Kovácsy Tibor

Egy diktatúra lassú halála


1974 nyarán találkoztam életemben elôször igazi spanyolokkal. Londonban turistáskodtak ôk is, egy sátorvárosban laktunk, a szemhatárt egy hatalmas börtön sziluettje zárta le. Ezen aztán sokat röhögtünk esténként, tábortûz mellett természetesen, miközben egzotikus csemegeként, hatalmas lelkesedéssel kóstolgatták kis konzervdobozaimból a sertés- és marhamájkrémet: itt vagyunk a Szabad Világban, és bámuljuk órákon át a szögesdrótot.

Spanyolország belviszonyairól alig tudtam többet a semminél, azt tanultuk, hogy ott fasizmus van, Franco, a Caudillo, a Vezér diktatúrája, amelyben torát üli a Gonosz, miközben a munkásosztály sanyarog. Kíváncsi voltam persze, mi is a francoizmus, milyen a létezô fasizmus, de a beszélgetésekbôl számomra mindenekelôtt a nézetek elképesztô sokfélesége rajzolódott ki. A spanyol egyetemisták meglátásai többnyire zavaros balos és még balosabb ideológiák köré szervezôdtek. A szót általában egy rövid hajú madridi bölcsészlány, Carmen vitte, akinek volt valami homályos képe a szovjet blokk országairól is, de ô a mi bajaink okát a kádárizmus revizionista elhajlásában, a mégoly visszafojtott új gazdasági mechanizmus piaci bûnbeesésében vélte felfedezni. Amikor aztán a követendô albán példára próbálta halálos komolysággal ráirányítani keresô tekintetemet, úgy döntöttem, jobb, ha vita helyett inkább csak kérdezek. Kiderült, hogy ez a Franco már nem az a Franco, ez a Spanyolország már nem az a Spanyolország.

Július volt, öt hónapja zajlott le Portugáliában a katonai puccs, amelybôl kibontakozott a ,,portugál forradalom" zavaros korszaka, Görögország pedig éppen ezekben a napokban szintén átélt egy katonai puccsot, amely véget vetett a fekete szemüveges tábornokok diktatúrájának. Az ekkor nyolcvanegy éves, nemrég még tökéletes egészségi állapotnak örvendô, de az utóbbi idôben a Parkinson-kór tüneteivel is küszködô Francisco Franco Bahamonde a hónap elején visszérgyulladással kórházba került. A világ generalisszimuszai szûkkörû klubjának - ha jól tudom - utolsó tagját orvosai szerint két okból támadta meg a kór. Az egyik ok az a szokása, hogy a horgászbotját a lábával támasztotta meg, a másik pedig az, hogy az egész 1974-es labdarúgó-vb-t a televízió elôtt ülte végig. Halála évében, 1975-ben az orvosi aggályok ellenére, viszont egykori gyôztes mozgalma jövôtôl rettegô ultráinak biztatására újra meg újra sportosan, hol a téli hidegben vadászva, hol meg a borongós galíciai tájakon, a birtokán golfozva mutatja meg magát a spanyol televízió nézôinek.

A közhiedelemmel ellentétben ekkor már nem állt rossz viszonyban a szocialista táborral. Amikor 1956-ban megszállták Magyarországot a szovjet csapatok, Spanyolországban betiltották a szolidaritási tüntetéseket - bár ebben a döntésben a belpolitikai szempontok játszották a fôszerepet, miután egy barcelonai demonstráció résztvevôi túlságosan célzatosan és általánosítva éltették a szabadságot. Egy évvel késôbb, az elsô szovjet szputnyik fellövésekor Franco egy üdvözlô nyilatkozatban a Szovjetunió belsô politikai egységével, a hatalom folytonosságával és a fegyelem uralmával hozta összefüggésbe a szovjet tudomány eme sikerét. Ez lehetett akár a hála megnyilvánulása is, miután 1955-ben nemcsak az Egyesült Államok, de Moszkva is igenlô szavazatával támogatta az ENSZ-ben Spanyolország tagsági kérelmét. A diktatúrák egymás iránti megértése jegyében késôbb a Szovjetunió szénszállítmányokkal segített Francónak letörni az asztúriai bányászok sztrájkjait. A hetvenes években aztán a szelektív történelmi emlékezet nemcsak mifelénk, de Nyugaton is kihullatta magából ezeket a tényeket, és csak Washingtonnak jutottak bírálatok és tüntetések a francoizmus támogatása miatt. Ettôl persze az amerikai támogatás is tény marad - a hidegháborús, bár enyhülôfélben lévô helyzet (l. Helsiniki) magyarázza, ha morálisan nem is indokolja.

A Franco-rendszer ugyanis diktatúra volt, véresnek induló és igen lassan puhuló diktatúra, az olasz mintájú, klasszikus fasizmus hivatásrendi szervezeteivel, csendôrterrorral, rettenetes szociális szakadékokkal, vidékrôl felterelt tömegekkel bevattázott rendpárti ceremóniákkal. Az utolsót - a propaganda szerint egymillió, más vélekedések szerint alig kétszázezer résztvevôvel - 1975. október elsején tartották Madridban, válaszul a néhány nappal korábban végrehajtott öt halálos ítéletet követô nemzetközi tiltakozásra, arra, hogy tizenöt - jórészt nyugat-európai - ország rendelte haza nagykövetét az országból. (A vád minden esetben terrorcselekményekben való részvétel volt, de a bizonyítás körül tisztázatlanságok mutatkoztak.) A tömeggyûlés napján a gyárakat, irodákat, üzleteket bezárták, és az agg diktátor nemzetközi baloldali és szabadkômûves összeesküvésrôl beszélt reszketeg hangon, ostorozva a politikai osztály bûnös összefonódását a kommunista-terrorista felforgatással, majd zokogva, mindkét karját magasba emelve elhagyta a pódiumot.

Mindez nem jelenti azt, hogy 1975. november 20-án indult el az ország öles léptekkel a Franco-rendszerbôl a demokrácia felé. Amikor a - választottnak csak részlegesen és igen szûk értelemben nevezhetô - törvényhozás, a Cortes november 22-én, Franco jó elôre megszervezett hatalom-átadási útmutatása alapján királlyá koronázta I. János Károlyt, az uralkodó rövid trónbeszédében arról beszélt, hogy a modern társadalom valamennyi tagjának részvételén alapul, és utalt a nemzetiségi törekvések jogosságára is. A majdani változásokra tett utalásait a Cortes fagyos csönddel fogadta - viszont a külföld egy része, például Párizsban a Le Monde úgy ítélte meg, hogy ,,súlyosan csalódtak mindazok, akik Franco halálakor a visszanyert szabadságban reménykedtek".

Pedig aki hideg fejjel figyelt oda, alighanem már akkor is láthatta, mennyire visszafordíthatatlan Spanyolország átalakulása. Franco, aki addig az állam- és kormányfôi tisztet is betöltötte, 1973 közepén miniszterelnökké nevezte ki a kormány munkáját addig is irányító Luis Carrero Blanco tengernagyot. Carrerót a társadalmi és politikai állapotok maximális konzerválásában érdekelt, ugyanakkor a gazdaság fokozatos liberalizálását szorgalmazó politikusnak tekintették. Fél évvel a kinevezése után egy merénylet végzett vele, amelynek kitervelése egészen komoly elôkészületeket igényelhetett, hiszen az admirális kocsija négyemeletnyit repült. Mindmáig tartja magát az a feltevés, hogy a titkosszolgálat ébersége nem egészen véletlenül volt olyan lanyha. Carrero Blanco halálát azonban nem a várt szigorítás követte, és ebben közrejátszhatott az is, hogy a rendszer keretein belül liberális - késôbb le is váltott - vezérkari fônök, Díaz Alegría tábornok kijelentette, hogy a hadsereg nem fog eltûrni semmiféle vérfürdôt. Az újonnan kinevezett kormányfô, Carlos Arias Navarro megfelelô, rendszerkonform elôélettel rendelkezett - afféle vérbíró volt a polgárháború után -, viszont 1974 elején ismertetett kormányprogramja hosszú távra véleményszabadságot, sôt pártpluralizmust és szabad választásokat ígért. Ezt Franco beleegyezése nélkül természetesen nem tehette volna meg, ami világosan jelzi, hogy a generaliszszimusz belátta az elkerülhetetlent, különös tekintettel arra, hogy a polgárháború óta nemzedékek nôttek fel, amelyek számára a múlt már nem legitimálta a fennálló rendet, valamint arra is, hogy országát be akarta vezetni az (akkor még) Európai Gazdasági Közösségbe. (A teljes jogú tagságra 1986-ig kellett várniuk a spanyoloknak.)

Az 1974 elejétôl Franco haláláig tartó idôszak a hatalom berkeiben a nyitás hívei és ellenzôi közötti huzavonával, sakkozgatással telt. Lényegében megszûnt a cenzúra, külföldi filmek, könyvek zúdultak be az országba, és a rendszer hígulását a szélsôbalos, illetve a baszk ETA-terroristák akciói állították csak meg. Ôk ezt így is gondolták: a terrorra a rezsim szigorítással válaszol, de minél rosszabb, annál jobb, mert így lesz forradalmi a helyzet.

1975 novemberében az egyre inkább balra tolódó Portugáliában sikertelen szélsôbalos katonai puccsot hiúsítottak meg a viszonylag mérsékeltek, akik azonban még mindig az osztály nélküli társadalom programjában gondolkoztak.

A moszkovita portugál kommunisták vezetôje, Alvaro Cunhal Kelet-Európát járta éppen Franco halálának napjaiban. (Apró érdekesség, hogy miközben Kádárral csak abban értett egyet, hogy az enyhülés, a békés egymás mellett élés ,,kedvezôen hat a társadalmi haladásért vívott küzdelem feltételeire", Kelet-Berlinben többre jutott. Az ottani közös közlemény szerint ,,a békés együttélés békét jelent a szocialista és a kapitalista országok között, de nem jelent békét a munkásosztály és a tôke között".) Az ilyen szellemû megnyilatkozások aligha bátorították I. János Károlyt a Spanyol Kommunista Párt gyors legalizálására - az átmenet óvatosságának belpolitikai okairól nem is beszélve.

Van olyan nézet, miszerint az uralkodónak már november 24-én, a Caudillo temetésekor szembe kellett néznie egy potenciális államcsínnyel, amikor a dermesztôen monumentális polgárháborús emlékhelyen, az Elesettek Völgyében francoista veteránok tízezreinek fenyegetô csatakiáltásai között haladt el a kormány élén. A kiáltások lassan csillapodtak, majd a király hátralévô lépéseit síri hallgatás kísérte. Az utolsó puccskísérletet pedig 1981-ben, már a második demokratikus választások után szerelte le a király. Tejero ezredes Cortes-beli lövöldözése ma már abszurd emlék, de annak idején I. János Károly villámgyors reakciója, amellyel megelôzte a hadvezetésen belül a lázadás kiterjedését, és elszigetelte azokat, akik Tejerót a háttérbôl mozgatták, valóban a demokráciát mentette meg egy esetleges vérengzéstôl.

1977-ben, miután letelt az itthoni bezártság elôírt három éve, újra találkoztam igazi spanyolokkal - ezúttal saját hazájukban, röviddel az elsô ottani szabad választások után. Beszéltem anarchista állatorvossal, egy szegényes asztúriai falu élethossziglani polgármesterének fiával, aki nôvérével együtt a községháza földszintjén a kocsmában és boltban szolgált ki, miután apja a sírba is követte Francót. Voltam tüntetésen Galíciában, ahol szikár parasztemberek énekelték felemelt ököllel és könnyezve az Internacionálét. Egy barcelonai tüntetés véletlen és vétlen megfigyelôjeként hiába futottam, mégis lábszáron talált a rohamrendôrség könnygázgránátja. És lelkesedtem a fiatal sevillai ügyvédért, Felipe Gonzálezért, a majdani, öt évvel késôbbi szociáldemokrata miniszterelnökért.

Plakátok, feliratok, elégedetlenség és lelkesültség, felháborodás és bizakodás, panasz és önfeledt remény. Tanúsíthatom: az ország szabad volt, irigyelni valóan szabad. Egyedül Carmennel nem sikerült találkoznom. Amikor otthon volt, én még Barcelonában. Amikor Madridba értem, váratlanul Valenciába, a bátyjához kellett utaznia. Aztán, hónapokkal késôbb, a báty kettôs családi nevét mintha viszontláttam volna egy apróbetûs hírben, szélsôbalos, terroristagyanús letartóztatottak névsorában. Remélem, nem esett nagyobb baja.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/