Röpirat a röpirathoz

Én azzal kezdem megjegyzéseimet, amivel Radó Péter a röpiratát befejezte. Tudniillik, hogy bízzuk a baranyai beás falvak gyerekeinek szüleire, hogy milyen oktatást szeretnének gyermekük számára. Az érdekeltek ugyanis megkérdezhetõk, írja Radó. Az oktatási rendszer csak egy példa a sok közül, de ebben az esetben is, mint mindig, az a lényeg, vajon egy-egy döntés elõtt megkérdezik-e az érdekelteket, bevonják-e õket a döntések elõkészítésébe, majd a végrehajtásba, vagy csak „elszenvedtetik” velük a döntéseket és azok következményeit. Azt hiszem – legyen bármirõl is szó: lakásépítésrõl, szociális támogatásról, foglalkoztatásról – a jótékonykodó döntéshozók igen ritkán alkalmazzák ezt az egyszerû módszert. Aztán még õk érzik hálátlannak a tömeget, ha az, amit kitaláltak, nem igazán mûködik, sõt idõnként, például az ún. szocpolos lakások építésével a kívánt hatásnak éppen az ellenkezõjét érik el. Pedig a társadalom egy része tele van jó szándékkal a romák iránt. Igaz ez a politikára is, sõt a kormányzatra is. Szóval tele van egy csomó ember és szervezet jó szándékkal, úgy általánosságban. Csak konkrétan nincs semmi elképzelésük. Nem olyan régen megszületett a kormány középtávú programja a romák érdekében. Célkitûzéseit homályosan, nagy általánosságban fogalmazza meg, viszont teljesen megfelel az uniós elvárásoknak, mivel azok követelményrendszere legalább annyira általános, mint a magyar kormány programja. A kormányprogram diszkriminációellenes részéhez én is írtam egy tanulmányt, konkrét javaslatokkal. E javaslatok egy része az intézményrendszeren végrehajtandó változásokra, másik része az országszerte egyre elszaporodó konfliktusok kezelésére tett – konkrét – javaslatokat.
 Sem a döntések elõkészítõi, sem a döntéshozók nem támogatták sem egy egységes diszkriminációs törvény létrejöttét, sem pedig a Diszkriminációellenes Hivatal felállítását. Pedig meggyõzõdésem, hogy már ezzel a két lépéssel sokat lehetett volna tenni a magyarországi diszkriminációk ellen. De ne legyünk telhetetlenek. Az már mindenesetre jó jel, hogy kormányszinten, ha általánosságban is, de megfogalmaztak egy olyan programot, amelyet meg is akarnak valósítani. Azon viszont nincs miért csodálkozni, ha a helyzet ettõl még egyáltalán nem lesz jobb, sõt, ha az utóbbi idõk történéseit nézzük (Sátoraljaújhely, Székesfehérvár, Tiszavasvári), akár azt is mondhatjuk, hogy egyre rosszabb lesz.
 Mert a döntések egyrészt az érintettek megkérdezése nélkül születnek, másrészt ezek a döntések sem arról árulkodnak, hogy a döntéshozókban élt volna a probléma komplex és egy idõben, egyszerre történõ megoldásának igénye. A hatvanas évek telepfelszámolási programja újabb nyomortelepeket hozott létre, és ugyanez lesz a sorsuk a mostani szocpolos lakásoknak is. A közmunkára leutalt sok millió forint éppen annyit ér erkölcsileg és gazdaságilag is, mint a rendszerváltás elõtt a segédmunkások bérezésére szánt összeg, amit a gyárak vattaembereinek osztottak ki. A fentiekben a lakás és foglalkoztatás problémakörét emeltem ki, és még nem beszéltem az egészségügyi, az oktatási és egyéb területen meglévõ hiányosságokról, mint diszkriminációt növelõ körülményrõl, sem pedig az eleve hátrányos helyzetek „felszámolatlanságáról” és az emberi jogok területén uralkodó visszásságokról.
 Gyakorló ügyvéd vagyok, ha tetszik, ha nem, naponta látom testközelbõl azoknak az elõítéleteknek a megnyilvánulását, amelyek egy-egy igazságszolgáltatási eljárásban a romákat sújtják iskolázatlanságuk, szociális és gazdasági kiszolgáltatottságuk, jogfosztottságuk miatt. Olyan jelenségek ezek, amelyek nincsenek törvényekbe írva, sõt ellenkezõleg, de mégis mûködnek, még a bírósági eljárásokban is. Nem egy esetben például, ha cigány vádlottak vannak az ügyben, a nagyszámú hozzátartozóra számítva, megpróbálnak zárt tárgyalást tartani, de tapasztaltam olyat is, hogy eleve olyan tárgyalóteremben folytatja a bíró a tárgyalást, ahová – helyszûke miatt – csak azok mehetnek, férnek be, akiknek hivatalból kell ott lenniük. Formailag nem, csak tartalmilag sérül a tárgyalás nyilvánosságát alapkövetelményként megfogalmazó törvényi elõírás. És ez csak egy példa a „természetes diszkriminációk” sorából.
 De visszatérve a röpirat tartalmához. Véleményem szerint nem csupán az a gond, hogy a romák problémáinak megoldására különbözõ irányzatok léteznek. Sokkal nagyobb gondnak érzem, hogy a konkrétnak tûnõ elképzelések mögött nincsenek meg a valóságismeret csírái sem, hogy a tudományos kutatások adatait, a felmérések tényszerû összegzését és a döntéseknél való felhasználásukat már ne is említsük. Léteznek nagyon hasznos kutatások, de azok csak ad hoc jellegûek, és nem állnak össze szerves rendszerré.
 Maradjunk az emberi jogok területén. Ma Magyarországon senki sem állapíthatja meg teljes bizonyossággal, vajon diszkriminálják-e a romákat az igazságszolgáltatás területén. Semmiféle adatunk nincs arról, hogy például a börtönökben milyen az aránya a cigány és a nem cigány elítélteknek, de arra a kérdésre sem tudunk válaszolni, hogy vajon ugyanazért a bûncselekményért a bírák súlyosabb büntetést szabnak-e ki a romákra, mint a nem romákra.
 A diszkrimináció tényét mégis teljesen természetesnek vesszük, „meg vagyunk gyõzõdve” annak létérõl. Pedig a meggyõzõdésen túlmenõen alá is kellene támasztani, majd a tudományos alátámasztás után lehetne megoldásokat kidolgozni. Ezt a mechanizmust én az egyéb, tehát a más területre vonatkozó döntéseknél is követelménynek tartom. Egy-egy ilyen jellegû felmérésnek természetesen gátat szab, gátat kell hogy szabjon a személyi jogok védelme, a kutatók azonban az adatvédelmi hivatallal együtt kitalálhatnának olyan megoldásokat, amelyekben nem sérülnek a személyiségi jogok, ugyanakkor megbízható adatokat nyerhetnek a döntéshozók a valóságos helyzetrõl, mert a valóság ismerete nélkül lehet jó szándékú, a lelkifurdalást enyhítõ „döntéseket” hozni, de a problémát megoldani nem lehet, sõt. Megint a szociálpolitikai alapon történõ lakásépítést hozom fel példaként. Amikor errõl meghozták a döntést, már nyilvánvaló volt, hogy azok az emberek, akiknek „érdekében” ez a döntés született, nem rendelkeznek az építkezéshez szükséges „egyharmados” saját erõvel. Ahhoz sem kellett nagy jóstehetség, hogy elõre lássák: korrupció, csalás, ügyeskedés, kiszolgáltatottság kíséri majd az építkezéseket, és azt is látni lehetett, hogy – tisztelet és gratuláció a kevés kivételnek – újabb nyomornegyedek jönnek majd létre több száz millió forintért, ahol a házak fala repedezik, beázik, a lakások szûkek, és mindenütt hullik a vakolat, mert az egész negyed ócska anyagból készült.
 Az élet, az életünk minden része tele van problémákkal. Ha a problémahalmaznak csak egyetlen részét oldom meg, illetve ha a problémahalmaz egy részét nem oldom meg, ugyanazt az eredményt kapom: semmi nem oldódik meg. Nincs ez másképpen a romák problémáinak megoldásával sem. Ha tréningeket tartunk a rendõrségnek, az nagyon hasznos dolog, de ha továbbra is olyan az Ügyészségi Nyomozó Hivatal gazdasági, személyi és alávetettségi rendszere mint a mostani, akkor a tréningek haszna pillanatok alatt elolvad, semmivé válik.
 Éppígy nem képes az igazságszolgáltatás sem megoldani mondjuk a szociális, oktatási vagy foglalkoztatási diszkriminációkat. Tehát minden területet komplex módon kell felvállalni, és ezeknek a területeknek egymásra kell épülniük.
 Két évvel ezelõtt sajóhídvégi romák egy éjszaka átmentek a szomszédos faluba, és ott valaki feltörte a krumpliraktárat, majd kisebb-nagyobb csoportokban: kézben, kerékpárral, rengeteg krumplit hordtak el onnan. Ették a krumplit majd egy hétig, annak összes lehetséges elkészítési formájában: sülve, fõve, lángosként, levesben. Büntetõeljárás indult 22 ember ellen. A napokban hirdetett ítéletet az elsõfokú bíróság: 21 embert elmarasztaltak lopásért, és kisebb-nagyobb, jórészt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték õket. Irodánk munkatársaival több esetben jártunk Sajóhídvégen, megismertük az „elkövetõk” szociális, gazdasági helyzetét. Készítettünk egy tudományosnak nem mondható, de az adott ügyben alkalmazható felmérést a romák helyzetérõl. A felmérés tényeit a bírósághoz is eljuttattuk. A mi kis – csak az ügy szempontjából lényeges – felmérésünk adatai katasztrofális helyzetet mutattak. Volt olyan ember, akinek a családjában napi 55 Ft jut egy fõnek az étkezésre. E mellé beszereztük néhány alapvetõ élelmiszernek az árát. Az az ember, aki 55 Ft-ból vehet magának élelmet, csoda, hogy egyáltalán létezik, hiszen abban az élelmiszerben, amit ennyi pénzért meg lehet vásárolni, körülbelül tizedannyi kalória van, mint amennyire egy embernek a létfenntartáshoz szüksége van.
 Persze hogy lopni fog, még ha ezt elfogadni nem is lehet, nem is szabad, erre biztatni pedig különösen nem. Miközben tehát rendben, különösebb emberjogi sérelmek nélkül lezajlik a bírósági eljárás elsõ szakasza (a rendõrségi még nem ilyen volt, a romák szerint néhányukat igencsak megverték, megalázták, de akkor nem jelentették, orvoshoz sem mentek, utólag ezért szinte bizonyíthatatlan mindez) az égvilágon nem oldódik meg semmi. (Pedig szívesen hallanék egyszer olyan ítéletrõl is, amelyben megnevezik egy-egy bûncselekmény közvetett felelõsét is, tehát azokat, akik olyan helyzetet tartanak fenn, amelyben egy embernek lopnia kell ahhoz, hogy életben maradhasson.)
 Még egy fontos kérdésrõl szólni kell. Ez pedig az, hogy minden ember számára nélkülözhetetlen az önbecsülés. Ha ez nincs, semmiféle program nem járhat eredménnyel, legyen bár a világ legjobb, legokosabb, legkidolgozottabb tervezete.
 Az az ember, aki szociálisan, gazdaságilag, a foglalkoztatásában kiszolgáltatott helyzetben van, híján van az önbecsülésnek is. Az nem, vagy csak nagy nehézségek árán tud egy emberjogi pert végigvinni. Köztudott, hogy Magyarországon nagyon sok szórakozóhelyen nem szolgálnak ki embereket, csupán azért, mert cigányok. Az ilyen jellegû perek száma viszont kevés, az irodánk által végigvitt Góman-ügyön kívül nem is tudunk arról, hogy valaki pert indított volna a kiszolgálás megtagadása miatt.
 De legalább ennyire figyelemre méltó a tiszakarádi romák esete, akik egy télen fát szedegetni mentek az erdõbe, de fegyveresek körbefogták, és a befagyott Tisza jegén körbelövöldözték õket. A lövöldözések következtében több ember megsérült. Folyik a lövöldözõk ellen a büntetõeljárás, ebben az ügyben a romák a sértettek. Irodánk képviseli õket. Az elsõ tárgyalás elõtt is felkerestem a sértetteket Tiszakarádon. Õk is megkapták a bírósági idézést, de szinte mindenki azt hitte, a fa miatt kell a bíróságra menni, hosszasan el kellett magyarázni, hogy nem, most a bírósági eljárásban õk nem vádlottak, hanem sértettek, hogy pontosan az õ testi épségük és becsületük, emberi mivoltuk megsértése miatt folyik – mások, nem romák – ellen az eljárás.
 Az az ember, aki többé nem kiszolgáltatott, képessé válik az önbecsülésre, és az önbecsüléssel rendelkezõ ember már képes kiszolgáltatottságán is változtatni. Persze segítséggel és szövetségesekkel. A sok feladat közül, a temérdek tennivaló között ennek az önbecsülésnek a megteremtését tartom a legfontosabbnak.
 

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu