A hátralévõ…
Beszélgetés Szigetvári Istvánnal
Szigetvári István 1940-ben született Székesfehérvárott. Édesapját három-, édesanyját nyolcéves korában veszítette el. Az anyai nagyszülõkhöz került, ahol éheztették, rendszeresen verték, iskola helyett gyakorta a teheneket õrizte, még október végén is mezítláb. „Mindig azt néztem, hogy melyik tehén mikor szarik, hogy belelépjek, mert az legalább meleg volt.” 1950-ben nagyszüleitõl az árvaházba menekül. 1954 Pestre kerül a Rákosi Mátyás Ifjúmunkás Városba, az ország elsõ iparitanuló-mintaintézetébe. 1956 õszén a Bokréta utcai kollégiumban lakik. Október 23-án este a kollégiumban pingpongozik barátaival, és 25-éig nemigen vesznek tudomást arról, ami a városban történik. 26-án a Bokréta utca és a Tûzoltó utca sarkán találkozik Angyal Istvánnal, aki mély benyomást tesz rá. Csatlakozik a Berzenczey utcai, majd a Tûzoltó utcai felkelõcsoporthoz. A fegyverszünet után Angyal István egyik kísérõje. November 4-én reggel a Bokréta utcai kollégiumba megy, és kb. egy tucat felkelõt toboroz tanulótársai közül a fegyveres ellenálláshoz. Elõször december végén tartóztatják le, de január közepén elengedik. Április 5-én, elõre kijelölt napon szakmunkásvizsgára utazik fel Székesfehérvárról Pestre, és a vizsga színhelyén letartóztatják. Szirmai Ottó és társai perében 15 éves börtönbüntetésre ítélik, amelybõl tizenkettõt kitölt. Miután a sértõ bánásmódot sokszor nem tûri szótlanul, számos fegyelmi büntetést, munkájáért viszont számos jutalmat kap. A „börtön egyik legszemtelenebb embereként” tartják nyilván. 1969. március 20-án hagyja el a Kozma utcai börtönt. Eleken telepedett le, ott alapított családot, jelenleg is ott él, libatöméssel foglalkozik.
1969-ben engedtek el. Miért pont akkor?
Akkor volt a negyed utáni hátralévõ. ’68-ra leültem az ítéletem háromnegyedét, beadtam a kérvényt a negyedre, nem kaptam meg. Fél év után lehetett beadni a negyed utáni hátralévõt. A nevelõtisztem mindig azt mondta, hogy a fasisztáknak itt kell megrohadni. Kérdem tõle, hadnagy úr, tisztelettel, be lett adva az én hátralévõm? Nem, azt mondja, maga csak rohadjon meg itt, ahol van. Attól függetlenül õ már beadta, és javasolta, hogy adják meg, csak ilyen volt a modora. Ilyenkor a börtöntanács dönt, oda kell menni házitanácsra, s akkor közlik a döntést. Mikor mondták, hogy holnap házitanács lesz, kérdezem az öreg parancsnoktól záráskor, fõparancsnok úr, nem megyek házitanácsra holnap? Nem, azt mondja, nem szóltak. Már lefeküdtünk, akkor mondja az egyik õr, Szigetvári, holnap házitanács. Nyolc órakor odaállítanak bennünket, az ajtó elé a vonalra, jött a Szalai fõtörzs, az volt a Szabadító, és akkor ment sorba, milyen a ruhája, milyen a ruhája: már a kinti ruhákat kérdezte a szabaduláshoz. Ha valaki hátralévõvel szabadult, azt még aznap, két órán belül kidobták. Odaér hozzám, tõlem nem kérdezett semmit. Délben, amikor mi már négy órája ott állunk vigyázzállásban, a házitanács elvonult ebédelni. Egy óráig ebédeltek, visszajöttek, mi meg csak állunk.
És ha ilyenkor valakinek ki kell menni?
Akkor kér engedélyt, és mehet. Szóval, egykor visszajöttek, és akkor a börtönparancsnok még kiszólt a titkárnõnek, hogy kérik a kávékat. Kényelmesen megkávéztak, mi meg vártunk. Aztán végre bejutottam, de akkor úgy voltam vele, ha nem adják meg, rájuk borítom az asztalt, akkor már úgyis mindegy. Na és akkor odabenn elkezdték, hogy 12 év az milyen hosszú idõ. Hosszú idõ, na de hát, mit csináljunk, magának van 17 fegyelmije, igaz, hogy húsz jutalma is, de legalább három jutalom kellene, hogy egy büntetést ellensúlyozzon, meg hiányozna is, hogyha elengednénk… Aztán végül kinyögi, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. évfordulója alkalmából március 20-án feltételesen szabadlábra helyezzük.
Ekkor vittek át téged abba a szabadulószobába?
Nem, az már csak az utolsó
nap. Akkor az ember nem vonul ki dolgozni, megy a szabadulózárkába,
ott már tényleg van tükör, mosdó, bent van
a villanykapcsoló, nem odakint. A tmk-ban dolgoztam, megcsináltam
egy csomó munkát, amivel más nem tudott mit kezdeni,
és a szabadulásomkor is éppen olyat csináltam.
Csákányi százados azt mondta, hogy mesterkém,
ha tudom, hogy maga nem fejezi be ezt a munkát mostanra, nem javasoltam
volna a szabadulását. Egy Kovács Pista nevû
sráccal szabadultunk, meg egy kis sráccal, egy rendõr
fiával.
A szabadulózárkában
nem kellett kaja, avval, hogy majd ha kimegyünk, majd telekajáljuk
magunkat tojásrántottával, meg minden, már
egész idõ alatt sütöttünk-fõztünk,
alig vártuk a szabadulást.
Kilépek a kapun, és
földbe gyökerezett a lábam, mert egy rendõrt láttam
magam elõtt. És nekem eszembe jutott, hogy az egyik ismerõsöm
még ’57-ben mesélte, hogy hat hónapra leinternálták,
a végén az elsõ sarkon várták a rendõrök,
be a kocsiba, megint vitték internálni, és ez így
ment három éven keresztül. És amikor megláttam
a rendõrt, elállt a szívverésem: visznek vissza.
Akkor jutott eszembe, hogy ez biztos a srác apja, aki velünk
szabadul. Mondom neki: rögtön jön a fia. Beszélgetünk:
mennyit ült? Mondom neki, hogy 12-t. Mondja, hogy az õ fia
meg tízet. Igen, mondom, csak a maga fia tíz hónapot,
én meg 12 évet. Azt mondja, miért? Mondom: ’56. Azt
mondja, az lehetetlen. ’63-ban mindenkit elengedtek. Jól van, ha
maga jobban tudja. És akkor mégis valami rémlett a
rendõrnek, hogy volt egy ’56-os ismerõse, Baka Lajos nevezetû,
azt se látta ’63 után. Mondom, nem láthatta, mert
még mindig ott hagytam bent a Lajost. Aztán jött Kovács,
avval kezdtük, hogy mentünk fodrászhoz. Odabent egy szakács
volt a fodrász, ahhoz se mentünk, hogy majd kint. Bementünk
a fodrászhoz, lesült rólunk, honnan jöttünk.
Beszélgettünk, minden, a borbély a Kovácsot is,
engem is megnyírt, és egy fillért nem fogadott el.
Kajáldát nem találtunk, csak egy boltot, megyünk
befelé, látjuk, hogy mindenki vesz kosarat, és veszi
le az árut a polcról. Odabent hallottunk róla, hogy
van ilyen önkiszolgáló, de mi nem ismertük ezt
az egészet. Félreálltunk egy kicsikét, néztük,
hogy csinálják, aztán mondtam, menjünk innen,
mert mi ezt nem ismerjük, mi hogy megy, azt hiszik, hogy lopni akarunk,
visszavisznek, majd találunk valami régifajta boltot. Elváltunk
egymástól, én mentem a Hámán Kató
utcába a kapitányságra a személyimért.
Tudtak rólam, vártak, a parancsnok behívat: próbáljak
beilleszkedni, és ha valami problémám van, akkor menjek
hozzá. Lementem az alagsorba az igazolványért, nem
találták. És ordibáltak, lehordtak, hogy hova
tettem én, mit csináltam vele, majdnem megvertek. Attól
féltem, hogy ezek itt provokálnak, és bármit
csinálok, visszavisznek hatóság elleni erõszakért.
Mentem vissza a kapitányhoz, a titkárnõig jutottam,
az megnyugtatott, menjek vissza, mire leérek, minden rendben lesz.
Odalent már rögtön más hangon fogadtak, hogy hát
minek kell mindjárt a fõnökhöz szaladni.
Hová mentél haza?
Lementem Fehérvárra a rokonaimhoz. Az elsõ utam a nevelõapámhoz vezetett, aztán a többi rokon. Volt, aki nem örült, hogy felbukkantam, mert a MÁV-nál volt jó állásban, és félt, hogy egy ilyen rokon nem tesz jót neki. A nagynéném, az nem látott, csak amikor bekerültem, ugye, szinte gyerekként a sittre, hát majdnem harmincévesen már nem úgy néztem ki, nem ismert meg, bemegyek, azt kérdi, mit akar maga? A rendõrségen két napot kaptam, hogy helyezkedjem el, úgy, hogy a következõ nap 21-e, abban az egyetlen évben munkaszüneti nap, aztán hétvége. De nem mertem én szólni, hogy ez nem megy, megkerestem apám egykori barátját, maszek autószerelõt, adjon papírt, hogy õ engem alkalmaz. Alkalmazott volna ténylegesen is, de sikerült bejutnom a Finommechanikai Mûvekhez. Ott nagyon kellett az esztergályos, de nem vettek volna föl amiatt, hogy honnan jöttem, csak kivételesen, a nevelõapámra való tekintettel, aki harmadmagával az egész vállalatot alapította. Volt ott egy új esztergapad, amit senki sem ismert, senki sem tudott vele dolgozni, de én tudtam, mert a börtönben már két évvel azelõtt volt olyan, és azon dolgoztunk. Május elsején volt a felvonulás. Megkérdeztem a fõmûvezetõtõl, hogy mi legyen. Azt mondta, nem ragaszkodnak a jelenlétemhez. Vonultak ott az utcán, én meg mindig elõrementem, és akkor úgy köszöntöttem a társaságot, cukkoltam õket, ha már így van, hogy nem ragaszkodnak hozzám.
Milyen volt Fehérvár tizenkét év után?
Egészen más. Rettentõ nagy változások voltak. Mentek a nagy építkezések, lakótömbök, lakónegyedek. Felépítették a Lenin lakótelepet. Egy csomó része teljesen idegen volt nekem.
Meddig voltál Fehérvárott?
Három hónapig.
És miért jöttél el?
Lakásproblémáim
voltak, a nõvérem pedig hívott magukhoz Elekre. A
nagybátyámnak, akinél laktam, volt két lányunokája,
akik hazakerültek Veszprémbõl, és kellett nekik
a szoba. Tovább ott nem lakhattam, és próbáltam
albérletet nézni, de ahol lett volna albérlet, én
nem csináltam titkot belõle: mondtam, ha esetleg a rendõrség
érdeklõdne utánam, ne csodálkozzanak, mert
felügyelet alatt vagyok. Hát ilyen albérlõ nem
kell senkinek, ez érthetõ. Rosszulesett, húztam az
orrom, de mit tehettem?
A nõvérem Eleken lakott,
ketten voltunk testvérek, mi is elkerültünk egymástól,
amikor anyánk meghalt. Utólag tudtam meg, hogy a nõvérem
és a sógorom között kis vita volt, mert a sógorom
félt, hogy milyen fényt vetek rá, mert õ itt
pártvezetõségi tag volt. Szóval az, hogy a
nõvérem hív, és együtt lehetünk,
az nekem egy olyan érzés volt… próbálj belegondolni,
hogy 1950-tõl árvaházban nevelkedtem, aztán
inasévek, arra jött a börtön, az emberben azért
akkora szeretetéhség gyûlik fel. A nõvérem
levélben hívott, akkor láttuk egymást a börtön
után elõször, amikor lejöttem Elekre. Jöttem,
és láttam, hogy kint áll a nõvérem a
ház elõtt, valakikkel beszélgetett, és mikor
énfelém fordult, egy darabig csak csodálkozóan
nézett, mert hirtelen jöttem én le, és elkezdett
futni felém. Nem tudom, más ember megérti-e azt az
érzést, ami az emberben végbemegy akkor… Szóval
végül is aztán idejöttem Elekre, mert… csak mi
vagyunk ketten testvérek.
Szabad volt utazni?
Nem volt szabad, nem hagyhattam el engedély nélkül a várost, eltávozást kértem, amikor Elekre mentem. Késõbb Elekrõl is csak engedéllyel mehettem el.
Eleken mihez kezdtél?
A téglagyárban dolgoztam
végig a nyarat szeptember végéig. Szeptember végén
indult a szezon a szeszfõzdében. Aztán a szezon végén
elkerültem a helyi tanácsi vállalathoz tmk-snak. Ez
már 1970-ben volt. Persze rögtön híre ment, hogy
idegen került a faluba, úgy néztek rám, mint
egy csodabogárra, mindenki ezzel foglalkozott: ki ez meg mi ez.
Volt, hogy még a gyerekek is utánam ordibáltak, hogy
börtöntöltelék. Én úgy csináltam,
mint aki nem hallja meg, még akkor is, hogyha két méterre
mondták tõlem, mert tudtam azt, hogy ez nem a gyereknek a
véleménye, hanem a szülei véleménye. Vasárnaponként
tíz órakor kellett jelentkeznem a körzeti megbízottnál
mint refesnek, hogy megvagyok. Az egyik az egy nagyon nagy vaddisznó
volt, ordibált, hogy így álljak vigyázzba,
meg úgy, meg ki akarta rúgni alólam a lábam,
aztán le lett állítva.
De az kijárt téglagyárba,
és ott sürgette, hogy rúgjanak már ki, mert akkor
nem tudok elhelyezkedni Eleken, és akkor el kell mennem, és
megszabadulnak tõlem. Ahogy visszamondták nekem, a községi
pártitkár is mondott olyat párttaggyûlésen,
hogy meddig tûrjük még itt ezt a fasisztát. Úgyhogy
mindig figyelni kellett, hogy ne adjak ütközõpontot. Hát
ez a téglagyári meló kurva nehéz volt, egyáltalán
nem voltam én ehhez hozzászokva, pláne hogy a börtönbõl
amúgy is legyengülve jöttem ki. De csináltam. Kézi
erõvel rakodtuk a téglát, és én inkább
tovább csináltam és kidöglöttem, de ne maradjak
el a többitõl. Amikor szóltak, hogy túlórázni
kellene, mert nincs hely a nyerstéglának, akkor túlóráztam,
akármilyen fáradt voltam. Sokszor hazamentem, és a
folyosón eldõltem. Rabszolgamunka volt. Amikor a szeszfõzde
beindult, a nõvérem átvitt oda, és az már
jobb volt. Aztán a szezon végétõl a tanácsi
vállalatnál, aztán a téesznél, aztán
mellékállásban maszekként is csinálhattam,
amihez értek. Családom lett, építkeztem, teltek
az évek.
És kivel lehetett beszélni arról, ami történt, ami volt, amire ráment a fiatalságod tizenkét éve?
Senkivel, abszolút senkivel. Késõbb se. Csak itthon, csak a feleségemmel, de õt meg egyáltalán nem érdekli a politika. Meg is értem.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu