168 ÓRA

1971. február 6-án megszületett a 168 óra. Az elsõ zenés, „szórakoztatási idõben” adott politikai magazinmûsor elindítása mérföldkõ volt a kommunista rádiózás stílustörténetében. A mûsor mögött álló politikai vezetõk és vezetõ rádiósok abból indultak ki, hogy – amint a mûsorról szóló könyv szerzõje, Szalay Zsolt megfogalmazta – „a személyes hangvétel a személyiséghez kötõdõ nagy hatású agitációs eszköz”. A 168 óra a korszak legtöbb politikai orgánumánál szókimondóbb volt és lehetett, hiszen az volt a politikai elvárás vele szemben, hogy a szókimondás benyomását keltse. Ezt a benyomást erõsítette az is, hogy a mûsorban rendhagyó módon szót ejtettek a szerkesztõség úgymond „háztáji gondjairól” is. A hetvenes évek elejének felemás viszonyait jól jellemzi az a körülmény, hogy Szalay Zsolt a mûsorról készült és a szakmai körök számára kis példányszámban kiadott könyvében két évvel késõbb már beszámolhatott arról, hogy a párt agit-prop. osztálya mit engedélyezett 1971-ben (kivételes módon) a 168 órának, és mit nem. A 168 óra ismertethette elõször a szovjetellenes angol kémkedési vádakat (természetesen kémhisztériaként), viszont a 168 óra sem fûzhetett kommentárt Rákosi halálának és a Magyar Nemzeti Bank nyugati kötvénykibocsátásának híréhez.
 A 168 óra elsõ felelõs szerkesztõje Ipper Pál, belpolitikai szerkesztõje Földi Iván, egyik mûsorvezetõje Rapcsányi László, másik mûsorvezetõje és névadója Mester Ákos.
  Az alábbiakban három jellegzetes szöveget idézünk a 168 óra I. évfolyamának 3. és 4. adásából.

1971. febr. 27.

BEVEZETÕ - IPPER PÁL

Jó napot kívánok, kedves hallgatóink.
Mûsorunk elsõ évfolyama negyedik számával jelentkezünk, és ezúttal már nem untatjuk hallgatóinkat a mûsor körül folyó levelezési vitával. A jelek arra mutatnak ugyanis, hogy a vita eldõlt, s bár e héten is rengeteg levelet hozott szerkesztõségünkhöz a posta – hadd mondjam meg büszkén, vagy talán szerénytelenül: már kivétel nélkül olyan leveleket, amelyek – ha kisebb-nagyobb kifogásokkal is – de támogatják mûsorunk alapötletét. Köszönjük szépen, és ezzel be is fejezzük ezt a témát.
Most már inkább az olyan problémák körébe szeretném beavatni a kedves hallgatót, amelyek a mûsorszerkesztés nemlétezõ kulisszái mögött vannak. Hadd áruljam el mindjárt, hogy állandó idõzavarban vagyunk. Hétfõ reggelenként ül össze a 168 óra szerkesztõsége elõször, hogy elhatározza, milyen is lesz a szombat délutáni mûsor. Már akkor rengeteg eseményt látunk elõre és számos füzetoldalt jegyzünk tele az ötletekkel, amelyek munkatársainktól érkeznek. Aztán telnek-múlnak a napok, és mindig csak újabb ötletek merülnek fel. Pedig hát a mûsoridõ nincs gumiból: pontosan 82 perc áll rendelkezésünkre, s ebbõl – szerkesztõi elvként – elõre megfontolt szándékkal, mintegy 25 percnyi zenét adunk. Marad tehát 57 perc. Ebbõl lemegy még 5 perc azokra a hírekre, amelyeket 17 órakor hallhatnak majd, tehát a fennmaradó 52 percet kell úgy beosztanunk, hogy az elmúlt 168 óra eseményei közül a legfontosabbakról szólhassunk. Persze ez rém egyszerû lehetne, ha szép sorjában – ezredszer a hét folyamán – hír formájában felsorolnánk azokat. De hát inkább azokat a formákat keressük, amelyek a legfontosabbakról egy kicsit másképpen, más oldalról szólnak, mint a hét folyamán elhangzott híradások.
Csakhogy az események nem mindig veszik tekintetbe a 168 óra szerkesztõinek elhatározásait. Hadd illusztráljam ezt egy példával. E héten Péter János külügyminiszter Dániában tárgyalt. Hétfõn úgy gondoltuk, ebbõl az alkalomból megbízzuk egyik munkatársunkat, aki nemrégiben turistaként járt a dán fõvárosban, írjon egy ún. „színest”. Igen ám, de a külügyminiszter pénteken késõ este megérkezett Dániából, és a repülõtéren nemcsak a Reggeli krónikának, hanem a 168 órának is hajlandó volt nyilatkozatot adni. Egy mûsorba két Dánia aligha férhet bele, ezért hát Tardos Júlia útibeszámolója egyelõre a tartalék anyagok között van, s csak ha marad rá idõnk a szûk mûsor-másodpercek között, akkor tudjuk felhasználni. S hogy maradjon idõnk, hát gyorsan be is fejezem, és átadom a szót mai mûsorvezetõnknek, Rapcsányi Lászlónak…

RAPCSÁNYI LÁSZLÓ

Belpolitikai szerkesztõnk az elmúlt hét két hazai eseményére hívta fel figyelmünket. A budapesti Népfront Bizottság ülésén arról esett szó, hogy a március közepén kezdõdõ jelölõ gyûlések váljanak politikai vitafórummá. A választópolgárok fejezzék ki egyetértésüket, de ne hallgassák el sem észrevételeiket, sem bírálataikat. És ezzel összefüggésben érdemes utalni a kormány és a SZOT vezetõinek tegnapi tanácskozására, melyrõl a mai lapok részletesen beszámolnak. Ezen a véleménycserén, mely az új gazdaságirányítási rendszer bevezetése után vált rendszeressé, általában félévenként, és ez a mostani már a nyolcadik volt, nyíltan és reálisan beszéltek az eredményekrõl és a problémákról. A szakszervezet képviselõi arról, hogy a fogyasztói árak nem mindig a célkitûzéseknek megfelelõen alakulnak, és hogy bár az árak változtatásának szükségessége nem vitatható, a kormány [által] elhatározott áremelés esetén vagy más árak csökkenjenek, vagy a jövedelmek növekedjenek. De nem értettek egyet a szakszervezet képviselõi az ún. szabadáras cikkek [árának] indokolatlan emelésével, és az a véleményük, hogy a kormánynak ilyen esetekben határozottan fel kell lépnie. Ehhez a témához kapcsolódik Breitner Miklós beszélgetése Pandurovics József vezetõtitkárral.
 

1971. febr. 20.

BOLGÁR GYÖRGY

Az amerikai hadügyminisztérium eddig több mint kétmillió vitézségi érmet adományozott a Dél-Vietnamban szolgáló amerikai katonáknak. Így majdnem mindenkire, aki ott harcolt, jutott egy kitüntetés. Ráadásul ebben a számban még nem is szerepelnek a sebesülteknek adott érmek. A kitüntetettek közül majdnem 500 ezren kaptak Bronz Csillagot, 40 ezerrel többen, mint a második világháborúban, és tízszer annyian, mint a koreai háborúban. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy nemrég két Dél-Vietnamban szolgáló amerikai kutya is Bronz Csillagot szerzett, akkor úgy tûnik, vitézségi érmekbõl túltermelés van az Egyesült Államokban. (International Herald Tribune)
 Mit gondolnak, mire panaszkodott Bucher svájci nagykövet, miután 40 napig volt a brazil gerillák fogságában? Az 57 éves jókedélyû agglegény legutóbb azt mondta, hogy három dolgot nem tudott megszokni. Elõször is az ágy túl puha volt, másodszor a gerillák rosszul szeletelték a sült húst, végül pedig nem szívhatta kedvenc cigarettáját. (Stern)
 Rogers amerikai külügyminiszter komoly fejfájást okoz beosztottainak. Pedig mindössze arról van szó, hogy Latin-Amerikába szeretne utazni. Hogy miért jelent gondot a washingtoni külügyminisztériumnak egy egyszerûnek látszó külföldi út? Azért, mert még emlékeznek Nixon megbízottjának, Rockefellernek 1969-es körútjára, amely meglehetõsen viharos volt. Így aztán a külügyminiszter tanácsadói lázasan keresik azokat a dél-amerikai országokat, amelyeket Rogers biztonságban meglátogathat. (Newsweek)
 Valami nem stimmel a nyugatnémet költségvetéssel, Möller pénzügyminiszter ugyanis mindenáron spórolni akar. A Stern címû lap szerint elsõsorban az bosszantja, hogy túl sokan dolgoznak a nyugatnémet tájékoztatásban, mégpedig feleslegesen. Szerinte el kellene bocsátani legalább háromezer embert, helyettük öttel több Neue Zürcher Zeitungot kellene rendelni Svájcból, és a nyugatnémet tájékoztatás semmivel sem volna rosszabb. Lehet, hogy igaza van, de nekem valami gyanús: nem lehet, hogy a pénzügyminisztert túl gyakran bírálja a nyugatnémet sajtó?
 Hamarosan megjelenik Angliában a volt miniszterelnök feleségének nagylemeze. Wilsonné tavaly verseskötetet adott ki, méghozzá állítólag sikerrel, most pedig legjobb mûveit veszi lemezre zenekísérettel. Úgy látszik, rossz idõk járnak Wilsonékra, nem árt a mellékkereset. (International Herald Tribune)
 Nem tudom, hányféle kitüntetést és címet kapott az elsõ Holdra lépõ ember, Neil Armstrong, mindenesetre az ötödiknek, Alan Shepardnek egyelõre csak a New York-i golfszakírók szövetségének díja jutott. Tudniillik õ volt az elsõ ember, aki a Holdon golfozott, ha csak néhány ütés erejéig is. A díjat azonban nem ezért ítélték neki, hanem azzal az indoklással, hogy a játék teljesen új „szféráját” nyitotta meg. (International Herald Tribune)
 Elõfordul, hogy megismétlõdik a történelem. Az angliai Wingben, Londontól 75 kilométerre ezrek gyûltek össze és jelzõtüzeket gyújtottak, csakúgy, mint 1588-ban a Spanyol Armada közeledtére. Most ugyan semmiféle spanyol veszély nem fenyegetett, annál inkább az, hogy a brit kormány a városka körzetében akarja fölépíteni London új repülõterét. A terv azzal járna, hogy majdnem kétezer ember elvesztené otthonát. A tiltakozó tömeg jazz-zenekar kíséretében a híres amerikai polgárjogi dal, a We shall overcome, a Gyõzni fogunk dallamára a következõ szöveget énekelte: We shall not be moved, azaz nem mozdítanak el minket, vagy szabadon, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el. (Newsweek)
 Világos, hogy az operaénekléshez jó hang kell, és az is biztos, hogy a jó külsõ sem árt. Maria Callas szerint azonban az utóbbi elengedhetetlen követelmény. A világhírû és 47 éves korában is nagyon dekoratív operasztár legutóbbi nyilatkozatában azt mondta, hogy akkor jutott el pályája csúcsára, amikor lefogyott. Persze másról is beszélt, így arról, hogy nem szereti Puccinit, bár a legtöbb pénzt éppen vele kereste. Callas jelenleg nem lép fel, mert mint mondta, néhány rossz éneklési szokást vett fel, de reméli, hogy még az idén visszatérhet az operaszínpadra.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu