Fate calls me...
A magyar politikai emigránsok
hosszú sorában Jászi Oszkár egyik megkülönböztetõ
vonása, hogy õ egyszerre két rendszer emigránsa
lett – és maradt. Amikor a magyar demokrácia e századeleji
úttörõje, az 1918-as polgári-demokratikus forradalom
egyik elõkészítõje és nemzetiségügyi
minisztere kevéssel a kommunista hatalomátvétel után,
1919. május elsején elhagyta az országot, a proletárdiktatúrával
szembeni ellenszenvéhez az a meggyõzõdés társult,
hogy annak hamaros bukását kegyetlen fehér ellenforradalom
és terror fogja követni – legalábbis átmenetileg.
Ez a kettõs szembenállás
mindvégig meghatározta négy évtizedes emigrációját,
amelynek elsõ éveit Bécsben, a továbbiakat
az amerikai Oberlinben élte le. Mint a Horthy-rendszer õsellensége
és könyörtelen ostorozója, 1945 elõtt nem
is gondolhatott a hazatérésre. Amikor 1931-ben, imádott
édesanyja halála elõtt barátai megtudakolták,
kaphatna-e kétnapos salvus conductust a temetésre, a válasz
elutasító volt. De nem sok jóra számíthatott
az 1945 után mindinkább kommunista vezetés alá
kerülõ magyar kormányzattól sem, hiszen 1919
után is sorozatosan folytatott éles, nyilvános vitákat
a kommunistákkal és támogatóikkal (még
szeretett és becsült barátjával, Károlyi
Mihállyal is). Már 1945-ben is úgy vélte: „odahaza
persona non gratának számítok, még inkább,
mint bárki más”. Mégis, 1945 után, természetes
módon, egyre erõsödött benne a vágy egy
utolsó hazalátogatásra, s bár eleinte önmaga
elõtt is titkolni próbálta, a vágyból
fokozatosan törekvés lett, amely paradox módon fordított
arányban fejlõdött a rendszer demokratikus nyitottságával,
s éppen akkor realizálódott, amikor Magyarországon
ténylegesen véget ért a korlátozott demokrácia
rövid közjátéka.
Kezdeti habozásában
szerepet játszott legalább három tényezõ.
Elõször, a magyarországi helyzet és rendszer
1947 elõtti többarcúsága, ami Jászit,
minden tisztánlátása mellett is, idõnként
reménykedéssel töltötte el. Másodszor, már
az Ideiglenes Nemzetgyûlésbe tiszteletbeli tagként
beválasztottak néhány nagy emigránst – így
Károlyi Mihályt, Vámbéry Rusztemet, Bartók
Bélát –, de õt nem. Talán ismert felfogása
miatt, talán csak azért, mert a többiektõl eltérõen
õ már jó ideje, másfél évtizede
amerikai állampolgár volt. Végül pedig, de nem
utolsósorban, ott volt a Károlyi-kérdés, azaz
Károlyi Mihály hazatérésének és
hazai szerepének kérdése. Mindezt számításba
véve írta Károlyinak 1946 elején: „Amerikai
állampolgárságomat nem adnám fel, mivel az
esküm köt, és sok mindenért hálás
vagyok Amerikának. Mégis úgy érzem, hogy mint
amerikai magyarnak, nem politizáló magyarnak, átmenetileg
otthon volna a helyem, és érzem a kötelességet,
hogy nehéz munkádban támogassalak és a veszélyek
közepette Melletted legyek.”
Fél évvel késõbb,
1946 júliusában már több realizmussal és
személyesebb motívumokkal indokolta hazavágyását
Polányi Károlynak: „A történelem áthúzta
azokat a reményeinket, hogy a szovjetek demokráciát
akarnak Közép-Európában. Ennek dacára,
vagy annál is inkább, fenntartom dunai úti tervemet,
pedig tudom, hogy komoly hatást nem gyakorolhatnék a dolgok
kialakulására. De viszont szeretném látni fiatal
küzdelmeim színterét, és vágyom kezet
szorítani azokkal a barátaimmal, kik hívek maradtak
a demokrácia igazi koncepciójához, mielõtt
elhagyom a földi síkot.”
Nagyjából ennyi az,
amit a hazalátogatás elõzményeirõl Jászi
levelezésébõl eddig is tudni lehetett. Ezt azonban
jelentõsen kiegészíti néhány újabban
megismert forrás: a magyar külügyminisztérium és
a kultuszminisztérium egykorú iratanyaga, valamint Jászi
Amerikában õrzött, de filmmásolatban az Országos
Széchényi Könyvtárban is olvasható naplója.
A Külügyminisztérium
Kulturális Osztályának irataiból kiderül,
hogy Jászi meghívásának kezdeményezése
eredetileg jóval korábban történt, mint eddig
feltételeztük, és mint ahogy õ maga tudomást
szerzett róla. Keresztury Dezsõ vallás- és
közoktatásügyi miniszter 1946. június 24-én
kelt levelében közölte Gyöngyösy János
külügyminiszterrel, hogy a budapesti Pázmány Péter
Tudományegyetem Tanácsa a rektor (Moór Gyula) javaslatára
már az év február 4-én elhatározta,
hogy Vámbéry Rusztem és Jászi Oszkár
professzorokat vendégelõadások tartására
hívja meg. A sürgönyileg továbbított meghívás
azonban valószínûleg nem jutott el a címzettekhez,
mivel válasz nem érkezett. „A PPTE Tanácsának
meghívását így most magam ismétlem meg
– közli Keresztury. – Tisztelettel kérem Miniszter Urat, hogy
Jászi Oszkár és Vámbéry Rusztem meghívását
tartalmazó leveleket szíveskedjék a washingtoni magyar
követség révén a címzettekhez eljuttatni.”
(Az Egyetemi Tanács a jelek szerint – tényleg vagy szándékosan?
– megfeledkezett arról, hogy 1920. május 15-i ülésén
Jászit, Vámbéryt és öt társukat,
akiket a Károlyi-kormány 1918–19 fordulóján
nevezett ki professzoroknak a budapesti Állam- és Jogtudományi
Karra, megfosztotta e címüktõl, s kimondta, hogy õket
„bárminõ jellegû tanári állásra
mindenkorra inhabilisaknak tekinti”.)
A Külügyminisztérium
osztályvezetõje hamarosan továbbította a meghívást,
ám december közepén Keresztury újabb levélben
tudatta, hogy sem erre, sem saját augusztus 9-i meghívólevelére
nem jött válasz. „Rendkívül fontosnak tartom, hogy
a magyar ifjúság Jászi Oszkár tanításaival
mielõbb megismerkedjék” – írta a miniszter, bizonyára
a mellette dolgozó Csécsy Magda (Csécsy Imre lánya)
állhatatos sugalmazására, s felszólította
miniszter kollégáját, hogy „a külpolitikai szempontból
is jelentõs nemzeti érdekre való tekintettel a költségekhez
hozzájárulni szíveskedjék”.
A washingtoni követség
válaszáról a Külügy csak 1947. március
elején értesítette Kereszturyt, maga Jászi
azonban már újév napján megírta Csécsynek:
„Az illetékesek ajánlata nagyon megtisztel, de úgy
érzem, hogy nem fogadhatom el. Az otthoni kormányrendszer
és közéleti etika sok lényeges pontban tér
el az enyimtõl. (…) Az utolsó purge után valószínûleg
néhány régi barátomat találnám
börtönben (a Nagy Vince típusából), akik
talán nem nagyobb mértékben »neo-fascisták«,
mint én. (…) Tanulmányaimhoz tehát szükséges
lesz, hogy teljes anyagi függetlenségben élhessek azokon
a tájakon.” Ezt az anyagi fedezetet végül az Amerikai
Filozófiai Társaság ösztöndíjának
formájában sikerült megszereznie tervezett Duna-völgyi
– tehát a magyarországin kívül ausztriai és
csehszlovákiai – tanulmányútjához.
A „cselekmény” tehát
1947 elején indul, amikor Jászi – hosszú habozás
után, de továbbra is kétségek közt hányódva
– nekilát útja elõkészítésének,
s éppen az év végén zárul le azzal,
hogy Oberlinbe visszatérve elkezdi írni tapasztalatait összefoglaló
tanulmányát. A történetnek Európában
és Amerikában sok színhelye és még több
szereplõje van, s kontrasztos, frappáns egybeeséseivel
a maga viszonylag csekély politikai jelentõségéhez
képest nagyon jól illusztrálja az 1947-es év
különös, ellentmondásos légkörét:
az átmenetiséget a háború utáni remények
és a vasfüggöny végleges lezáródása
között. Ennek érzékeltetésére a különbözõ
mozzanatok és háttér-események kronologikus
ismertetése látszik a legalkalmasabbnak.
1947. február 22–25. Jászi
Washingtonban tölt néhány napot, ahol egyrészt
a Külügyminisztériumban tesz látogatásokat
(W. C. Dawling délkelet-európai osztályvezetõnél,
Robert M. McKissinnél, a magyar ügyek referensénél,
valamint az útlevélosztályon), másrészt
Szegedy-Maszák Aladár magyar követtel beszéli
meg útitervét (a delightful person – elbûvölõ
ember, írja róla). 25-én együtt ebédel
és a „dunai problémákról” beszél a Külügyminisztérium
magyar, román és csehszlovák referenseivel, este pedig
a magyar követség büfé-vacsoráján
találkozik amerikai és más nyugati diplomatákkal,
amerikai és magyar tudósokkal és publicistákkal.
Itt szerez tudomást Kovács Béla budapesti letartóztatásáról.
Ugyanezekben a napokban (23-án) Tildy Zoltán köztársasági
elnök „Jászi Oszkár volt nemzeti kisebbségügyi
miniszter, egyetemi tanárnak érdemes és eredményes
munkássága elismeréséül a Magyar Köztársasági
Érdemrend középkeresztjét adományozta”.
1947. április 18–24. Jászi
ismét Washingtonban tárgyal, majd New Yorkban a csehszlovák
konzulátuson és a PanAm légitársaságnál
készíti elõ útját. Az Amerika Hangja
szerkesztõségében a Külügyminisztérium
felkérésére nyolc rádióelõadását
veszik fel az amerikai demokrácia fejlõdésérõl.
26-án a budapesti Szövetséges Ellenõrzõ
Bizottság ülésén az Egyesült Államok
képviselõje elõterjeszti Jászi beutazásának
engedélyezését Magyarországra, de ezt május
8-án a Szovjetunió képviselõje megvétózza.
Errõl az Egyesült Államok külügyi képviseletei
értesítik Jászit és a magyar kultuszminisztert,
utóbbit ugyanazon a napon, amikor a Külügyminisztérium
elküldi Washingtonba Jászi kitüntetését,
az okmányon a Svájcban tartózkodó és
éppen ekkor lemondott Nagy Ferenc aláírásával!
Jászi már az elõzõ hetekben aggódó
leveleket kap útitervével kapcsolatban volt feleségétõl,
Lesznai Annától, és Kassán élõ
unokahúgától, Madzsar Lilitõl. Ekkor írja
naplójába a tõle nem idegen pátosszal: „Inspite
of the warning of Lili, Fate calls me” – a Sors Lili minden óvása
ellenére is szólít!
1947. május vége –
június eleje. A legválságosabb idõszak – „Közel
vagyok az idegösszeroppanáshoz” (Napló). A neki szóló
szovjet elutasítás, majd – fõként – Nagy Ferenc
lemondatása és emigrációba kényszerítése
arról gyõzik meg, hogy Magyarországon már a
„teljes szovjetizáció” és a „nyílt diktatúra”
bevezetése van folyamatban. Elõbb levelet ír Károlyinak,
hogy ha jónak látja, vesse latba tekintélyét
a beutazás érdekében, majd ezt néhány
nap múlva táviratilag visszavonja, mert megjelenése
veszélyeztethetné barátait. Felmerült tehát
a szörnyû gondolat – többen, még a meleg szívû
Máli (Lesznai Anna) is erre próbálják rábeszélni
–, hogy ne adja fel útitervét, de csak Ausztriába
és a még nem gleichschaltolt Csehszlovákiába
menjen tanulmányútra, azonkívül egészségi
okokból ne repülõvel utazzon. „Döntésképtelen
vagyok – írja a Naplóba. – Magyarország nélkül
tervem torzó marad, repülõgép nélkül
pedig utam számtalan nehézségbe ütközik.”
De most már nem csak az utazásról van szó.
Június 4–5-én írja: „Nagyon izgatott napok. Szegedy-Maszák,
Borsody és két másik követségi ember lemondtak.
Most az a dilemma kínoz, morális kötelesség gyanánt
tegyek-e közzé nyilvános állásfoglalást,
amely cseh vízumomba kerülhet és árthat Csécsynek
és a többi otthoni barátomnak. Magyarország szovjetizálása
egész életmunkámat lerombolta, de már túl
öreg és beteg vagyok ahhoz, hogy rendszeres offenzívát
folytassak.” 10-ére már döntött, és elkezdi
írni a nyilatkozatot a New York Times számára.
1947. július 9–14. Napló:
„Károlyit párizsi követnek, Vámbéryt washingtoni
követnek nevezték ki. Érdekes egybeesés, hogy
nyilatkozatom valószínûleg éppen ezekben a napokban
jelenik meg.” Úgy gondolja, ezzel végképp elvágta
a hazavezetõ utat, de nem volt más választása,
ha nem akarja, hogy azonosítsák az abszolút marxista
Károlyival és az elvtelen Vámbéryvel. A New
York Times 14-én közli a Hungarian Situation címû
cikket, amelyben Jászi egyértelmûen kimondja, hogy
az utóbbi hetek eseményei rácáfoltak „óvatos
reményeire”, s az ország a diktatúra felé halad.
Újabb frappáns kontrasztként három nappal késõbb
kézbesíti a magyar követség a Köztársasági
Érdemrendet, amelyet Jászi az átvétellel egy
idõben „õszinte sajnálattal” visszaküld a feladónak,
mivel, mint írja, „számos alapvetõ kérdésben
nem tudok egyetérteni a mai kormányzati politikával”.
Másnap levélben tájékoztatja az ügyrõl
és álláspontjáról Nagy Ferenc volt miniszterelnököt,
aki március 1-jén aláírta a kitüntetési
okiratot.
1947. augusztus. Miután clevelandi
magyar orvosa, Földes doktor alapos vizsgálat után igen
jónak minõsítette egészségi állapotát,
végleges elhatározással augusztus közepére
teszi át a PanAm-rezervációt. 5-én levelet
kap Károlyitól, akinek Szviridov tábornok határozottan
megígérte a beutazási engedély kedvezõ
elintézését. (Sõt, szerinte nem is volt szó
elutasításról!) Károlyi már éppen
indul párizsi állomáshelyére, s kéri
Jászit, hogy majd ott látogassa meg.
Augusztus 17.: az indulás
napja. Az Oberlinnel szomszédos Elyriából vonaton
megy New Yorkba, ahol kisebbik fiával, Andrással készül
fel az útra. A White Falcon (Fehér Sólyom) nevû
klipper 20-án száll fel a La Guardia repülõtérrõl,
és 21-én érkezik Londonba. Jászi itt két
hetet tölt, fõként régi barátok (Bíró
Lajosék, Menczer Béla, Dániel Arnold) társaságában,
egy alkalommal együtt ebédel és elég barátságtalanra
sikerült beszélgetést folytat C. A. Macartneyval, akit
„közepes zsurnalisztának” minõsít naplójában.
Nem meglepõ, hiszen homlokegyenest ellenkezõ módon
ítélik meg a század magyar történelmét.
Amikor Londonból elindul
a kontinensre, Magyarországon már lezajlottak a Kisgazdapárt
szétverését követõ, elõrehozott
választások, amelyek eredményeként az MKP –
a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató
Irodája (Kominform) éppen szeptemberben tartott alakuló
konferenciájának szellemében – már egy álkoalíció
élén, teljes lendülettel törhetett az egyeduralomra.
1947. szeptember 4–24.: Prága.
A dunai tanulmányút elsõ állomása. Részletes
naplójegyzetek a csehszlovákiai helyzetrõl. „Nagyon
sûrû napok.” Találkozások (Hollander, Palecek,
Macek professzor és szerkesztõ, Ripka külkereskedelmi
miniszter és mások). A jelek szerint itt nem találkozott
az állam és a pártok legfelsõbb szintû
vezetõivel.
1947. szeptember 25–30.: Kassa.
Ezt az útszakaszt elsõsorban családi látogatásnak
és pihenésnek szánta. A repülõtéren
unokahúga, Madzsar Lili várja, férjével Simai
Bélával és Lídia lányával, majd
viszontlátja régi körtvélyesi ismerõseit
Lesznai Anna egykori „udvartartásából”, így
a kedves Guttmann doktor lányát és ennek családját.
De a jól ismert várost járva megrázó
élményként, valóságos bunkócsapásként
éri az erõszakos szlovakizálás, a magyar kisebbségi
nyomorúság számtalan kézzelfogható jele.
„A magyar kisebbség katasztrófájáról”
ír naplójában. „Tudtam róla, de mégis
itt vált számomra valósággá.” Minduntalan
emberi romokkal, tönkretett lényekkel találkozik. Az
élmény olyan erõs, hogy naplóját hirtelen
magyarul folytatja a már régen megszokott angol helyett.
Kassáról két napra Pozsonyba megy (Sas Andorral, Szalatnay
Rezsõvel, Ivánka Milánnal találkozik), onnan
Prága érintésével Bécsbe repül.
1947. október 3–20.: Bécs
és Nyugat-Ausztria. A fõvárosban sok régi barát
és ismerõs, köztük Karl Renner, akinek elsõ
kancellársága idején (1919) érkezett Bécsbe,
s aki most nem titkolt ellenszenvvel ismerteti az új kommunista
politika jellegzetességeit. Megismerkedik Scharff alkancellárral
és a szocialista Oscar Pollackkal, találkozik az USA-ból
visszaérkezett Otto Leichterrel, Rudolf Charmatzcal és másokkal.
Eredetileg 13-án akart Budapestre repülni, de a tullni repülõtéren
(amerikai zóna) törölték a járatot, s az
így elvesztett idõt elõzetes magyar informálódásra
használja fel. Amerikai (CIC) segítséggel meglátogatja
a Saalbachban tartózkodó menekült politikusokat, Nagy
Vincét és Sulyok Dezsõt, akik mintegy huszadmagukkal
élnek egy hegyi szállodában. Sulyok, akit nem ismert,
jó és erõteljes benyomást kelt benne. Nagy
Vince részletesen tájékoztatja a magyar politika kulisszák
mögötti ármányairól, többek között
arról is, hogy Rákosi jobban bízott Tildyben, mint
Károlyiban, ezért nem lett utóbbi a köztársaság
elnöke.
1947. október 20.–november
10.: Budapest. Az Arlberg expresszel érkezõ Jászit
Csécsy Imre, a leghûbb barát, már Hegyeshalomtól
kísérte, egy tucatnyi híve (Supka Géza, Rácz
Gyula, Gönczi Jenõ) pedig a Keleti pályaudvaron várta,
stílusosan, nagy csokor õszirózsával. A Világ
október 22-i beszámolója szerint a társaság
kissé szorongott, milyen állapotban fogják viszontlátni
28 év után politikai vezérüket, ám „ehelyett
rózsás arcú, fiatalos mozgású, vidáman
mosolygó férfi szállt le a vonatról. [És
még erõsebb túlzással:] Betegség, számûzetés,
nehéz esztendõk semmi nyomot nem hagytak rajta.” A megjelent
újságíróknak Jászi nem nyilatkozott:
„Mint magánember jöttem haza – mondta –, különben
sem vagyok politikus.”
A Világ két nappal
késõbb, október 24-én rajzos-arcképes
cikkben mutatta be Jászit és munkásságát
a fiatalabb vagy feledékenyebb olvasóknak, azzal zárva
jellemzését, hogy „magyarul ma is olyan finoman ízes
tájszólással beszél, mintha nem élne
majd három évtizede az óceánon túl”.
Ugyanebben a lapszámban, az átellenes oldalon, rövid,
de rikító kéthasábos közlemény
adja tudtul: „Kivégezték Donáth Györgyöt.”
Az újabb frappáns
egybeesés megint a lényegre világít rá:
miközben Jászi érkezése és fogadtatása
nemcsak az öreg radikálisok, hanem – mint látni fogjuk
– a hatalom birtokosai részérõl is azt sejteti, mintha
a népi demokrácia a polgári demokratikus hagyományok
õrzõje és letéteményese lenne, már
megkezdõdött a politikai mûperek sorozata, és
a valóságos vagy potenciális politikai ellenfelek
fizikai megsemmisítése.
A valóságban Jászi
lelkes vagy udvarias fogadtatása, ha nem is színjáték,
de kegyes csalás, öncsalás és anakronizmus volt.
Jászi szó szerint az utolsó pillanatban érkezett,
amikor ezt még végig lehetett csinálni, hiszen az
elhatárolódások és vádak a volt hívek
részérõl már 1947 tavaszán megkezdõdtek
(Káldor Györgyé a Tovább-ban, Gimes Miklósé
a Szabad Népben, Karinthy Ferencé Az Emberben), 1948 tavaszán
pedig – Csécsy kivételével – a magát Jászitól
származtató Radikális Párt vezetõ emberei,
így Kende Zsigmond és Zsolt Béla is „búcsút
mondtak” egykori mesterüknek. Jászit ez nem lepte meg, mert
õ már jó ideje szomorúan konstatálta,
hogy hazai barátai azzal áltatják magukat, hogy kishibás,
de igazi demokráciában élnek. Ezt a véleményét
erõsíti meg már az elsõ beszélgetés
is Supkával és Csécsyvel, utóbbi Pauler utcai
lakásán, ahol Jászi a budapesti napokat töltötte,
miután engedett Csécsy kissé erõszakos és
õt egyszerre védeni és kisajátítani
igyekvõ meghívásának. Jászi nyomban
feljegyzi, hogy Supka jóval tisztábban látja a helyzetet,
mint házigazdája.
A következõ napok találkozásai
és beszélgetései oly sûrûek és
változatosak, hogy a pontos és rendszeretõ Jászi
is csak hevenyében, stichwortokban és többnyire pontos
datálás nélkül tudta feljegyezni naplójában
a neveket, témákat és a meglátogatott intézményeket.
A naplón kívül alig van egyéb forrás e
napokra: a Haladás (Zsolt Béla hetilapja) egyetlen riportot
közölt „Jászi Oszkár édesanyja sírjánál”
címmel, a korabeli sajtó érdemben alig foglalkozott
vele, a késõbbi történeti irodalomban viszont,
mint látni fogjuk, találunk még érdekes adalékokat.
A látogatók és a meglátogatottak sorrendjét
és jellemzését illetõen a leghelyesebbnek látszik
magát a Naplót követni.
Az elsõ napokban Kun Zsigmonddal,
Harrer Ferenccel, Szladits Károllyal, Navratil Ákossal találkozott,
és megismerkedett Bognár Józseffel, Budapest ifjú
polgármesterével. Látogatást tett egyik legrégebbi,
Adyval közös barátjánál, generációjukból
a rendszer legfõbb bizalmasává lett Bölöni
Györgynél, aki „egy megszökött náci szép
villájában” lakott.
Október 25-én Rákosi
Mátyást keresi fel, aki lakásán, sõt,
fájós lába miatt ágyban fekve fogadja, s másfél
órát beszélgetnek. „Very charming” és „good
talker”, vagyis szívélyes és jó csevegõ,
ami Rákosinak erre a korszakára csakugyan érvényes.
Határozottan a kolhozosítás ellen nyilatkozott, de
a traktorok, a szövetkezés, a modernizálás mellett.
Ugyanakkor hevesen bírálta az amerikai vendég elõtt
az Egyesült Államok ellenséges magatartását
és keleti politikáját: az export leállítását,
a háborúra uszító propagandát, a követségre
telepített kémek hadát. Szabó József
szegedi jogászprofesszor a következõ név – Horváth
Barna tanítványa, akit késõbb disszidálási
szándék (!) miatt bebörtönöztek.
Moór Gyula (a jogbölcselet
professzora, a Magyar Függetlenségi Párt parlamenti
képviselõje, aki az elõzõ hónapokban
ritka bátorsággal leplezte le a kommunista hatalmi törekvéseket).
Keserû és pesszimista, valószínûleg menekülni
lesz kénytelen. Elpanaszolja, hogy a Magyar Radikális Párt
támogatta a Pfeiffer Zoltán elleni hajszát. Bibó
István és Keszthelyi Nándor (mindketten a Belügyminisztériumban
dolgoztak, s a jelek szerint együtt jelentek meg). A fõbb témák:
a nyugati rokonszenv dominál az országban (vagyis nem a keleti);
a passzív rezisztencia mértéke; az agrárreform
fontossága; a szolid tõke sajnálatos összeomlása
vagy megsemmisülése. Peyer Károllyal hosszabb beszélgetés,
jellemzõ módon fõként a múltról:
Jászi szemrehányást tehetett neki a Bethlennel kötött
25 év elõtti paktumért, amelyet õ változatlanul
helyesnek és szükségesnek tartott. Fél évvel
késõbb Peyer már emigránsként fordult
információért Jászihoz.
Domokos József legfõbb
ügyész egykor a Bécsi Magyar Újság szerkesztõségében
dolgozott Jászi vezetése alatt. Vele együtt szerepel
volt mauthauseni fogolytársa, a Jászi régi híveként
a Radikális Párthoz tartozó Litván József.
A Társadalomtudományi Társaság ellenzéki
csoport: nevek nem szerepelnek, de nyilván Gönczi Jenõrõl,
Kende Zsigmondról, Káldor Györgyrõl és
társaikról van szó, akik 1947 tavaszán, a Huszadik
Század újraindításakor opponálták
Jászi beköszöntõ cikkét, mely nyíltan
szakított a régi HSZ pozitivista-materialista szemléletével.
Most arról igyekeznek meggyõzni Jászit, hogy „nem
szabad erõsíteni a reakciót”. (Ez volt ugyanis a közös
nevezõ, mely e csoportot a kommunistákkal összekapcsolta
s az MKP által felhasználhatóvá tette.)
Kõmûvesség.
„A Martinovics munkáján 550 tv. [testvér] jelen. Tomboló
lelkesedés. Hirdettem a visszatérést az erkölcsi
alapokhoz.” (Napló.) A két betiltás között
éppen létezõ magyar szabadkõmûvesség
egykor általa alapított radikális Martinovics Páholyában
tartott október 29-i elõadás volt, kétségen
kívül, Jászi búcsúlátogatásának
csúcspontja, s egyetlen nyilvános mozzanata. (Fogadtatásáról
Berényi Zsuzsanna Ágnes talált adalékokat a
szabadkõmûvesség levéltári anyagában.)
Szerencsére Csécsy Imre gyorsírással jegyezte
a beszédet, s Magda lányának írt november 4-i
levelében leírta annak keletkezési körülményeit
is. „Este, ahelyett, hogy sürgõsen lefeküdt volna, megfogalmazta
másnapi beszédét, és elmondta nekem. Megrendítõ
élmény volt… úgy éreztem, mintha a végrendeletét
hallanám… láthatóan nagy erõfeszítésébe
került a fogalmazás, bár igen gyorsan csinálta
meg.” (Idézi és a ma is megrendítõ elõadás-szöveget
közli Bán D. András az Újhold Évkönyv
1988/1. számában.) Valóban végrendelet jellegû:
Jászi úgy érezte, „a tisztesség parancsolja
most azt a vallomást”, hogy egykori kíméletlen rendszerbírálatát
történelmi távlatba helyezze, mert az utolsó
évtizedben olyan szörnyûségek történtek,
„amelyek a múltnál is sötétebb állapotokat
teremtenek”. Az elõadás valójában a demokrácia
lényegérõl szólt, amit szerinte Ady fejezett
ki azzal, hogy „minden ember fenség”. „Igazi erkölcsi alap
nélkül minden demokratikus kísérlet csak új
osztályuralmat és új elnyomási mechanizmusokat
hozhat”, figyelmeztetett Jászi, aki minden borúlátása
mellett is optimistának mondta magát abban az értelemben,
hogy a szabadság, az egyenlõség és az emberi
méltóság eszméi hosszabb távon nem nyomhatók
el, mert „az emberi természet õsi alapvetõ értékei
az emberiség lelkében mindig fel-felújulnak, egyre
nagyobb intenzitással”.
A Teleki Pál Kutatóintézetben
és az Eötvös Kollégiumban sok érdekes fiatal
erõ. A Naplóba beragasztotta az Eötvös-kollégisták
kérdéseit, amelyek elsõsorban a dunai konföderáció
lehetõségére és problémáira,
valamint az amerikai külpolitika irányára vonatkoztak.
„Beszélgetések Erdélyrõl”.
Benedek Marcell: Erdélyi állapotok. Kommunista terror (Gaál
Gábor). Román jelszó: „Le a zsidókkal és
a magyarokkal!” Szenczei László, Kicsi Sándor.
Zsolt Béla. „Fanatikus zsidó,
kevés érzékkel nagyobb összefüggések
iránt. Dühöng Pfeifferre.”
November 1–2.: Víkend Somogytúron
(régi, kedves barátai, Kunffy Lajos festõ és
felesége házában). „Nagyon megindító
Ella és Lajos hõsiessége.” Anyagi gondjaikról,
nehéz helyzetükrõl öreg napjaikban.
Tildyéknél. A köztársasági
elnökkel elõzõleg már találkozott Clevelandben,
s most csak megerõsödött benne az ott keletkezett kedvezõtlen
benyomás. Tildyné keservesen panaszkodott Mindszenty magatartására.
(Jászi ennek ellenére a hercegprímásnál
is bejelentkezett, de a találkozás nem jött létre.
Mindszenty a közvetítõ kérdésére
állítólag azt tudakolta, hogy Jászi milyen
vallású.)
Supkáéknál.
Riesz Istvánnál.
Keresztury Dezsõ: „Értékes
és gerinces ember. Tisztán látja a helyzetet.”
Hatvanyéknál. (Egy
közel hat évtizedes vita-barátság utolsó
találkozási és vitaalkalma.) A Farkasréti temetõben
és a Pasaréten, utolsó budapesti lakhelyén.
Viktor bátyja sírját nem találta (nem maradt
meg). A pasaréti ház, a Virágárok sarkán,
alig ismerhetõ fel. Három új ház épült
a telken, édesanyja és Lesznai Anna egykori házai
között pedig új utca van (Branyiszkó utca).
Lengyel Géza GYOSZ-igazgató.
Hosszú beszélgetés a gazdasági helyzetrõl.
Szakasits Árpád: „államférfiúi
pózban. A kommunistákkal való egyesülést
keményen ellenzi, az együttmûködést helyesli.”
Chapin amerikai követnél
két alkalommal.
Kirándulás a Svábhegyre
és a János-hegyre. Megragadja a gyönyörû
panoráma.
„Budapest nagyon kifárasztott.
Két ízben az összeroskadás határán
voltam. Az árulkodás és a bizonytalanság általános
légköre valósággal beteggé tett. A Bécsben
és itt bekövetkezett kéthetes csúszás
miatt nem mehetek vissza Simaiékhoz (Kassára), ami nagyon
elkeserít. De úgy érzem, okosabb minél elõbb
visszautazni.”
November 11.: Prága (vonattal
utazott, Csécsy elkísérte a szobi határállomásig).
November 14.: Párizs. A Le
Bourget-i repülõtéren Károlyi Mihály,
Illyés Gyula és Csécsy Magda várták.
„Vacsora a követségen. Károlyi megöregedett (1934
óta nem találkoztak), de még mindig energikus és
élénk szellemû. Károlyiné ma is igen
szép és vonzó nõ. Károlyival való
ellentétünk is a régi, noha már kevésbé
lelkesen beszél a szovjetekrõl. Nem látja a diktatúra
elkerülhetetlen növekedését Magyarországon.
(…) De osztja a »zsidó legendát« arról,
hogy nincs más választás, mint a szocializmus vagy
egy új Horthy.” Ugyanakkor egyetértettek az integráció
szükségességében. (A vacsorán valószínûleg
jelen volt Károlyi legfõbb követségi munkatársa
és késõbbi veje, Szabó Zoltán is, aki
halála elõtt úgy emlékezett, hogy a két
öreg barát között itt történt a végsõ
politikai összekülönbözés. A Napló ezt
nem igazolja. Jászi jó egy évvel késõbb,
1949 januárjában írta meg ismert szakító
levelét.)
„Délután hosszú
beszélgetés Illyés Gyulával, szállodai
szobámban. Jelentékeny ember, nem csupán íróként
és költõként.” (Jászi és Illyés
elsõ és utolsó találkozásának
külön érdekessége, hogy utólag mindkét
résztvevõ rögzítette róla saját
– elég eltérõ – változatát. Illyés
Gyula a Beatrice apródjai címû késõi
[1979] könyvében és egy vele készített
interjúmban [Kortárs, 1983] úgy emlékszik,
hogy a beszélgetés a kölcsönös rokonszenv
ellenére mintegy befagyott, mert Jászi õt mint a Parasztpárt
egyik vezetõjét, politikai helyzetértékelésérõl
kérdezte, s jegyzeteket készített egy megírandó
beszámoló számára. Õ azonban haza készült
a keményedõ diktatúrába, így hát
kitért a kérdések elõl, s végül
a teakészítés helyes módjáról
beszélgettek. Jászi naplójából nem ez
derül ki.) Illyés kifejtette, hogy az agrárnépesség
politikailag érettebb a társadalom többi rétegénél.
Hangsúlyozta, hogy 1945-ben semmi antiszemitizmus nem volt észlelhetõ,
azóta viszont a zsidók nagy elõrenyomulása
ismét felélesztette. Jászi megfigyelése szerint
a költõ jól látja az adott helyzet intellektuális
és morális veszedelmeit. De a rendszer elleni heroikus küzdelmet
tragikusnak és értelmetlennek tartja, sõt, ez szerinte
még ront is a helyzeten. Õt a hideg terror megerõsítette
a passzív ellenállás pozíciójában.
„Az írói szó könnyen golyóvá lesz
a nyomtatásban” – ezért nehéz ma írni. Minden
a nemzetközi dolgoktól függ, mondta Illyés, és
kérte ezekrõl Jászi véleményét.
A párizsi Magyar Intézetben:
Kosáry Domokos és Mende Tibor, utóbbi a New York Herald
Tribune munkatársa, erõsen szovjetszimpatizáns. Esti
séta Csécsy Magdával az Avenue des Champs Elysées-n.
November 17-én este utolsó
beszélgetés Károlyi Mihállyal, aki ismét
(mint emigrációja kezdetén) egy Károlyi-alapítvány
létesítését tervezi az Egyetem utcai palotában,
a neki megítélt 26 milliós lucrum cessans-ból
(elkésett nyereség vagy járandóság).
Jászit megdöbbenti barátja kárpótlási
igénye, amely szerinte szabadságától is megfosztja.
November 21.: London. Ignotus Pál:
talán Csehszlovákia és Magyarország egy kicsivel
több szabadságot kap a többinél – feltéve,
hogy enyhülés lesz a világpolitikában.
November 24.: megérkezés
New Yorkba, egynapi késéssel, mert a gépnek az Azori-szigetekrõl
vissza kellett térnie Írországba. A Boston melletti
Cambridge-ben András fiával és Salvemini olasz-amerikai
történésszel.
December 30.: „Írni kezdtem
a Jászi lectures-t (azaz a Duna-völgyi útról
szóló elõadást). Úgy érzem, a
kezdet nem rossz, s ettõl valamennyire megnyugodtam.”
December 31.: „Ma újra kezembe
került Anyám arcképe, melyet még Pesten ajándékozott
valaki. (A kép beragasztva a Naplóba.) Tovább folytattam
az elõadást. Nem jól ment. Az idõ ködös
és sötét volt és a »lelkem szárnya
csüggeteg«.” (A Danubia: Old and New címû kétrészes
elõadást 1948 februárjában tartotta meg Oberlin
College-ban, „nagy és figyelmes közönség elõtt”,
mint Csécsynek írta 1948. március 9-én. „De
mindez csak sebeket tépett fel, és aligha lesz nyugalmam
addig, míg nem írhatom meg kis könyvemet »The
Exile cannot return«, melyben szeretném a mai krízis
lélektanát megírni a Nyugat és a Kelet áthidalhatatlan
ellentétérõl a mai nemzedék számára.”
Ez a munka végül is nem készült el, de 1949-ben
az Amerikai Filozófiai Társaság kiadásában
bõvített szöveggel, nyomtatásban is megjelent
Jászi részletes beszámolója prágai,
bécsi és budapesti tapasztalatairól és benyomásairól.
Arra a következtetésre jutott benne, hogy az új Danubia
sem került közelebb a szabadsághoz és a nemzeti
megbékéléshez, mint a régi.)
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu