Fate calls me...

  A magyar politikai emigránsok hosszú sorában Jászi Oszkár egyik megkülönböztetõ vonása, hogy õ egyszerre két rendszer emigránsa lett – és maradt. Amikor a magyar demokrácia e századeleji úttörõje, az 1918-as polgári-demokratikus forradalom egyik elõkészítõje és nemzetiségügyi minisztere kevéssel a kommunista hatalomátvétel után, 1919. május elsején elhagyta az országot, a proletárdiktatúrával szembeni ellenszenvéhez az a meggyõzõdés társult, hogy annak hamaros bukását kegyetlen fehér ellenforradalom és terror fogja követni – legalábbis átmenetileg.
  Ez a kettõs szembenállás mindvégig meghatározta négy évtizedes emigrációját, amelynek elsõ éveit Bécsben, a továbbiakat az amerikai Oberlinben élte le. Mint a Horthy-rendszer õsellensége és könyörtelen ostorozója, 1945 elõtt nem is gondolhatott a hazatérésre. Amikor 1931-ben, imádott édesanyja halála elõtt barátai megtudakolták, kaphatna-e kétnapos salvus conductust a temetésre, a válasz elutasító volt. De nem sok jóra számíthatott az 1945 után mindinkább kommunista vezetés alá kerülõ magyar kormányzattól sem, hiszen 1919 után is sorozatosan folytatott éles, nyilvános vitákat a kommunistákkal és támogatóikkal (még szeretett és becsült barátjával, Károlyi Mihállyal is). Már 1945-ben is úgy vélte: „odahaza persona non gratának számítok, még inkább, mint bárki más”. Mégis, 1945 után, természetes módon, egyre erõsödött benne a vágy egy utolsó hazalátogatásra, s bár eleinte önmaga elõtt is titkolni próbálta, a vágyból fokozatosan törekvés lett, amely paradox módon fordított arányban fejlõdött a rendszer demokratikus nyitottságával, s éppen akkor realizálódott, amikor Magyarországon ténylegesen véget ért a korlátozott demokrácia rövid közjátéka.
  Kezdeti habozásában szerepet játszott legalább három tényezõ. Elõször, a magyarországi helyzet és rendszer 1947 elõtti többarcúsága, ami Jászit, minden tisztánlátása mellett is, idõnként reménykedéssel töltötte el. Másodszor, már az Ideiglenes Nemzetgyûlésbe tiszteletbeli tagként beválasztottak néhány nagy emigránst – így Károlyi Mihályt, Vámbéry Rusztemet, Bartók Bélát –, de õt nem. Talán ismert felfogása miatt, talán csak azért, mert a többiektõl eltérõen õ már jó ideje, másfél évtizede amerikai állampolgár volt. Végül pedig, de nem utolsósorban, ott volt a Károlyi-kérdés, azaz Károlyi Mihály hazatérésének és hazai szerepének kérdése. Mindezt számításba véve írta Károlyinak 1946 elején: „Amerikai állampolgárságomat nem adnám fel, mivel az esküm köt, és sok mindenért hálás vagyok Amerikának. Mégis úgy érzem, hogy mint amerikai magyarnak, nem politizáló magyarnak, átmenetileg otthon volna a helyem, és érzem a kötelességet, hogy nehéz munkádban támogassalak és a veszélyek közepette Melletted legyek.”
  Fél évvel késõbb, 1946 júliusában már több realizmussal és személyesebb motívumokkal indokolta hazavágyását Polányi Károlynak: „A történelem áthúzta azokat a reményeinket, hogy a szovjetek demokráciát akarnak Közép-Európában. Ennek dacára, vagy annál is inkább, fenntartom dunai úti tervemet, pedig tudom, hogy komoly hatást nem gyakorolhatnék a dolgok kialakulására. De viszont szeretném látni fiatal küzdelmeim színterét, és vágyom kezet szorítani azokkal a barátaimmal, kik hívek maradtak a demokrácia igazi koncepciójához, mielõtt elhagyom a földi síkot.”
  Nagyjából ennyi az, amit a hazalátogatás elõzményeirõl Jászi levelezésébõl eddig is tudni lehetett. Ezt azonban jelentõsen kiegészíti néhány újabban megismert forrás: a magyar külügyminisztérium és a kultuszminisztérium egykorú iratanyaga, valamint Jászi Amerikában õrzött, de filmmásolatban az Országos Széchényi Könyvtárban is olvasható naplója.
  A Külügyminisztérium Kulturális Osztályának irataiból kiderül, hogy Jászi meghívásának kezdeményezése eredetileg jóval korábban történt, mint eddig feltételeztük, és mint ahogy õ maga tudomást szerzett róla. Keresztury Dezsõ vallás- és közoktatásügyi miniszter 1946. június 24-én kelt levelében közölte Gyöngyösy János külügyminiszterrel, hogy a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Tanácsa a rektor (Moór Gyula) javaslatára már az év február 4-én elhatározta, hogy Vámbéry Rusztem és Jászi Oszkár professzorokat vendégelõadások tartására hívja meg. A sürgönyileg továbbított meghívás azonban valószínûleg nem jutott el a címzettekhez, mivel válasz nem érkezett. „A PPTE Tanácsának meghívását így most magam ismétlem meg – közli Keresztury. – Tisztelettel kérem Miniszter Urat, hogy Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem meghívását tartalmazó leveleket szíveskedjék a washingtoni magyar követség révén a címzettekhez eljuttatni.” (Az Egyetemi Tanács a jelek szerint – tényleg vagy szándékosan? – megfeledkezett arról, hogy 1920. május 15-i ülésén Jászit, Vámbéryt és öt társukat, akiket a Károlyi-kormány 1918–19 fordulóján nevezett ki professzoroknak a budapesti Állam- és Jogtudományi Karra, megfosztotta e címüktõl, s kimondta, hogy õket „bárminõ jellegû tanári állásra mindenkorra inhabilisaknak tekinti”.)
  A Külügyminisztérium osztályvezetõje hamarosan továbbította a meghívást, ám december közepén Keresztury újabb levélben tudatta, hogy sem erre, sem saját augusztus 9-i meghívólevelére nem jött válasz. „Rendkívül fontosnak tartom, hogy a magyar ifjúság Jászi Oszkár tanításaival mielõbb megismerkedjék” – írta a miniszter, bizonyára a mellette dolgozó Csécsy Magda (Csécsy Imre lánya) állhatatos sugalmazására, s felszólította miniszter kollégáját, hogy „a külpolitikai szempontból is jelentõs nemzeti érdekre való tekintettel a költségekhez hozzájárulni szíveskedjék”.
  A washingtoni követség válaszáról a Külügy csak 1947. március elején értesítette Kereszturyt, maga Jászi azonban már újév napján megírta Csécsynek: „Az illetékesek ajánlata nagyon megtisztel, de úgy érzem, hogy nem fogadhatom el. Az otthoni kormányrendszer és közéleti etika sok lényeges pontban tér el az enyimtõl. (…) Az utolsó purge után valószínûleg néhány régi barátomat találnám börtönben (a Nagy Vince típusából), akik talán nem nagyobb mértékben »neo-fascisták«, mint én. (…) Tanulmányaimhoz tehát szükséges lesz, hogy teljes anyagi függetlenségben élhessek azokon a tájakon.” Ezt az anyagi fedezetet végül az Amerikai Filozófiai Társaság ösztöndíjának formájában sikerült megszereznie tervezett Duna-völgyi – tehát a magyarországin kívül ausztriai és csehszlovákiai – tanulmányútjához.
  A „cselekmény” tehát 1947 elején indul, amikor Jászi – hosszú habozás után, de továbbra is kétségek közt hányódva – nekilát útja elõkészítésének, s éppen az év végén zárul le azzal, hogy Oberlinbe visszatérve elkezdi írni tapasztalatait összefoglaló tanulmányát. A történetnek Európában és Amerikában sok színhelye és még több szereplõje van, s kontrasztos, frappáns egybeeséseivel a maga viszonylag csekély politikai jelentõségéhez képest nagyon jól illusztrálja az 1947-es év különös, ellentmondásos légkörét: az átmenetiséget a háború utáni remények és a vasfüggöny végleges lezáródása között. Ennek érzékeltetésére a különbözõ mozzanatok és háttér-események kronologikus ismertetése látszik a legalkalmasabbnak.
  1947. február 22–25. Jászi Washingtonban tölt néhány napot, ahol egyrészt a Külügyminisztériumban tesz látogatásokat (W. C. Dawling délkelet-európai osztályvezetõnél, Robert M. McKissinnél, a magyar ügyek referensénél, valamint az útlevélosztályon), másrészt Szegedy-Maszák Aladár magyar követtel beszéli meg útitervét (a delightful person – elbûvölõ ember, írja róla). 25-én együtt ebédel és a „dunai problémákról” beszél a Külügyminisztérium magyar, román és csehszlovák referenseivel, este pedig a magyar követség büfé-vacsoráján találkozik amerikai és más nyugati diplomatákkal, amerikai és magyar tudósokkal és publicistákkal. Itt szerez tudomást Kovács Béla budapesti letartóztatásáról. Ugyanezekben a napokban (23-án) Tildy Zoltán köztársasági elnök „Jászi Oszkár volt nemzeti kisebbségügyi miniszter, egyetemi tanárnak érdemes és eredményes munkássága elismeréséül a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét adományozta”.
  1947. április 18–24. Jászi ismét Washingtonban tárgyal, majd New Yorkban a csehszlovák konzulátuson és a PanAm légitársaságnál készíti elõ útját. Az Amerika Hangja szerkesztõségében a Külügyminisztérium felkérésére nyolc rádióelõadását veszik fel az amerikai demokrácia fejlõdésérõl. 26-án a budapesti Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság ülésén az Egyesült Államok képviselõje elõterjeszti Jászi beutazásának engedélyezését Magyarországra, de ezt május 8-án a Szovjetunió képviselõje megvétózza. Errõl az Egyesült Államok külügyi képviseletei értesítik Jászit és a magyar kultuszminisztert, utóbbit ugyanazon a napon, amikor a Külügyminisztérium elküldi Washingtonba Jászi kitüntetését, az okmányon a Svájcban tartózkodó és éppen ekkor lemondott Nagy Ferenc aláírásával! Jászi már az elõzõ hetekben aggódó leveleket kap útitervével kapcsolatban volt feleségétõl, Lesznai Annától, és Kassán élõ unokahúgától, Madzsar Lilitõl. Ekkor írja naplójába a tõle nem idegen pátosszal: „Inspite of the warning of Lili, Fate calls me” – a Sors Lili minden óvása ellenére is szólít!
  1947. május vége – június eleje. A legválságosabb idõszak – „Közel vagyok az idegösszeroppanáshoz” (Napló). A neki szóló szovjet elutasítás, majd – fõként – Nagy Ferenc lemondatása és emigrációba kényszerítése arról gyõzik meg, hogy Magyarországon már a „teljes szovjetizáció” és a „nyílt diktatúra” bevezetése van folyamatban. Elõbb levelet ír Károlyinak, hogy ha jónak látja, vesse latba tekintélyét a beutazás érdekében, majd ezt néhány nap múlva táviratilag visszavonja, mert megjelenése veszélyeztethetné barátait. Felmerült tehát a szörnyû gondolat – többen, még a meleg szívû Máli (Lesznai Anna) is erre próbálják rábeszélni –, hogy ne adja fel útitervét, de csak Ausztriába és a még nem gleichschaltolt Csehszlovákiába menjen tanulmányútra, azonkívül egészségi okokból ne repülõvel utazzon. „Döntésképtelen vagyok – írja a Naplóba. – Magyarország nélkül tervem torzó marad, repülõgép nélkül pedig utam számtalan nehézségbe ütközik.” De most már nem csak az utazásról van szó. Június 4–5-én írja: „Nagyon izgatott napok. Szegedy-Maszák, Borsody és két másik követségi ember lemondtak. Most az a dilemma kínoz, morális kötelesség gyanánt tegyek-e közzé nyilvános állásfoglalást, amely cseh vízumomba kerülhet és árthat Csécsynek és a többi otthoni barátomnak. Magyarország szovjetizálása egész életmunkámat lerombolta, de már túl öreg és beteg vagyok ahhoz, hogy rendszeres offenzívát folytassak.” 10-ére már döntött, és elkezdi írni a nyilatkozatot a New York Times számára.
  1947. július 9–14. Napló: „Károlyit párizsi követnek, Vámbéryt washingtoni követnek nevezték ki. Érdekes egybeesés, hogy nyilatkozatom valószínûleg éppen ezekben a napokban jelenik meg.” Úgy gondolja, ezzel végképp elvágta a hazavezetõ utat, de nem volt más választása, ha nem akarja, hogy azonosítsák az abszolút marxista Károlyival és az elvtelen Vámbéryvel. A New York Times 14-én közli a Hungarian Situation címû cikket, amelyben Jászi egyértelmûen kimondja, hogy az utóbbi hetek eseményei rácáfoltak „óvatos reményeire”, s az ország a diktatúra felé halad. Újabb frappáns kontrasztként három nappal késõbb kézbesíti a magyar követség a Köztársasági Érdemrendet, amelyet Jászi az átvétellel egy idõben „õszinte sajnálattal” visszaküld a feladónak, mivel, mint írja, „számos alapvetõ kérdésben nem tudok egyetérteni a mai kormányzati politikával”. Másnap levélben tájékoztatja az ügyrõl és álláspontjáról Nagy Ferenc volt miniszterelnököt, aki március 1-jén aláírta a kitüntetési okiratot.
  1947. augusztus. Miután clevelandi magyar orvosa, Földes doktor alapos vizsgálat után igen jónak minõsítette egészségi állapotát, végleges elhatározással augusztus közepére teszi át a PanAm-rezervációt. 5-én levelet kap Károlyitól, akinek Szviridov tábornok határozottan megígérte a beutazási engedély kedvezõ elintézését. (Sõt, szerinte nem is volt szó elutasításról!) Károlyi már éppen indul párizsi állomáshelyére, s kéri Jászit, hogy majd ott látogassa meg.
  Augusztus 17.: az indulás napja. Az Oberlinnel szomszédos Elyriából vonaton megy New Yorkba, ahol kisebbik fiával, Andrással készül fel az útra. A White Falcon (Fehér Sólyom) nevû klipper 20-án száll fel a La Guardia repülõtérrõl, és 21-én érkezik Londonba. Jászi itt két hetet tölt, fõként régi barátok (Bíró Lajosék, Menczer Béla, Dániel Arnold) társaságában, egy alkalommal együtt ebédel és elég barátságtalanra sikerült beszélgetést folytat C. A. Macartneyval, akit „közepes zsurnalisztának” minõsít naplójában. Nem meglepõ, hiszen homlokegyenest ellenkezõ módon ítélik meg a század magyar történelmét.
  Amikor Londonból elindul a kontinensre, Magyarországon már lezajlottak a Kisgazdapárt szétverését követõ, elõrehozott választások, amelyek eredményeként az MKP – a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) éppen szeptemberben tartott alakuló konferenciájának szellemében – már egy álkoalíció élén, teljes lendülettel törhetett az egyeduralomra.
  1947. szeptember 4–24.: Prága. A dunai tanulmányút elsõ állomása. Részletes naplójegyzetek a csehszlovákiai helyzetrõl. „Nagyon sûrû napok.” Találkozások (Hollander, Palecek, Macek professzor és szerkesztõ, Ripka külkereskedelmi miniszter és mások). A jelek szerint itt nem találkozott az állam és a pártok legfelsõbb szintû vezetõivel.
  1947. szeptember 25–30.: Kassa. Ezt az útszakaszt elsõsorban családi látogatásnak és pihenésnek szánta. A repülõtéren unokahúga, Madzsar Lili várja, férjével Simai Bélával és Lídia lányával, majd viszontlátja régi körtvélyesi ismerõseit Lesznai Anna egykori „udvartartásából”, így a kedves Guttmann doktor lányát és ennek családját. De a jól ismert várost járva megrázó élményként, valóságos bunkócsapásként éri az erõszakos szlovakizálás, a magyar kisebbségi nyomorúság számtalan kézzelfogható jele. „A magyar kisebbség katasztrófájáról” ír naplójában. „Tudtam róla, de mégis itt vált számomra valósággá.” Minduntalan emberi romokkal, tönkretett lényekkel találkozik. Az élmény olyan erõs, hogy naplóját hirtelen magyarul folytatja a már régen megszokott angol helyett. Kassáról két napra Pozsonyba megy (Sas Andorral, Szalatnay Rezsõvel, Ivánka Milánnal találkozik), onnan Prága érintésével Bécsbe repül.
  1947. október 3–20.: Bécs és Nyugat-Ausztria. A fõvárosban sok régi barát és ismerõs, köztük Karl Renner, akinek elsõ kancellársága idején (1919) érkezett Bécsbe, s aki most nem titkolt ellenszenvvel ismerteti az új kommunista politika jellegzetességeit. Megismerkedik Scharff alkancellárral és a szocialista Oscar Pollackkal, találkozik az USA-ból visszaérkezett Otto Leichterrel, Rudolf Charmatzcal és másokkal. Eredetileg 13-án akart Budapestre repülni, de a tullni repülõtéren (amerikai zóna) törölték a járatot, s az így elvesztett idõt elõzetes magyar informálódásra használja fel. Amerikai (CIC) segítséggel meglátogatja a Saalbachban tartózkodó menekült politikusokat, Nagy Vincét és Sulyok Dezsõt, akik mintegy huszadmagukkal élnek egy hegyi szállodában. Sulyok, akit nem ismert, jó és erõteljes benyomást kelt benne. Nagy Vince részletesen tájékoztatja a magyar politika kulisszák mögötti ármányairól, többek között arról is, hogy Rákosi jobban bízott Tildyben, mint Károlyiban, ezért nem lett utóbbi a köztársaság elnöke.
  1947. október 20.–november 10.: Budapest. Az Arlberg expresszel érkezõ Jászit Csécsy Imre, a leghûbb barát, már Hegyeshalomtól kísérte, egy tucatnyi híve (Supka Géza, Rácz Gyula, Gönczi Jenõ) pedig a Keleti pályaudvaron várta, stílusosan, nagy csokor õszirózsával. A Világ október 22-i beszámolója szerint a társaság kissé szorongott, milyen állapotban fogják viszontlátni 28 év után politikai vezérüket, ám „ehelyett rózsás arcú, fiatalos mozgású, vidáman mosolygó férfi szállt le a vonatról. [És még erõsebb túlzással:] Betegség, számûzetés, nehéz esztendõk semmi nyomot nem hagytak rajta.” A megjelent újságíróknak Jászi nem nyilatkozott: „Mint magánember jöttem haza – mondta –, különben sem vagyok politikus.”
  A Világ két nappal késõbb, október 24-én rajzos-arcképes cikkben mutatta be Jászit és munkásságát a fiatalabb vagy feledékenyebb olvasóknak, azzal zárva jellemzését, hogy „magyarul ma is olyan finoman ízes tájszólással beszél, mintha nem élne majd három évtizede az óceánon túl”. Ugyanebben a lapszámban, az átellenes oldalon, rövid, de rikító kéthasábos közlemény adja tudtul: „Kivégezték Donáth Györgyöt.”
  Az újabb frappáns egybeesés megint a lényegre világít rá: miközben Jászi érkezése és fogadtatása nemcsak az öreg radikálisok, hanem – mint látni fogjuk – a hatalom birtokosai részérõl is azt sejteti, mintha a népi demokrácia a polgári demokratikus hagyományok õrzõje és letéteményese lenne, már megkezdõdött a politikai mûperek sorozata, és a valóságos vagy potenciális politikai ellenfelek fizikai megsemmisítése.
  A valóságban Jászi lelkes vagy udvarias fogadtatása, ha nem is színjáték, de kegyes csalás, öncsalás és anakronizmus volt. Jászi szó szerint az utolsó pillanatban érkezett, amikor ezt még végig lehetett csinálni, hiszen az elhatárolódások és vádak a volt hívek részérõl már 1947 tavaszán megkezdõdtek (Káldor Györgyé a Tovább-ban, Gimes Miklósé a Szabad Népben, Karinthy Ferencé Az Emberben), 1948 tavaszán pedig – Csécsy kivételével – a magát Jászitól származtató Radikális Párt vezetõ emberei, így Kende Zsigmond és Zsolt Béla is „búcsút mondtak” egykori mesterüknek. Jászit ez nem lepte meg, mert õ már jó ideje szomorúan konstatálta, hogy hazai barátai azzal áltatják magukat, hogy kishibás, de igazi demokráciában élnek. Ezt a véleményét erõsíti meg már az elsõ beszélgetés is Supkával és Csécsyvel, utóbbi Pauler utcai lakásán, ahol Jászi a budapesti napokat töltötte, miután engedett Csécsy kissé erõszakos és õt egyszerre védeni és kisajátítani igyekvõ meghívásának. Jászi nyomban feljegyzi, hogy Supka jóval tisztábban látja a helyzetet, mint házigazdája.
  A következõ napok találkozásai és beszélgetései oly sûrûek és változatosak, hogy a pontos és rendszeretõ Jászi is csak hevenyében, stichwortokban és többnyire pontos datálás nélkül tudta feljegyezni naplójában a neveket, témákat és a meglátogatott intézményeket. A naplón kívül alig van egyéb forrás e napokra: a Haladás (Zsolt Béla hetilapja) egyetlen riportot közölt „Jászi Oszkár édesanyja sírjánál” címmel, a korabeli sajtó érdemben alig foglalkozott vele, a késõbbi történeti irodalomban viszont, mint látni fogjuk, találunk még érdekes adalékokat. A látogatók és a meglátogatottak sorrendjét és jellemzését illetõen a leghelyesebbnek látszik magát a Naplót követni.
  Az elsõ napokban Kun Zsigmonddal, Harrer Ferenccel, Szladits Károllyal, Navratil Ákossal találkozott, és megismerkedett Bognár Józseffel, Budapest ifjú polgármesterével. Látogatást tett egyik legrégebbi, Adyval közös barátjánál, generációjukból a rendszer legfõbb bizalmasává lett Bölöni Györgynél, aki „egy megszökött náci szép villájában” lakott.
  Október 25-én Rákosi Mátyást keresi fel, aki lakásán, sõt, fájós lába miatt ágyban fekve fogadja, s másfél órát beszélgetnek. „Very charming” és „good talker”, vagyis szívélyes és jó csevegõ, ami Rákosinak erre a korszakára csakugyan érvényes. Határozottan a kolhozosítás ellen nyilatkozott, de a traktorok, a szövetkezés, a modernizálás mellett. Ugyanakkor hevesen bírálta az amerikai vendég elõtt az Egyesült Államok ellenséges magatartását és keleti politikáját: az export leállítását, a háborúra uszító propagandát, a követségre telepített kémek hadát. Szabó József szegedi jogászprofesszor a következõ név – Horváth Barna tanítványa, akit késõbb disszidálási szándék (!) miatt bebörtönöztek.
  Moór Gyula (a jogbölcselet professzora, a Magyar Függetlenségi Párt parlamenti képviselõje, aki az elõzõ hónapokban ritka bátorsággal leplezte le a kommunista hatalmi törekvéseket). Keserû és pesszimista, valószínûleg menekülni lesz kénytelen. Elpanaszolja, hogy a Magyar Radikális Párt támogatta a Pfeiffer Zoltán elleni hajszát. Bibó István és Keszthelyi Nándor (mindketten a Belügyminisztériumban dolgoztak, s a jelek szerint együtt jelentek meg). A fõbb témák: a nyugati rokonszenv dominál az országban (vagyis nem a keleti); a passzív rezisztencia mértéke; az agrárreform fontossága; a szolid tõke sajnálatos összeomlása vagy megsemmisülése. Peyer Károllyal hosszabb beszélgetés, jellemzõ módon fõként a múltról: Jászi szemrehányást tehetett neki a Bethlennel kötött 25 év elõtti paktumért, amelyet õ változatlanul helyesnek és szükségesnek tartott. Fél évvel késõbb Peyer már emigránsként fordult információért Jászihoz.
  Domokos József legfõbb ügyész egykor a Bécsi Magyar Újság szerkesztõségében dolgozott Jászi vezetése alatt. Vele együtt szerepel volt mauthauseni fogolytársa, a Jászi régi híveként a Radikális Párthoz tartozó Litván József. A Társadalomtudományi Társaság ellenzéki csoport: nevek nem szerepelnek, de nyilván Gönczi Jenõrõl, Kende Zsigmondról, Káldor Györgyrõl és társaikról van szó, akik 1947 tavaszán, a Huszadik Század újraindításakor opponálták Jászi beköszöntõ cikkét, mely nyíltan szakított a régi HSZ pozitivista-materialista szemléletével. Most arról igyekeznek meggyõzni Jászit, hogy „nem szabad erõsíteni a reakciót”. (Ez volt ugyanis a közös nevezõ, mely e csoportot a kommunistákkal összekapcsolta s az MKP által felhasználhatóvá tette.)
  Kõmûvesség. „A Martinovics munkáján 550 tv. [testvér] jelen. Tomboló lelkesedés. Hirdettem a visszatérést az erkölcsi alapokhoz.” (Napló.) A két betiltás között éppen létezõ magyar szabadkõmûvesség egykor általa alapított radikális Martinovics Páholyában tartott október 29-i elõadás volt, kétségen kívül, Jászi búcsúlátogatásának csúcspontja, s egyetlen nyilvános mozzanata. (Fogadtatásáról Berényi Zsuzsanna Ágnes talált adalékokat a szabadkõmûvesség levéltári anyagában.) Szerencsére Csécsy Imre gyorsírással jegyezte a beszédet, s Magda lányának írt november 4-i levelében leírta annak keletkezési körülményeit is. „Este, ahelyett, hogy sürgõsen lefeküdt volna, megfogalmazta másnapi beszédét, és elmondta nekem. Megrendítõ élmény volt… úgy éreztem, mintha a végrendeletét hallanám… láthatóan nagy erõfeszítésébe került a fogalmazás, bár igen gyorsan csinálta meg.” (Idézi és a ma is megrendítõ elõadás-szöveget közli Bán D. András az Újhold Évkönyv 1988/1. számában.) Valóban végrendelet jellegû: Jászi úgy érezte, „a tisztesség parancsolja most azt a vallomást”, hogy egykori kíméletlen rendszerbírálatát történelmi távlatba helyezze, mert az utolsó évtizedben olyan szörnyûségek történtek, „amelyek a múltnál is sötétebb állapotokat teremtenek”. Az elõadás valójában a demokrácia lényegérõl szólt, amit szerinte Ady fejezett ki azzal, hogy „minden ember fenség”. „Igazi erkölcsi alap nélkül minden demokratikus kísérlet csak új osztályuralmat és új elnyomási mechanizmusokat hozhat”, figyelmeztetett Jászi, aki minden borúlátása mellett is optimistának mondta magát abban az értelemben, hogy a szabadság, az egyenlõség és az emberi méltóság eszméi hosszabb távon nem nyomhatók el, mert „az emberi természet õsi alapvetõ értékei az emberiség lelkében mindig fel-felújulnak, egyre nagyobb intenzitással”.
  A Teleki Pál Kutatóintézetben és az Eötvös Kollégiumban sok érdekes fiatal erõ. A Naplóba beragasztotta az Eötvös-kollégisták kérdéseit, amelyek elsõsorban a dunai konföderáció lehetõségére és problémáira, valamint az amerikai külpolitika irányára vonatkoztak.
  „Beszélgetések Erdélyrõl”. Benedek Marcell: Erdélyi állapotok. Kommunista terror (Gaál Gábor). Román jelszó: „Le a zsidókkal és a magyarokkal!” Szenczei László, Kicsi Sándor.
  Zsolt Béla. „Fanatikus zsidó, kevés érzékkel nagyobb összefüggések iránt. Dühöng Pfeifferre.”
  November 1–2.: Víkend Somogytúron (régi, kedves barátai, Kunffy Lajos festõ és felesége házában). „Nagyon megindító Ella és Lajos hõsiessége.” Anyagi gondjaikról, nehéz helyzetükrõl öreg napjaikban.
  Tildyéknél. A köztársasági elnökkel elõzõleg már találkozott Clevelandben, s most csak megerõsödött benne az ott keletkezett kedvezõtlen benyomás. Tildyné keservesen panaszkodott Mindszenty magatartására. (Jászi ennek ellenére a hercegprímásnál is bejelentkezett, de a találkozás nem jött létre. Mindszenty a közvetítõ kérdésére állítólag azt tudakolta, hogy Jászi milyen vallású.)
  Supkáéknál. Riesz Istvánnál.
  Keresztury Dezsõ: „Értékes és gerinces ember. Tisztán látja a helyzetet.”
  Hatvanyéknál. (Egy közel hat évtizedes vita-barátság utolsó találkozási és vitaalkalma.) A Farkasréti temetõben és a Pasaréten, utolsó budapesti lakhelyén. Viktor bátyja sírját nem találta (nem maradt meg). A pasaréti ház, a Virágárok sarkán, alig ismerhetõ fel. Három új ház épült a telken, édesanyja és Lesznai Anna egykori házai között pedig új utca van (Branyiszkó utca).
  Lengyel Géza GYOSZ-igazgató. Hosszú beszélgetés a gazdasági helyzetrõl.
  Szakasits Árpád: „államférfiúi pózban. A kommunistákkal való egyesülést keményen ellenzi, az együttmûködést helyesli.”
  Chapin amerikai követnél két alkalommal.
  Kirándulás a Svábhegyre és a János-hegyre. Megragadja a gyönyörû panoráma.
  „Budapest nagyon kifárasztott. Két ízben az összeroskadás határán voltam. Az árulkodás és a bizonytalanság általános légköre valósággal beteggé tett. A Bécsben és itt bekövetkezett kéthetes csúszás miatt nem mehetek vissza Simaiékhoz (Kassára), ami nagyon elkeserít. De úgy érzem, okosabb minél elõbb visszautazni.”
  November 11.: Prága (vonattal utazott, Csécsy elkísérte a szobi határállomásig).
  November 14.: Párizs. A Le Bourget-i repülõtéren Károlyi Mihály, Illyés Gyula és Csécsy Magda várták. „Vacsora a követségen. Károlyi megöregedett (1934 óta nem találkoztak), de még mindig energikus és élénk szellemû. Károlyiné ma is igen szép és vonzó nõ. Károlyival való ellentétünk is a régi, noha már kevésbé lelkesen beszél a szovjetekrõl. Nem látja a diktatúra elkerülhetetlen növekedését Magyarországon. (…) De osztja a »zsidó legendát« arról, hogy nincs más választás, mint a szocializmus vagy egy új Horthy.” Ugyanakkor egyetértettek az integráció szükségességében. (A vacsorán valószínûleg jelen volt Károlyi legfõbb követségi munkatársa és késõbbi veje, Szabó Zoltán is, aki halála elõtt úgy emlékezett, hogy a két öreg barát között itt történt a végsõ politikai összekülönbözés. A Napló ezt nem igazolja. Jászi jó egy évvel késõbb, 1949 januárjában írta meg ismert szakító levelét.)
  „Délután hosszú beszélgetés Illyés Gyulával, szállodai szobámban. Jelentékeny ember, nem csupán íróként és költõként.” (Jászi és Illyés elsõ és utolsó találkozásának külön érdekessége, hogy utólag mindkét résztvevõ rögzítette róla saját – elég eltérõ – változatát. Illyés Gyula a Beatrice apródjai címû késõi [1979] könyvében és egy vele készített interjúmban [Kortárs, 1983] úgy emlékszik, hogy a beszélgetés a kölcsönös rokonszenv ellenére mintegy befagyott, mert Jászi õt mint a Parasztpárt egyik vezetõjét, politikai helyzetértékelésérõl kérdezte, s jegyzeteket készített egy megírandó beszámoló számára. Õ azonban haza készült a keményedõ diktatúrába, így hát kitért a kérdések elõl, s végül a teakészítés helyes módjáról beszélgettek. Jászi naplójából nem ez derül ki.) Illyés kifejtette, hogy az agrárnépesség politikailag érettebb a társadalom többi rétegénél. Hangsúlyozta, hogy 1945-ben semmi antiszemitizmus nem volt észlelhetõ, azóta viszont a zsidók nagy elõrenyomulása ismét felélesztette. Jászi megfigyelése szerint a költõ jól látja az adott helyzet intellektuális és morális veszedelmeit. De a rendszer elleni heroikus küzdelmet tragikusnak és értelmetlennek tartja, sõt, ez szerinte még ront is a helyzeten. Õt a hideg terror megerõsítette a passzív ellenállás pozíciójában. „Az írói szó könnyen golyóvá lesz a nyomtatásban” – ezért nehéz ma írni. Minden a nemzetközi dolgoktól függ, mondta Illyés, és kérte ezekrõl Jászi véleményét.
  A párizsi Magyar Intézetben: Kosáry Domokos és Mende Tibor, utóbbi a New York Herald Tribune munkatársa, erõsen szovjetszimpatizáns. Esti séta Csécsy Magdával az Avenue des Champs Elysées-n.
  November 17-én este utolsó beszélgetés Károlyi Mihállyal, aki ismét (mint emigrációja kezdetén) egy Károlyi-alapítvány létesítését tervezi az Egyetem utcai palotában, a neki megítélt 26 milliós lucrum cessans-ból (elkésett nyereség vagy járandóság). Jászit megdöbbenti barátja kárpótlási igénye, amely szerinte szabadságától is megfosztja.
  November 21.: London. Ignotus Pál: talán Csehszlovákia és Magyarország egy kicsivel több szabadságot kap a többinél – feltéve, hogy enyhülés lesz a világpolitikában.
  November 24.: megérkezés New Yorkba, egynapi késéssel, mert a gépnek az Azori-szigetekrõl vissza kellett térnie Írországba. A Boston melletti Cambridge-ben András fiával és Salvemini olasz-amerikai történésszel.
 December 30.: „Írni kezdtem a Jászi lectures-t (azaz a Duna-völgyi útról szóló elõadást). Úgy érzem, a kezdet nem rossz, s ettõl valamennyire megnyugodtam.”
  December 31.: „Ma újra kezembe került Anyám arcképe, melyet még Pesten ajándékozott valaki. (A kép beragasztva a Naplóba.) Tovább folytattam az elõadást. Nem jól ment. Az idõ ködös és sötét volt és a »lelkem szárnya csüggeteg«.” (A Danubia: Old and New címû kétrészes elõadást 1948 februárjában tartotta meg Oberlin College-ban, „nagy és figyelmes közönség elõtt”, mint Csécsynek írta 1948. március 9-én. „De mindez csak sebeket tépett fel, és aligha lesz nyugalmam addig, míg nem írhatom meg kis könyvemet »The Exile cannot return«, melyben szeretném a mai krízis lélektanát megírni a Nyugat és a Kelet áthidalhatatlan ellentétérõl a mai nemzedék számára.” Ez a munka végül is nem készült el, de 1949-ben az Amerikai Filozófiai Társaság kiadásában bõvített szöveggel, nyomtatásban is megjelent Jászi részletes beszámolója prágai, bécsi és budapesti tapasztalatairól és benyomásairól. Arra a következtetésre jutott benne, hogy az új Danubia sem került közelebb a szabadsághoz és a nemzeti megbékéléshez, mint a régi.)

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu