A nyavalyatörés folytonossága
„A nagy filmek szerencsés
csillagzat alatt születnek” – írja Létay Vera a Filmvilág
1971. február elsejei számában, Makk Károly
Szerelem címû alkotását méltató
kritikájában. A lap belsõ címlapján
egyébként képes híradás olvasható:
„Befejezéshez közeledik Huszárik Zoltán merész
vállalkozása, a Krúdy Gyula remekmûvébõl
készülõ Szindbád címû film forgatása.
A film címszereplõje Latinovits Zoltán, operatõr
Sára Sándor.”
A Szerelem, a Szindbád,
harmadikként Jancsó nagy korszakának utolsó
opusza, az Égi bárány – a magyar filmben határkõ
is lehetne ez az év: a filmtörténetekben talán
„az aranykor vége” titulus illetheti – már az akkori nézõ
is érzett-sejtett valami ilyesmit.
„Agónia és szerelem.”
Makk Déry Tibor két novellája nyomám készült
filmje azért nem nyerte csak el a Pécsi Filmszemle nagydíját,
mert 1971-ben nem rendezték meg a szemlét. Soha, még
a Szegénylegényeket sem fogadta ilyen egyöntetû
és általános elismerés, mint a Szerelmet. Cannes-ban
színészi díjat nyert, és nagyon kedvezõ
kritikai visszhang kísérte. Kicsit több is volt ez,
mint „siker”. A legtöbb nézõ, akitõl már
bizonyára messze kerültek a „börtönös évek”
közvetlen vagy közvetett emlékei, valamit megérzett
a múlt fenyegetõ erejébõl, de abból
is, hogy a fenyegetõ erõ nem tud mindent elpusztítani.
Ez a kegyetlen film – ha nem is megbékélést, de –
békét sugárzott. Sok nézõ érezte
úgy, hogy titokban csak neki szól. S szólt titokban
más nyitott szívû nézõkhöz is szerte
Kelet-Európában: Kieslowski egyik fiatalkori filmjében
ott a Szerelem plakátja a fõhõs szobájában…
„Agónia, ez a szó fészkelte
belém magát elûzhetetlenül, már jó
pár hónapja, mióta elõször láttam
Makk Károly filmjét” – írta B. Nagy László.
Nem a haldoklás, hanem az élethalálharc szinonimája
ez a szó. „Nemcsak a matróna korú anya, de a világ
is az agónia pillanatát éli. A szabadság, a
szocializmus életpróbáját” – folytatja. Tóth
János, az alkotótárssá vált operatõr
ekkor vált a nagyközönség számára
is ismertté. A Makk-filmekben azóta is csodált „tárgyi
világ” ábrázolása, hangulata lenyûgözte
a kortársakat. „Fegyelmezett szecesszió” – talál kiváló
paradoxont a film formanyelvének jellemzésére B. Nagy.
Nemcsak ezt, de az egész
múltidézõ cikkem fölé írt
szavakat is B. Nagy Lászlótól kölcsönzöm.
Most már Jancsó új filmjérõl van szó.
„A nyavalyatörés folytonossága” – ez volt annak idején
az Égi bárányról írt kritikájának
címe. B. Nagy a nacionalista mítoszt ábrázoló
legnagyobb, mert legújszerûbb filmek kozé sorolja Jancsó
új opuszát. Emlékeztetõül a film témája:
1919 augusztusában a vöröskatonák egy visszavonuló
csoportját elfogják a fehérek-darutollasok. A megtorlás
apostola egy eszelõs pap (Madaras József), akit késõbb
egy különös, új arkangyal-viselkedésû,
átszellemült terrorista vált fel. A halottakat máglyán
égetik el. „E gyötrelmesen nehéz, elsõ látásra
visszataszítóan különcnek rémlõ film”
… „a helyszínül választott birkalegelõn egy nemzeti
sorstragédia is lezajlik”. A misztériumot „megfosztja minden
transzcendentális vonakozásától, mondandójához
illõen már-már parodizálja”.
Az Égi bárányról
Józsa Péter a Valóság 9. számában.
Rényi Péter hosszabb írást közöl
a Filmkultúrában (2. sz.) (Az ellenforradalom fenomenologiája).
Érdemes felfigyelni ugyancsak a nagy hatalmú szerkesztõnek
a 4. számban megjelent „Feszültségek a magyar filmben”
címû dolgozatára. Ez az írás már
elõrevetítette a filmszakma közeli átszervezését.
A Filmkultúra két
számát is az Égi báránynak szenteli,
írók, publicisták elemzik és vitatják.
Mérei Ferenc pszichológus írása különösen
értékes. A nézõk ekkor már fogytak a
magyar filmeket vetítõ mozikból, a Jancsó-opusznak
sem volt nagy közönsége – de a kritikai elismerés
általános volt. Dühös és nagy vita azonban
most nem kerekedett – talán, mert kifogyott az önismétlésekhez
szükséges szellemi muníció – de lehet, hogy azért
is, mert – akkor is, ma is úgy éreztem/érzem – e filmnek
nemigen volt „áthallásos”, parabolisztikus olvasata. Valóban
a nacionalista dühöngésrõl és mítoszról
szólt – ennek általánosítását
lehetett vitatni –, de a film a kommunizmus-szocializmus problematikáját,
a baloldali forradalom terrorját és belsõ ellentmondásait
kevéssé érintette.
*
Öngyilkos lett Vas Judit rövidfilm-rendezõ,
akinek Polcz Alaine-nel készített besorolhatatlan pszichológia-dokumentum
munkáját rendkívüli elismeréssel fogadták,
s aki halála elõtt több újságcikkben is
új terveirõl nyilatkozott. Hetvenéves korában
meghalt a magyar animációs film egyik mestere, Macskássy
Gyula is.
*
Az 1970/71-es évadban
az eddiginél nagyobb figyelem kísérte a Balázs
Béla Stúdió munkáját. Új vezetõség
(többek között Gazdag Gyula, Grunwalsky Ferenc, Szomjas
György) lépett a színre, programba iktatták mind
a formanyelvi kísérleteket, mind a szociológiai, tényfeltáró
dokumentumokat. A BBS-filmek fogadtatása hosszú évekig
egészen sajátos módon zajlott. Mivel nem volt „bemutatásai
köztelezettség”, be sem kellett tiltani õket. Gazdag
Gyula néhány filmje az elmúlt években nagy
szakmai feltûnést keltett (Hosszú futásodra…;
Válogatás), olyannnyira, hogy moziforgalmazásukról
szó sem lehetett, viszont minden filmklubban és KISZ-tanfolyamon
vetítették. Ugyanez volt a helyzet Magyar Dezsõ Büntetõexpediciójával,
mely több külföldi fesziválon szerepelt sikerrel,
az egyszerû nézõ azonban itthon nem láthatta.
(Magyar Dezsõ azután külföldön maradt – ez
valódi vesztesége lett a magyar filmnek.)
A BBS vajúdásáról
B. Nagy már a tavalyi ÉS egyik kora õszi számában
írt. Most, egy év múltán elment a Kõszegi
Filmszemlére, s ott Gazdag Válogatásáról
írt (ismétlem, nem mutatták be, de dicsérni
lehetett), és nagy elismeréssel Gábor Pál
Horizont-járól. Gábor Pál „remekül teremti
meg a szürke unalomnak és a korai fásultságnak
a lepedékes atmoszféráját” – jellemzi.
Lepedékes atmoszféra? Ez
azért nem túl szívderítõ. „A fiatalok
most tanulják Marxot. Tanácsos lenne nekünk is újra
tanulnunk. Ez a kõszegi lecke” – fejezi be enyhültebben. (ÉS,
1971. 20. sz.)
Lepedékes atmoszférát
ábrázoló mozgókép helyett Kovács
András újabb „cselekvõ filmje” körül forrna
talán friss izgalom? Nem így lett. A Filmvilág július
15-i számában Kovács András a Staféta
fogadtatásáról beszél. Vitányi Iván
is megszólal, mindketten (sõt mások is) némi
meglepetéssel észlelik, hogy a vitatkozó és
vigyázó szemüket a párizsi diákmozgalmakra
vetõ egyetemistákról szóló film egyetemista
nézõit a vártnál sokkal kevésbé
hozta tûzbe a filmbeli sok közéleti vita, a „mozgalmár”
reform-hõsnõ ellenszenvet keltett, a párizsi ’68-at
pedig egyenesen kinevették.
*
Cselekvõ reform-zajgás helyett
fenséges csend. Az év nagy meglepetésének a
Szindbád fogadtatása bizonyult. A Puskin moziban ’71/72 hosszú
és havas telének nagy sikere lett ez a váratlan és
elõzménytelen remeklés. Halk volt ez a nagy siker,
mint a havas tájak a vásznán, mint Latinovits elégikus
hangja. A Szindbád politikán- és történelmen-kívüliségével
hatott. Eddig nem volt példa ilyen apolitikus remekmûre a
magyar filmben. Olyan öntörvényûen vett nem tudomást
(!) a korról, melyben készült, hogy elakadt a nézõ
lélegzete. A húsleves finom karikái, a felhõk
futása, a tátrai hómezõk, a felvidéki
kis barokk városkák, a halál, az élet… úgy
volt tagadása valaminek, valami megfogalmazatlannak, fogalmakkal
le sem írhatónak, hogy igenlése lett a mûvészetnek,
meg a távlatosabb életnek és távlatosabb halálnak…
---------------------------------
Az 1971-ben bemutatott játékfilmek:
A gyilkos a házban van (Bán
Róbert)
Gyula vitéz télen-nyáron
(Bácskai Lauró István)
Szerelem (Makk Károly)
Én vagyok Jeromos
Kitörés (Bacsó Péter)
Égi bárány (Jancsó
Miklós)
Staféta (Kovács András)
Horizont (Gábor Pál)
A halhatatlan légiós (Somló
Tamás)
Sárika drágám
(Sándor Pál)
Reménykedõk (Rényi
Tamás)
Hahó, Öcsi (Palásthy
György)
Kapaszkodj a fellegekbe (Szász Péter)
Végre, hétfõ (Kenyeres
Gábor)
Madárkák (Böszörményi
Géza)
Hangyaboly (Fábri Zoltán)
Szindbád (Huszárik Zoltán)
Csárdáskirálynõ
(Szinetár Miklós)
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu