MÁRCIUS IDUSA ÉS A FIN

1972-ben március 15-e hivatalos ünneplése, pontosabban negligálása a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében zajlott. A „három tavasz” (1848, 1919, 1945) ünnepe ebben az évben Dózsa György születésének 500. valamint a Történelmi Em lék bizottság 1942-es tüntetésének harmincadik évfordulójára való tekintettel kissé kibõvült. Ráadásul a Gergely naptár sze szélye folytán még Petõfi év is volt. Az ünnepek bõségében éppen a nemzet számára legfontosabb, március 15-e sikkadt el leginkább. Volt ugyan délelõtt koszorúzás a Petõfi szobor nál, ám a hangsúly inkább a harminc évvel azelõtti antifasiszta tüntetés emlékére állított márványtábla felavatására tevõ dött. A tömegkommunikáció hallgatott, a rendõrség pedig felkészült a spontán megmozdulásokra. Összetartás volt a kerületi kapitányságokon, mozgósították az Ifjú Gárda és a katonaság néhány egységét is. Pontos akcióterveket készítettek. Nem hiába. Az elõzõ évi néhány száz fõs tüntetés után, 72-ben már több ezer fiatal, zömében diák mozdult meg, hogy méltóképpen köszöntse a sajátjának érzett ünnepet. Ahogy Krassó Gyögy 1983-ban megfogalmazta: „…ez a nem zedék új hagyományt is teremtett az ünnepre, jelenné tette a múltat, élõvé a tankönyvbe szorult történelmet.”

Március 15-én délelõtt a hivatalos ünnepség keretében ifjú gárdistákat avattak a Petõfi szobornál. A ceremónia végén azonban a KISZ-es rendezõk legnagyobb meglepetésére fia talok egy csoportja a téren maradt, majd 48-as dalokat éne kelve a Batthyány-örökmécseshez vonult. Itt mondvacsinált, elképesztõ indokokkal több fiatalt õrizetbe vettek. (Az ese mények és következményeik leírása bõvebben megtalálható Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv címû könyve második kötetében.)

A délutáni események kiinduló pontja, a találkozási hely a Nemzeti Múzeum kertje volt. Itt tudtuk meg, hogy a menet a szervezõk elképzelése szerint az Astoriát érintve a Kossuth Lajos utcán át a Petõfi szoborhoz tart. A számításba azonban hiba csúszott: a rendõrök már az Astoriánál elkezdték oszlatni a tömeget. Több részre szakadtunk. Két barátommal és néhány társunkkal a Kossuth Lajos utcán, majd a Váci utcán keresztül jutottunk el a szoborhoz. Közben a rendõrautók folyamatosan cikáztak és néhány embert se szó, se beszéd kiemeltek a most már külön haladó, de eredetileg együtt induló csoportokból.

A Petõfi szobornál vártunk a többiekre, de helyettük ismét a rendõrök jöttek. Valahogy elterjedt a tömegben, hogy ki-ki igyekezzék feljutni a Várba, a Mátyás templomnál lesz a következõ gyülekezõ. Mire felértünk, negyed nyolc, fél nyolc lehetett. A tömeg szépen nõtt, minden busz tömve érkezett, majd üresen folytatta útját a Moszkva tér felé. 48-as dalokat énekeltünk, amikor ismét megjelent a rendõrség. Gumibo tokkal támadtak ránk. A „dicsõséges csihi-puhi” elõl a Ha lászbástya felé, majd a sétautakon a Batthyány tér irányába menekültünk.

A téren és a Fõ utcán már sokkal több volt a rendõr mint a demonstráló. Föl-alá száguldoztak a rendõrautók és a rabomobilok. A rendõrök mellett Ifjú gárdisták és katonák is tevékenykedtek. Barátaimmal úgy döntöttünk, hogy most már eléggé kiünnepeltük magunkat, mehetünk haza.

Ez azonban nem volt egyszerû. A teljesen bepörgött rendõrök és ifjú segédeik példát akartak statuálni. Világos kellett legyen a számukra, hogy a tüntetés gyakorlatilag befejezõdött, nincs már rájuk szükség. Ám õk élvezték a munkát. Régen - vagy tán sohasem - volt ilyenben részük, legfeljebb a TV képernyõjén át irigykedhettek párizsi, németországi és amerikai kollégáikra. Tehát hajtóvadászatba fogtak, lezárták az utcákat, és válogatás nélkül gyûjtötték be a kokárdás srácokat.

Mi is körbe-körbe jártunk, hogy végre leléphessünk. Egyszercsak elhúzott mellettünk egy rendõrautó. Elõttünk néhány méterre egy magányos fiú követ hajított utána, majd bemenekült a legközelebbi kapualjba. A kõtõl betört a kocsi szélvédõje. A visszaguruló rendõrkocsiból kiugráló hekusok és kiskatonák minket fogtak le, és tuszkoltak be egy rabóba. A már bent ülõ társunkkal együtt a Szalay utcai kapitányságra szállítottak bennünket. Kb. kilenctõl hajnali kettõig ven dégeskedtünk a kapitányságon. Ezalatt többször megvertek, kihallgattak, leíratták velünk, hogy mit csináltunk aznap. Kilátásba helyezték, hogy ellátják a bajunkat: nem lesz itt új 56. Azt a tényt, hogy mi március 15-ét akartuk ünnepelni, ha már hivatalosan megfeledkeztek róla, gúnyos mosollyal fo gadták. Amikor egyenként elengedtek minket, megtiltották, hogy bevárjuk egymást és azt is, hogy elõállításunkról bárkivel is beszéljünk. Másnap megjelentek a munkahelyemen in formációt gyûjteni rólam. Én persze aznap nem mentem be, a sebeimet nyalogattam. Volt mit.

Hárman háromféle elbírálásban részesültünk. Andrást kirúgták a Közgázról és kapott egy hónap Baracskát is. Gábor írásbeli dorgálásban részesült, nekem szabálysértés címén pénzbírságot kellett fizetnem. Ahhoz képest, hogy a törött szélvédõt akarták a nyakunkba varrni, egész jól megúsztuk.

Nyolc résztvevõ azonban hattól húsz hónapig terjedõ börtönbüntetésben részesült. Elzártak hat fõt, pénzbüntetésben részesítettek tizenhetet, REF alá helyeztek kettõt, fi gyelmeztetésben részesítettek huszonkilencet.

Az 1972-es március 15-tõl, amint az az 1973-as in tézkedési tervekbõl is látszik, bizony eléggé beszartak, de amikor bevittek bennünket, mi is. Azok veszítették a legtöbbet, akiknek életpályáját már az indulásnál megtörték az iskolából való kirúgással, börtönnel, priusszal.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu