1965 szeptemberében letartóztatták
Andrej Szinyavszkijt és Julij Danyielt, s 1966 februárjában
megkezdôdött a Brezsnyev-korszak elsô koncepciós
politikai pere [Danyiel kihallgatásának egy részletét
e számunkban közöljük]: a vádirat szerint
a két író „szovjetellenes mûveket írt,
azokat külföldre küldte, melyek rossz hírét
keltették a szovjet állami és társadalmi rendnek,
és a Szovjetunió elleni harcban a reakció felhasználta
azokat”. A szovjet Btk. 70. cikkelye értelmében „szovjetellenes
agitációért és propagandáért,
szovjetellenes irodalom terjesztéséért” Szinyavszkijt
7 évre ítélték, Danyielt 5 évre: büntetésüket
a mordóviai lágerben töltötték le. A „szovjetellenes”
bûnjelek pedig: Danyiel (Nyikolaj Arzsak) Itt Moszkva beszél
címû kisregénye [ebbôl közlünk részletet
e számunkban], valamint a
Kezek
,
Vezeklés
és
Egy férfi a Tudományprofanizációs Intézetbôl
címû novellái; Szinyavszkij (irodalmi álnevén
Abram Terc)
Ljubimov
és
Folyik a per
címû
kisregénye, valamint a
Mi a szocialista realizmus?
címû
esszéje.
A „Szinyavszkij- és Danyiel-ügy”
a legújabb kori szovjet történelem vízválasztója
lett: az egyik oldalon a velük való nyilvános szolidaritásvállalás
nyomán megindultak az elsô emberijog-védô akciók,
s erôs polgári „disszidens” mozgalom bontakozott ki, a másik
oldalon viszont szoros egységfrontba tömörültek a
hivatásos sajtómocskolódók, hecckampány-szervezôk.
De miért épp ekkor
és miért épp így történt, ami történt?
Történelmi véletlen? Az egész bírósági
abszurd voltaképp a „realizmus igazi diadala”? A Legfelsôbb
Bíróság bírái valóra váltották,
amit az elítélt szerzôk puszta fantasztikus irodalmi
fikcióként, metaforaként vetettek papírra,
hogy aztán a valóságban is koncentrációs
lágerbe számûzzék a szerzôket – büntetésül
azért a rágalomnak minôsülô „irodalmi” állításért,
hogy a „Szovjetunióban léteznek lágerek”? Egyáltalán:
mi volt az oka annak, hogy politikától távol álló,
csupán elemi alkotói szabadságukért hadakozó
írókat kiáltottak ki „különösen veszélyes
államellenes bûncselekmények” végrehajtóinak?
Egy nagyszabású, minden részletében kitervelt
politikai forgatókönyv része volt, vagy pancser improvizáció?
A bírósági tárgyalások mindenesetre
a szemtanúk szerint egyenesen irodalmi szemináriumokra emlékeztettek,
ahol a bíró, Szmirnov, akinek keresztneve és apai
neve ráadásul még – ismét egy hihetetlen egybeesés
– Lev Nyikolajevics volt, szívesen bocsátkozott tudományos
vitákba az elítéltekkel a groteszkrôl, a narrációról,
a hiperbolákról és oxymoronokról. Aztán
persze észbe kaptak, s gyorsan visszazökkentek szerepükbe:
„Válaszoljon, hol, mikor, milyen körülmények közt?”
*
Én magam nem lehettem ott
a kihallgatásokon. Még nem töltöttem be a 15 évet,
nem engedtek be a tárgyalóterembe, hiába volt apám
az egyik elítélt, így aztán négy napon
át kívülrôl támasztottam a falat. Õszintén
szólva, apám letartóztatását nem fogtam
fel azonnal. Titkos irodalmi munkásságába néhány
hónappal az „események” elôtt avatott be, s igazából
engem, kamaszos hiúságomat leginkább az legyezgette,
hogy ÉN tudok mindent, EZEK meg nem sejtenek semmit. Az apám
igazi ÍRÓ, kiadják a könyveit – fel sem értem
ésszel, mihez vezethet ez. Letartóztatás, börtön,
bíróság, vezércikk az újságban
ugyanolyan absztrakt fogalmak voltak számomra, mint az, hogy az
ember halandó. Mindenesetre ott álltam a tömegben a
moszkvai területi bíróság bejárata mellett;
majd csak 1968 ôszén, amikor anyám, Larisza Bogoraz
állt a bíróság elôtt a csehszlovák
invázió elleni demonstráció szervezése
miatt, akkor engedtek be, igaz, akkor viszont már a „szervezetlen”
tömeget zárták ki.
A „közönség” 1966-ban
még más volt, mint a késôbbi pereken: a belépôket
még nem a városi pártbizottságok osztották
ki, ügyelve a megfelelô társadalmi képviseletre,
hanem az Írószövetség Titkársága;
elég volt csak az ügyeleteshez fordulni s annyit mondani: „Kérem,
én nem minden értek pontosan a Szinyavszkij–Danyiel-perben”,
s már indulhatott is. Ott voltak persze az egyenruhás rendôrök,
polgári ruhás „operatív munkatársak” is, a
legfeltûnôbb alakokat idôrôl idôre kiemelték
a tömegbôl, s a közelben lévô „támaszpontra”
vitték ôket a személyazonosság megállapítása
végett. Egy alkalommal engem is elvittek, miért nem vagy
iskolában, azt kérdezték, de miután megtudták,
ki vagyok, elengedtek.
A tárgyalási napokon
a feleségek és néhány barát megpróbált
gyorsírásos és egyéb módon sebtében
összeütött jegyzeteket készíteni: este aztán
megkezdôdött a lázas munka, hogy a szövegfoszlányokból
megpróbáljuk összerakni, majd többszörös
ellenôrzésekkel hitelesíteni a párbeszédeket.
A végleges szöveg aztán Alekszandr Ginzburg
Fehér
könyv a Szinyavszkij–Danyiel-perrôl
címû szamizdatjában
látott napvilágot legelôször (A kötetet Frida
Vigradova emlékének ajánlották, aki a „per-szamizdat”
mûfajt egyáltalán megteremtette: ô jegyezte le
s terjesztette gépiratban a két évvel korábbi
Brodszkij-per anyagát, s néhány nappal azelôtt
hunyt el tüdôrákban, mielôtt Brodszkij kiszabadult
a számûzetésbôl.) Hogy a láncreakció
tovább folytatódjék: Alekszandr Ginzburgot (aki ma
a párizsi
Russzkaja Miszl
nevû hetilap szerkesztôje)
1968-ban ítélték el társával, Galanszkovval
együtt a
Fehér Könyv
miatt.
A Danyiel–Szinyavszkij-ügy
a nyilvánossággal való kettôs játék
iskolapéldája vagy afféle fôpróbája
volt: egyrészrôl a tárgyalások látszatnyilvánosságának
megteremtésével az akkori pártvezetés egy vékonyka,
„liberalizálás” felé hajló rétege forszírozta
az értelmiség megnyerését, az elítéltekre
kiszabott büntetés szigora ugyanakkor azt példázta,
hogy a Hruscsov utáni új vezetés célravezetôbbnek
tartja az értelmiség kordában tartását,
megregulázását, ha kell, a régi módszerekkel
való megtorlás folytatását. A kezdôdô
polgárjogi mozgalom egyik meghatározó alakja, a kiváló
matematikus, filozófus és költô, Alekszandr Szergejevics
Jeszenyin-Volpin javasolta, hogy e „kettôs” helyzetben csak egyet
tehetnek: követelik az alkotmányossági normák
betartását és a bírósági eljárások
nyilvánossá tételét. 1965. december 5-én,
az alkotmány napján Volpin és irodalmi barátai
megszervezték az elsô Puskin téri demonstrációt,
ahol becslések szerint 200 ember vett részt: „Követeljük
a Szinyavszkij- és Danyiel-per nyilvános lefolytatását”,
„Tartsák tiszteletben az alkotmányt!”-feliratú transzparenseiket
az „operatív munkatársak” természetesen azonnal elkobozták.
Követeléseik azonban,
megint csak a sajátos szovjet abszurd mûfaji szabályai
szerint, valóra váltak: az elkobzott Volpin-röpcédulákéhoz
„hasonló” tartalmú feljegyzéssel fordult az akkori
KGB-fônök, Szemicsasztnij is az SZKP KB-hoz (amit támogatott
a legfôbb ügyész is): „Lássák el részletesebb
információkkal a közvéleményt a Szinyavszkij–Danyiel-per
állásáról.” Egymás után jelentek
meg dörgedelmes cikkek a gonosz páros üzelmeirôl
a
Pravdá
tól a
Vízi Közlekedés
címû lapig, hazaárulónak, köpönyegforgatónak,
kétkulacsos politikát folytatónak nevezve az írókat.
A hatalom bizonyos fokig jól számított: a „mérsékelt
liberális” moszkvai értelmiség egy részét
valóban sokkolta a „külföldi publikálásra”
szervezett, ráadásul álnéven elkövetett
titkos akció, ám amikor az olyan szélsôséges
mocskolódások jelentek meg, mint Kedrin, Szinyavszkij irodalomtörténész
kollégája „Szmergyakov örökösei” címen
írott cikke, a közvélemény racionális
része olyannyira felháborodva fogadta a hecckampányt,
hogy kénytelenek voltak leállítani.
Húszéves csönd
következett.
Csak 1987-ben kezdtek megjelenni
a szovjet sajtóban az elsô utalások a „két író
elleni szégyenletes perre”, még nevek említése
nélkül. „Ideje lenne kérvényezned a rehabilitációdat”
– mondtam félig viccelve apámnak, aki akkor még életben
volt (1988 decemberében hunyt el). Õ csak dörmögött
magában valamit. Soha nem folyamodott természetesen semmiféle
rehabilitálásért. Szinyavszkij ügyvédje,
aki egyúttal megpróbált tenni valamit apám
jogainak helyreállításáért is, meglehetôsen
lassan ért el eredményt, annak ellenére, hogy a peresztrojka
idején épp a rehabilitálás volt az elsô
számú „sikerágazat”: késôbb derült
csak ki, hogy a Rehabilitációs Bizottságnál
felelôs beosztásban volt az a volt KGB-tiszt is, aki egykoron
a Szinyavszkij–Danyiel-pert koholta. Így húzódott
az ügy az 1991. augusztusi puccsig, végül októberben
végre megjelent a közlemény jogaik helyreállításáról.
Õk voltak az utolsók, akiket egyéni kérvények
alapján rehabilitáltak, idôközben megszületett
a „szovjetellenes elemek” automatikus rehabilitálásáról
szóló törvény, sôt törölték
a Btk.-ból a hírhedt 70-es paragrafust is, amely alapján
elítélték ôket.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu