1971

  Anti-equilibrium

Hogy merre vezet, nem tudom már. Biztos:
az utak simák és gördülékenyek valamerre.
 Én folytonosan a jó halálra gondolok; mint
 rézlemezbe mart jegy, létezem névtelenül.

Kondor Béla 1971-ben megjelent Boldogságtöredék címû verskötetébõl másolom ide ezeket a sorokat. A vers címe N. N. – bárki, akárki lehetett volna ez a személy, én magam is akár, gondoltam akkor.
 Biztos voltam benne, hogy én vagyok az.
 Elnézhetõ hóbort, tizennyolc évesen.
 De ez már nem az a kötet, amelyet én vettem, amelyre nagyon vigyáztam, ne legyen koszos, gyûrött, ne szürküljenek el az oldalai, ne vegye el természetes könyvszagát a por; amelynek rövid, szaggatott, rímtelen soraiban több elbûvölõ erotikát találtam, mint megannyi szexlapban.
 Álmaimban szeretkeztem valakivel, vörös
 trikóban fekhetett õ és az én hátam
 meztelen, trágár és valódi, védtelen.

 Akit a folytatás is érdekel, s az is, miféle dolog egy másnapi rendes szeretkezés álmaink vörös trikós asszonyához képest, és várja a választ arra az elképesztõ ívû kérdésre, hogy
 Miért ezt a szép testet néma
 kívánságainkkal újra lenyûgözni, újra?

– az vegye elõ a Boldogságtöredéket, lapozza fel a huszonnyolcadik és a harminckettedik oldalt.
 És a többit is.
Tehát ez már nem az a kötet. Az odalett. Szívesen mondanám: nem vészelte át a Kondor-versekben is felsejlõ, hitvány, alpári, kopottas szerelmi másnapokat. Csakhogy ez nem igaz. Ennél köznapibb okot pedig kár lenne említeni eme fennkölt bekezdésben.
Amibõl most a verstöredékeket másolom – miközben az a szentségtörõ ötletem támad, hogy montázst kellene készíteni belõlük; igazi orgia lenne! –, azt a minap vásároltam egy antikváriumban. Benne dedikáció, képzetlen, kissé nõies írás:
 Megismerkedésünk 10. évfordulójára. Laci, 1971. szeptember 18.
Ez a Laci, bizony, bántóan nem én vagyok. S bántóan idegen ez a kötet, amely tehát egy tíz és még valahány évet átvészelt kapcsolat után került a Múzeum körúti üzletbe. Ott vettem, nem kell tehát most az emlékeimre hagyatkoznom.
Kondor Béláról gimnáziumi osztálytársamtól, Csillától hallottam elõször. Õ akkor már irodalmi körökben mozgott – az Ifjúsági Magazin és a Nõk Lapja versszerkesztõit igyekezett meggyõzni arról, ideje lenne a rovatoknál új költõket bemutatni, például õt –, aminek valójában én láttam hasznát. Hol Pilinszky hírét, hol Nemes Nagy Ágnes nevét hozta magával az irodalmi szerkesztõk fogadóóráiról. Az Ekhnáton-ciklusét, a Harmadnaponét, Kondor Béláét, aki Pilinszky portréját rajzolta. Kormos Istvánét – a Szegény Yorick is 1971-ben jelent meg –, s mesélte megrészegülten a legendás történeteket a költõkrõl, a festõrõl, s persze a szerkesztõkrõl is.
Egyikükkel sem találkozott – a szerkesztõket leszámítva. Akik pontosan tudták, hogy értelmiségijelölt süldõlányokra az irodalmi folklórba való beavatással jobban lehet hatni, mint egy olcsó konyakkal. Kormos szerelmeinek emlegetése, néhány verssorral hitelesítve bizonyosan andalítóbb, mint a Tánczenei koktél.
 
Pilinszky-verseket elõször egy antológiában találtam, Májusfák volt a kötet címe, felszabadulásunk valahanyadik évfordulójára jelent meg. A Francia fogoly, a Harbach 1944 nem izgatott különösebben, de a Parafrázis lenyûgözött. Az 1970-es Nagyvárosi ikonokat évekig nem tettem fel a polcra, naponta beleolvastam. Ma meglévõ példányomért hatszáz forintot kért tavaly az antikvárius. Sebaj. A kötetben eredeti tulajdonosa benne felejtette a Népszabadságban megjelent kritikát (1970. december 29., kedd ), melynek szerzõje – nevét fedje homály – vitat bizonyos elméleteket, melyek „Pilinszky útját az igazi szocialista költõ útjának” tartják, költészetét „kommunista költészetnek” vélik. No, ezt azért nem – mondja határozottam a kritikus –, ezzel a dumával minket nem lehet megetetni. (Ez nem szó szerinti idézet.) Egy szocialista lírikus pátosza nem a magányos szenvedõé, hanem a történelmet alakító emberé. (Ez viszont az.) Egyébként pedig dicséri Pilinszky meleg líraiságát. Igazán kár, véli, hogy az elszigetelt magány, a passzív szenvedés teljes vállalása, a történelem értelme iránti bizalmatlanság a hallgatás felé taszítja a költõt.
  Tévedett. 1971-ben Pilinszky több verset írt, mint a megelõzõ évtizedben összesen. Ezek jelentõs része a Nõk Lapjában jelent meg. Csilla tehát jó körökben mozgott. Én pedig állandó olvasója lettem a hetilapnak. Az 1972-ben megjelent Szálkák verseit kívülrõl tudtam, s csaknem az egész Nagyvárosi ikonokat is.
Nyilván igyekeztem ellesni az irodalmi szerkesztõk szerelmi technikáit.
Ma már belesülnék a Trapéz és korlátba. A Miféle földalatti harcba. Még az Apokrifba is.
Ma már megtudhatnám, gondolom, mi történt Pilinszkyvel 1970 és 1971 között, miféle gátszakadás következtében árasztotta el versekkel az Élet és Irodalmat, a Vigiliát, miért volt oly otthonos a bizonyos oldalain fölöttébb bugyuta nõi hetilapnál, miért kért tõle verseket a Kortárs, az Új Írás. Megtudhatnám, miért írhatott róla oly szépen Vas István az ÉS-ben, és miért kellett a Népszabadságban megvédeni tõle a szocialista eszmeiséget.
Nem érdekel.
Évekkel késõbb Szilágyi János Kettesben címû híres mûsorában interjút készített Pilinszkyvel. Élõben. A mûsor vége elõtt tíz perccel arra kérte a költõt, olvassa fel – vagy mondja el – az Apokrifot. Pilinszky megtette. Abban a lassú, feszes, pontosan hangsúlyozó, éneklõ, csöndek ritmusával játszó stílusban mondta a verset, amelyet azóta más tévéfelvételrõl is alkalmunk volt megismerni. Túllépte az adásidõt. Egy perccel. Kettõvel. Öttel. Látja Isten, hogy állok a napon... még csak itt tart. Látja árnyam kövön és kerítésen. Már rég híreket kellene mondani. Csorog alá, csorog az üres árok. Idõjárás-jelentést. És még hátra van a Négysoros.
A Magyar Rádióban akkor nem keverték le a mûsorrendet felborító, versmondó Pilinszky Jánost. Gyanítom, ma megtennék.
Igaz, különösebben nem kár az akkor el nem hangzott hírekért. Errõl is van egy ideillõ történetem.
Valamikor a hatvanas években a Magyar Rádió elnöke április 30-án átsétált-átbicegett a Hírszerkesztõségbe, megnézte a másnapra vonatkozó idõjárás-jelentést. Erõs felhõsödés, záporok, zivatarok. Tûnõdött egy sort, majd azt mondta: mehet. Le lehet adni. A hírszerkesztõ döbbenten nézett rá.
Addig ugyanis május elsejére csak szép idõt volt szabad jövendölni, nehogy valakit visszatartson az esõ a felvonulástól.
1971-ben, az érettségire készülve irodalomtanárunk a kortárs költõkrõl, írókról beszélt. A legjobbakról. A jó ízlésû tanár sorolta a neveket, azokét, akiknek mondatait, vagy ritmusba-rímbe szerkesztett szövegeit olyannyira untam.
– És Pilinszky? És Nemes Nagy? – kiabáltam közbe.
– Õket is érdemes olvasni – válaszolta.
 Ez volt középiskolás korom legnagyobb lázadása.
 Meg az, hogy amikor az április negyedikei ünnepségre készültünk, azt javasoltam, adjuk elõ Pilinszky KZ-oratóriumát. Osztályfõnökünk (korántsem mellesleg az iskola párttitkára) nem válaszolt azonnal. Nem mondott semmit. Néhány nap múlva odajött hozzám, s azt mondta: rendben. Csilla lett R. M., a fiatal lány, Steinbach Judit – mély hangja miatt – az öregasszony, én a kisfiú. Zenét is én kerestem. Akkor jelent meg egy Bibliai dalok címû lemez. Megvettem. Azt olvastam az angol nyelvû borítón, hogy a lemez énekei a gettóba kényszerített zsidók fájdalmát tükrözik. (Szó szerinti idézet.) Kiválasztottam a Kol Nidré-t. De elbizonytalanodtam.
– Pilinszky katolikus költõ. Mit gondoltok, megy hozzá a Kol Nidré? – kérdeztem Csillától és  Judittól.
– Hülye vagy – mondta tömören Judit. De nem tartott történelmi leckét, pedig rám fért volna.

Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék
– szavaltam az ünnepélyen, mondhatni, felszabadultan (rossz szóvicc), mély átérzéssel. De senki nem röhögött. A KZ-oratórium után Csilla még elmondta az Apokrifot is. Menthetetlenül és végérvényesen beleszerettem.
 Csakhogy õ továbbra is az irodalmi életbõl gyûjtött hódolókat.
 – Képzeld, krizantémot hozott nekem! Krizantémot! – mondta korosodó s kopaszodó udvarlójáról az egyik randevú után.
– No és? – kérdeztem fölényesen.
– A krizantém temetõi virág. Halottak napján mindenki ezt visz a sírokhoz. Késett fél órát, lenyalt két puszit, a kezembe nyomott egy csokor selyempapírba csomagolt krizantémot. Nézd, itt a nyelve nyoma a fülcimpámon – panaszkodott nekem. Majd csacsogni kezdett, viháncolt, iskolatáskájából elõvarázsolt egy könyvet, Mándy Iván Fabulya feleségei címû kisregényét.
– Olvasd el, ez róla szól – mondta. – Ugye, borzalmasan szeretnivaló? – kérdezte, amikor visszaadtam a könyvet. – Épp ilyen hülye.
 Az irodalmi szerkesztõvel egyébként Csilla módfelett tartózkodóan viselkedett. Nem engedett a vad ostromnak, még azt is elviselte, hogy versei hónapokig nem jelentek meg. Ám amikor az iskolai irodalom-dolgozat tárgya egy személy jellemzése volt, akkor róla írt. Ha jól emlékszem, egy szomorú szamárhoz hasonlította õt. Tátott szájjal olvastam.
 Én persze Csilláról írtam – nagyon rossz – dolgozatomat. Megírtam róla mindent, amit õ mesélt magáról nekem.
 Egy évvel korábban belehabarodott egy nála évekkel idõsebb egyetemistába, aki néhány héttel az elsõ csókok után motorbaleset áldozata lett, meghalt, szõke volt, kék szemû, és bõrdzsekiben száguldozott – ennyit tudtam róla. Csilla gyászolta, szép verset írt róla, találóan a Rekviem címet adta neki – akkor azt mondtam: émelyítõen érzelgõsek a jelzõid –, majd járni kezdett egy közös osztálytársunkkal, akinek szép görögös feje volt, de semmi nem érdekelte, csak az evés. Étteremrõl étteremre vonultak, érdemes volt tõlük tanácsot kérni, hol a legjobb a brassói, a hagymás rostélyos. Az irodalmi szerkesztõ lassan elfelejtõdött, kikopott közös életünkbõl.
Már mindennap együtt jöttünk haza az iskolából Csillával, vagy hozzájuk mentünk, vagy nálunk kötöttünk ki; ha beteg voltam, hozta a leckét és a grillcsirkét, ha matekdolgozatra készültünk, én magyaráztam neki a differenciálszámítás kegyetlenül elvont absztrakcióit.
Akkor adta a kezembe édesapja könyvét.
Hátborzongatóan rossz írás volt, az erdélyi magyar megszállás története. Fiatal magyar vitézek vonultak benne az õsi föld visszahódítására, ünnepelték õket a magyarok, csak épp a románok nem voltak túl megértõek. Aljas ármánykodásukkal kardlapozásra kényszerítették a kultúrfölényük biztos tudatával büszkélkedõ hõs leventéket. Folyt a vér, persze, oktalanul. De bûn megtorlatlanul nem maradt.
Egy tizenhét éves fiatalember romantikus kalandregénye, amelyet a korabeli politika jelentõs díjjal jutalmazott. Árpádsávos magyar Rambo.
Évekkel késõbb egy román történész valahonnan elõtúrta ezt a könyvet. Indulatos cikket írt a magyarok õsi románellenességérõl, bõségesen idézve benne a díjazott ifjúkori remekmûbõl. Elhallgatta a megjelenés évét s azt, hogy 1945 után ez a könyv Magyarországon egyszerûen nem létezett.
Egy magyar történész írt válaszcikket: nincs már könyv, nem él a szerzõ, miért kell ezzel most elõhozakodni. Történelmi okfejtése hatásos volt. Nagyon megutáltam Horthyékat. A cikk alapján rádiós interjú is készült, fõ mûsoridõben, a befolyásos elnöki tanácsadó maga volt a riporter. Olvasta a kérdéseket, a történész is olvasta a válaszokat. Akkor már magam is a rádió dolgozója, elbûvölten hallgattam, milyen jól megvannak együtt.
Másnap felhívtam az elnöki tanácsadót. De nem a saját nevemet mondtam, s bizonyára gyakornoki státusomat sem jelöltem meg. Nemes egyszerûséggel közöltem a titkárnõvel azt a bizonyos nevet; azét az emberét, akirõl elõzõ nap azt állították, hogy már nem is él.
Azonnal kapcsoltak.
Elõször is megköszöntem a megtisztelõ figyelmet. Másodszorra pedig tudattam, hogy élek, s ilyetén mivoltomban volna néhány megjegyzésem a tegnapi interjúhoz, megosztanám azokat a hallgatósággal.
– Még csak az kéne – mondta az elnöki tanácsadó. – Nem szabad a múltat bolygatni.
– De hisz dolgozom, vezetõ mérnöke vagyok egy szövetkezetnek. Nevem benne van minden telefonkönyvben – mondtam, bár errõl nem voltam meggyõzõdve.
– Tudjuk – hallottam a választ. Az elnöki tanácsadó hosszan sorolta ál-személyazonosságom fontosabb adatait. Azt nem mondta meg, kiket-miket fed a királyi többes.
– Akkor miért beszéltek rólam nem létezõ személyként?
– Nehogy megtalálják román újságírók. Nehogy olyasmit mondjon nekik, ami árt a magyar–román kapcsolatoknak. Nehogy megtalálja önt a román titkosszolgálat. Nehogy bosszúszomjas nacionalisták törjenek a családjára. Nehogy bántódás érje fiát, lányát.
Nem tette hozzá: sosem lehet tudni ezeknél a népeknél.
Nagyjából eddig voltam képes megõrizni az inkognitómat. Megmondtam, ki vagyok: egy gyakornok a Bródy épület második emeletérõl, 224-es szoba. Valamelyest ismertük is egymást.
 Hatalmas sóhajt hallottam. Rájöttem, nem lesz baj. Nekem nem oly kényelmetlen szabadkoznia, mint az igazi szerzõnek. A pillanatnyi csöndben agresszív hangon kezdtem újra a faggatódzást. A sajátomon.
– Ne haragudj, egyszerûen nem értem ezt az egész bújócskát. Mitõl vagytok ennyire berezelve?
– Figyelj ide. A legfelsõ körökben döntöttek arról, hogy mi a válasz megfelelõ módja. A folyóiratcikk minden mondatát a megjelenés elõtt hatan ellenõrizték, nincs-e benne félreérthetõ állítás, rossz hangsúly. A rádióinterjút is így lektorálták. A cikkben kijelölték a felolvasandó mondatokat, azoktól nem térhettünk el.
– De miért nem lehet azt mondani, hogy a szerzõ él, a könyvet tizenhét évesen írta, azóta pedig az a legfõbb bûne, hogy a lányának megtiltotta, hogy kisdobos legyen?
– Értsd meg, számunkra valóban az a legfontosabb, hogy a családnak ne legyen bántódása.
 Fölhívtam Csillát, közöltem vele, megnyugodhat, vigyáz rá a párt. De már tudta.
 Csilla egy megyei lapnál dolgozott, s évek óta nem írt verseket. 1971-ben én elõfelvételis katona lettem Kalocsán, õt nem vették fel a bölcsészkarra, egy évig dolgozott valahol. Küldözgettem neki a szerelmes leveleket vaskos és viccesnek gondolt, kanszagú katonatörténetekkel, míg õ a barátjával végigette Pestet és Budát. Amikor leszereltem, õt felvették egy vidéki fõiskolára. S amikor elõször bújt hozzám egyetemista szerelmem – ma színésznõ, Franciaországban él –, akkor írta le Csilla elõször nekem: szeretlek.
 Kétszáz kilométer távolságból már nem volt a vallomásnak különösebb kockázata.
 Hetekig nem válaszoltam. Tulajdonképpen soha többé nem találtunk vissza egykori meghitt, elbûvölõ, vibráló – s ma is azt mondom, negyedszázad távolából – megejtõen szép és nyílt barátságunkhoz.
 Ám a román–magyar történészvita napjaira valahogy már túltettük magunkat közös életünk évekig tartó egyensúlytalanságain. Hívtam tehát a szerkesztõséget. Csillát kértem, vezetéknevét is mondtam. Nem kapcsolták. Megint hívtam. Megszakadt a vonal. Újra próbáltam, hiába. Este hívtam otthon. Felvette. Zokogott.
 Elmesélte, hogy nem írhatja le a nevét a lapban. A város túl közel van a román határhoz, indokolták a döntést. Hogy szerinte figyelik. Hírügynökségi anyagokból dolgozik, csak ritkán mehet interjúzni, s akkor is ismerõsökhöz. Ráparancsoltak, minél kevesebbet mutatkozzon nyilvánosan. De nem bocsátják el. Megóvják mindentõl.
 Mert minden más megszakad:
 egy margaréta tenyerébe
 fektetem arcomat.

    Csilla verse végül megjelent az Ifjúsági Magazinban, több tucat új költõ s versíró társaságában, éppen 1971-ben. Három sorával ott él ma is klasszikus költõim között. De errõl majd késõbb. Elõbb még érettségizzünk le.
 Olyan gimnáziumba jártunk, amely négy év alatt, éppen a mi idõnkben züllött vissza az élmezõnybõl a középszerûségbe, s ma a középiskolák között a leggyengébb egy tucatban tartják számon.
 Egykor egyházi iskola volt. A régi tanári karból még tanítottak néhányan. Tõlük a mi idõnkben szabadultak meg, fölöttébb gátlástalanul.
 Arról, hogy mi folyik a tanáriban – hová belépni nem volt jogunk –, Jávor Ottó egyik novellájából értesülhettünk volna. De azt a bizonyos ÉS-t, amelynek utolsó oldalán a tanár úr költõi riportja megjelent, betiltották. Talán még motozás is volt a felsõbb osztályokban – nem tudom. Jávor Ottót nem láttuk többé.
 A fizikatanárt tüdõrák vitte el. Az volt az utolsó kérése: mondjon el érte egy imát az osztály: az a negyvenvalahány gyerek, akiket olyannyira szeretett. A biológiatanár, a régi barát, könnyek közt jelentette be, milyen búcsút kért tanítványaitól osztályfõnökük. Meghitt csönd támadt, majd mindenki imára kulcsolta a kezét.
 A biológiatanárt azonnal nyugdíjazták. Az esetet az Esti Hírlap írta meg. Hiába.
 Az iskola könyvtárosa egy költõ, Kónya Lajos volt. Soha egyetlen tanár nem küldött minket a könyvtárba. Azt sem tudtam, és ma sem tudom, hol van – a könyvtár s benne Kónya – abban a barátságtalan, zárdaszerû épületben, hogy hová dugták elõlünk, s miért.
 Az angoltanárnõ lefordította a Zabhegyezõt. Csak úgy. Nyilván tetszett neki. A hivatásos mûfordítói szakma azonnal nekiesett. Rossz a magyar szöveg, pontatlan, javítandó – zengte a kórus. A tanárnõ átszellemülten beszélt a könyvrõl egy rádiómûsorban. Alig úszta meg, hogy kirúgják. Egyre kevesebb órát tarthatott. A Zabhegyezõt viszont nem lehetett betiltani. Más kérdés, hogy valamennyien jó nevelést kaptunk: senki nem gyilkolt közülünk a kötettel a hóna alatt, vagy éppen a Zabhegyezõ mondatait mormolászva.
 Ha egy tanárt kirúgtak, újat kaptunk. Hogy miért, nem közölték velünk. Igaz, mi sem kérdeztünk semmit.
 Némi tisztogatást köztünk is tartottak. Elõször egy kedves, jó humorú vidéki srácot tanácsoltak el osztályunkból. Édesanyja – aki, ha jól emlékszem, egyedül nevelte – Erdélybõl települt át egy Bács megyei faluba. A fiú kollégista volt, néhány hármasával rontotta az osztályátlagot. Második végén elküldték, mondván, egy jó vidéki középiskolából több eséllyel pályázik majd egyetemre, mint a mi gimnáziumunkból.
Ma sincs diplomája.
1970 õszén ismét felmerült, nem vagyunk-e túl sokan. – Nem kell mindenkinek érettségiznie – ismételgette párttitkár-osztályfõnökünk. Hol erre, hol arra szállt rá, számomra követhetetlen logikával. Késõbb kiderült: a kádergyerekekkel volt fõleg baja, s azokkal, akik meg akarták reformálni a KISZ-t. Kádergyerekek? Ez az akkor is, ma is irritáló minõsítés a mi osztályunkban azokra a kedves, épeszû, mûvelt fiúkra és lányokra vonatkozott, akik mindössze abban különböztek tõlünk, hogy szüleik – jobbára apáik – a mai szóhasználattal élve egyes fontos tisztségeket töltöttek be. KISZ-reform? Néhányan kétségbe vonták, hogy mindenki érdemes volna a tagságra. – Nem tûrök ilyen avantgárd nézeteket – mondta osztályfõnökünk megannyiszor. Meg azt: nem tûrök kispolgári allûröket.
A miniszterhelyettes és a bank-elnökhelyettes lánya, gondolom, védettséget élvezett. A diplomata fia kitûnõen tanult. Balszerencse. Az Európa-hírû ideggyógyász professzor fia összeszedett ugyan egy-két kettest, mi több, tarka ingben járt és nem hordott iskolaköpenyt, de a papa meghívta az osztályt a kutatóintézetbe tanulmányi kirándulásra. (Többen elájultak, amikor a megskalpolt macska agyába elektródákat vezettek a lengén öltözött asszisztenslánykák. Én csak hányni akartam, de restelltem magam elõttük.) Maradt Kornai. Õt minden évben legalább egyszer ki akarták rúgni. (Végül nem tették.)
Kornai bûnei számosak: krétával, szivaccsal dobálódzott (mint valamennyien), összetörte a virágállvány üvegjét (mi tagadás, fociztunk az osztályteremben), pimaszkodott a tanárokkal (ki nem?), és legjobb barátjával cikket akart írni arról, hogy Gül baba türbéje pusztul, senki nem törõdik a mûemlékkel (igazuk volt.) Az õ kirúgásának a lehetõsége pedig már engem is bosszantott.
Kornai Gábor egyik barátja ugyanis a kis Bródy volt, Tini féltestvére. Õ vitt be minket Illés-koncertre, õ hozta a híreket az együttes botrányairól, és neki volt meg magnófelvételen egyoldalnyi lemezanyag abból az 1971-re tervezett Illés-nagylemezrõl, amely azután Bródyék BBC-nyilatkozata miatt mégsem jelenhetett meg. (Adatgyûjtõk kedvéért, ha vannak még: máig ismeretlen instrumentális szám, Élünk és meghalunk, Approximáció, Kéglidal, Júliára várunk.)
Azt tudtuk, hogy Kornai édesapja híres közgazdász. Késõbb azt is megsejtettük, hogy valami baj van vele. De hogy mi, az csak egyetemi éveim után derült ki. 1972 és 1976 között ugyanis a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen nem akadt professzor vagy tanársegéd, rektor vagy lektor, dékán vagy docens, aki kimondta volna elõttünk Kornai nevét. A tudományos mûvekben legtöbbet hivatkozott lábjegyzet – a nyolcvanas évek elején-közepén ugyanis egy szociológus összeszámolta és egy szellemes cikkben megírta, kinek a nézeteit és tanulmányait idézték a legtöbben: kiderült, hogy Kornai János és Liska Tibor neve szerepelt a legtöbbet – az egyetemen említést sem érdemelt. Ha jót nem mondhatunk róla, rosszat miért mondjunk – meglehet, ezért.
Egyik évfolyamtársam, barátom édesapja miniszterhelyettes volt. Az 1972-es reformellenes fordulat után fiatalon nyugdíjazták. Õ adta a kezembe Kornai könyveit – és az úgynevezett Op-Art-ot, az eredeti reformprogramot, Koestler Darkness and Noon-ját, talán az Animal Farm-ot –, ha barátomhoz mentem, bejött a szobába, sokat szabadkozott, nem zavar-e minket, és még többet mesélt a reform politikatörténetérõl, a megtorpedózott elvekrõl, a szocialista tervgazdaság ideáltípusáról, Kaleczkirõl, Brusról, Ota Sikról, a prágai tavaszról. Ötvenhatról soha. Tudta, hogy a Rádióban dolgozom, hívott, hogy beszélgessünk. – Bármikor jöhetsz – mondta. Kényelmetlen és érthetetlen volt rám zúduló szeretete, érdeklõdése, közlési vágya.
Évekkel késõbb, amikor fia már hosszabb ideje külföldön dolgozott, beült a fürdõkádba, elõvette szolgálati fegyverét, és agyonlõtte magát. Lekéstem a temetését. Fölmentem a lakásba. A fia – barátom – ott ült a karosszékben, meg sem lepõdött, hogy beállítok, vagy tán fel sem fogta. Megnéztem a könyvespolcot, minden a helyén volt.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Tudod, a pszichológusok azt mondják: mérlegelt. Precízen egymáshoz mérte, összevetette a tényeket. Ez a végeredmény. Felbomlott egyensúly.
Ennél többet nem tudtam meg. Aznap délután már csak én beszéltem – vigasztalni kezdtem, de ezt idétlennek találtam, nem voltak jó mondataim, majd apjával történt találkozásaimat hoztam szóba és azt talán, hogy ilyenkor természetes az önvád, az önmarcangolás, hogy miért nem volt több idõnk egymásra, de ezt éppen õk, apáink, soha nem vetnék a szemünkre, ennél jobban értenek és szeretnek minket –, addig dõlt belõlem a szó, míg meg nem nyugodtam.
Õ csak ült a karosszékben. Nem reagált. Azt sem tudom – azóta sem –, megnyugtatónak vagy idegesítõnek találta-e a beszédtechnika-tanárok által sokszor, okkal bírált tenoromat. Fogalmam sincs, emlékszik-e rá, hogy nála jártam. Vele voltam.
Nincs egyensúly. A kereslet és a kínálat tisztázatlan fogalmak, nem mérhetõk. Nincs olyan ár, amely megszabadítja a piacot a feleslegektõl. Amikor Kornai János rászánta magát a nyugati közgazdaság-tudományokban akkor uralkodó irányzat, az általános egyensúlyelmélet bírálatára, vajon valóban új általános elméletet keresett-e, vagy csak új fogalmi apparátust a szocializmus bírálatához? Ezt is, azt is? Ki tudja? Az 1971-ben megjelent Anti-equilibrium mindenesetre korának éles rendszerkritikája, kikezdhetetlenül bizonyítja a szocializmus versenyképtelenségét. A lemaradást a mûszaki fejlõdésben, az alkalmazkodási képesség hiányát. A reform felemásságát. Mindezt olyan tudományos erõvel, hogy nem lehet rá azt mondani: nem igaz. Ezzel szerzõ és mûve hosszabb elhallgattatásra ítéltetett.
Nincs egyensúly. Értéket az irodalomban, árat a boltban a hatóság közöl. Nincs Illés, ha nem akarják. Nincs Pilinszky, ha ki nem adják. Nincs Kornai, ha elhallgatják. Õk mondják meg, mennyit érnek. Nem én. Nem te. Nem Csilla. Nem az olvasó. Nem a lábjegyzetben hivatkozó. S nem az irodalmi szerkesztõ.
Nem értettem, mivégre.
– Zoltén, te vagy az? – hallottam a suttogást a telefonban. Váratlanul ért. Éppen siettem volna valahová, de azonnal leültem. Ezen a néven évek óta nem szólított senki.
– Honnan beszélsz ? A síron túlról?
– Majdnem. Képzeld, itthon vagyok anyunál. Hasnyálmirigy-gyulladásom van, vagy hasonló. Lefogytam negyven kilóra. De már hízásban vagyok – kuncogott. – A héten felszedtem harminc dekát. Már megint tudok ülni. Nem borulok fel. Vicces, nem?
Azt hittem, hülyéskedik.
– Zoltén, már rég hívni akartalak, de nem volt erõm hozzá. Tudod, nincs erõm. Gyenge vagyok. A fogyástól – tette hozzá. Hangja kislányos volt, de metszõen tiszta.
– Te jó ég, mi van veled?
– Meglátogatsz? Nincs erõm elmondani.
Bólintottam.
– Ugye, meglátogatsz ? – kérdezte még egyszer, majd hozzátette: – Ne félj tõlem. Kérlek, ne félj. Én sem félek. Gyere, meglátod, ilyen karcsú barátnõd még úgysem volt.
A csengetés után sokáig csönd. Õ nyitott ajtót.
– Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, de ki akartam jönni eléd. Szóltam anyunak, segített egy kicsit, de majdnem teljesen egyedül jöttem idáig.
Földig érõ pongyolában volt. Pici teste csaknem teljesen elveszett benne. Önkéntelenül a lábára néztem. Látni akartam a bokáját, a lábfejét, az ujját, egyetlen körmét, bármit, hogy megtudjam, mi maradt belõle. De megijedtem, hogy elkapja a pillantásomat, felnéztem, mosolyogtam, nem tudom, miért.
– Várj, most bemegyek. Anyu majd segít. Lefektet, elhelyez, és akkor bejöhetsz hozzám.
Lassan megfordult, vállával a falnak dõlt, kezét megpróbálta felemelni.
– Most ne nézz ide, kérlek.
 Amikor bementem a kis szobájába, már nyakig be volt takarva. Ágy, íróasztal, könyvespolc. Szék sehol. Odaültem az ágya szélére. A takaró nem domborodott fel. Féltem, ha rossz helyre ülök, véletlenül összetöröm.
 – Hát, ez van.
 Hústalanná fogyott az arca, derékig érõ, dús, barna haja kifakult, párnáján, paplanján hajszálak százai. Alig volt szemhéja, de a szeme élt. Kétségkívül élt.
 – Ne félj, már jobban vagyok. Különben nem hívtalak volna föl.
 Akadozó hangon, de ironikus derûvel mesélte el betegsége kalandos történetét. Elõször azt hitte, hogy terhes. Megnõtt a hasa, és más tünet is utalt erre. A sokadik hónapban az orvosok azt mondták, tévedés, ez az ál-terhesség sajátos esete. Visszafogyott a normál súlyára, és az alá is. Aztán váratlanul felpuffadt. Kórházba küldték, majd klinikára. Kiengedték. Nem mondtak semmit. Majd megint fogyni kezdett. De már megállíthatatlanul.
– Megijedtem, megkértem anyut, utazzon értem, nem tudom, mi van velem. Eljött, megláttuk egymást, és én azonnal összeestem. Õ hozatott Pestre a mentõkkel. Azóta küzdök a kilókkal. Minden dekáért hõsies harcot vívok. Voltam harmincnyolc, harminckilenc. Most majdnem negyven vagyok már, hála anyunak. Azt mondják az orvosok, hogy hasnyálmirigy-gyulladásom van. Ocsmány betegség, ezt õk is elismerik.
 – Olvasni tudsz?
 – Talán tudnék, de nem bírtam el a könyvet. Amire most szükségem van, azt kívülrõl tudom.
 – Az Apokrifot is?
 – Persze. Bolond vagy.
 Magamról beszéltem, meg arról, hogy gazdasági újságíró lettem végül, s ez jó, mert nem kell hazudnom. Itt számok vannak, tények, és a hiányok helyett nem kell többletet mondanom.
 Láttam, hogy fárad. Egyszerûen nem tudtam, most mi van.
 A margarétára gondoltam. Az irodalmi szerkesztõre. A krizantémokra.
– Emlékszel, egyszer arról vitatkoztunk, hány mondattal lehet leírni a csöndet. Egy bizonyos csöndet. Teleírtuk az oldalt hosszú, whitmani mondatokkal, aztán elkezdtünk húzni belõle. Kihúztunk minden felesleges szót. Végül csak a húzások maradtak. Ez volt a csönd. A mi csöndünk. De te nem nyugodtál bele. Azt mondtad, a csönd ott van két szó között. Ott kell lennie, ha a szavak pontosak. Csak azt a két szót kell megtalálni. Azt a két szót.
– Tudom. Már tudom.
Csengettek. Mozdultam volna, de rám szólt:
– Maradj. Ez a férjem lesz. Anyám majd beengedi.
A férj, pontosabban az elvált férj meg is jelent. Odaült mögém az ágyra. Õ sem volt kevésbé rémült nálam.
– Jobban vagy? – kérdezte.
– Jobban. Csak a lábam, az nagyon oda van – mondta. Mióta a férje felbukkant, valahogy megváltozott a hangja. Nyersebb lett, s tán erõsebb is.
– Ezt nem is mondtam még – fordult hozzám.
Mióta az ágyához ültem, most elõször mozdult meg. Maga alá húzta a két könyökét. Lassan rájuk támaszkodott. Felemelte a fejét, a vállát.
Nyúltam volna felé, hogy segítsek, de a férje megelõzött. Edzettebb volt nálam, gyakorlottabb. Kicsit meglökött, csak annyira, hogy magamtól felálljak. Egyik kezével átkarolta, a másikkal megfogta a kezét, óvatosan felhúzta, felsegítette a lányt ülõ helyzetbe. Elengedte, de csak centiméterekre távolodott tõle, hogy ha kell, elkapja.
A lány egy ideig szótlanul ült. Erõt gyûjtött. Majd váratlanul felhajtotta magán a takarót. Felhúzta a hálóingjét is, egészen combja tövéig.
– Látod, csúffá tettek. Többet aligha vehetek fel szoknyát – mondta.
Megtántorodtam. Kiment a vér a fejembõl, ájuldoztam, mint egykor az idegsebészeti klinikán a megperzselt szõrû, lemetszett koponyacsontú macskák láttán, amelyek agyába betolták a mûszereket, s amelyek ott bûzlöttek, de még volt bennük élet.
A lány egész combja összefüggõ, sima, lapos, páncélkemény seb volt. Mintha kivasalták volna, s a vasaló fekete vértezet-réteget égetett volna rá. Megkopogtatta. Úgy kongott, hogy azt hittem, összedõl a ház.
– Kaptam egy injekciót, rosszul adták, vénát ért. Azóta ilyen a lábam – mondta.
A csontra simuló, a combtõtõl a térdig terjedõ éjfekete sebrõl egyszerûen nem tudtam levenni a szemem. A lány dobolt rajta az ujjaival, és azt kérdezte egyre: ezzel mi lesz? Mi lesz ezzel?
– Ez meggyógyul. De hát mondták, hogy ez biztosan meggyógyul! – mondta a valamikori férj kétségbeesett hangon.
Nem tudom, mi történt ezután. Talán udvariasan szedelõzködni kezdtem, talán nem. Talán szabadkoztam, talán nem. Talán suttogtam biztató szavakat, talán nem.
Arra emlékszem: amikor eljöttem a lánytól, már nem kísért ki. Megpróbálta felemelni a fejét. Nem tudta. De mosolygott. Az elõszobában felvettem a kabátomat, visszamentem hozzá. Megsimogattam a fejét. – Szia – mondtam. Kimentem. Anyja ott állt az ajtóban, rezzenéstelen arccal kérdezte tõlem: – Mit szólsz?
Semmit. Fogtam a táskámat, és visszamentem a kis szobába. Megint megsimogattam a lány hulló hajzatát.
– Csilla, hívlak. Mindennap hívlak.
– Örülni fogok neked. Ha nem tudok beszélni, majd csak hallgatlak. Légy türelmes velem. Idõ kell, hogy rendbe jöjjek.
– És megint eljövök.
– Az nagyon jó lesz. Köszönöm – suttogta.
Másnap nem telefonáltam. Harmadnap sem.
Az újságból tudtam meg, hogy meghalt. Egykori lapja saját halottjának tekintette.
 Amikor azon a bizonyos utolsó napon, táskával a kezemben, kabátban, csatakosra izzadtan, félig ájultan kibotorkáltam a szûk kis szoba ajtaján, beleakadt a kabátom ujja a kilincsbe. Elrántottam a kezem, odébb löktem az ajtót, kipréseltem magam a szobából.
– Ne menekülj tõlem – szólt utánam. – És írj.
  Nincs mirõl.
 
 

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu