A rendszerváltó gazdaságpolitika egy évtizede

Immár egy évtizede annak, hogy a geopolitikai korlátok lazulását és a szovjet Titanic föltartóztathatatlan süllyedését érzékelô magyar gazdaságvezetés a szocialista modell megjavítását, majd piaci elemekkel történô feljavítását célzó kísérletek helyett a valódi, jelzô nélküli piacgazdaság gondolata mellett kötelezôdött el. Az elsô kétnapos reformbizottsági megbeszélésre 1988 februárjában került sor a Pénzügyminisztérium pünkösdfürdôi üdülôjében, ahol a politikai korlátok hollétére vonatkozó kérdésre a válasz az volt: az állambiztonságiak semlegességét Németh Miklós KB-titkár garantálja. 1988 augusztusában reformbizottságok alakultak, s az év novemberében megjelent reformplatform (Figyelô, 1988/49. sz.) a magántulajdonon alapuló, önszabályozó piacgazdaság és a nyugati orientáció meghirdetése jegyében készült.

E célkitûzések lényegében megvalósultak. S mégis, a magyar társadalom túlnyomó része csalódott, a közügyek iránti érdeklôdés meredeken csökken, a választók csupán kétharmada hajlandó a parlamenti választásokon részt venni, kétharmaduknak-négyötödüknek nincs pártpreferenciája, nincs eszmei kötôdése. A kiábrándultság meglehetôsen általános, ami talán érthetô, ha figyelembe vesszük, hogy az 1989-92 közti transzformációs visszaesésben elvesztett 18%-nyi GDP-nek 1998-ra csak a felét nyertük vissza. Az egy fôre jutó fogyasztás 1992-re 10%-kal, azaz a GDP-énél lényegesen lassabban esett, ámde szintje 1993 óta lényegében nem nôtt. Másfél millió ember került ki a gazdaságilag aktívak körébôl, a leggazdagabb és a legszegényebb 10% közti jövedelmi különbség 1:6-ról 1:8-ra nôtt (Sík-Tóth, szerk., 1998), miközben a korábban jórészt rejtett életmódbeli különbségek nyílttá, sôt hivalkodóvá váltak. S miközben számunkra a ,,válság elôtti szint elérése" még további jó két évet igényel, a világ nem állt meg, hanem fejlett része is, de újonnan iparosodott része még inkább haladt közben elôre. Ezért a fejlettségi rés abszolút értelemben és átlagosan nem csökkent, hanem nôtt; az erôsödô differenciálódás miatt sokak számára nem is csekély mértékben. S mivel e közben a sok mûholdas tévéadás, a sokmilliós idegenforgalom, valamint az örvendetesen gazdaggá vált fogyasztói kínálat a világszínvonalat nap mint nap érzékelhetôvé tette, a feszültség az áhított és a ma épp megengedhetô fogyasztási szint között törvényszerûen megnôtt. Az érezhetôvé vált gazdasági növekedés, a belsô kereslet élénkülése egyesek szerint csak statisztikai szemfényvesztés, mások szerint viszont vérmes remények megalapozója. Vannak, akik a nemzeti jövedelem megkétszerezését célul tûzô gyereki víziókat hangoztatják, mások szerint viszont Szodoma és Gomorra vagy legalábbis a végtelenbe nyúló szellemi és anyagi depresszió írja le jól az ország várható sorsát. Nos, a hosszú távú elôrejelzés ismerôi újra csak a kételyeket fogalmazhatják meg: a számszerû elôrejelzések politikai célú alakítása és számszaki megalapozhatóságuk egyaránt gyenge lábakon áll (Hetényi, 1998). Épp ezért célszerûbb a hazai átalakulás sajátosságainak felvázolása után kísérletezni egy várható jövôkép felrajzolásával és néhány elôrelátható buktató elôrejelzésével. Az írásnak nem lehet célja, hogy versenybe szálljon a gazdasági elôrejelzéssel hivatásszerûen foglalkozó népes intézmények termékeivel: ezek széles körben hozzáférhetôek. A célom a magyar sajátosságok kiemelése, és az, hogy szembesítsem a valósággal a velük kapcsolatos közkeletû tévképzeteket.

A rendszerátalakító politika zsánere

Magyarországot a hazai és a nemzetközi közvéleményben már-már szertartásszerûen sorolják a fokozatos átmenet mintapéldái közé. Ez több szempontból is indokolatlan. Igaz, a szocialista rendszer összeomlásakor Magyarországon nem volt szükség oly drasztikus stabilizációs beavatkozásra, mint Lengyelországban vagy Oroszországban. Ez azonban konjunktúrapolitikai és irányítástechnikai különbség csupán, a gazdasági rendszer fôbb jellemzôit meghatározó intézményépítô politika szempontjából külsôdleges adottság. A hazai választó lelkivilágához illeszkedve az egymást követô kormányok mindig is az arany középút híveiként léptek föl. Valójában nem ez történt! Míg Lengyelországban egy, Litvániában, Oroszországban, Romániában és Csehországban két-két ,,sokkterápiás" kezelésre került sor, hazánkban egy évtized alatt három átfogó, intézményi jellegû reformcsomagot vezettek be, márpedig ez, ha az ilyenkor szokásos mércét alkalmazzuk, kiérdemelte (volna) a radikális rendszerváltó politika (az elmekórtan barátai számára továbbra is sokkterápia) elnevezést.

1989 és 91 között lényegében végbement a hat évtizedes külgazdasági elzártság felszámolása, a termelési tényezôk piacának és közel az összes árnak a liberalizálása, a személytelen, egységes állami tulajdon társaságokba szervezése, majd tömeges magánosítása. E folyamatok beindításában - a spontán privatizációban is - a kormányzat kezdeményezô szerepet játszott, a végeredmény azonban jórészt a szándékoktól függetlenül, a spontán társadalmi dinamika eredményeképp alakult. Hiába kísérelték meg bizonyos erôk és kormányzati tényezôk leállítani a folyamat mindhárom elemét külön-külön és együttesen is, ehhez egyszerûen nem volt erejük. Más szóval: az átalakulás igen erôsen gyökerezett a valóságos - és nem az egyes politikai erôk által elképzelt - társadalmi viszonyokban. Ezt egyébként az a látványos kudarc is igazolta, amelyet az ellenirányú kísérletek szenvedtek 1991-ben és 1994-ben mindhárom területen. Az ár- és bérkartellek kialakítására irányuló kezdeményezések hamvukba holtak. (Lásd: társadalmi-gazdasági megállapodás.

A ,,köztehercsökkentésért jobb adómorál" paktumra is várhatóan hasonló sors vár.) A piacvédelmet követelô lépések az ellenérdekelt többség és a sajtónyilvánosság hullámtörôjén akadtak fenn. Végül a vállalati vezetés és a külföld meghatározó szerepét sem sikerült korlátozni a privatizálás különféle hullámaiban.

Azután: az etatista ideológia kiteljesedésének csúcspontján, egyfajta sajátos késleltetett jelenségként 1992 januárjában négy egymásra épülô piacgazdasági törvény egyidejû bevezetésére került sor - ami a térségben egyedülálló volt.

A jegybank függetlensége, amely a kereskedelmi banki feladatok leadásával, az államháztartás hitelezésének korlátozásával, majd tilalmával kezdôdött, majd az állami feladatok burkolt támogatásának fokozatos megszüntetésével folytatódott, voltaképp csak 1997-re teljesedett ki. De a jegybanktörvénybe írt határidôk, biztosítékok, majd az ehhez is kötôdô nemzetközi kötelezettségvállalások híján ez a folyamat aligha mehetett volna végbe.

A pénzintézeti törvény elôírta, hogy az 1987. évi bankreform által csak formálisan létrehozott kereskedelmi bankokat valódi pénzintézetekké kell alakítani, és legkésôbb 1996 végére magánkézbe kell adni. A legtöbb elemzôt meglepetésként érte, hogy ez a tervcél határidôre megvalósult. A betétvédelmi, prudenciális, hitelminôsítési s egyéb banküzemi követelmények - köztük a tôkemegfelelési követelmény - elôírása kezdetben igen súlyosan érintette e vállalkozások üzleti eredményét. Mégis, magánkézbe adhatóságuknak nyilvánvaló elôfeltétele volt - az alább tárgyalandó számviteli törvénnyel együtt - a nyugati mércéknek megfelelô számbavételi, eljárási és mûködési keretfeltételek kialakítása. Ezek híján talán lehetett volna már 1990 körül is magánkézbe adni ezt-azt, ámde az elemi gazdálkodási feltételek hiányában és az elôreláthatóan beálló transzformációs visszaesés elôtt vagy alatt ez legfeljebb az állami gagyizás, finomabban hivatali szédelgés, intézményesített átverés büntetô törvénykönyvben nevesített eseteként lett volna értelmezhetô. S nem is elsôsorban az így átejtett nyugati vállalkozók kárigénye miatt, hanem azért, mert az efféle eljárás nyomán tartósan kialakuló rossz hírnév azzal járt volna, hogy a magyar bankokat a balkáni-levantei kategóriába sorolják, s így az Európai Unió jövendô partnereként vagy komoly stratégiai befektetôk potenciális arájaként aligha jöhettek volna szóba a 2000. év elôtti idôszakban.

A számviteli törvény megkeményítésére a többi átalakuló országban csak 1995 és 98 közt került sor. Annak, hogy nálunk erre már korábban is sort kerítettek, kezdetben az lett a következménye, hogy csökkentek az állam bevételei: ez részint a korábban mesterségesen felfúvódott banki nyereségek és az ebbôl származó jelentôs adóbevételek kiesése révén, részint a vállalkozók megnövekedett amortizációs szabadsága és költségelszámolási lehetôségei miatt. Világosan kell azonban látnunk, hogy ami a hazai vállalkozásokból túlélte a rendszerváltási és piacváltási válság viharait, az épp e lehetôségeknek köszönhette létét. Ez a kis- és a közepes vállalkozások körére különösen érvényes.

Végül negyedikként a nemzetközi mércével mérve is igen szigorú csôdtörvényt kell megemlítenünk. A törvény 1986. évi elôdjének megszigorítása, különösen a kötelezô öncsôd intézményesítése és a kis hitelezôk erôpozíciójának megteremtése különösen radikális lépést jelentett. A korábban mindössze néhány száz

- és csak kis cégeket érintô - csôdeset száma tízezres nagyságrendûre emelkedett, és a csôd a nagyvállalkozásokat is magával rántotta. Az általa kiváltott erôteljes piactisztítást a törvény 1993. júniusi felvizezése már nem csinálhatta vissza. Világos ugyanis, hogy ily módon 1. megoldódott a vállalatközi nemfizetések (az ún. sorban állás) Oroszországban ma is akut problémája; 2. kiiktatódtak az életképtelen gazdasági egységek, azaz megindult a piactisztulás folyamata.

A négy törvény egyidejû bevezetését Bokros Lajos (1993) nevezte el kínálati oldali sokkterápiának. Ezeknek köszönhetôen Magyarországon véget ért a piacszimulálás évtizedes korszaka, s valódi piacgazdaságnak adta át a helyét.

A harmadik radikális reformlépés - a bevezetését kísérô elkerülhetô és elkerülhetetlen bornírtságok mellett is - a Bokros-csomag volt 1995 márciusában. Mint az intézkedések elemzôi (Kornai, 1996; Antal, 1998) kiemelik: az a lépéssor, amely a fizetési mérleg hiányának drámaivá válását volt hivatva megelôzni, összességében másodlagos jelentôségû volt. A valódi, tartós újítást az jelentette, hogy a ,,csomag" tudatosította a magyar társadalomban a jóléti modell reformjának elkerülhetetlenségét. Az elmúlt két év vitái immár nem arról szólnak, meg lehet-e ôrizni a Kádár-korszak ,,vívmányait" (bár ilyen nézet is van), hanem az a tét, hogy mi legyen a piacosító reformok iránya és eszközrendszere. Idôközben a közigazgatást és részben a társadalombiztosítást egységes állampénzügyi rendszerbe építették, ugyanakkor lehetôvé tették a kiegészítô magánformák elterjesztését, különösen a nyugdíj- és az oktatási rendszerben: mindez már arra utal, hogy tartós átrendezôdések indultak meg ,,a Bokros" után is.

Az elmondottak alapján Magyarország semmiképp se sorolható a lassú, fokozatos átmenetet megvalósító országok közé.

Rögtönzések politikája?

Közhelyszámba menô megállapítás volt az utóbbi évtizedben, hogy a gazdaságpolitika rögtönzésekre épül, hiányzik belôle a távlati szemlélet. Ez az elôzônél nem kevésbé közkeletû tévhit fôleg azok körében terjed, akik a tervgazdaságban szerzett ismereteik alapján nagy ágazati célprogramok kimunkálását várnák el minden kormányzattól. A valóságban a hosszabb távú áttekintés a magyar gazdaságpolitika határozott arcélét mutatja ki mindhárom fô elemében.

Miközben 1990 és 94 között az állami kiadások GDP-n belüli aránya 62% körül stabilizálódott, ez az érték 1998-ra 45%-ra csökkent. Ez nemzetközi léptékkel mérve is páratlan mérvû kiigazítás. Épp ennek köszönhetôen mérséklôdött az állami újraelosztás az európai OECD-országokban már elfogadhatónak tekintett szintre, ami a magángazdaság térnyerésének sokkal jobb mutatója, mint azok a privatizációs adatsorok, amelyeket minden országban a nemzetközi szépség- vagy munkaverseny szempontjai szerint szokás kikozmetikázni. Ha meggondoljuk, hogy a nyugat-európai országokban a neoliberális elvek hangoztatása mellett az állami újraelosztás többnyire nem vagy alig mérséklôdött az elmúlt 15 évben, a magyar adatsor önmagában cáfolja a gazdaságpolitika jellegtelenségét felhánytorgató nézetet.

A monetáris politika az évtized egészében az árstabilitás és a külgazdasági egyensúly - két alapvetô, bár viszonylagos érték - megôrzésének szolgálatában állt. Ez alól csak az 1991- 93-as idôszak jelenti a kivételt, amikor a jegybank politikus vezetôje a kamatszint mesterséges leszorításával vélte szolgálni kormánya gazdaságélénkítô céljait. A külsô egyensúly megbomlása mellett - késleltetett hatásként - a Bokros-csomag inflációs és belsô piacot szûkítô elemei is ezen idôszak árát fizettették meg a társadalommal.

A monetáris politika sikerei közé tartozik az, hogy nálunk nem került sor lengyel-román-orosz léptékû kiigazító inflációra, ami milliók életmegtakarítását olvasztotta el. A fiskális politika, a rossz tapasztalatok és nem utolsósorban a kormányszervek csekély szavahihetôsége miatt az inflációs várakozások magas szinten állandósultak. Mára a szavahihetôség hiánya az antiinflációs politika fô gátjává vált (Vincze, 1997). Emellett a kis és nyitott gazdaság és a valutakonvertibilitás is egyre inkább korlátozza az önálló monetáris politika mozgásterét.

Az árfolyampolitika az elôzô két részpolitika eredôjeként alakult. Míg 1989-92 között a jegybank az árfolyamot hallgatólagosan nominális fixpontként használta az inflációellenes küzdelemben, az 1993-94-es egyensúlyhiány elôre be nem jelentett leértékelésekre kényszerítette a jegybankot, és így hitelvesztésre kárhoztatta ezt a gazdaságpolitikai eszközt. A Bokros-csomaggal bevezetett csúszó leértékelés egyfelôl az árstabilitási és a külgazdasági egyensúlyi szempontok ésszerû kompromisszuma. Másfelôl a gazdaságpolitika számára olyan kényszerzubbony, amely hosszabb távra megszabja minden egyes szereplô mozgásterét. Az egész technika a várakozások stabilizálására, a kormányzati szavahihetôség kivívására, az eltérô feladatkörû kormányszervek csapatmunkájának állandósulására épül. Ezt is könnyebb igényelni, mint megvalósítani. A politikától jobban függô pénzügyi tárca könnyen eszköztelennek bizonyulhat a bér- és a nyugdíjemelési törekvések ellenében, s ilyenkor hajlamos lehet rá, hogy - a már megbukott módon - a kamatszint leszorításával próbálja az államháztartás egyensúlyát megôrizni. A döntéshozók veszélyes illúziója lehet az a hiedelem, hogy a rendszerben a leértékelés mértéke szabadon választható gyakorlat. Ez egyszerûen tévedés (részletesen Erdôs, 1998). Hasonló tévedésre vezethet, ha a nyolcvanas évek gondolatvilágához illeszkedôen az árfolyamrögzítés felé közelítô lépésekkel kívánják a pénzpiaci szereplôket a fiskális hatóság által elképzelt/vágyott árfolyamszint felé ,,terelni". Ezek a lépések megalapozatlanul felértékelt - majd a piac által kiigazított - árfolyamhoz s a nem könnyen kivívott szavahihetôség elvesztéséhez vezethetnek, ezért választási évben sem célszerû megtenni ôket. Kis, nyitott gazdaságban az árfolyampolitika fokozatosan megszûnik autonóm eszköz lenni, még ha némely gazdaságpolitikusok ezt nem is szeretik elismerni. Ekkor ugyanis elôbb kell letörni az inflációt, s csak utóbb stabilizálódik az árfolyam.

A rendszerátalakító gyakorlat sajátosságai

Az elméleti irodalom mûvelôi, különösen a korszerû angolszász mûveltségûek, többnyire kételkednek abban, hogy lehet a gazdasági elméletnek és a gazdaságpolitikának nemzeti arcéle, rendszerváltó gazdaságpolitikát pedig végképp nem ismernek, hisz csak jó (koherens) vagy rossz (ellentmondásos) gazdaságpolitikát lehet elméletileg értelmezni. A hazai gyakorlat megfigyelésébôl azonban mégis meg lehet határozni a rendszerváltó gazdaságpolitika néhány jellegzetes sajátosságát, amiben az eltért a többi hasonló helyzetû országokban megfigyelttôl.

A magánkézbe adás alapvetô eszköze a piaci értékesítés volt és maradt mindvégig. Magyarországon jóformán egyáltalán nem alkalmazták a tömeges vagy népi privatizáció különféle eszközeit, a kistulajdonosok rétegét mesterségesen szaporító eljárásokat. Bár a politikai élet egy része ezt kötelességszerûen felrója a különféle kormányoknak, a tulajdonosváltozások monografikus áttekintései (Voszka, 1997; Mihályi, 1998) arra mutatnak, hogy nálunk külön meghirdetés nélkül is terjedtek a különféle kedvezményes privatizációs technikák. Ezek - a társadalmi igazságosság jegyében született - tervezetek végeredményben a vállalati vezetés amúgy is domináns helyzetét erôsítették, az érték-ellenérték egyensúlyt az általános szabályokon túlmenôen is ennek a csoportnak a javára változtatták meg. Közvetett módon ez is azt bizonyítja, hogy a ,,brit módszertôl" való eltérés hatékonysági és társadalmi veszteségeket okozott, míg a neki tulajdonított állítólagos lassúság csak ideológiai ellenfeleinek képzeletében létezett. A bank- és a közüzemi szektor területén hazánkban átléptek több olyan tabut, amelynek megszegése némely nyugat-európai országban még ma is elképzelhetetlen lenne.

A külgazdasági rendszer nyitottsága az ellene intézett, ismételt támadások ellenére is fennmaradt. Ez, vagyis a külsô versenytársak jelenléte a hazai piaci viszonyok kiépülésének fontos eleme volt. A versenyhivatal egy év alatt - 1997-ben - mindösszesen 104 millió Ft-nyi (egy fél svábhegyi villa árának megfelelô) bírságot szabott ki a nemzetgazdaság egészében (Tóth, 1998), így nyilvánvalóan nem játszhatott döntô szerepet a piaci verseny meggyökereztetésében. Részben ezzel is összefügg a külföldi mûködô - azaz eleve nem spekulatív - tôke iránti fogadókészség és az, hogy ez a tôke érdeklôdik az ország iránt, ami az újságolvasók számára még meglepônek is tûnhetett. A külföldi mûködô tôke jelentôs térnyerésének köszönhetôen viszont a magyar kivitel egységértéke már az évtized közepén 30-40%-kal haladta meg a többi visegrádi országét. A magyar kivitelben 44%-ra felfutott gépipari részesedés kétszerese a lengyel és cseh értéknek, s meghaladja például a spanyol és a görög értéket is, amit a statisztikai elemzôk nemzetközileg a sikeres mikroökonómiai szerkezetváltozás bizonyítékának szoktak tekinteni.

Ha a többi közép-európai országgal vetjük egybe, azonnal szembetûnik, hogy Magyarország komoly elônyre tett szert a pénzügyi közvetítô rendszer reformja tekintetében (Bonin, 1996). A lényegi különbség a hazai közéletben sokat bírált 1992. évi reformcsomagból fakadt, ami megakadályozta, hogy a pénzintézetek reformját vég nélkül elodázzák, továbbá hogy a bankrendszerben keletkezett veszteségeket a nemzetgazdaságban szétterítsék. A sokszor demagóg érvekkel bírált bankkonszolidáció hazánkban nyilvánvalóvá tette, hogy a nagybankok elvesztették induló tôkéjüket; hogy a közérdek a pénzintézeti rendszer mûködôképessége mellett szól, ezért nem fogadható el a ,,viselje ki-ki üzlete kockázatát"-elv közvetlen érvényesítése, mivel a banküzem kockázatát a befektetôk, köztük a kisbefektetôk is viselik; végül, hogy a bankok kimentése csak akkor lesz egyszeri aktus, ha utána a bankokat eladják olyan tulajdonosoknak, akiket a magyar államnak nem kell megsegítenie, viszont a banküzem technikai és anyagi feltételeit meg tudják teremteni.

Az elôadottak alapján Balassa (1990) joggal állapítja meg, hogy sem a konszolidáció, sem a külföldieknek történô értékesítés kérdésében reális döntési önállósága a magyar gazdaságirányításnak nem volt. Azok a társországok, amelyek az 1992. évi pénzügyi reformlépéseket kihagyva idôt nyertek, késôbb és nagyobb költségekkel kényszerülnek - épp mostanság - hasonló lépésekre. Nálunk viszont az egymást kölcsönösen tulajdonló állami vállalat-állami bank egészségtelen szimbiózisa megszûnt. Más szervezte át az ipari céget, s más a bankot, a két félnek nem kellett egymás jóindulatára várnia. S a már idézett külkereskedelmi adatok tükrében az sem kérdéses, hogy a bankok és ipari cégek együttélése a cseh és a lengyel esetben kevésbé volt eredményes, mint a hazai, az angolszász logikát követô, a funkciókat és a szereplôket élesen elválasztó gyakorlat.

A bankkonszolidáció végsô soron egyszeri aktusnak bizonyult: egy ideig ugyan tartani lehetett tôle, hogy a közhatalom rendszert csinál a beavatkozásból, de ez a félelem szerencsére nem igazolódott be. A bankrendszerbe ugyan 1995 után is történtek egyedi beavatkozások, ezek azonban a nyugati országokban sem ismeretlen - bár ott is káros - egyedi politikai mérlegelésen alapuló, nem pedig rendszerstabilizáló, precedensértékû lépések voltak. A külföldi tulajdon meghatározó súlya a jövôre nézve lehetetlenné teszi, hogy a közhatalom saját ideológiai ízlése vagy ügyfélkörének hajlandósága szerint torzítsa el a források makroszintû eloszlását. Más szóval így jött létre a szûkös források tartósan hatékony elosztásának, vagyis a fenntartható növekedésnek az intézményi biztosítéka. Nem kevésbé lényeges, hogy a nyugati jellegû bankbiztonsági elôírások az új tulajdonosok számára ismerôsek, nem tekintik nyûgnek ôket, így a bankrendszer egészében a rossz hitelek újbóli felhalmozódásának veszélye nem áll fenn.

Mivel a hazai bankrendszer már átesett a nagykorúsodással járó elkerülhetetlen megrázkódtatásokon, s a tulajdonosok között többségben vannak a szolid, bejáratott nyugati bankok, a szélesedô szolgáltatáskínálat és a javuló technikai feltételrendszer - megfelelô szabályozási közegben - megalapozhatja az ország regionális pénzügyi központi szerepét. Nem Zürich vagy Frankfurt szerepének átvételérôl van szó, hanem arról, hogy a térség sok bizonytalansággal terhes, de gyorsan fejlôdô piacain tevékenykedô multik, illetve a biztonságra és könnyû hozzáférhetôségre vágyó keleti befektetôk egyaránt elônyösnek tarthatják a hazai szolgáltatások igénybevételét. Ez piaci rést, nem pedig a régiek kiszorítását jelenti a világgazdaság leggyorsabban bôvülô ágazatában.

A gazdaság teljesítménye

A gazdaság összteljesítményét már-már illendô gyengének és elégtelennek minôsíteni mind a nemzetközi egybevetésben, mind pedig a társadalmi elvárásokhoz képest. Ez a megítélés azonban csak addig tartható, amíg a gazdasági teljesítményt néhány közkézen forgó, ámde mind a közgazdasági elmélet, mind a nemzetközi szervezetek által irrelevánsnak tartott mutató - például az ipari termelés vagy az egy fôre jutó kalóriabevitel - alakulásával azonosítják.

Valójában Magyarország azon kevés állam közé tartozik, amelyek a kelet-ázsiai és a kilencvenes évek latin-amerikai példáit követve egyszerûen kinôtték adósságukat anélkül, hogy különféle kockázatos ,,nem konvencionális technikákkal", azaz a fizetések megtagadásával kísérleteztek volna. Az ország adóssága 1989-ben 18, 1992-ben 22, 1994-ben 28, az 1995. évi csúcson 33 Mrd dollár volt, ami 1996-ra 27,6, majd 1997-re 22 Mrd dollárra mérséklôdött. Ezen belül a magyar állam külsô adóssága - vagyis az a rész, amiért az adófizetôknek kell jótállniuk - az 1995. évi 16-ról 1997-re 5 Mrd dollárra mérséklôdött, azaz a külföldi adósság fele immár magánosokra jut. Ez eleve nagyobb esélyt jelent arra, hogy mivel fejlesztési célra vették fel, megtermeli önmaga visszafizetésének fedezetét, míg az állam mûködési veszteségeire felvett összegektôl ugyanez nem várható el. A kivitel kamatfizetésekre és törlesztésre fordítandó része, az adósságszolgálati ráta is 1995-ben tetôzött 49,3%-ra, ami 1997-re 18%-ra süllyedt. A nyolcvanas évtizedet jellemzô 6 Mrd dollár körüli kivitel 1997-ben már 19,6 Mrd dollárt ért el, azaz több mint háromszorosára nôtt. A 20,6 Mrd dolláros behozatalt a

33 Mrd-os oroszhoz viszonyítva belátható, hogy kereskedelmi értelemben Magyarország nem is olyan jelentéktelen piac. Ami a tôkebefektetést illeti, hazánk 17,5 Mrd dollár mûködô tôkét vett fel, szemben például az orosz 9 Mrd-dal. Lengyelország 1997-ben érte el a 20 Mrd-os szintet, ehhez azonban tudni kell, hogy a lengyel adatok a még meg nem valósult befektetési ígéreteket is tartalmazzák, és Lengyelország nálunk négyszer nagyobb, vagyis a releváns egy fôre jutó mutató tekintetében még messze van tôlünk.

Az a tény, hogy 1995-96-ban évi 20, 1997-ben 30%-kal nôtt a kivitel, alapvetô változásokat idéz elô a gazdasági növekedés típusában is. Jelenleg az export vezérelte növekedés nem jelszó, hanem valóság. Ez pedig azt jelenti, hogy ha idôvel az 1997. évi rekordteljesítmény - 1 Mrd dollárnál is kisebb fizetési mérleghiány - utóbb átmenetinek bizonyulna is, a gazdasági növekedést négy évtized óta elôször nem gátolja a fizetési egyensúly. A gazdaságpolitika kiszabadult a húzd meg-ereszd meg ördögi körébôl, lehetôség nyílt a hosszú távon is fenntartható gazdasági növekedésre, méghozzá az infláció mérséklôdése és az árfolyam stabilizálódása mellett. 1989-90 fordulóján a 3 Mrd dollár körüli nemzetközi fizetési hiány még az államcsôd rémével fenyegetett: ha történetesen ma keletkeznék hasonló nagyságú hiány, azt ma már a beáramló nem adóssággerjesztô tôketételek, a mûködô és tárcabefektetések fedeznék - utóbbiak összege 1997-ben 2,5 Mrd dollár volt. Az adósságcsapda és az ehhez kötôdô kijelentések talajukat vesztették.

A ma is gyakorta hallható megállapítással ellentétben Magyarország nem agrárország többé. Ha meggondoljuk, hogy az 1873-as világválság óta világszerte túlkínálat mutatkozik mezôgazdasági termékekbôl, az elmúlt negyedszázadban pedig - annak ellenére, hogy az akadémiai és nemzetközi elôrejelzések erre az idôszakra új árforradalmat és élelmiszerínséget jósoltak - ez a strukturális túlkínálat még erôsödött is, akkor talán ez nem is olyan nagy baj. Akik ugyanis ezen a piacon kényszerülnek próbálkozni - mint a legszegényebb országok jó része -, azok cserearányaik rendszeres romlását szenvedik el, amit a nyugat-európai országok szubvenciós versenye csak elmélyített.

1997-ben Magyarországon a bruttó hazai összterméknek alig több mint 5%-a származott a mezôgazdaságból. Igaz, a lakosság 30%-a él falusi településeken, ámde ezeknek mindössze egytizede a fôképp vagy kizárólag agrártermelésbôl élôk aránya (Kolosi-Sági, 1996). Ez pedig azt jelenti, hogy - Lengyelországtól és Romániától eltérôen - nálunk már végbement az a tercializálódás, aminek hiányára hivatkozva az EU-tagok gyakorta félnek a keleti kibôvüléstôl. Érdemes azt is felidézni, hogy a magyar kivitelnek 1997-ben már csak 13%-a volt mezôgazdasági termék, így az uniós csatlakozást és a Kereskedelmi Világszervezetben képviselendô magyar tárgyalási pozíciót sem indokolt kizárólag ezen ágazat szempontjai szerint alakítani pusztán azért, mert tárgyalóereje és hangereje is nagyobb sok más csoporténál.

Magyarország - a Kádár-korszaktól eltérôen - nem a korán kelôk országa, azaz nem ipari társadalom többé. 1997-ben a GDP-nek csupán 30%-a, a foglalkoztatásnak alig több mint negyede (27%) függött az ipartól. Ebbôl egyrészt az következik, hogy az ipari mutatókból egyre kevésbé lehet össztársadalmi és nemzetgazdasági következtetéseket levonni, így például az ott tapasztalt gyors termelékenységnövekedés más ágazatokat aligha jellemez. Másrészt a nemzetgazdaság egészének elôrehaladása egyre kevésbé függ az iparpolitika hatáskörébe esô kérdésektôl. Sôt, maga a fogalom is egyre inkább értelmét veszti, s helyét a nem ágazatspecifikus területfejlesztés, foglalkoztatáspolitika, képzési és társadalmi integrációs programok veszik át. Az az elképzelés tehát, ami a hazai közigazgatást gazdasági csúcsminisztérium kiépítése révén véli korszerûsíthetônek, valójában a múltba réved, fôleg ha e csúcstárcát az ipari és/vagy az agrártárca bázisán kívánja létrehozni.

Az elmondottak miatt az is kevéssé meglepô, hogy az angolszász világban industrial relations-nek nevezett kollektív érdekvédelmi és béralkuformák jelentôsége erôteljesen és visszafordíthatatlanul leértékelôdik. A 3,5 millió körüli foglalkoztatottból - szakszervezeti önbevallás alapján - félmilliónál is kevesebben tagjai a legnagyobb konföderációnak, és további legfeljebb százezren a különféle független szakszervezeteknek. Ez amerikai szintû ,,szervezettséget" jelent, amit a személyi számítógépek elterjedése, a részmunkaidôs és szezonális foglalkoztatás elterjedése és a továbbra is jelentôs második gazdaság tartósít.

Az említett szerkezeti változásnak több következménye is van. Egyrészt a központi béralkuk szerepe egyre jelentéktelenebb a közszférán kívüli területek, azaz a gazdaság meghatározó része számára. Az Érdekegyeztetô Tanácsban létrejött egyezségeknek tehát jóformán még tájékoztató értékük sincs, nem is meglepô, hogy a számszerû elôirányzatok az elmúlt évekhez hasonlóan 1998-ban sem teljesülnek. Ez azt is jelenti, hogy az osztrák-svéd típusú korporativizmus kiépítésének semmi esélye sincs. Így tehát Magyarország egyik telephelyi elônyét a rugalmas munkapiac jelenti majd. Társadalmi értelemben ez azt jelenti, hogy a gazdasági aktivitás már kismértékû élénkülése is érezteti hatását a munkapiacon. A munkanélküliség, amely nálunk is csak többéves késleltetéssel, 1991-92-ben vált tömegessé, 1992 novemberében tetôzött 13,4%-kal, s azóta trendszerûen csökken, 1997 decemberében a nemzetközileg egyeztetett értelmezés szerint 8,7%-ot ért el (az unióban 11%). A fentebb elôadottak valószínûsítik, hogy a növekedés munkahelyeket teremt, amint azt a budapesti 5%-os állandósult munkanélküliségi ráta is jelzi.

Magyarország nem új demokrácia. Nem pusztán a parlamentarizmus évszázados hagyományára gondolok, hanem arra, hogy a kormányváltozások rendszeresen és határidô szerint mentek végbe. Sorstársainktól eltérôen a parlamentáris demokráciát kikezdô lépésekre, standkormányok alakítására és a forradalmi helyzet állandósulására sem került sor. Ez a közvetlen népi beleszólás híveit ugyan a helyi politika küzdôterére utalja, viszont az intézményi stabilitást kétségkívül növeli, méghozzá a sokat bírált ,,paktumpolitika" és a választási rendszer nem arányos volta alapján. Magyarország többek közt ennek köszönheti, hogy az egyetlen olyan rendszerváltó ország, ahol sem a szélsôbal, sem a szélsôjobb erôk nem kerültek be a törvényhozásba, míg számos országban kormányerôkként is mûködtek, illetve mûködnek ma is.

A szélsôséges pártok visszatérôen csekély támogatottsága megállapításunk egyik fô bizonyítéka. Ezt ismerte el az Európa Tanács, utóbb az OECD, majd a NATO - és várhatóan az EU is - tagfelvételi eljárásában. Az elmondottakból természetesen nem következik az, hogy a nemzetiségi vagy az információs önrendelkezési jogok, általában az alkotmányosság napjainkban problémák és küzdelmek nélkül, automatikusan érvényre jutnának. Az azonban igen, hogy az intézményrendszer kialakulatlansága nem komoly érv az ország euroatlanti csatlakozása ellen.

Kilátások

Az elmúlt évtizedben szinte kötelezô volt e tekintetben agnosztikus válaszokat adni, kivéve a fôváros V. kerületét, ahol viszont rózsaszín ködben úszott minden. Az ország hosszú távú kilátásait alapvetôen az határozza meg, hogy mikor kerül be az Európai Unióba. Lényegében minden elemzô - bár nem minden politikai erô - egyetért abban, hogy az uniós tagság a rendszerváltozás második szakaszának lezárását jelenti majd, az ehhez szükséges intézményi és orientációs segítséggel és a szabályozási közeg biztonságával. Minél késôbb jutunk el erre a teljes összfolyamatot meghatározó fix pontra, annál nagyobb a bizonytalankodás, a politikai tévedések és habozások, a ki tudja milyen irányba vivô alternatívák próbálgatásának a veszélye. Minél tovább tart az átmeneti idôszak, és minél nagyobb szerepet kap az átmeneti vesztesek kompenzálásának kérdése, minél több területen nô az igény a ,,kivételes" elbánásra, annál inkább leértékelôdik az uniós tagság jelentôsége. Ez veszélyes út, mert végsô soron oda vezethet, hogy elpuskázzuk a gyors felzárkózás e században másodszor is megnyílt esélyeit.

Az uniós csatlakozás szerteágazó kérdését több önálló tanulmányban is tárgyaltam nemrégiben, így azok megismétlése helyett itt célszerû azt az alapgondolatot kiemelni, hogy az uniós tagság eredményét nem a nettó befizetôi/átutalási pozíció egyenlege mutatja. Bár ilyen számításokat a leggazdagabb országok is rendre készítenek, történelmi-stratégiai értelemben tévútra visz, ha mi - mint mindig - azt kívánjuk átvenni, ami a célországban sem mûködik (a pesti kiszólás szerint albán béreket svéd adórendszerrel). Az uniós tagság értelme a magyar fejlesztésstratégia szempontjából az lehet, hogy fenntartja és felerôsíti a már jelenleg kibontakozófélben lévô öngerjesztô folyamatokat. Ez a következô négy metszetben fogható meg.

Az uniós szabályrend átvétele hitelessé teszi a hazai szabályozást, egyben a nagy integrációs tér révén csökken a külsô sokkok veszélye. A külföldi befektetô a világgazdaság egyik ismert és erôs szereplôjétôl elvárható kockázati prémiumot követel, ami bizonyára kisebb, mint a nemzeti országkockázat. Ennek következtében az ügylet tranzakciós költsége és idôigénye is csökken. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy a hazai megtakarítások nem korlátozzák közvetlenül a fejlesztés lehetséges ütemét. A megnövekedett tôkebefektetéseket pedig az uniós nagy piac veheti fel, ami a legtöbb hazai gyártó számára végtelennek tekinthetô. Márpedig a fejlesztésstratégia alapkérdése épp az, hogy a meglévôbôl mennyi takarítható meg, hogy a sokféle igénynek megfelelô beruházás mibôl teremthetô elô, hogy ezek megtérülését milyen intézményrendszer szavatolja. Mindháromra a ,,bévül levés" jelenti a közvetlen és a közvetett választ, így minél tovább tárgyalunk, annál késôbb érvényesülnek az integráció dinamikus jóléti hatásai.

A világ tôkeáramlásának 99, a fejlôdô országokba irányuló tôkekihelyezésnek ,,csak" 95%-a magánforrásokból adódik. Az EU 1992-ben eldöntötte, hogy a tagállamok legfeljebb GDP-jük 1,27%-át használják fel közösségi célokra. E pénzek elköltéséért máris hosszú sorok kígyóznak. Ezzel szemben - mint a 2. és a 4. pontból kitûnhetett - Magyarország más átalakuló és fejlôdô államokhoz képest vonzóbb volt a magántôke számára már a rendszerváltási krízis idején is. Tehát biztos nem jól ülünk a lovon akkor, ha a hivatalos transzferekre startolunk rá, s eltekintünk az ennek sokszorosát jelentô magántôkétôl. A PHARE-pénzek a hazai mûködô tôke befektetéseknek 1 ezrelékét sem érik el, s ez az arány a jövôben sem fog változni.

Mivel az ország tôkevonzó képességét nem a brüsszeli pénzek megszerzése, hanem a bévül levés erôsíti fel, világos, milyen rossz üzlet lenne néhány brüsszeli fillérért veszni hagyni a magántôke forintjait. A gyorsított modernizációhoz tôke, technika és vezetési ismeret kell, továbbá piac. Mindkettô lényegében megvan, az uniós jogharmonizáció és a társulási szerzôdéssel létrehozott piaci integráció révén. Így voltaképp akkor is érdemes lehet belépni, ha egyetlen euró-nyi támogatást sem kapunk, mert a jelenleg elért szinthez képest már csak a teljes jogú tagság nyújthat az üzleti és a politikai életben megfogható többletet. Politikai szinten a közös szabályok kialakításában való részvétel, üzleti szinten az egyedül megszerezhetônél olcsóbb és könnyebben hozzáférhetô tôkeforrás jelenti a vonzerôt, amint azt a spanyol, az ír és a portugál példa megmutatta. Mivel a magyar gazdaságpolitika gyenge pontja saját megítélése szerint is az inflációellenes küzdelem, a pénzügyi unió távlatából adódó követelményrendszer épp azokat az elemeket erôsíti fel, amelyekre a hazai gazdaságnak a legnagyobb szüksége lenne, de önerôbôl valószínûleg nem érvényesülnének kellôképpen - és fôleg kellô idôben.

Az EU-ra történô rákapcsolódás a már megindult kvázi-automatikus felzárkózást intézményesíti, ehhez egyik oldalról sem kell meglelni a bölcsek kövét. A magyar gazdaság növekedési potenciálja a csatlakozásig 5% körül van, ami az uniós átlag duplája. A hazai árfolyam a legkevésbé aláértékelt a tagjelöltek között, s az árszínvonal közeledése is jelentôsen elôrehaladt már. A belépést követôen a dinamikus integrációs elônyök további húzóerôként tartósíthatják ezt a növekedési lehetôséget (amely 1,5-2%-kal meghaladja a hazai adottságok alapján hosszú távra csak 3-3,5%-ra becsült trendet), mivel beruházási, intézményi és piaci oldalról szinergikus hatást fejtenek ki. Emellett a fejlôdésnek számos, a GDP-ben meg nem jelenô eleme is van, mint amilyen a viszonyok civilizálódása, megbízhatóbbá válása, a jogállamiság erôsödése, amit még Görögországban is nagyon erôteljesen érzékelni lehet (fôleg a hagyományos sorstárs- és szomszéd államokkal való egybevetésben). Igaz, elvileg ehhez nem kellene EU, tudhatnánk ezt magunktól is, de épp a görög példa mutatja meg, mennyire jól jön az EU.

Különösen az EU-távlatban fontos többlet az, hogy a következô évtizedben csakis kevesebb lehet az átalakulás vesztese, mint az elôzô évtizedben volt. A magyar gazdaság és társadalom hasonló léptékû átrendezôdésére nem kell többé számítanunk, s a középrétegeket lemorzsoló infláció sem maradhat az 1990 és 96 közti 25%-os szinten. A nem inflációs jellegû növekedés fenntarthatóvá válása azt jelenti, hogy az elosztható torta nagysága nô, miközben az állam civilizálatlan, rejtett újraelosztó praktikái visszaszorulnak. Így pedig több lesz a nyertes is. Az elmúlt évtizedtôl eltérôen a közeljövôben a jövedelmi és vagyoni viszonyok stabilizálódása várható, a Magyar Háztartási Panel már idézett felmérései ezt a stabilizálódást már 1996-97-re is kimutatták. Ugyanezekbôl a vizsgálatokból kiderült az is, hogy ez a folyamat a viszonyokkal való szubjektív elégedetlenség és más anómiás jelenségek mérséklôdésében is tükrözôdik. Így az átalakulás társadalmi támogatottsága nôni fog, ami erôsíti a gazdaságpolitika elfogadottságát is.

Az átalakulás gyenge pontjai

Most csak négy olyan mozzanatot emelnék ki, amiben az elemzôk többsége egyetért.

Az infláció túl magas, szaknyelvi fordulattal: beragadt.

A kilencvenes évtizedet jellemzô magas, kétszámjegyû infláció azt is jelenti, hogy a gazdasági szereplôk - köztük a háztartások és a vállalkozások százezrei - ehhez igazítják várakozásaikat, jövedelemigényükben és árelfogadói magatartásukban is természetesnek tekintik, és alkalmazkodnak hozzá. Ezen nehéz változtatni, különösen akkor, ha a gazdaságban

- az energiaszektortól a nyugdíjakig - széles körben a múltat tekintik viszonyítási alapnak. A kormányzati intézmények szavahihetôsége csekély, a gazdaságpolitika kiszámítható, stabil vonalvezetése még elvileg sem számít erénynek, a napi lavírozás, a pragmatizmus kultusza erôs. Mindez a bizalmatlanságot erôsíti, s így az infláció sosem tud olyan alacsony lenni, mint ami az ökonometriai modellezés alapján lehetne. Mint láttuk, ár-bér paktummal vagy alacsonyabb adóért jobb adómorált típusú megállapodással a hazai viszonyok közt nem lehet eredményre jutni. Az ilyesfajta korporatív alkuk amúgy is csak kivételes válsághelyzetekben életképesek. Nagy veszélyt jelent, ha az állam csak polgáraitól követel önmegtartóztatást, a maga háztartásában viszont megtûr olyan rendszereket, ahol évrôl évre több tízmilliárdos túlköltekezés van. A másik veszélyforrás, ha a gazdaságpolitika különféle elemei közt megbomlik az egyensúly. Ilyenkor a fiskális politika szokott a napi küzdelmek áldozatává válni, vagy a sikerélmény iránti vágya sarkallja a gazdaságpolitikát gyors áttöréseket célzó lépésekre. Az adóprés szorongatása, a vitatható alkotmányosságú behajtási eljárások elterjedése, általában a polgárok zaklatása önmagában árfelhajtó hatással jár, és elrettent a többéves távlatú beruházásoktól.

A fiskális politika nem kellôen szigorú. Ennek 1990 és 94 között az volt az ideológiája, hogy ekképp védte az elesett rétegeket. Az 1994 utáni idôszakban viszont az implicit költekezés vált veszélyesebbé. Miközben a kiadásokat visszafogták, a vagyonügynökség tevékenysége, a nyugdíjrendszer ígérvényei és a költségvetési törvényben elô nem irányzott ad hoc kötelezettségvállalások elburjánzása nagyobb arányú közköltekezést és elkötelezôdést eredményezett, mint az az összevont számokból kitûnne. A közpénzekkel való gazdálkodás áttekinthetôvé és finanszírozhatóvá tétele olyan lépéseket követelt s követel még meg, amelyek nem fognak sem a negyedéves, sem az éves költségvetési egyenleg javulásában megjelenni. Nyugdíjreformra bizonyára szükség volt, de a tb-nyugdíjrendszer elôre látható jelentôs bevételkiesését (Gál, 1998) a fiskális terv nemigen vette figyelembe. Az uniós és a NATO-csatlakozást is kissé ingyenebédnek tekintik, némi propaganda- és diplomáciai kiadással, ami a feladat félreértésére utal. S ha lesznek uniós pénzek, az ahhoz szükséges társfinanszírozást sem lehet fix célokra elôre elígérni és elkölteni. Mindezek a feszültségpontok a hosszabb távú államháztartási áttekintés és koncepció hiányára utalnak, s egyben ottfelejtett taposóaknákként robbanhatnak a jövô gyanútlan törvényhozóinak lába alatt. A Bokros-csomaggal tehát nem jutott túl az ország a nehezén. A kamatmegtakarítás fogyasztási célú elköltése nem távlatos és megalapozott irány, rossz jelzés a gazdasági szereplôknek.

Lassú az egészségügy átalakítása, ahol még a tulajdonformák egyenjogúságának alapján álló piaci szocialista modell megvalósítása is távoli célnak tûnik (vö. Kornai, 1998). A területi közigazgatás felépítése és finanszírozási igénye, valamint törvényszabta feladatköre nincs összehangolva. Számos nagy rendszer - így a hadsereg, a vasút, a jogalkalmazás - nem illeszkedett a piaci viszonyokhoz. Ezeken a területeken az igények és a lehetôségek egybehangolását szolgáló intézményes megoldás, az áttekinthetô és elszámolható gazdálkodás és felelôsségmegosztás legfeljebb jámbor óhajnak számít.

A gazdaság foglalkoztatási képessége elégtelenül nô. Különösen szembetûnôvé válik a gazdaságnak ez a vonása, ha a területi, etnikai és képzettségbeli szempontokat is figyelembe vesszük (Köllô, 1998). A gazdasági fellendülés egy jelentôs kör részére a jövôben sem teremt megélhetést. Más elemzések (Tímár, 1997) felhívják a figyelmet arra, hogy a fejlett országokban flexibilis alkalmazásként hirdetett megoldások hazai bevezetésének számos akadálya van, köztük a jelentôsen és egy lépésben nemigen csökkenthetô közteherszint.

A munkapiaci rendôrség és a feketegazdaság elleni fellépés voltaképp a legelesettebb rétegeket úgy-ahogy védô spontán szociális hálót lazítja.

A környezetvédelem jelentôségét sem az általános közfelfogás, sem a gazdasági és a politikai döntéshozatal nem ismerte fel. Ezért olyan okvetetlenkedésnek tekintik

az uniós elvárásokat, amit kijátszani becsület és dicsôség dolga. Az ökoszociális piacgazdaság még jelszóként sem ismeretes.

Az eredmények és gyengeségek fenti összefoglalásából egyértelmûen kiderül, hogy az uniós tagsághoz, köztük a valutauniós tagsághoz vezetô hosszú úton a magyar gazdaságpolitikának új feladatok sorát kell megoldania. Ehhez már aligha lesz elég az a gyakorlat, amely a pénzügyi egyensúly megôrzését mindennél fontosabbnak tekinti. Ennél többre van szükség, mert az infláció nélküli fenntartható fejlôdés és a gyorsított felzárkózás szempontjainak összehangolása nem tartozik a triviális feladatok közé.

IRODALOM

A cikk alapjául szolgáló elôadás a francia szenátus magyar-francia baráti tagozata és a Centre Interuniversitaire d'Études Hongroises szervezésében tartott konferencián hangzott el a Luxemburg Palotában, Párizsban, 1998. január 22-23-án a ,,Tíz év rendszerváltozás Magyarországon, 1988-98" címû rendezvény keretében.

Andorka Rudolf-Kolosi Tamás-Vukovich György (szerk. 1996): Társadalmi riport, 1996. Budapest, a TÁRKI és

a Századvég közös kiadása, 616. o.

Antal László (1998): A kiigazítás - ahogy én láttam. Közgazdasági Szemle, 45. évf. 2. szám, 97-122. o.

Balassa Ákos (1998): A magyar bankrendszer privatizálásának néhány kérdésérôl. Külgazdaság, 42. évf. 1. sz., 61-73. o.

Bokros Lajos (1993): Privatizáció és bankrendszer Magyarországon. Külgazdaság, 37. évf. 10. szám, 4-14. o.

Bonin, John (1996): Átalakulóban a bankszféra: a magyar, a lengyel és a cseh bankprivatizáció. Külgazdaság, 40. évf. 7-8. szám, 11-38. o.

Erdôs Tibor (1998): Az infláció leszorításával elérhetô haszon Magyarországon. Külgazdaság, 42. évf. 1. szám, 27-44. o.

Gál Róbert Iván (1998): Nézzünk bizakodva a jövôbe! Beszélô, III. új folyam, 3. évf. 2. szám

Hetényi István (1998): Gondolatok a növekedési politikáról. Pénzügyi Szemle, 43. évf. 2. szám, 130-141. o.

Kolosi Tamás-Sági Matild (1996): Rendszerváltás és társadalomszerkezet. In: Andorka R. és tsai, szerk.: im. 149-197. o.

Kornai János (1996): Kiigazítás recesszió nélkül. Közgazdasági Szemle, 43. évf. 7-8. szám, 585-613. o.

Kornai János (1998): Az egészségügy reformjáról. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 200. o.

Köllô János (1998): Elnapolt teremtés. Figyelô, 42. évf. 2. szám

Mihályi Péter (1998): A magyar privatizáció krónikája (1989-

1996). Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (megj. alatt).

Sík Endre-Tóth István György (szerk., 1998): Magyar Háztartás Panel 9. szám. Mûhelytanulmány. Jelentés a MHP 6. hullámának eredményeirôl - zárótanulmány. BKE Szociológiai Tanszék - TÁRKI, február, 252. o. (sokszorosítás)

Tímár János (1997): A munkaerôpiac változásai 1997 és 2002 között. Közgazdasági Szemle, 44. évf. 11. szám, 987-1006. o.

Tóth Levente (1998): Aluszékony ôrök. Figyelô, 42. évf. 6. szám

Vincze János (1997): Magyar motívumok. Figyelô, 41. évf. 43. szám

Voszka Éva (1997): A dinoszauruszok esélyei. Budapest, a Pénzügykutató Rt. és a Perfekt Rt. közös kiadása, 392. o.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu