Az istrumentális ész kritikája
Kísérlet az új magyar demokrácia politikai nyelvének jellemzésére Bihari Mihály: Magyar politika c. könyve alapján (Korona Kiadó, Budapest, 1996)
Az uralkodó politikai nyelv
mint közeg
A politikai nyelv megváltozása
megszokott kisérõjelensége a politikai rendszerváltozásoknak.
Pluralista politikai modellben élõ sokrétû társadalmakban
általában nem egységes a politikai nyelv, de jobbára
kialakul egy uralkodó nyelv. Bizonyos politikai nyelvek megmaradnak
zárt körben használt mandarin-nyelvnek, mások
viszont köznyelvvé válnak. A köznyelvivé
válás egyrészt azt jelenti, hogy a nyelvet nem kizárólag
a politikai kaszt(ok) tagjai beszélik, hanem széles társadalmi
csoportok is, ezen túl azonban azt is jelenti, hogy nemcsak azt
a politikai szándékot lehet benne nyelvileg kifejezni, amelynek
közvetítése végett létrejött, hanem
másféle, sõt kifejezetten az alapszándékkal
ellentétes tartalmat, az alapszándék bírálatát
is.
Az 1990-es demokrácia a marxista
nyelvezetnek a szovjet típusú rendszerekben használatos
szimplifikált, sõt csökevényesített változatát,
a "vonalas nyelvet" örökölte kötelezõ politikai
államnyelvként. Ez a nyelv köznyelv volt abban az értelemben,
hogy bizonyos helyzetekben mindenki rákényszerült az
alkalmazására, de a társadalom jó része
ezekben a helyzetekben is "törve beszélte" a nyelvet. A valódi
marxista nyelv ugyanis értelmiségi dialektus, ebben az értelemben
tehát nem köznyelv. Viszont köznyelv abban a másik
értelemben, hogy minden politikára vonatkoztatható
tartalom elmondható benne, nem csupán a szocialista kizsákmányolás-kritika.
Az 1945 óta eltelt idõben
a társadalom informális közegében fönnmaradt
az 1945 elõtti korszakok "mitikus" nyelve is. A mitikus nyelv eredetileg
valamilyen vallás (esetünkben jellemzõen a keresztény)
hitelveiben és az azokat megjelenítõ szemléletes
képekben, jelképekben fejez ki politikai tartalmakat. A nemesi
uralkodó osztályok Magyarországán a szekularizált
vallásként is felfogható nacionalizmus "történetmitológiában"
juttatta kifejezésre politikai világnézetét.
Ez egyébként a térség többi országára
is jellemzõ volt. A vallási mitológia szerepét
a dicsõ nemzeti múlt eseményei, alakjai, intézményei
vették át. Ez is köznyelv volt a szó mindkét
értelemben. Mindenki beszélte vagy beszélhette, nem
csak a politikai vezetõréteg, és gyakorlatilag bármilyen
tartalom megfogalmazására alkalmas volt. Ez a nyelv az 1990-es
rendszerváltással új életre kelt és
a politikai jobboldal hivatalos nyelve lett.
A két öröklött
nyelv szemléletmódja alapvetôen különbözik
egymástól. A mitikus nyelv idealizál és diabolizál.
Patetikus és érzelmileg túlhevített. Hatása
elsõsorban esztétikai jellegû, veszélye viszont
az, hogy mivel a pátoszt olyan jelenségekre is alkalmazza,
amelyek kívül esnek a hatókörén, giccsé
fajulhat. A marxista rétegnyelv a maga álláspontját
általában a feltételezett vagy megnevezett ellenfél
álláspontjának bírálatában fejti
ki. Marx szocializmus-koncepciójának kiindulópontja
az, hogy leleplezi a bérmunkaviszony “kizsákmányoló”
természetét. E nyelv fô erõssége az ideológiakritika,
vagyis az, hogy minden szellemi jelenséget vagy megnyilvánulást
“le tud leplezni”. Mindegyikrõl képes kimutatni, hogy ideológia
- azaz valamely részérdek közérdekként
való megjelenítése - azáltal, hogy “föltárja”,
“megvilágítja” a mögöttes politika szándékokat
és érdekeket. A marxizmus legfontosabb hatóereje
a túlfeszített intellektualizmus, ami azt is megakadályozza,
hogy a nyelv túlságosan eklektikussá és kifinomulttá
váljon.
Mindkét fenti öröklött
nyelvre jellemzõ az erõs hajlam arra, hogy ellenségképet
kreáljon, ugyanakkor mindkettõnek fogyatékos a jövõképe.
A marxista nyelv a szocialista jövõt csak általános
elvként vázolja. A mitikus nyelv hazai historizáló
változatában a múltba fordulás akadályozza
a szemléletes jövõkép megjelenítését.
A mitikus “Nagymagyarország” felvillantása nem lehet vonzó
jövõkép, hiszen a 2l. század “Nagymagyarországa”
- feltéve persze azt a képtelenséget, hogy a területi
revízió egyáltalán lehetséges -, igen
kevéssé hasonlítana történelmi elõzményére.
A politikai fordulat az "ancien
régime" vonalas marxista nyelvét szalonképtelenné
tette. A marxista nyelv értelmiségi dialektusát az
kompromittálta, hogy erõsen hajlik ellenségképek
létrehozására. Ez a tulajdonság, amely a jobboldal
mitikus nyelvének is sajátja, ellenfelei szemében
ezt a nyelvet is diszkreditálja, de az mégis használható
marad, mivel a Kádár-korszak után egzotikumként
hatott - márpedig a "kádárizmus" szellemileg ingerszegény
környezete felébresztette az egzotikum iránti vágyat,
ami tetten érhetõ a misztika és az okkultizmus újkeletû
divatjában is.
De alapvetõen elmondható,
hogy a mai magyar politikai életben az ellenségképekkel
operáló politikai nyelv lejáratja használóját.
Az 1990 utáni új "magyar ideológia" legfõbb
nyilvánosan vallott ellenségképe ugyanis maga az ellenségkép.
Ez jórészt persze éppen annak ideologikus leképzõdése
és ellenhatása, hogy a valóságos politikai
küzdelmet fantomizált ellenségképek jellemzik.
Az új helyzet új nyelvet igényel, amelynek ki kell
fejeznie az új magyar politikai modell sajátosságait
és lehetõleg alkalmasnak kell lennie arra, hogy a politikai
kaszt nyelvébõl hamarosan köznyelvvé egyszerûsödjék.
Bihari könyve fontos dokumentuma az alakulóban lévõ
új politikai nyelvnek. Ez a nyelv nem egészen elõzmények
nélkül való. Bihari korábbi munkássága
során is egyik úttörõje volt annak a törekvésnek,
hogy a nyolcvanas évek "reformpolitológiája" a maga
számára saját nyelvet alakítson ki. A jogtudós
ezt a nyelvet akarta alkalmassá tenni az akkori rendszer bírálatának
kifejtésére, távolabbi perspektivában pedig
arra is, hogy az új korszak uralkodó politikai beszédmódjaként
átvegye a vonalas marxista nyelv helyét. Ennek most eljött
az ideje és Bihari könyve alapján alkalmunk van az eredmények
számbavételére.
A politikai nyelv korszakai
Az új politikai nyelvnek az
elmondottakon túl két további megközelítése
is lehetséges. A politikai nyelv 1948 után is korszakonként
változott, 1953 után pedig még pluralizálódott
is. 1980-ban a Fiatal Müvészek Klubjában rendeztek egy
vitaülést a hetvenes évekrõl. A témához
hozzászólva akkor azt fejtettegettem, hogy az ötvenes
évek nyelve katonai nyelv volt - mindenütt harc folyt: a munkások
a munka frontján küzdöttek, a bányászok
a széncsatában hadakoztak, a nebulók a "tudás
várát ostromolták", a "toll is fegyver volt" és
még a békéért is békeharc dúlt.
(Ez a gondolat Bihari könyvében is megjelenik a jelenlegi politikai
kultúra kritikus leírásánál, mint a
(politikai) "harc heroizálása" (14O.o.)) A hatvanas évek
nyelve a "filozófia" volt. Elsõsorban a Lukács körül
kibontakozó új értelmiségi rendszerbírálók
lukácsista-frankfurti-neomarxista nyelvére gondolok, amelyet
a vonalas agitprop is igyekezett átvenni (ld. még: a "marxizmus
röneszánsza", amelynek hiveit a sültvonalasok "röneszánsz
elvtársaknak" csúfolták), hogy ennek segítségével
áramvonalasítsa a vonalas marxista nyelvet. Ez a kritikai
ambíciókkal fellépõ filozófiai nyelv
a sanyarú körülmények ellenére is alkalmas
volt bizonyos keretek között a rendszer leleplezésére.
A dolgozók “elidegenedtek” a munkától - mert alacsonyak
voltak a fizetések; az állam nem elnyomta a társadalmat,
hanem “lényegében elidegenedett tõle”; az egyén
önmagát akarta “megvalósítani”, nem a szabadságot.
Nyakatekerten és leplezve, de mégis a valóságos
dolgokról volt szó.
A hetvenes évek nyelve a gazdaság
volt- mondtam akkor -, a reformközgazdaságtan nyelve. A vitaülés
után folyosón a kedves emlékû Pap Zsolt azt
kérdezte tõlem: a demokráciának mi lesz a nyelve?
A jog- feleltem -, és ráhibáztam. A nyolcvanas években
a reformpolitológia nyelve lett a dekád uralkodó nyelve.
Ennek alapja - fõleg Biharinál, s talán kevésbé
az Államigazgatási Fõiskola mûhelyében(Szegõ
Andrea, Wiener, Szoboszlai) - a jogtudomány szakmai nyelve. 1990
után újra jogásznemzet lettünk, még akkor
is, ha a jobboldalon inkább a lovas- vagy katona nemzethez (mellesleg
sosem voltunk azok!) szerettek volna visszatérni. Az alakuló
új politikai nyelv a jog fogalomkészletébõl
építkezik, így nem csoda, hogy megteremtõje
és mûvelõje a jogtudós-politikus.
Kritika vagy apológia
A másik lehetséges modell
a politikai nyelv változásának elemzésére
a modernkori magyar eszmetörténeti jellegzetessége,
nevezetesen az, hogy korszakváltások idején az új
korszak eszmei alapvetése mindig az elõzõ rendszer
kritikájaként fogalmazódott meg. Kemény Zsigmond
a "Forradalom után"-ban 1849 békepárti kritikájával
próbált eszmei értelemben irányt szabni a magyarságnak
a Bach-korszak idejére, Szekfü a "Három nemzedék"-ben
a dualista korszak kritikája révén fekteti le a Horthy-rendszer
ideológiai rendszerének alapjait,
a koalíciós idõben
Bibó alapvetõ írásai és Szekfü
"Forradalom után"-ja, mindkettõ mint a Horthy-rendszer bírálata,
alapozta volna meg az akkori új demokrácia rendszerének
ideológiáját. Kézenfekvõ lett volna,
ha a mostani új demokrácia ideológiája és
annak adekvát politikai nyelve is a Kádár-rendszer
átfogó bírálatában fogalmazódik
meg. Bihari könyvében ugyan gyakran bírálja az
elõzõ korszakot, mégsem mondhatjuk, hogy az általa
vázolt konstrukció a Kádár-rendszer átfogó
bírálata lenne, mivel a "keleti szocializmus" (Bihari nem
használja ezt a kifejezést - ez az öreg "revizionista"
szóhasználata) jellemzésekor csupán annak sztálinista
szakaszával szemben kritikus fenntartás nélkül,
a "kádárizmussal" kapcsolatos alapállása
viszont a kritika és az apológia sajátos keveréke.
Közvetetten a nyelvalkotásban
is ez a szemléleti ellentmondás jelenik meg. Az elõzõ
rendszer bírálatának azonban minden szerzõ
esetében komoly akadálya van. Ennek egyik kézenfekvõ
oka az, hogy a rendszerkritika legkényelmesebben járható
útja a rendszer ideológiájának eszmei bírálata
lenne, de erre a Kádár-rendszer esetében nincsen lehetõség.
Biharival ellentétben, aki a "keleti szocializmus" magyarországi
kádárista szakaszára is jellemzõnek tartja
az ideokráciát, nekem az a véleményem, hogy
a Kádár-rendszernek nem volt ideológiája. A
Kádár-rendszer hatalomfenntartási eszköze nem
az elnyomás maximalizálása volt, mint a sztalinizmusé,
hanem a társadalom politikai semlegesítése. Az ennek
legjobban megfelelõ tudatellenõrzési mód pedig
nem az ideológia, hanem az ideológiamentesség. A politikai
gondolkodásból kilúgozták a teoretikus igényt
(az ideológia a teoretikus tudat közfogyasztásra szánt
változata), és a terepet a közvetlen szemlélet
vette birtokba. A Kádár-rendszer idején az ideológia
parcelláját a vonalas marxizmus-leninizmus szétmállott
törmelékei borították. A "kádárizmus"
ideológiája erre a tõmondatra redukálódott:
“1956-ban ellenforradalom volt”. Aki ezt elfogadta az lehetett egyebekben
vallásos, nacionalista, Horthyt-visszasíró, de még
akár Nyugat-imádó is.
Ez azonban csak felszínes
magyarázat. A rendszerkritika elmaradásának mélyebb
oka az, hogy a Kádár-rendszer idején egybecsúszott
az állami és a “második gazdaság” titulust
viselõ magánszektor. Az érdekviszonyokat képtelenség
volt világosan megjeleníteni, így politikai harc sem
bontakozhatott ki a rendszerrel szemben, amelynek ideológiája
az új politikai nyelvben öltött volna testet. A Bihari
által kimunkált politikai nyelv - szemben a marxista nyelv
kriticizmusával és a mitikus nyelv manicheizmusával
(a világ Ormuzd és Ariman - ennek magyarodása az “ármány”
szavunk - gigászi küzdelme) - fenomenológiai nyelvnek
tekinthetõ. Ez a nyelv az államszervezet leírására
alkalmas - az államszervezet tagolódásának
és müködésének bemutatására
kialakított fogalomkészlet lesz a politikai nyelv törzse.
A Bihari által használt nyelv szemlélete statikus:
állapotot rögzít, nem mozgásokat, átalakulásokat,
tendenciákat jellemez. Módszere a leírás. Eszmei
atyja Max Weber, és hatott rá a hatvan-hetvenes évek
német neofunkcionalista irányzata (baloldali reprezentánsai
Claus Offe és Dieter Senghaas, jobboldali reprezentánsa Niklas
Luhmann). Szemlélete nem társadalomközpontú,
mint végsõ soron Max Weberé, hanem államközpontú.
Az állam mûködésének leírásával
véli megragadhatónak a politikai szféra egészét.
Fejtegetése nem általánosan államelméleti,
fogalomkészlete sajátosan a magyar állam mûködésének
leírására szolgál. Ebbõl következik,
hogy a konkrét jelenségkörre szorítkozó
leírás nem tipizál, nem rendeli típusként
valamely nagyobb csoportba a bemutatott jelenségkört, nem hasonlítja
össze a helyzetet külföldi példákkal (kivétel
a a Kádár rendszer és a többi népi demokrácia,
és az 1990 után lezajlott rendszerváltások
összehasonlítása), a szovjet rendszert magát
nem veti össze a totalitarizmus más fajtáival, illetve
más típusú modern diktatúrákkal. (A
jobboldali totalitarizmust nem is említi, homályban marad,
hogy a szerzõ a fasizmust egyáltalán totalitarizmusnak
tekinti-e, amelynek ez esetben közös sajátosságai
vannak a szovjet rendszerrel, vagy kizárólag a szovjet típusú
rendszert tekinti totalitáriusnak).
Nem él történelmi
példákkal sem. Noha a szovjet típusú rendszerre
vonatkozó elemzés részben a ma is érvényes
diktatúra-kritikák érveit, illetve a bürokráciára
és a bürokratizmusra vonatkozó szokásos kritikai
szempontokat alkalmazza, ezeket nem fejti ki, mivel az összeegyeztethetlen
volna a szándékolt fenomenalizmussal. A fenomenalizmus leginkább
abban ragadható meg például, hogy a pártot,
amely önmagát önálló entitásként
határozta meg, maga is ilyennek tekinti. Az államtól
különválasztható hatalmi tényezõként
határozza meg, noha az uralkodó "egypárt" hatalmi
központja valójában azonos volt a diktatórikus
állam hatalmi központjával. Ha Bihari összehasonlitásokkal
élne, világos lenne, hogy a KB-titkár PB tagokból
álló hatalmi központ ugyanolyan jellegû államhatalmi
központ, mint egy katonai diktaturában a junta vagy az iráni
siito-bolsevista diktaturában az ajatollahok tanácsa.
A
fenomenologikus politikai nyelv életre keltésében
1988 elõtt az a leplezett szándék bujkált,
hogy az a rendszer számára ne a rendszer alapjait megkérdõjelezõ
elvi kritikaként jelenjen meg, hanem konstruktív bírálatként,
amelynek célja nem a rendszer meghaladása, hanem müködõképesebbé
tétele. Ugyanakkor a fenomenologikus nyelv használatában
benne rejlett az elhatárolódási szándék
is. A marxista nyelvhasználat elutasítása elhatárolódást
jelzett a rendszer egészétõl, kódolt üzenete
az azonosulás elutasítása volt. Azonban nem volt benne
tettenérhetõ a rendszer értelmének megkérdõjelezése,
mivel a fenomenologikus nyelven fel sem tehetõ igazán az
a transzcendentális kérdés, "mi végre is van
ez a szocializmus", mi létezésének a magasabb értelme.
A fenomenológiai módszer lemond arról a kritikai
lehetõségrõl, amelyet a marxizmus eszmerendszere kínál.
A kívülrõl jövô bírálat irreleváns.
A diktatúrán, ha nyíltan annak vallja magát,
nem lehet számonkérni, hogy miért nem demokrácia.
A marxista ideológiával indokolt szocializmuson azonban számon
lehet kérni, hogy a megvalósulás nem az elveket valósítja
meg. Az elvek alapján relevánsan bírálható
a valóságosan fennálló rendszer. Ellentétben
a kereszténységgel, amely eleve tagadja, hogy a földi
létben lehetséges az elvek tökéletes politikai
megvalósulása, a szovjet rendszeren számonkérhetõ,
hogy az elv és a megvalósulás ilyen végletesen
elszakadt egymástól. A megvalósult etatizmusnak nem
nagyon volt élesebb ellentéte, mint az a kommunista vízió,
amely az állam elhalását feltételezte. Ha ezt
a kommunista tant valaki komolyan megkísérelte volna számonkérni,
a sztalinista és hruscsovista-majd brezsnyevista rendszer számára
ez lett volna a legveszedelmesebb ellenforradalmiság. A renegát
áramlatok, a revizionizmusok azonban így is a marxi ihletésû
szocializmus eredeti emancipatív tartalmainak hiányát
kérték számon az októberi forradalom által
létrehozott szocializmuson és népidemokratikus származékain.
Ezt a Brezsnyev-vezetés végül hallgatólag tudomásul
vette és rendszerét "létezõ szocializmus"-ként
definiálta, elhárítva ezzel azt, hogy számot
adjon arról, beteljesíti-e az elvi elvárásokat.
A szocializmus utolsó indoklása végül par excellence
konzervatív volt: a szocializmus létjogosultságát
kielégítõ módon indokolja az, hogy életképes
és fenntartható. "Akinek ennnyi jó kevés, azt
érje gáncs és megvetés", amint a nóta
mondja.
Az 1990-es rendszerváltás
után a fenomenologikus nyelv alkalmazható volt az új
viszonyok megfogalmazására is, mert az új helyzet
néhány fontos ideológiai követelménye
nem állt messze tõle. Az egyiket már érintettem:
a fenomenologikus nyelvi megjelenítésbõl hiányzik
a diabolikus ellenségkép. Nem leleplezõ, még
akkor sem, amikor tartalmilag élesen kritikus mondanivalót
fejez ki. Nincs szókincse a politikai szitkok megfogalmazására.
Amikor Bihari egyetlen esetben ilyet alkalmaz, más nyelven fejezi
ki magát. Ez az eset a népi-urbánus probléma
jellemzése (142.o.) . Helyesen írja, hogy az eufemizáló
megnevezés ma már az antiszemita-zsidó ellentétet
takarja. Kérdés persze, hogy akkor miért megyen maga
is bele az eufemizálásba. A népi mozgalom nem azonosítható
automatikusan az antiszemitizmussal. A parasztírók mozgalmának
ellenségképei között az "urbánus" gyakorlatilag
valóban a zsidó származású polgárságot
jelentette, de Bihari fejtegetése nem tér ki arra, hogy az
egykori valódi népi mozgalomnak csupán második
ellenségképe volt az urbánus. Elsõ ellenségkép
az úri volt. Méghozzá nem csupán az úri
földbirtokosság, hanem az úri középosztály
is. A népi mozgalom, amikor az új népi középosztály
létrehozását tekintette egyik legfontosabb céljának,
akkor nem csupán a zsidó és német-szláv
asszimiláns hivatalnokokat akarta új, paraszti származású
értelmiségiekkel felváltani, hanem a dzsentri-dzsentroid
úri középosztályt is - pontosan azt a réteget,
amely a mai jobboldal antiszemitáinak büszkén vállalt
elõdje. Amikor Bihari az antiszemitizmus és az "agresszív
magyarellenes filoszemitizmus" ellentétpárjáról
ír, akkor nem a könyv uralkodó nyelvén szól,
hanem a "Magyar Politikai Mitológia Félreértelmezõ
Szótára" "Ordenáré Politikai Kifejezések"
elnevezésû pótkötetébõl kölcsönzi
a kifejezést. Az antiszemitizmust és annak elutasitását,
valamint az érintettek háborgását egy kalap
alá venni nyilvánvalóan infámis eljárás.
Hogyan is értsük a “magyarellenes filoszemitizmus” fogalmát?
Meglehet, hogy az érintett zsidók reakciója agresszív.
Az a körülmény, hogy félmilliót kiirtottak
közülük, feltehetõen ma is ki tudja õket hozni
a sodrukból. A zsidók viszont nem lehetnek filoszemiták.
Ez csupán a zsidóbarát nemzsidókra vonatkoztatható
kifejezés. Magyarországon azok nyilván nagy valószínûséggel
magyarok. Hogyan lehetnek viszont magyarok magyarellenesek (tegyük
zárójelbe annak a magyar állampolgárságú
filoszemitának az esetét, aki mondjuk szlovák nemzetiségû).
Ez ugyanolyan értelmetlenség, mint a filoszemita zsidó.
Amikor az SZDSZ-t azzal vádolja, hogy "érzéketlen
bizonyos kérdések iránt", feltehetõen olyasmire
gondol, hogy a liberális párt valóban érzéketlen
a szomszéd országokbeli magyar kisebbségek problémájának
revansista kezelése iránt, vagy arra, hogy kevés megértés
van benne az antiszemitizmussal szemben . Ez, és az ehhez hasonlók
leírására szolgálna "magyarok magyarellenessége"?
A konszenzus igénye
A másik
ideológiai szükséglet, amelyet a fenomenológiai
nyelv ki tud elégíteni, a mai magyar politikai élet
egy másik jellemzõje - a konszenzus iránti túlfeszített
igény. Ez a konszenzus-igény részben az ellenségkép
elutasításának másik vetülete, de inkább
abból ered, hogy az érdekeknek a gazdasági szektorok
egybecsúszásából következõ összemosódása
meggátolja a bipoláris parlamenti váltógazdaság
kialakulását. Az így kialakuló többpártrendszerben
olyan csoportok is külön pártot alkotnak, amelyek valójában
egy pártba tartoznak. Bihari helyesen írja az MDF-koalíció
jellemzésénél, hogy a három párt között
olyan mértékü volt a világnézeti egyezés,
hogy akár egy pártot is alkothattak volna (111.o.)
A többpártrendszert a
konszenzus valóban rendezhetné, de ennek ellene hat, hogy
Magyarországon ma olyan kérdésekben sincs egyetértés,
amelyek a nyugati országok zömében vitán felül
állnak. Nálunk még abban sincs konszenzus, hogy a
külpolitikát milyen értelemben alakítsa a Nyugathoz
való (lehetõleg minél jobb) viszony és a szomszéd
országokbeli magyar kisebbségek helyzetének szem elõtt
tartása.
A reformpolitológia nyelvi fenomenalizmusa nem aszerint ítéli
meg a Kádár-rendszert, hogy a megfelelt-e bizonyos, általa
is hangoztatott elveknek, hanem az államszervezet és részapparátusai
mûködésének kritériuma alapján.
A neofunkcionalistákhoz hasonlóan Bihari is a diszfunkciók
eluralkodását veti a bürokratikus elvek szerint müködõ
diktatúra szemére. A fenomenológiai nyelv erre a leleplezésre
valóban alkalmas. Bihari megállapításainak
nagy része nem csupán helyes, de meg is ragadja a sztálinista,
majd a kádárista rendszer problémáinak lényegét.
A "keleti szocializmus" -Bihari szóhasználatában az
"ázsiai államszocializmus” (61.o.) - lényegét
helyesen ragadja meg, amikor azt írja, hogy az képes volt
az üzleti haszonelv szerint mûködõ gazdaság
növekedési tempójához képest politikai
eszközzel felgyorsítani a felhalmozást. Ez volt modernizációs
feladata és teljesítménye. Bihari, nyelvi ihletõinek
szemléletét követve, nem tekinti méltányolható
modernizációs rendszernek a "keleti szocializmus"-t. Max
Weber a modernizáció lényegét a munkamegosztás
minél kifinomultabb kifejlõdésében látja.
Ezt a gondolatot a neofunkcionalista iskola azzal fejleszti tovább,
hogy a modernizáció lényegének az alrendszerek
kitagolódását és mûködési
autonómiájuk kialakulását tekinti. Ez utóbbi
Biharinál is termékeny elemzési szempont. Így
nézve a szovjet mintájú rendszert valóban az
jellemzi, hogy a politikai és a gazdasági szférák
egyetlen rendszert alkotnak, ami azt jelzi, hogy az alrendszerek kitagolódása
alacsony szinten áll, a kialakult vagy öröklött alrendszerek
mûködését pedig a hatalmi központ despotizmusa
gátolja. Jómagam modernizációs rendszernek
tekintem a szovjet rendszert, de olyannak, amely csak a modernizáció
egyik részét képes véghezvinni: azaz felszámolja
a tradícionális társadalmat. A második lépéssel
azonban adós marad, nem képes a már nem tradícionalista
(tehát már modern) társadalmat a viszonylagos elmaradottságából
kiragadni. Modernizációs teljesítménye zsákutcába
jut, elmaradott modernséget hoz létre és konzervál.
Ennek mélyebb okát Bihari is megragadja: a szovjet típusu
rendszerek egyelvûek - írja - és ez döntõ
korlát, mivel a többelvû rendszerek adaptívak.
(32.o.) Lényegében ez az adaptivitás az a fejlõdés,
amely a modernitás magasabb szintjére vezet.
Az megújulásra való
képtelenség a diktatúrák kritikájának
bevett kliséje. A diktatúra ígérete az, hogy
a társadalmat terrorizálva gyorsabban tud gyökeres változást
elõidézni, mint a szerves fejlõdés. A parancsuralom
valóban alkalmas a rendszeren kívüli radikális
változások véghezvitelére. A diktatúra
apparátusa azonban fejlõdésképtelen, reformálhatatlan.
Hosszú távon a diktatúra apparátusának
fejlõdésképtelensége az egész társadalom
és gazdaság fejlõdésének gátjává
válik.
A
fenomenologikus szemléletmód akadályozza, hogy a szerzõ
nyelvileg kielégítõen megvilágítsa,
mi volt rendszerszerûségében az 1948-1953 között
fennállott Rákosi-rendszer, az 1953-1954-ben fennállott
Nagy Imre-kurzus és az 1963-1988 között fennállott
Kádár-rendszer közötti különbség.
Noha a politikai szándék világos - a szerzõ
szeretne világosan különbséget tenni a Rákosi
- és a Kádár-korszak között, természetesen
az utóbbi elõnyére -, politikai nyelve alkalmatlannak
bizonyul a kettõ közötti rendszerkülönbségek
kifejezésére. Államközpontú szemlélete
meggátolja abban, hogy érzékeljen és érzékeltessen
olyan fejleményeket, amelyek nem függenek szorosan össze
az államszervezet szerkezetével és mûködésével.
Az 1945 utáni idõszak történetének
egyébként kiváló szakaszolásánál
ezért sikkad el, hogy az 1956 õszétõl 1960-ig
húzódó "neosztálinista" megtorlási idõszak
és a "kádárizmus" között a határt
és az átmenetet az 1960-1963 között az 56-os forradalom
miatt bebörtönzöttekre vonatkozó amnesztia jelentette.
Ezzel a megbékéli aktussal tudott a Kádár-vezetés
az elnyomás maximalizálásának hatalomgyakorlási
technikájáról áttérni a politikai semlegesítés
technikájára. Ebben különbözik a Kádár-Magyarország
mind a hruscsovi Szovjetuniótól, mind a többi népidemokráciától.
Az utóbbiakban csak lassan és fokozatosan tértek át
a politikai semlegesités technikájára, s ez alig észrevehetõ
kis lépésekben, nem pedig fordulatszerûen ment végbe,
így a társadalom nem is érzékelte, és
az átállás jóval kevésbé is volt
gyökeres, mint Magyarországon. Magyarországon sikerült
azt elérni, hogy a társadalom valóban bizonyos "otthonosság-érzéssel"
(Veres Péter) fogadja el a hatalmat. A szovjet tömb többi
országában fennmaradt a kikényszeritett eltûrés
pszichikai állapota.
A fenomenalista nyelven jól leírható az államszervezet
mûködésének folyamata, beleértve bizonyos
átalakulásokat is. Jól jellemezhetõ ezen a
nyelven az átalakulási folyamatok mélysége
és szélessége is, amennyiben az átalakulás
az apparátusszerûen mûködõ szervezetekben
zajlik. Nem használható ez a nyelv az államtól
elváló társadalom folyamatainak leírására,
és a gazdaság esetében is csak szervezeti keretek
bemutatására, és azoknak a folyamatoknak a jellemzésére
alkalmas, amelyek a szorosan vett nagyszervezeti keretekben zajlottak le.
Az ezen kívül esõ gazdasági folyamatok bemutatására
azonban alkalmatlan. Bihari kitûnõen jellemzi és szakaszolja
azt a reformfolyamatot, amely az állami nagygazdaság szervezeti
kereteiben zajlott, de a nagy jelentõségû "második
gazdaság" teljesen kiesik látókörébõl,
jószerivel meg sem jelenik a könyvben. Még kevésbé
lehet ennek a fenomenalista nyelvnek szókészletében
leírni a pszichikai folyamatokat, jóllehet azok a “Kádár-rendszer”
idején jelentõs szerepet játszottak.
A fenomenalista nyelv nem képi
és nem igazán érzékletes, de sok esetben találó
megfogalmazásokat hoz létre. Figyelemre méltó,
hogy a szerzõ a részapparátusok lassan kialakuló
mûködési önállóságának
jellemzésére megalkotja a rendszerre vonatkoztatva a "pluralitástartalom"
kifejezést (27.o.). Ugyanakkor a femomenalista nyelven nem fejezhetõ
ki elég világosan a lényegi különbség
a "pluralitás" mint a munkamegosztás nyomán kialakuló
tagolódás, és a "pluralizmus" mint a politikai demokrácia
attribútuma között, amely utóbbi esetében
a politikai modell a pluralizmus valóságát képezi
le, és a politikai értékrend a demokratikus rendszer
egyik alapfeltételének tekinti ezt a többrétûséget.
Ugyanakkor viszonylag finoman jelenik meg a kettõ közötti
átmeneti helyzet: a Kádár-kor lobby-alkuiban
megnyilvánuló informális pluralizmus.
Nem bizonyul viszont kielégítõnek
a szóhasználat a "kádárizmus" egyik alapvetõ
jelenségének jellemzésére. Bihari az "enyhített
diktatúra" kifejezést használja a meghonosodott "puha
diktatúra" helyett. Az "enyhített diktatúra"
tárgyszerûbb (nem vetít ki ellenségképet,
nem igyekszik “leleplezni”), és tudományosabban is hangzik,
mint a köznapi, pongyola " puha diktatúra" kifejezés.
Mégis, nem csupán kevésbé szemléletes,
de pontatlanabb is. Nem derül ki belõle, hogy az elnyomás
maximumához képest “enyhített”, vagy csupán
egy korábbi magasabb elnyomási szinthez képest az.
A puha és a kemény diktatúra esetében azonban
érezhetõ a különbség: nagyjából
akkora, mint az operabálon glasszé-kesztyûvel adott
legyintés, és a porondon a páncélöltözet
vaskesztyûjével lekevert pofon különbsége.
Magyarán: a puha diktatúrában "csak" szilencium jár
olyasmiért, amiért a kemény diktatúrában
börtön.
Az 1945 utáni idõszak 15 szakaszra bontása figyelemre
méltó (11-17.o.). Elismerést érdemel, hogy
Bihari V. szakaszként külön jellemzi a "Márciusi
Határozat" idõszakát (1955-l956). Így képes
hitelesen értelmezni, hogy 1955 tavaszán nem egyszerûen
ott folytatódott a történet, ahol 1953 júniusában
abbamaradt. Az intézményekre összpontosító
fenomenológiai szemlélet azonban nem érzékeli,
hogy 1956 februárjában a XX. Kongresszus következményeként
ismét új szakasz kezdõdik: a rendszer válsága,
a forradalom közvetlen elõtörténete. A "Márciusi
Határozat" idõszaka nem Rákosi-restauráció.
Nem a "klikk" veszi vissza a hatalmat. Nincs is már klikk, hiszen
a négybõl kettõ (Farkas és Révai) kibukott
a hatalomból, Rákosi és Gerõ ketten már
nem tesznek ki egy klikket. Ezen túl pedig a két vezér
már "koalícióban" uralkodik együtt egy másik
rövidéletû klikkel: Hegedüs András, Ács
Lajos, Végh Béla, Hidas István csoportjával.
A Rákosi-rendszerre használt despotizmus kifejezés
nem szerencsés szóhasználat. Megmutatkozik ez abban,
hogy az 1955-ös szakaszhoz képest az 1948-1953-as idõszak
"szélsõséges despotizmus" volt. Történetileg
a despotizmuson a "keleti despotizmust", az "ázsiai termelési
mód" hatalmi felépítményét szokás
érteni. Az talán valóban értelmes állítás,
hogy Timur despotizmusa szélsõséges volt Dzsingisz
kánéhoz képest. A sztálinizmus esetében
a despotizmus feltehetõen azt jelenti, hogy az uralmat az elnyomás
maximalizálásával tartották fenn. Így
az 1955-ös "félrestaurációra" inkább lenne
alkalmazható az "enyhített despotizmus", mint a "kádárizmusra".
Indokolt a VIII. szakasz megkülönböztetése, az 1963-1968-as
idõszak valóban tekinthetõ külön szakasznak.
Jellemzését azonban másként adnám meg.
Én a kettõvel korábbi rövid szakaszt nevezném
a restaurált hatalom stabilizálódása idõszakának.
Az ellenállást felszámoló terror a Nagy Imre
perrel lezárult, 1958 második fele és az 1959-es esztendõ
tekinthetõ a stabilizációnak. Az amnesztia már
nem a stabilizáláshoz volt szükséges. A stabilitás
elõfeltétele volt a közkegyelemnek, nem eredménye.
Az amnesztia már a rendszer új uralomfenntartási módszerre:
a politikai semlegesítésre való átállást
szolgálta. A VIII. szakasz a sajátos "kádárizmus"
létrejöttének stádiuma: az "aki nincs ellenünk
az velünk van!" jelszó meghirdetésének, a származási
kategóriák eltörlésének, a "3 T" értelmiségpolitika
megszületésének idõszaka. A gazdaságirányitási
reformokra vonatkozó három szakasz (IX.-XI.) helyesen jellemzi
a folyamatot úgy, hogy az 1972-1973-as fordulat "csak" megtorpanás
volt, nem visszarendezõdés. A hetvenes évek derekának
jellemzésekor ugyanakkor túlzás azt állítani,
hogy ezt az idõszakot is a reformok jellemezték. Bizonyos
reform-eredmények valóban beépültek a rendszerbe,
de nem piacgazdálkodás alakult ki, hanem a sztálinista
idõszak feladatkiróvó központi tervezését
ekkor váltotta fel az a gyakorlat, hogy a terv az ágazatok
és monopol nagyvállalatok alkuiból állt össze,
de még mindig a meggyengült elosztó központ
döntnöki ellenõrzése alatt.
Mivel az 1989-1990-es rendszerváltást is az állam
hajtotta végre "felülrõl", a megszervezett ellenzéki
erõkkel való párbeszéd és megállapodás
alapján , a fenomenologikus nyelv fontos folyamatok leírását
teszi lehetõvé. A könyv jól jellemzi az Antall-kormány
apparátusszerû tevékenységét. Rávilágít
a szakértõ bizottságok háttértevékenységére,
a Miniszterelnöki Hivatal és a minisztériumok apparátusainak
kettõs hatalmi helyzetére.
Bihari viszonya a Kádár-rendszerhez - mint jeleztem - ellentmondásos.
Egyrészt hangsúlyozza, hogy az diktatúra volt, elvileg
nem különbözteti meg a sztálinista diktatúrától,
és alkalmazza rá a diktatúra bírálatának
általános elvi megállapításait. Másrészt
viszont a Kádár-rendszert minõségileg és
lényegileg enyhébb és ésszerûbb diktatúrának
tekinti a többinél. Ezt a véleményt arra alapozza,
hogy megállapítása szerint a Kádár-rendszerben
annak egész fennállása idején folyt reformtevékenység.
Ez kétségtelenül igaz, de elsikkad, hogy bizonyos fajta
reformtevékenységrõl beszélhetünk csak.
A "nagyimrés pártellenzék" gazdaságpolitikai
koncepciója és az 1968-1973-as reformszakasz elbuktatott
kísérlete olyan piaci modellen dolgozott, amely a politikai
demokratizálást is elõkészítette, és
végsõ soron túlmutatott a rendszeren. Ezért
nem is lehetett igazi kifutása. Ezzel szemben a hetvenes és
a korai nyolcvanas évek reformtevékenysége a rendszer
mûködésének ésszerûsítésére
törekedett. Így Bihari, minden - olykor éles -
bírálatával együtt is inkább tekinti a
"kádárizmust" az 1988-1990-es rendszerváltás
elõkészítõ stádiumának, mint
a brezsnyevi pangás "sajátos magyar útjának".
A
könyv alapvetõ elemzési szempontja az apparátusok
instrumentális mûködésének kritikus feltárása.
E szerint a szempont szerint elemzi mind a keleti szocializmus, mind az
azt követõ demokrácia politikai viszonyait. Ezt fejezi
ki a használt politikai nyelv is. A könyv az új "magyar
ideológia" fontos dokumentuma.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu