LENINGRÁD - 1973

Az orosz szakos egyetemi hallgatóknak kötelezõ volt tanulmányi idejükbõl egy szemesztert Leningrádban vagy Moszkvában tölteni (a francia szakosoknak természetesen nem volt kötelezõ Párizsba menniük). Így kerültünk évfolyamtársaimmal - és egypár ön kén tessel - Leningrádba. Egyikük levélben fûzött kiegészítéseket em lékeimhez.

Hogy rögtön tudjuk, hol vagyunk: a vécéken nincs ajtó. Elõ ször elképedünk, utána már csak furcsa, harmadnapra pedig megszokja az ember. Ez a megszokás már-már maga az ott honosság. A vécén is együtt, ott is testmeleg kollektivitás.

„A W. C.-témához: bejárkált >>menet közben<< a takarítónõ, hogy kivigye a drótból font szemétkosarakat. Ugyanis abba kellett dobni a papírt. A zuhany se volt kutya! Hetente kétszer szünnap! Em lékszel, hogy valakik a magyar lányok közül vettek egy slagot, és azzal zuhanyoztak a mosdóban? És hogy az oroszok feljelentést tettek a zuhanyozók ellen >>erkölcstelen<< viselkedés miatt? Mármint a levetkõzés számított botránynak.”

MI. Mindig MI. A többes elsõ állandó használata létszük ségletünkké vált. Mindent MI-ben éltünk meg, akárcsak 'K. (Talán az egyetlen Pécsi Kati volt a kivétel, aki bámulatra méltó függetlenséggel csinálta végig az egész négy hónapot. Mindenütt õrületes nacionalizmus és gyûlölettel átitatott lel ke sültség. Egyszer voltam tanúja „ellenzéki” beszélgetésnek a kollégiumban, ott is Hruscsovot szidták, Sztálint pedig men tegették: „Akkor legalább tudtuk, kit szeressünk!” S konklú zi ó ként Zsenya így kiáltott fel: „Én akkor is szovjet ember vagyok!” (Hruscsov szidása egyébként teljesen bele volt „ágyaz va” a szovjet nyelvbe, az általa építtetett „szükséglakás-telepet - truscsobi - csak hruscsobinak emlegették.)

Szovjet asszony volt az a stílgyak tanárnõ is, aki mindig elmagyarázta, hogy minden milyen nagyszerû, hát látják, ugye (látni ugyan nem láttuk, de mivel mi is a szocialista tá borból érkeztünk, hallani eleget hallottuk: tanultuk), s köz ben hüppögve, könnyeit vissza sem tartva kivágja: „De Uk rajnában még ma is tízezrek halnak éhen!” Azóta sem tudom, hogy a szocializmus hõseinek tekintette-e õket, vagy áldo zatainak.

A lelkesültség mögötti gyûlölet a kéjes rombolásban nyilvánult meg. Az volt az érzesem, hogy a rombolás itt az egyetlen örömforrás. A kollégiumi folyosókon naponta hasítottak ki székekbõl, más bútorokból egy-egy darabot. Másnap aztán gyûlés, megtorlással való fenyegetés.

Minden gyorsan és eredménytelenül folyt. A szerelem is. Éjjel a folyosókon alig lehetett közlekedni, lépten-nyomon párokba botlott az ember. Zugszerelem, zugivászat. Vodkát csak este nyolcig lehetett kapni. Amikor elfogyott, és hamar elfogyott, a fiúk végigjárták a lányszobákat, s elvitték a kölnit. Egy-egy névnapon illatoztak a kölnitõl részeg srácok.

Vagy harminc-negyvenen voltunk magyarok, s észrevettük, hogy csak kedden és csütörtökön jön levél. Megkér deztük a portásnõt, ez hogyan lehetséges, mire õ a lehetõ legtermészetesebb hangon válaszolt: „Kislányok, tényleg nem tudjátok? Hát Moszkvában olvassák!” Nyilván nem volt elég ember arra, hogy folyamatosan olvassák a leveleket.

Ugyanez a kedves portás jelentett föl a rendõrségen. A négy hónap alatt összesen háromszor volt dolgom velük. Elsõ alkalommal „jogosan”, mert - hogy friss levegõt szív jak - Tallinnba utaztam kedves ismerõseim meghívására, márpe dig a szovjet tagköztársaságokba vízum kellett, s ennek meg szerzése négy hónapnál többet vett volna igénybe. Elõször még nem volt baj, kényszerpárttag költõ házigazdáim mint „latiska” mutattak volna be észt ismerõseiknek, ha nyílik mód másokkal is beszélgetni. De nem nyílt. Hogy miért lettem volna éppen lett? Oroszul beszélek, de nem anyanyelvi szinten, és jobban is vagyok öltözve, mint az oroszok. Kü lönben sem hiszem, hogy dicsekedtek volna „szláv” ismerõseikkel. Ámde a koncert szünetében ott az a szokás, hogy kettesével-hármasával karonfogva, körbe-körbe sétálnak. Mint a rabok a börtönudvaron. Így aztán nincs pusmogás. Rend van, csend van és biztonság. Észt ismerõseim gyermeke orosz szamizdatban olvasta Ahmatovát, a Gulág ot pedig fin nül. Egyébként is finn tévét néztek, finn rádiót hallgattak, finn újságot olvastak. Sosem voltam olyan tájékozott odakint, mint Tallinnban.

Az oroszokat úgy utálták, hogy az elképesztõ volt. Meg kérdeztem tallinni barátaimat, hogyan különböztetik meg az utcán az észteket és az oroszokat. Csak nézz rájuk, hangzott a válasz. Vagy nézzem meg a házakat. Ahol üveg helyett az ab lakon újságpapír van, ott oroszok laknak. Nem voltak tovább kételyeim. Késõbb azt kérdeztem tõlük, mit jelent az a szó, hogy „ejole”, mert mindenütt azt hallom. Nincs - hangzott a válasz nevetve. Észt barátaimmal az egyetlen - még Buda pesten kezdõdött - vitánk akörül forgott, hogy a magyarok vagy az észtek vannak-e jobban megszáll va. Pesten még amellett kardoskodtam, hogy nincs különbség. Mikor Tal linnban, ebben a gyönyörû, németes hangulatú középkori városban megláttam az orosz-észt utcaneveket, kapituláltam.

Elsõ tiltott határátlépésem olyan simán ment, hogy meg ismételtem. Ezúttal Dörnyei Évát is magammal vittem, akivel leningrádi számûzetésem alatt amolyan emigrációs ba rát ságot kötöttünk. Odafele minden simán ment, ám elha tá roztuk, hogy a visszautat megszakítjuk Pszkovnál. Már éppen leszálltunk volna, mikor a kalauz, két rendõr társaságában, egyenesen odajött hozzánk az alvó, zsúfolt vagonban. Kérik a jegyet, útlevelet. Csak tõlünk. „Le vannak tartóztatva.” A le tar tóz tatás bilincset nem jelentett ugyan, de hogy mit fog jelenteni, azt nem tudtuk. Vécére csak rendõri kísérettel me hettünk, egymással nem volt szabad magyarul beszélnünk, ide gességünkben viszont sokat összeröhögtünk. Hajnaltájt megér keztünk Leningrádba, irány a pályaudvari õrszoba. Ott kurvák, zsebesek, satöbbi. Bevisznek, inkább betuszkolnak az ügyeletes tiszthez, aki a nevemet kérdezi: Kak tyibja zvaty? Ebbõl a nyers, tegezõ fordulatból éreztem át elõször, hogy ez nem vicc. Ez nem kérdés volt, hanem parancs. Ellenõrzi az útlevél alapján a választ, sötéten (hivatalos sötéten) néz, majd közli, hogyha nem volnék külföldi és egyáltalán, ha még egy szer elõfordul, akkor…” Most pedig mars innen. Többet nem mentem se Tallinnba, se Pszkovba.

Hogy másodszor miért keresett a rendõrség, az máig homályos. Haza men tem a kollégiumba, s közlik, hogy már vagy háromszor jártak itt, mert „betörtem egy ablakot”. Én? És mit csináljak? Semmit. Nem voltál itt, elmentek. Ezzel a történetnek vége.

A harmadik eset világos és átlátható. Egyik este Garami Laci név- vagy születésnapját ünnepeltük. Elfogyott a bor, emelkedett volt a hangulat, vettünk még egy üveggel. Mikor mennék be a kollégiumba, szól a portásnõ, hogy idetelefonáltak: valami külföldiek, biztos innen, a kollégiumból, részeges kednek (huliganka!), bort vesznek! Az egyikük kék kapucnis, könnyû felismerni. No, gyevuska, hívtam a rendõrséget, ugye érti? Nem, nem értettem. A hatóság persze megvárta a másnapi hivatalos munkaidõt, mivel azonban nem tartózkodtam otthon, a rendõrség jött, látott, elment.

Párizsban lehet tudni, hogy 12 és 2 között a kisebb boltok bezárnak, ezt hívják ebédszünetnek. Leningrádban a nagyobbak is bezárnak, bármikor: gyûlés van, szakszervezeti, párt-, miegymás.

Ahogyan a párizsi metrón kötnek-horgolnak, itt, a Pest rõl ismerõs metrószerelvényben (a gyártó itt is, ott is a Mityi sinszkij Masinosztroityelnij Zavod) mindenki olvas: Doszto jevszkijt, Fagyejevet, mindegy, amit éppen kapni. Láttam egy idõsebb urat, aki egy családalapításról szóló, láthatólag népszerûsítõ könyvet forgatott. Az olvasást is bekebelezte a rendszer. Dosztojevszkijt is befalta. ' is nas. Milliós példány számok. Ezt hívják kultúrának.

A mi metrónk és a leningrádi között két különbség azért van. A mozgólépcsõn - a hangosbeszélõ parancsszavára - min denki valóban a jobb oldalon „tartózkodik”. Nem áll - tartózkodik. Ez praktikus, meg muszáj is. A mi záróvonalunk, amelyet a szigorú hangra ijedten elhagyunk, ott eléggé ijesz tõ. A záróvonal kínai fal, hatalmas, fekete ajtókkal. Ezek ad dig csukva vannak, amíg a szerelvény be nem fut az állomásra. A kocsi ajtajai - hozzávetõlegesen - ott nyílnak, ahol a falba vágott fekete ajtók. Baleset, öngyilkosság kizárva. De mintha koporsóba lépnénk, mintha élve temetnének minket.

Leningrádban, Komoróczy tanár úr ajánlására, folytattam héber tanulmányaimat. Legnagyobb megdöbbenésemre itt csak a beszélt nyelvet tanították. Úgy tanították, mint a franciát, angolt, németet. Úgy tetszik, még mindig inkább a cionizmus, mint a Biblia.

„Veled mentem fel az emeletre a kollégiumban - ez egy napos vasárnap délelõtt történt, egy orosz srác futott lefelé, és menet közben odavetette: jevrejka vagy? Mire te szemrebbenés nélkül válaszoltad, hogy igen. Ezt a kérdést én soha, senkitõl nem hallottam azelõtt.”

Nem volt viszont jevrejka az a Veronika Vadlena - Vlagyimir Lenin nevégõl képzett családnév -, aki (szül. Afanaszjeva) valaha a Nyevszkij Proszpekt egyik szép, tágas polgári lakásában született. Ott azonban a szaporodó társbérlõk miatt az élet lassan elviselhetetlenné vált. Éppen leningrádi tartózkodásom idején kapott egy lakótelepi, egyszobás, 22 négyzetméteres lakást. Apja tudós, õ maga az Ermitázsban dolgozik sumerológusként. Egy este meglátogattam, ekkor mondta, hogy bárcsak zsidónak született volna, akkor már kint is lenne Izraelben. De mit tegyen valaki, ha orosz?

Szobatársaim, a belorusz Irina és az orosz Natasa a nyelvta nulásban mindenek fölé és elé a helyes kiejtést helyezték. Tükör elõtt, hosszan próbálgatták a francia szavak kiejtését. S tényleg gyönyörûen ejtettek ki. Lám, mit tesz a Nyugatra szóló útlevél illúziója! Ami Natasát illeti, õ nyíltan leszbikus volt, ez az egyébként teljesen elterjedt nyíltság engem nem csak meglepett, hanem zavart is. Barátnõstül, Aszjástul, való jában nem hárman, hanem négyen laktunk a kicsi szobában.

Grúziába szabályos, hivatalos vízummal, szervezetten mentünk. Kedves egyetemisták fogadtak, õk is kalauzoltak Tbilisziben. Megnéztük a város nevezetességeit, köztük az összes Sztálinnal kapcsolatos kegyhelyet, s közben beszélgettünk grúz idegenvezetõinkkel. Már megizmosodott nyugati (budapesti) öntudatommal-fölényemmel cigarettát (Románc) kínálok egyiküknek, mire kedvesen elhárítja, inkább majd õ. Marlboro. Itt, Grúziában nagyon gazdagok az emberek, mi vel Grúzia a SZU zöldség-, gyümölcsös- és virágoskertje. Hajnalban fölszállnak a repülõgépre (mint minden szolgáltatás, ez is fillérekbe kerül), kimennek a moszkvai piacra, mesés áron eladják a portékájukat, s este hazamennek. Tal linn ban a jómód csak a káderek privilégiuma. De itt valahogy minden úszott a bõségben. Tbilisziben a Grand Hotelban szálltunk meg. A reggelinél egyszer csak a kávé mellett pezsgõ és csokoládé terem. A feladó feláll a szomszédos asztaltól, engedélyünkkel letelepszik mellénk, majd azt kéri, hadd aján dékozzon meg bennünket valami csekélységgel: szuvenyir. Négyen-öten voltunk ott lányok, mind kaptunk egy-egy szép ezüst karkötõt, gyûrût, nyakláncot. Ma is hordom. Azt hi szem, többhavi átlag orosz fizetést hagyott ott. Bagatell, mondta. Kint vártuk ismerõs idegenvezetõinket, helyettük azonban mások jöttek. A tegnapiak kórházban vannak. Az este késelés volt oroszbarát és hazafias grúzok között. Márpedig idegenvezetõink hazafiasak voltak.

Leningrádban és Moszkvában az általam is jól ismert Lenin-arc mosolygott - mindenünnen - ránk. Délkelet felé haladva, a szeme egyre ferdébb és szûkebb lett, Üzbegisztánban az arcszíne is megsötétült. A leghíresebb persze az a Lenin-szobor volt, amelyet sebtiben (gondolom, a XX. kong resszus után) egy Sztálin-szoborból alakítottak át. A kezében sapkáját szorongató Sztálintól elfelejtették elvenni becses ruhadarabját, csak a fejet cserélték ki (drága a bronz!), természetesen a kötelezõ Lenin-sapkás fejjel. Így született meg a kétsapkás Lenin-szobor: egy a fején, egy pedig a kezében.

Horváth Ágnes

LENINGRáD - 1973

Az orosz szakos egyetemi hallgatóknak kötelezõ volt tanulmányi idejükbõl egy szemesztert Leningrádban vagy Moszkvában tölteni (a francia szakosoknak természetesen nem volt kötelezõ Párizsba menniük). Így kerültünk évfolyamtársaimmal - és egypár ön kén tessel - Leningrádba. Egyikük levélben fûzött kiegészítéseket em lékeimhez.

Hogy rögtön tudjuk, hol vagyunk: a vécéken nincs ajtó. Elõ ször elképedünk, utána már csak furcsa, harmadnapra pedig megszokja az ember. Ez a megszokás már-már maga az ott honosság. A vécén is együtt, ott is testmeleg kollektivitás.

„A W. C.-témához: bejárkált >>menet közben<< a takarítónõ, hogy kivigye a drótból font szemétkosarakat. Ugyanis abba kellett dobni a papírt. A zuhany se volt kutya! Hetente kétszer szünnap! Em lékszel, hogy valakik a magyar lányok közül vettek egy slagot, és azzal zuhanyoztak a mosdóban? És hogy az oroszok feljelentést tettek a zuhanyozók ellen >>erkölcstelen<< viselkedés miatt? Mármint a levetkõzés számított botránynak.”

MI. Mindig MI. A többes elsõ állandó használata létszük ségletünkké vált. Mindent MI-ben éltünk meg, akárcsak 'K. (Talán az egyetlen Pécsi Kati volt a kivétel, aki bámulatra méltó függetlenséggel csinálta végig az egész négy hónapot. Mindenütt õrületes nacionalizmus és gyûlölettel átitatott lel ke sültség. Egyszer voltam tanúja „ellenzéki” beszélgetésnek a kollégiumban, ott is Hruscsovot szidták, Sztálint pedig men tegették: „Akkor legalább tudtuk, kit szeressünk!” S konklú zi ó ként Zsenya így kiáltott fel: „Én akkor is szovjet ember vagyok!” (Hruscsov szidása egyébként teljesen bele volt „ágyaz va” a szovjet nyelvbe, az általa építtetett „szükséglakás-telepet - truscsobi - csak hruscsobinak emlegették.)

Szovjet asszony volt az a stílgyak tanárnõ is, aki mindig elmagyarázta, hogy minden milyen nagyszerû, hát látják, ugye (látni ugyan nem láttuk, de mivel mi is a szocialista tá borból érkeztünk, hallani eleget hallottuk: tanultuk), s köz ben hüppögve, könnyeit vissza sem tartva kivágja: „De Uk rajnában még ma is tízezrek halnak éhen!” Azóta sem tudom, hogy a szocializmus hõseinek tekintette-e õket, vagy áldo zatainak.

A lelkesültség mögötti gyûlölet a kéjes rombolásban nyilvánult meg. Az volt az érzesem, hogy a rombolás itt az egyetlen örömforrás. A kollégiumi folyosókon naponta hasítottak ki székekbõl, más bútorokból egy-egy darabot. Másnap aztán gyûlés, megtorlással való fenyegetés.

Minden gyorsan és eredménytelenül folyt. A szerelem is. Éjjel a folyosókon alig lehetett közlekedni, lépten-nyomon párokba botlott az ember. Zugszerelem, zugivászat. Vodkát csak este nyolcig lehetett kapni. Amikor elfogyott, és hamar elfogyott, a fiúk végigjárták a lányszobákat, s elvitték a kölnit. Egy-egy névnapon illatoztak a kölnitõl részeg srácok.

Vagy harminc-negyvenen voltunk magyarok, s észrevettük, hogy csak kedden és csütörtökön jön levél. Megkér deztük a portásnõt, ez hogyan lehetséges, mire õ a lehetõ legtermészetesebb hangon válaszolt: „Kislányok, tényleg nem tudjátok? Hát Moszkvában olvassák!” Nyilván nem volt elég ember arra, hogy folyamatosan olvassák a leveleket.

Ugyanez a kedves portás jelentett föl a rendõrségen. A négy hónap alatt összesen háromszor volt dolgom velük. Elsõ alkalommal „jogosan”, mert - hogy friss levegõt szív jak - Tallinnba utaztam kedves ismerõseim meghívására, márpe dig a szovjet tagköztársaságokba vízum kellett, s ennek meg szerzése négy hónapnál többet vett volna igénybe. Elõször még nem volt baj, kényszerpárttag költõ házigazdáim mint „latiska” mutattak volna be észt ismerõseiknek, ha nyílik mód másokkal is beszélgetni. De nem nyílt. Hogy miért lettem volna éppen lett? Oroszul beszélek, de nem anyanyelvi szinten, és jobban is vagyok öltözve, mint az oroszok. Kü lönben sem hiszem, hogy dicsekedtek volna „szláv” ismerõseikkel. Ámde a koncert szünetében ott az a szokás, hogy kettesével-hármasával karonfogva, körbe-körbe sétálnak. Mint a rabok a börtönudvaron. Így aztán nincs pusmogás. Rend van, csend van és biztonság. Észt ismerõseim gyermeke orosz szamizdatban olvasta Ahmatovát, a Gulág ot pedig fin nül. Egyébként is finn tévét néztek, finn rádiót hallgattak, finn újságot olvastak. Sosem voltam olyan tájékozott odakint, mint Tallinnban.

Az oroszokat úgy utálták, hogy az elképesztõ volt. Meg kérdeztem tallinni barátaimat, hogyan különböztetik meg az utcán az észteket és az oroszokat. Csak nézz rájuk, hangzott a válasz. Vagy nézzem meg a házakat. Ahol üveg helyett az ab lakon újságpapír van, ott oroszok laknak. Nem voltak tovább kételyeim. Késõbb azt kérdeztem tõlük, mit jelent az a szó, hogy „ejole”, mert mindenütt azt hallom. Nincs - hangzott a válasz nevetve. Észt barátaimmal az egyetlen - még Buda pesten kezdõdött - vitánk akörül forgott, hogy a magyarok vagy az észtek vannak-e jobban megszáll va. Pesten még amellett kardoskodtam, hogy nincs különbség. Mikor Tal linnban, ebben a gyönyörû, németes hangulatú középkori városban megláttam az orosz-észt utcaneveket, kapituláltam.

Elsõ tiltott határátlépésem olyan simán ment, hogy meg ismételtem. Ezúttal Dörnyei Évát is magammal vittem, akivel leningrádi számûzetésem alatt amolyan emigrációs ba rát ságot kötöttünk. Odafele minden simán ment, ám elha tá roztuk, hogy a visszautat megszakítjuk Pszkovnál. Már éppen leszálltunk volna, mikor a kalauz, két rendõr társaságában, egyenesen odajött hozzánk az alvó, zsúfolt vagonban. Kérik a jegyet, útlevelet. Csak tõlünk. „Le vannak tartóztatva.” A le tar tóz tatás bilincset nem jelentett ugyan, de hogy mit fog jelenteni, azt nem tudtuk. Vécére csak rendõri kísérettel me hettünk, egymással nem volt szabad magyarul beszélnünk, ide gességünkben viszont sokat összeröhögtünk. Hajnaltájt megér keztünk Leningrádba, irány a pályaudvari õrszoba. Ott kurvák, zsebesek, satöbbi. Bevisznek, inkább betuszkolnak az ügyeletes tiszthez, aki a nevemet kérdezi: Kak tyibja zvaty? Ebbõl a nyers, tegezõ fordulatból éreztem át elõször, hogy ez nem vicc. Ez nem kérdés volt, hanem parancs. Ellenõrzi az útlevél alapján a választ, sötéten (hivatalos sötéten) néz, majd közli, hogyha nem volnék külföldi és egyáltalán, ha még egy szer elõfordul, akkor…” Most pedig mars innen. Többet nem mentem se Tallinnba, se Pszkovba.

Hogy másodszor miért keresett a rendõrség, az máig homályos. Haza men tem a kollégiumba, s közlik, hogy már vagy háromszor jártak itt, mert „betörtem egy ablakot”. Én? És mit csináljak? Semmit. Nem voltál itt, elmentek. Ezzel a történetnek vége.

A harmadik eset világos és átlátható. Egyik este Garami Laci név- vagy születésnapját ünnepeltük. Elfogyott a bor, emelkedett volt a hangulat, vettünk még egy üveggel. Mikor mennék be a kollégiumba, szól a portásnõ, hogy idetelefonáltak: valami külföldiek, biztos innen, a kollégiumból, részeges kednek (huliganka!), bort vesznek! Az egyikük kék kapucnis, könnyû felismerni. No, gyevuska, hívtam a rendõrséget, ugye érti? Nem, nem értettem. A hatóság persze megvárta a másnapi hivatalos munkaidõt, mivel azonban nem tartózkodtam otthon, a rendõrség jött, látott, elment.

Párizsban lehet tudni, hogy 12 és 2 között a kisebb boltok bezárnak, ezt hívják ebédszünetnek. Leningrádban a nagyobbak is bezárnak, bármikor: gyûlés van, szakszervezeti, párt-, miegymás.

Ahogyan a párizsi metrón kötnek-horgolnak, itt, a Pest rõl ismerõs metrószerelvényben (a gyártó itt is, ott is a Mityi sinszkij Masinosztroityelnij Zavod) mindenki olvas: Doszto jevszkijt, Fagyejevet, mindegy, amit éppen kapni. Láttam egy idõsebb urat, aki egy családalapításról szóló, láthatólag népszerûsítõ könyvet forgatott. Az olvasást is bekebelezte a rendszer. Dosztojevszkijt is befalta. ' is nas. Milliós példány számok. Ezt hívják kultúrának.

A mi metrónk és a leningrádi között két különbség azért van. A mozgólépcsõn - a hangosbeszélõ parancsszavára - min denki valóban a jobb oldalon „tartózkodik”. Nem áll - tartózkodik. Ez praktikus, meg muszáj is. A mi záróvonalunk, amelyet a szigorú hangra ijedten elhagyunk, ott eléggé ijesz tõ. A záróvonal kínai fal, hatalmas, fekete ajtókkal. Ezek ad dig csukva vannak, amíg a szerelvény be nem fut az állomásra. A kocsi ajtajai - hozzávetõlegesen - ott nyílnak, ahol a falba vágott fekete ajtók. Baleset, öngyilkosság kizárva. De mintha koporsóba lépnénk, mintha élve temetnének minket.

Leningrádban, Komoróczy tanár úr ajánlására, folytattam héber tanulmányaimat. Legnagyobb megdöbbenésemre itt csak a beszélt nyelvet tanították. Úgy tanították, mint a franciát, angolt, németet. Úgy tetszik, még mindig inkább a cionizmus, mint a Biblia.

„Veled mentem fel az emeletre a kollégiumban - ez egy napos vasárnap délelõtt történt, egy orosz srác futott lefelé, és menet közben odavetette: jevrejka vagy? Mire te szemrebbenés nélkül válaszoltad, hogy igen. Ezt a kérdést én soha, senkitõl nem hallottam azelõtt.”

Nem volt viszont jevrejka az a Veronika Vadlena - Vlagyimir Lenin nevégõl képzett családnév -, aki (szül. Afanaszjeva) valaha a Nyevszkij Proszpekt egyik szép, tágas polgári lakásában született. Ott azonban a szaporodó társbérlõk miatt az élet lassan elviselhetetlenné vált. Éppen leningrádi tartózkodásom idején kapott egy lakótelepi, egyszobás, 22 négyzetméteres lakást. Apja tudós, õ maga az Ermitázsban dolgozik sumerológusként. Egy este meglátogattam, ekkor mondta, hogy bárcsak zsidónak született volna, akkor már kint is lenne Izraelben. De mit tegyen valaki, ha orosz?

Szobatársaim, a belorusz Irina és az orosz Natasa a nyelvta nulásban mindenek fölé és elé a helyes kiejtést helyezték. Tükör elõtt, hosszan próbálgatták a francia szavak kiejtését. S tényleg gyönyörûen ejtettek ki. Lám, mit tesz a Nyugatra szóló útlevél illúziója! Ami Natasát illeti, õ nyíltan leszbikus volt, ez az egyébként teljesen elterjedt nyíltság engem nem csak meglepett, hanem zavart is. Barátnõstül, Aszjástul, való jában nem hárman, hanem négyen laktunk a kicsi szobában.

Grúziába szabályos, hivatalos vízummal, szervezetten mentünk. Kedves egyetemisták fogadtak, õk is kalauzoltak Tbilisziben. Megnéztük a város nevezetességeit, köztük az összes Sztálinnal kapcsolatos kegyhelyet, s közben beszélgettünk grúz idegenvezetõinkkel. Már megizmosodott nyugati (budapesti) öntudatommal-fölényemmel cigarettát (Románc) kínálok egyiküknek, mire kedvesen elhárítja, inkább majd õ. Marlboro. Itt, Grúziában nagyon gazdagok az emberek, mi vel Grúzia a SZU zöldség-, gyümölcsös- és virágoskertje. Hajnalban fölszállnak a repülõgépre (mint minden szolgáltatás, ez is fillérekbe kerül), kimennek a moszkvai piacra, mesés áron eladják a portékájukat, s este hazamennek. Tal linn ban a jómód csak a káderek privilégiuma. De itt valahogy minden úszott a bõségben. Tbilisziben a Grand Hotelban szálltunk meg. A reggelinél egyszer csak a kávé mellett pezsgõ és csokoládé terem. A feladó feláll a szomszédos asztaltól, engedélyünkkel letelepszik mellénk, majd azt kéri, hadd aján dékozzon meg bennünket valami csekélységgel: szuvenyir. Négyen-öten voltunk ott lányok, mind kaptunk egy-egy szép ezüst karkötõt, gyûrût, nyakláncot. Ma is hordom. Azt hi szem, többhavi átlag orosz fizetést hagyott ott. Bagatell, mondta. Kint vártuk ismerõs idegenvezetõinket, helyettük azonban mások jöttek. A tegnapiak kórházban vannak. Az este késelés volt oroszbarát és hazafias grúzok között. Márpedig idegenvezetõink hazafiasak voltak.

Leningrádban és Moszkvában az általam is jól ismert Lenin-arc mosolygott - mindenünnen - ránk. Délkelet felé haladva, a szeme egyre ferdébb és szûkebb lett, Üzbegisztánban az arcszíne is megsötétült. A leghíresebb persze az a Lenin-szobor volt, amelyet sebtiben (gondolom, a XX. kong resszus után) egy Sztálin-szoborból alakítottak át. A kezében sapkáját szorongató Sztálintól elfelejtették elvenni becses ruhadarabját, csak a fejet cserélték ki (drága a bronz!), természetesen a kötelezõ Lenin-sapkás fejjel. Így született meg a kétsapkás Lenin-szobor: egy a fején, egy pedig a kezében.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu