Válasz Pelle Jánosnak
Pelle János közírónak
igen határozott véleménye van az antiszemitizmusról,
a Holocaustról és azokról a történészekrõl
is, akik Magyarországon vagy a nagyvilágban ezekkel a témákkal
foglalkoznak. Véleményét olykor igen indulatos formában
adja közre. Sajnálatos módon cikkében több
olyan súlyos tárgyi tévedés, pontatlanság
is szerepel, amelyek puszta fölsorolása is komoly kételyeket
kell hogy ébresszen az objektív olvasóban Pelle általános
tájékozottságát illetõen. Az apróbb
tárgyi tévedések sorából kirí
Sztálin: õ már 1922 áprilisától
a KB fõtitkára, nem 1924-ben, Lenin halála után
választották meg erre a posztra. Hitler a Mein Kampf sokat
idézett részében nem a világháborús
vereségért felelõssé tett néhány
ezer zsidó bankárt akarta mérges gázok alá
tartani, hanem azokat a marxista, szociáldemokrata munkásvezetõket,
tizenkét-tizenötezer „héber népbolondítót”,
csalót és uzsorást, akiket elsõsorban tartott
felelõsnek a háborús vereségért. (Egyébként
az Auschwitzban alkalmazott Ciklon B-rõl Hitler 1925-ben még
nem is hallott, õ a szintén mérgezõ hatású,
például átmeneti vaksággal járó,
a nyugati fronton mindkét részrõl bevetett gázokra
gondolt.)
Julius Streicher (1885–1946), a
Der Stürmer címû lapban olyan alpári, pornográf
és vérvádas elemekkel is bõven megtûzdelt
antiszemita propagandát folytatott, hogy még a náci
vezetõk, Hitlert és Goebbelst is beleértve, idõnként
kénytelenek voltak õt bírálni. Nem azért
állították félre, mert ügyetlen propagandista
volt, hanem mert 1940-ben kiderült, hogy zsidó vállalatok
„árjásítása” során kenõpénzeket
fogadott el. A háború után elfogták, Nürnbergben
halálra ítélték és kivégezték.
Nem értem, hogyan tudta a náci párt, amely Hitler
vezetése alatt 1919–1920-ban alakult meg, az 1867–1914 között
lezajlott, egyébként Pelle állításával
ellentétben teljességgel jelentéktelen és minden
egyes esetben a vádlottak felmentésével végzõdõ
németországi és ausztriai vérvádas pereket
manipulálni…
Nem tudom, honnan számítja
az antiszemita törvények történetét Pelle,
de hogy az 1920 szeptemberében Magyarországon elfogadott
numerus clausus törvény még Európában
is csak a hasonló törvények hosszú sora után
évtizedekkel született, az ténykérdés.
Legfeljebb az elsõ világháború utáni
Európában tört élre Teleki Pál miniszterelnök
ennek a törvénynek parlamenti megszavaztatásával.
A nürnbergi törvények
nem 1935 novemberében, hanem szeptemberben születtek.
Goldhagen nem „merít sokat”
Ch. Browning könyvébõl, hanem pocskondiázza ez
utóbbi szerzõt. Könyve fõszövegében
szinte nem említi Browningot, a lábjegyzetekben viszont még
a Holocaust-szakirodalomban is példátlanul durva, személyeskedõ
és fõleg alapvetõen hazug bírálatban
részesíti.
Nemcsak a Beszélõ
és a Múlt és Jövõ, hanem a BUKSZ is (több
cikkben is!) foglalkozott Goldhagen könyvével. Nem igaz az,
hogy a magyar könyvtárakban nem találhatók komoly
munkák a Holocaustról. R. Hilberg alapmûve mellett
kiváló Hitler-életrajzok, Németország
és a második világháború történetével
foglalkozó munkák tucatjai találhatók például
az Országgyûlési Könyvtárban, nem beszélve
a monumentális, négykötetes Encyclopedia of the Holocaust
címû kiadványról. Joachim Fest, Eberhard Jaeckel,
Ch. Browning és kollégáik munkáinak áttanulmányozása
után nem írta volna le Pelle, hogy a nácik áldozatainak
„több mint 99 százaléka” zsidó volt. Pelle nem
ismeri kellõ mélységben a nürnbergi per történetét
sem. A nemzetközi katonai törvényszék munkáját
segítõ, tekintélyes létszámú
stáb már 1945–1946-ban hatalmas mennyiségû bizonyító
anyagot gyûjtött össze a nácik által elkövetett
háborús és népellenes bûnökrõl.
A jeruzsálemi Yad Vashem Intézet külön kötetben
publikálta azoknak az eredeti levéltári dokumentumoknak
a jelzetét, amelyekben a zsidókkal kapcsolatos náci
politikáról szó van. Pelle 99 százalékába
nem férnek be a milliószám meggyilkolt szovjet hadifoglyok,
lengyelek, a kb. egymillió szerb, a kb. 90 000 elmebeteg. 1939–1941
között, az ún. eutanázia-program során a
munkaképtelennek nyilvánított elmebetegeket ölték
meg. Tudunk esetekrõl, amikor zsidó vallású,
de még munkavégzésre alkalmas személyt megkíméltek,
„árja” betegtársát megölték. A náci
koncentrációs táborok áldozatainak kb. 40 százaléka
nem zsidó volt. (Sobibor, Treblinka, Chelmno a szabályt erõsítõ
kivételek, ezekben a táborokban valóban az áldozatok
több mint 99 százaléka zsidó volt.)
Pellénél ez a 99 százalék
nem véletlen elírás. Õ szeretné a náci
rendszert pusztán nacionalista és fõleg antiszemita
rendszerként beállítani. A valóságban
a nácik nem csak antiszemiták voltak. Hitlernek alaposan
kidolgozott fajelmélete volt, ennek alkotta centrális elemét
az antiszemitizmus. Hitler egy fajilag (genetikusan) tiszta, „zsidómentes”,
átnevelt Németországot akart a világ urává
tenni. Az Urálig terjedõ területen élõ
szláv népek számára a szolga-, illetve rabszolgasorsot
szánta, értelmiségük kiirtását
nemcsak tervezte, de el is kezdte. Auschwitzban és más lengyelországi
táborokban és börtönökben elõször
a lengyel értelmiségieket, ellenállókat, papokat
kezdték szisztematikusan gyilkolni.
Goldhagenrõl szóló
recenziómat 1997 januárjában kezdtem el írni,
és áprilisban fejeztem be. Csak a kézirat nyomdába
adása után jutott el hozzám Ruth Bettina Birn kanadai
történész igen éles hangú írása
Goldhagen könyvérõl.1 Birn bírálatát
Goldhagen nagyon a szívére vehette, mert válaszul
beperelte, az egyik vádpont szerint azért is, mert kollégája
egyetlen jó szót sem szólt a könyvérõl.
Birn ugyanazokat a levéltári anyagokat nézte át,
amelyeket Goldhagen: nevezetesen a nyugat-németországi háborús
bûnösök háború utáni periratait. Birn
meggyõzõen bizonyítja, hogy Goldhagen erõltetett
prekoncepciója igazolására csak igen kevés
számú forrást használ, azokat is rendkívül
szelektíven. Nem használja például azoknak
a pereknek az anyagát, ahol a vádlottak önkéntesek
vagy hivatásos rendõrtisztek voltak, hiszen alaptézise
szerint éppen a tartalékos, középkorú
rendõrök reprezentálják az egész német
társadalmat. Csak két, de annál jellemzõbb
példa Goldhagen forráshasználatára: szerinte
a nácik csak a zsidókat öldösték szadista
kéjjel. Természetesen nem idézi a 65. számú
rendõrzászlóalj példáját, melynek
tagjai öldösték a zsidókat és az oroszokat
a Szovjetunió területén, zsidókat és lengyeleket
Lengyelországban, és tömeggyilkosságokat követtek
el Jugoszláviában is. Másutt hosszan ír Goldhagen
arról, hogy egy férfit csak azért vertek agyon, mert
Ábrahám volt a keresztneve. Az eset a vallomás jegyzõkönyvének
2. oldalán szerepel, Birn viszont idézi a 3. és 4.
oldalt is, ahol egy fiatal lány szadista meggyilkolásáról
van szó. A leírás éles fényt vet a gyilkosok
körében Oroszországban uralkodó hangulatról.
Goldhagen ezt az esetet nem említi, pedig a gyilkosok ugyanazok
voltak, az áldozat viszont ez utóbbi esetben nem volt zsidó.
Goldhagen, bizonyítja igen
meggyõzõen Birn, nem érti, hogy amikor a gyilkosok
azt állítják, hogy azért öltek, mert hatott
rájuk az antiszemita propaganda, ezzel is csak magukat próbálják
védeni. Goldhagen szerint a zsidók munkaerejét nem
használták ki megfelelõen. Cikkemben példák
sorával bizonyítottam, hogy – különösen a
háború végén – a hadigazdálkodás
racionalitása felülkerekedett a tömeggyilkos õrületen.
Birn arra is rámutatott, hogy a nácik a szláv kényszermunkásokat
is igen kegyetlen körülmények között dolgoztatták.
Ha jól értem Pelle
gondolatmenetét, szerinte az antiszemitizmus, majd a Holocaust történetét
csakis szociálpszichológiai alapon lehet megérteni.
Ezért ünnepli D. J. Goldhagent, aki „rájött”, hogy
miért történt a Holocaust. Goldhagen nem azt mondja,
amit Pelle a szájába ad. Goldhagen tagadja, hogy bármifajta
intézményi és pszichológiai nyomásra
szükség lett volna ahhoz, hogy bármelyik németbõl
antiszemita tömeggyilkos váljon. Pelle átírja,
kijavítja Goldhagent, amikor arról az 1933 utáni náci
antiszemita propagandáról beszél, amellyel Hitler
úgymond „megbabonázta” a németeket. Goldhagen eredeti
munkájában azt állítja, hogy megtalálta
a Holocaust magyarázatát: a németek, minden német,
egy sajátos, több évszázados, démoni,
eliminációs antiszemita kultúra terméke. Némileg
karikírozva Goldhagen állítását: a második
világháború idején csak azért nem ölt
több német kéjjel s önként zsidókat,
mert annyian jelentkeztek önként, készségesen
erre a feladatra, hogy a gyilkolni vágyó németeknek
csak egy része fért hozzá az áldozatokhoz,
többnek már nem nyílt módja a gyilkolásra.
Goldhagen azonban ezt az állítását egyáltalán
nem bizonyítja, hanem csak sokszor elismétli.
Én nem „lekicsinylõ
hangvételû” bírálatot írtam Goldhagenrõl,
hanem azt próbáltam bebizonyítani, hogy Goldhagen
rossz történész. Pelle szerint az antiszemitizmus pusztán
egyfajta elmebaj, vérvádas, hisztérikus tömegõrület.
Pellének sincs válasza ezzel kapcsolatban a legegyszerûbb
kérdésekre sem. Ha ez igaz, mivel magyarázható,
hogy a XIX. század valamennyi nagy eszmerendszere (nacionalizmus,
liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus) kitermelte a maga sajátos
antiszemita válfaját. Fichtétõl Hamsunig, Wagnertõl
Németh Lászlóig hosszan lehetne sorolni azokat a jelentõs
gondolkodókat, írókat, mûvészeket, akik
(bár nem hittek a vérvádban) mégis antiszemiták
voltak. Goldhagen és Pelle nem beszél az antiszemitizmus
zsidó „okairól”: a zsidó elzárkózásról,
vallási intoleranciáról, a gazdasági és
kulturális életben bekövetkezett zsidó térhódításról,
a túl lelkesnek tûnõ asszimilációról.
A zsidók, mint ezt például Katz professzor is meggyõzõen
kimutatta, a posztemancipációs korban is fönnmaradtak
mint jól látható, elkülönülõ
társadalmi csoport. Megmaradtak a házassági, rokoni
kapcsolatok, ráadásul a zsidóság jelentõs
része jól körülírható foglalkozási
ágakban (az ún. szabad foglalkozásokban – orvos, ügyvéd,
mérnök, kereskedelem, pénzügyek stb.) tömörült.
Fönnmaradt társadalmi kohéziójuk, kulturális
kötelékeik és külön vallásuk is. A
cionisták és az ortodoxok, elsõsorban Nyugat-Európában,
rettegve figyelték jelentõs zsidó tömegek asszimilálódását,
de ez a folyamat az antiszemitákat sem nyugtatta meg, sõt.
Hiba volna megfeledkezni a zsidó
túlreprezentáltságról a baloldali pártokban
és szakszervezetekben stb. Ez utóbbi kérdés
kapcsán Pelle annak a véleményének ad hangot,
hogy Németországban Hitler antiszemita tébolya tette
a kommunizmus híveivé a zsidókat. A valóságban
a zsidók soha, sehol, egyetlen országban sem voltak a kommunizmus
hívei. Ha Nyugat-Európára gondolunk, még a
két világháború között is komoly
zsidó szavazótáboruk volt a szociáldemokrata,
liberális, mérsékelt konzervatív pártoknak
is. A zsidók elenyészõ kisebbsége, kb. 5%-a
csatlakozott a szélsõbaloldali pártokhoz, de mivel
ezek piciny „élcsapatok” voltak, tagságuk és vezetõségük
jelentõs részét alkották a zsidó származású
internacionalisták. Pelle, bár ez valószínûleg
nem állt szándékában, egy régi antiszemita
érvet fogad el (minden zsidó kommunista, minden kommunista
zsidó, vagy legalábbis zsidóbérenc), viszont
igyekszik ezt megérteni és megmagyarázni. Próbálkozását
azonban a történelmi tények, dokumentumok segítségével
könnyedén cáfolni lehet ebben az esetben is.
Pelle, Goldhagen nyomán,
elfeledkezni látszik azokról a német milliókról,
akik sem 1933 elõtt, sem utána nem lettek lelkes nácik.
Pelle magabiztossága meglepõ, egyetlen rövid bekezdésben
a Holocaust alapkérdéseivel foglalkozó történészek
sok évtizedes munkáját úgy söpri félre,
mintha Yehuda Bauer, Michael Marrus, Otto Dov Kulka, David Bankier, Leni
Yahil, Walter Zvi Bacharach, Richard Breitmann, Shlomo Aronson és
társaik soha, egyetlen értelmes mondatot sem írtak
volna le. Egy nagy „baj” persze van ezekkel a történészekkel
és kollégáikkal: nem hiszik azt, hogy „vérvádaskodó”,
szociálpszichologizáló alapon meg lehet érteni
a Holocaustot, meg lehet tudni, hogy mi volt az „oka” a Holocaustnak. Ezt
a fajta történelemszemléletet neveztem recenziómban
monokauzálisnak, egy-okúnak (egy-ügyûnek…).
Ha tudománynak tekintjük
a pszichológiát és a pszichiátriát (márpedig
miért ne tekinthetnénk annak), akkor a történeti
(szociál)pszichologizálással kapcsolatban komoly elméleti
és gyakorlati kifogások merülhetnek föl. Közismert,
hogy egy ember lelkivilágának, tettei belsõ, lényegi
mozgatórugóinak feltárása milyen nehéz.
Szakorvosok mélyinterjúkkal, tesztekkel, hosszú ideig
tartó megfigyeléssel próbálkoznak, de sok esetben
még így is téves következtetésekre jutnak,
juthatnak. Történelmi személyiségek, vagy akár
nagy tömegek tetteinek, indulatainak mélyebb lelki rugóit
lehet vizsgálni, de tudatában kell lennünk annak, hogy
az esetek többségében nem állnak rendelkezésünkre
kemény, cáfolhatatlan adatok, tények. Arról
nem beszélve, hogy a szociálpszichologizálás
csak egyik lehetséges, bár kétségkívül
érdekes megközelítési módja például
a Holocaust történetének. De van létjogosultsága
például az olyan vizsgálatoknak is, amelyek például
azt próbálják meg tisztázni: hány csendõr
vett részt a vidéki zsidók gettóba terelésében,
kifosztásában, majd deportálásában 1944-ben
Magyarországon. Lehet, hogy Pellét elsõsorban a munkaszolgálatosokat
kínzó keretlegények lelkiállapota érdekli,
de azért folynak olyan kutatások is, amelyeknek az a céljuk,
hogy megállapítsák, kik voltak a nyilas párt
tagjai, milyen társadalmi közegbõl jöttek, mit
követtek el 1944 telén Budapesten.
Pelle sajátos álláspontot
képvisel a náci, illetve a bolsevik rendszer mûködésével,
hatalomgyakorlási módszereivel és propagandájával
kapcsolatban is. Hitler rendszerének alapvetõ antidemokratizmusa
nem abban nyilvánult meg, hogy mondjuk négyévente,
november elsõ keddjén nem tartottak elnökválasztást,
hanem a totális terrorban, az egypártrendszerben, abban,
hogy a másként gondolkodókat, ellenzékieket
koncentrációs táborba zárták, kiûzték
az országból és/vagy agyonlõtték õket.
Hitler rendszere népszerûségét nem a zsidóellenes
politikának köszönhette, ennél sokkal prózaibb
okok játszottak ebben szerepet. Hitler uralomra jutása után
néhány év alatt, többek között az erõltetett
ütemû fegyverkezési programnak és az általános
világgazdasági fellendülésnek is hála,
megszûnt a munkanélküliség Németországban.
Hitler 1938-ig békés úton, mivel Angliát és
Franciaországot sikerült blöffjeivel megtévesztenie,
jelentõs területeket csatolt (vissza) a Harmadik Birodalomhoz.
Nagy meglepetéssel kellett tapasztalnia, hogy 1939. szeptember 1-jén
a berlini utcákat nem özönlötték el boldog,
a háborút ünneplõ tömegek. A zsidókérdés
nem volt Hitler szónoklatainak, írásainak központi
témája. Pelle szerint a nácik (antiszemita) propagandájukkal
elbódították a németeket, a bolsevikok viszont
csak gátlástalan terrorral tudtak hatalmon maradni. Ebben
a kérdésben is téved. Milliók lelkesedtek Sztálin,
Hruscsov, Brezsnyev, Kádár, Mao Ce-tung rendszerében
és rendszeréért. Ha Pelle elismeri a náci propaganda
tömeghatását, akkor nehezen érthetõ, hogy
a bolsevik propagandistáktól miért vitatja el „érdemeiket”.
Csak azért, mert a náciknál valóban ritkábban
éltek antiszemita és nacionalista jelszavakkal? Milliók
életszínvonala látványosan javult a Szovjetunióban
is, más „szocialista” országokban is 1945 után. Pusztán
terrorral egyetlen rendszert sem lehet fönntartani az örökkévalóságig.
Pellének igen lesújtó
a véleménye a hazai Holocaust-kutatások helyzetérõl
is. Tényektõl nem befolyásolt tisztánlátással
ítélkezik élõk és holtak, publikált
és nem publikált mûvek felett. Közel másfél
évtizede, 1983 óta foglalkozom a magyarországi cigány
és zsidó Holocaust történetével. Kutatásaimat
olykor-olykor levéltári csinovnyikok, nem is sikertelenül,
akadályozni próbálták, de azt nem tudom, hogy
Pelle miféle ideológiai görcsökrõl és
szakmai érdekekrõl beszél. Konkrét példáit
sem tartom meggyõzõknek. Ságvári Ágnes
levéltári dokumentumsorozatának könyv alakban
való megjelentetését sokféle ok akadályozhatja,
de az aligha szerepel ezek között az okok között, hogy
ezekbõl a füzetekbõl kiderülne a magyar közigazgatás
felelõssége a zsidó vagyonok kisajátításában.
Egyrészt errõl minden érdeklõdõ szabadon
olvashat R. L. Braham monumentális, kétkötetes munkájának
1997 szeptemberében megjelent, immáron második magyar
nyelvû kiadásában. Braham professzor bõségesen
idézi Lévai Jenõ, Munkácsi Ernõ 1945
után megjelent, sok értékes információt
tartalmazó munkái mellett a Vádirat a nácizmus
ellen címû dokumentumsorozatot is. Benoschofsky Ilona és
Karsai Elek a Vádirat három kötetében 1958 és
1967 között becslésem szerint kb. 50-szer (ötvenszer)
annyi dokumentumot tett közzé a magyar Holocaustról,
mint amennyit Ságvári Ágnes és levéltáros
segítõi. Karsai Elek 1962-ben két vaskos kötetben
publikálta a zsidó munkaszolgálattal kapcsolatos legfontosabb
levéltári dokumentumokat is. Amikor Schmidt Mária
1990-ben publikálta a Központi Zsidó Tanács tagjainak
emlékiratait, valószínûleg nem is álmodta,
hogy egyszer majd a Beszélõben mint a Holocaustot egyetemes,
európai összefüggésekben tárgyaló
történészt fogják ünnepelni. Schmidt munkájáról
annak idején írtam a Kritikában egy igen éles
hangú bírálatot. Szakmai felkészültségének
hiányosságai mellett elsõsorban a Zsidó Tanács
totális rehabilitációjára tett kísérletét
kifogásoltam.
Sajnálom, hogy Pelle Jánosnak
nem állt eddig módjában azokat a tanulmányaimat
elolvasni, amelyekben a magyar Holocaustot európai perspektívából
próbálom, igaz, nem szociálpszichologizálva,
tárgyalni. Külön is figyelmébe ajánlom a
Múlt és Jövõben, a Kritikában, a Világosságban,
a Századokban és a Kommentárban az elmúlt hét
évben megjelent írásaimat. Pelle név szerint
alig fél tucat magyar történészt említ,
mint akik (természetesen téves úton járva,
hiszen nem szociálpszichologizálnak) a Holocausttal foglalkoznak.
Szerencsére ennél azért többen vagyunk. Ezúton
ajánlom az érdeklõdõk figyelmébe a Teljes
Evangéliumi Diák és Ifjúsági Szövetség
(TEDISZ) gondozásában 1995-ben megjelent kötetet. A
TEDISZ 1994-ben 26 konferenciát szervezett Magyarországon,
ezeken az antiszemitizmus és a Holocaust történetével
hivatásszerûen foglalkozó történészek
mellett jogászok, pszichológusok, írók is igen
értékes elõadásokat tartottak. Pelle nem említi,
hogy idén tavasszal jelent meg az 1994-es budapesti nemzetközi
konferencia anyaga is, amelyet a magyar Holocaust 50. évfordulója
alkalmából Braham professzor a Történettudományi
Intézet és az Akadémia támogatásával
szervezett. A konferencián amerikai, izraeli, angol és magyar
történészek tartottak elõadást. Pelle
az 1996. decemberi Századokban két nagyszerû, Holocaust-témájú
tanulmányt is találhatott volna. Berend Béla fõrabbi
népbírósági perérõl Munkácsi
Krisztina, volt szegedi tanítványom írt, Gáspár
Ferenc pedig az 1944. októberi kiskunhalasi vérengzés
felelõseinek (koncepciós) népbírósági
perét elemezte.
Jelenleg a jeruzsálemi Yad
Vashem Intézet megbízásából kicsiny,
de válogatott csapat élén állok. Munkatársaimmal
(valamennyien képzett történészek, még
teológus – Majsai Tamás – is akad köztük, igaz,
például pszichiáter, pszichológus nincs…) járjuk
az ország levéltárait, jegyzéket készítünk
mindazon dokumentumokról, amelyek 1938–1945 között születtek,
és kapcsolatban állnak a zsidókérdéssel.
A jegyzékek számítógépes nyilvántartásba
kerülnek, ennek alapján jelöljük ki mikrofilmezésre
az anyagot. A mikrofilmekrõl egy másolati példányt
a Budapesti Zsidó Múzeum Levéltárában
helyeztünk el, az eredeti mikrofilmek pedig, ha nem is minden nehézség
nélkül, de elõbb-utóbb a Yad Vashem-ben lesznek.
Havonta több tízezer felvétel készül, ennek
az anyagnak a feldolgozása még hosszú évek
megfeszített munkáját követeli meg. Talán
érthetõ, hogy nincs sem idõm, sem kedvem szociálpszichologizálással
foglalkozni.
Goldhagen könyve valóban
világsikert aratott, ha a sikert az eladott példányok
számával mérjük. A McDonald’s éttermekben
naponta több millió adag ételt adnak el, mégsem
gondolja senki, hogy az lenne a konyhamûvészet csúcsa.
Jegyzet
1 Birn Ruth Bettina: Revising the Holocaust. The Historical Journal, 40. l., 1997, pp. 195–215.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu