôszerepre. Fábri Zoltán pedig Az ötödik pecsét filmváltozatával jelentkezett. Ökonomikus képekben, megrázó színészi alakítások sorában kel életre a történet. A film emlékezetes csúcspontja Latinovits monológja, amelyben nyilas ideológusként civilben, fekete szemüvegben, higgadt és logikus szentenciákban adja elô, hogyan kell morálisan megtörni a kisembereket. Ez a két-három hátborzongató perc a magyar filmtörténet nagy pillanatai közé tartozik. Ez volt Latinovits utolsó filmszerepe.

AZ 1976-BAN BEMUTATOTT MAGYAR FILMEK

Zongora a levegôben (Bacsó Péter)
Kísértet Lublón (Bán Róbert)
Amerikai anzix (Bódy Gábor)
Egyszerû történet (dokumentumfilm) (Elek Judit)
Az ötödik pecsét (Fábri Zoltán)
Ballagó idô (Fejér Tamás)
A járvány (Gábor Pál)
Hugó, a víziló (Gémes György-Bill Feigenbaum)
Vörös rekviem (Grunwalsky Ferenc)
Ha megjön József (Kézdi-Kovács Zsolt)
Labirintus (Kovács András)
Azonosítás (Lugossy László)
Kilenc hónap (Mészáros Márta)
Tótágas (Palásthy György)
Árvácska (Ranódy László)
Két pont között a legrövidebb görbe (Révész György)
Herkulesfürdôi emlék (Sándor Pál)
Szépek és bolondok (Szász Péter)
Talpuk alatt fütyül a szél (Szomjas György)
Tükörképek (Szörény Rezsô)
A kenguru (Zsombolyai János)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu