A rendõrség Magyarországon a rendszerváltás óta elõször oszlatott fel tüntetést 1997. november 3-án. A fellépés az eddig nyilvánosságra került információk szerint teljes mértékben törvényes és szakszerû volt (feltéve, ha elfogadjuk, hogy a tüntetés jogellenes volt).
  Nem tartozik viszont a feloszlatáshoz a rendõrt gépkocsijával állítólag elsodró idõs ember megbilincselése és a feltételezett provokátor esetleges bántalmazása, amely ügyekben a hatóság valóban nem jogszerûen járt el. Bilincselni a rendõrségi törvény szerint önkárosítás, támadás vagy szökés megakadályozása, illetõleg ellenszegülés megtörése céljából szabad. Nem hangzott el meggyõzõ érv amellett, hogy Pongrácz Gergely esetében bármelyik veszély fennállt volna. A rendõrt némi készpénz és ital fejében állítólag leköpõ és megütõ személy agyba-fõbe verése nem csupán a törvényekbe, hanem a civilizált rendfenntartás alapnormáiba is beleütközik. A rendõrségnek egy demokratikus jogállamban soha nem szabad boszszút állnia, a megtorlás az igazságszolgáltatás feladata. Természetesen mindez feltételes módban értendõ, hiszen igaza van a belügyminiszternek (Nap-kelte, 1997. november 10.): a bántalmazást csak az eset alapos kivizsgálása után szabad tényként kezelni. Kár, hogy elfeledkezett arról: ugyanez vonatkozik a köpködésre és a rendõr arculcsapására is.
  Meglepõ az a vehemencia, amellyel egyes képviselõk a belügyminisztert és a rendõrséget támadták a tömeggel szembeni fellépés miatt. Meglepõ és némileg – sajnos – jellemzõ. Azért sajnos, mert ez alkalommal is nyilvánvalóvá vált: több fényévnyi távolságra vagyunk a jogállamiságra jellemzõ gondolkodásmódtól. Ez alól nem okvetlenül kivétel a miniszter sem, aki következetesen használta az „engedélyezett”, illetõleg „nem engedélyezett” kifejezést a tüntetéssel kapcsolatban, holott alapelv, hogy a gyülekezési jog hatálya alá tartozó rendezvények nem engedélykötelesek. A honatyák egészen egyszerûen elfeledkeztek a törvények tiszteletérõl. A gyülekezési jogról szóló 1989. évi III. törvény ugyanis valóban egészen világosan kimondja: jogellenesség esetén a rendõrség a rendezvényt feloszlatja, vagyis a testületnek semmiféle mérlegelési joga nincs. A rendõri „brutalitás” miatt érzett felháborodásuk közepette a kritikusoknak valószínûleg eszükbe sem jutott, hogy pártjaik az elõzõ ciklusban példás konszenzussal szavazták meg a rendõrségrõl szóló 1994. évi XXXIV. törvényt, amely bizony kifejezetten megengedi a vízágyú, pirotechnikai eszköz és gumilövedék, ingerlõgáz, elfogóháló alkalmazását, de a lóháton vagy jármûkötelékben megvalósuló kényszerítést is. Ezekhez képest a rendõrség a valóban legenyhébb eszközt: a testi kényszert alkalmazta, esetenként – egyes beszámolók szerint – gumibothasználattal kiegészítve. Könnyû elképzelni, mit szóltak volna a kormány bírálói, ha a rendõrség az említett keményebb lehetõségek valamelyikével élt volna. Mert most pusztán az történt, hogy a törvény érvényesült. A megnyilatkozásokból azonban úgy tûnik, mintha ezzel senki sem számolt volna. Talán utána kellene gondolni, mi jöhet még, ha valakinek eszébe jut komolyan venni a rendõrségi törvény és más rendõrállami jogszabályok egyes elõírásait (például politikai bûncselekmény elkövetõjével szembeni fegyverhasználatot akkor, ha az illetõ egyébként sem életet, sem más értéket nem fenyeget közvetlenül a lövéskor, tetézve mindezt a törvénysértõ parancs végrehajtásának követelményével).
  Pedig jó volna, ha legalább a jogállamiság kiépítéséért elsõrendû felelõsséget viselõ Országgyûlés eljutna odáig, hogy a törvények mindenkire, még saját alkotóikra is kötelezõek. Amikor az 1995-ös munkáspárti népszavazási kezdeményezést elutasította, de más esetekben is, a Ház világosan értésünkre adta, hogy a politikai megfontolásoknak a jogszabályok, sõt az alkotmány ellenében is érvényt szerez. A határõrségnek adott nyomozóhatósági jogkör például egyértelmûen ellentmondásban áll az alaptörvény kifejezett rendelkezéseivel, amelyek szerint rendészeti hatáskörben kizárólag az államhatár õrzése, a határrend fenntartása és a határforgalom ellenõrzése végezhetõ. A törvényhozó azonban egyszerûen figyelmen kívül hagyta ezt a tilalmat és még azt a fáradságot sem vette, hogy az alkotmányt módosítsa. No persze, van még független magyar Alkotmánybíróság az ilyen sérelmek orvoslására. A törvény szerint Esztergomban, a valóságban Budapesten. Pedig a jogállamiság egyik alapvetõ követelménye az Alkotmánybíróság szerint is az, hogy „a közhatalommal rendelkezõ szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított mûködési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhetõ és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki a tevékenységüket”. [56/1991. (XI. 8.) AB-határozat]. Milyen megismerhetõség és milyen kiszámíthatóság az, ahol a mindenkori hatalom még a saját maga által alkotott szabályokat sem tartja be, ha a napi politikai érdekek mást kívánnak? Ilyen körülmények között gyönge mentségül szolgál a vádaskodóknak, hogy a mérlegelés nélküli feloszlatási kötelességet a rendõrség idáig soha nem vette komolyan. Szinte dicsekvésképpen hangzott el, hogy a rendszerváltás óta nem történt tömegoszlatás, holott számos olyan eset volt, ahol erre a súlyos beavatkozásra sort kellett volna keríteni. Ezek sorába tartozik például a taxisblokád, de azon kívül is sok jogellenes megmozdulás volt. Szabó Máté rendõrségi források alapján közli, hogy az 1989 és 1994 közötti 766 tüntetésbõl 59 egyértelmûen jogsértõnek minõsült. Eszerint még a vitatott minõsítésû rendezvények leszámításával is az összes demonstrációnak legalább 7,7%-át fel kellett volna oszlatni (The Police and the Mass Demonstrations in the Press of Hungary, kézirat, 1997. IV. sz. melléklet). Talán furcsán hangzik olyasvalakitõl, akit rendõrpárti körökben engedékenységgel, a hatalom gyengítésének szándékával vádolnak, mégis kimondom: nem az a baj, hogy a rendõrség most tömeget oszlatott, hanem az, hogy idáig nem tette. Más oldalról: az én gyakran félreértett kérdésem nem az, hogy kemény vagy puha-e a rendõrség, hanem az, hogy törvényesen mûködik-e. Amint éppen a gyülekezési jog példája mutatja: a következetes törvénysértés (vagyis az eddigi jogellenes, és nem csupán a betiltott rendezvények feloszlatásának elmulasztása) lehet humánus, lehet jobb, mint a rosszul sikeredett törvény, mégsem megbocsátható. Helyesen utalt ugyanis a miniszter arra, hogy jogállamban minimális elvárás a törvény szerinti cselekvés, különösen azok esetében, akik másokkal szemben éppen a jog tiszteletét akarják kikényszeríteni. Az is tény, hogy errõl a szabályozási anomáliáról – hogy tudniillik még a nyilvánvalóan nem súlyos jogsértéseket is, mint például a rendezvény megadott idejének túllépését, mérlegelés nélküli feloszlatással kell szankcionálni – a jogalkotás elõkészítésére köteles szervek tudtak, mégsem tettek semmit a törvény megváltoztatására.
  De térjünk vissza arra a kérdésre: jogszerû volt-e egyáltalán a tüntetés. A kérdés korántsem egyszerû. Való igaz, hogy a törvényes, bíróság által is jóváhagyott tiltó határozat ellenére zajlott le a tüntetés. Csakhogy sem a rendõrségnek, sem a bíróságnak nincs joga egy tüntetést betiltani! Erre vonatkozóan is el kellene olvasni a törvényt azoknak, akik olyan fölényesen oktatnak ki másokat a törvényességrõl és a rendrõl! A gyülekezési törvény 8. § (1) bekezdése ugyanis félreérthetetlenül rögzíti, hogy mindössze a rendezvénynek a bejelentésben megjelölt helyszínen vagy idõben való megtartását lehet megtiltani. Sem a törvény betûjét, sem annak szellemét nem sérti tehát, ha például egy az Országgyûlés mûködésének veszélyeztetésére hivatkozva a Kossuth téren betiltott megmozdulást a Hûvösvölgyben tartanak meg, méghozzá az eredetileg megadott idõpontban. A közhatalom – és ez napnál világosabban kiderül a törvény szövegébõl – ugyanis csak meghatározott és szûk körre korlátozott szempontok érvényesítésére kapott feljogosítást, azok sérelmének hiányában a gyülekezési szabadság erõsebb a bürokrácia mûködési érdekeinél. Itt a törvény félreérthetetlen.
  Teljesen más az a kérdés, hogy mi a gyakorlati teendõ akkor, ha valaki a tiltásban foglaltaknak eleget téve kívánja módosítani a rendezvény helyszínét vagy idõpontját. A jogszabály errõl hallgat. Megítélésem szerint abból kell kiindulni, hogy a gyülekezési jog gyakorlása engedélyhez nem köthetõ, a konkrét tiltás alapjául szolgáló szempontokat azonban, mindenekelõtt pedig a határozatban foglaltakat, tiszteletben kell tartani. Ebbõl következik, hogy a helyszínre vonatkozó tiltás esetén a rendezvény máshol megtartható, az idõbeli tiltás pedig nem akadályozza például a közlekedést lassító demonstráció csúcsidõn kívüli lebonyolítását, ha a tiltó határozat a csúcsforgalom miatti közlekedési nehézségeken alapul. Közbevethetõ természetesen, hogy a joggal való visszaélés volna, ha például a délutáni csúcs helyett a reggeli telítettség idején rendeznék a demonstrációt, vagy éppen az egyik bíróság helyett a másikhoz vonulnának, veszélyeztetve annak zavartalan mûködését (ez is ok lehet a helyszínt vagy idõpontot érintõ tiltásra). Ez így van, ezért a magam részérõl minden ilyen esetben szükségesnek tartom, hogy a rendezõk egy további, egyszerûsített és gyorsított eljárás keretében közöljék a rendõrséggel, hol és mikor kerül sor a tüntetésre, egy olyan helyszínen és idõpontban, ahol az már nem veszélyeztet védett érdekeket. A rend kedvéért megjegyzem, hogy ezt az értelmezést nem mindenki osztja. Méltán neves szakemberek állították: a jogerõs tiltás – még akkor is, ha az valóban csak konkrét helyre vagy idõre vonatkozik – megköveteli, hogy újra lefolytassák az egész eljárást, vagyis az új rendezvény elõtt legalább három nappal ismét bejelentést kell tenni a rendõrségen, ahol ezúttal is megnyílik a tiltás lehetõsége. Ez a felfogás azonban szerintem ellentétes a gyülekezési törvénnyel és az alkotmánnyal. Még egyszer emlékeztetek arra, hogy bejelentésrõl, nem pedig engedélyezésrõl van szó. Ha tehát a rendõrség ismeri a demonstráció jellegét és a biztosítás szempontjából lényeges tényeket, a tiltó határozatban foglalt akadályt pedig elhárították, akkor indokolatlan és méltánytalan a gyülekezési jog gyakorlásának immár semmivel alá nem támasztható akadályozása. Magyarán: ha egy szervezetnek vagy mozgalomnak fontos például a rendezvény dátuma, és bármely okból nem tudtak vagy nem akartak jóval korábban bejelentést tenni, akkor szükségtelen és aránytalan korlátozás a megrendezést egy módosított és nyilvánvalóan elfogadható helyszínen gátolni. Hangsúlyozom: az újbóli bejelentést természetesnek tartók nézetét semmiféle tételes rendelkezés nem támasztja alá. Ellenkezõleg, mind a nyelvtani, mind a logikai, mind pedig a történeti értelmezés arra mutat, hogy a gyülekezési jog gyakorlása nem tehetõ függõvé egyszerû bürokratikus érdekektõl.
  Még egy anomália: a jogalkotó 1989-ben nem akart politikai mérlegelési jogot adni a rendõrségnek. Ez a magyarázata a merev feloszlatási szabálynak. Ebbõl azonban az is következik, hogy a rendõrségnek nincs joga olyan rendezvényeket megtiltani, amelyek nem veszélyeztetik a bíróságok vagy képviseleti szervek zavartalan mûködését, nem járnak a közlekedés rendjének aránytalan sérelmével, csak ha például valamely kisebbség kiirtásának szükségességét és módozatait tûzik napirendre. Ha viszont az ilyen gyûlés elkezdõdik, azt fel kell oszlatni.
  A gyülekezési törvény számos pontja alkalmatlannak bizonyult a valóság kezelésére. A megoldatlan problémák mögött, sõt részben azok okaként a rendõrség szerepének félreértése húzódik meg. Magától értetõdik, hogy a depolitizált szervezetnek nem adható olyan mérlegelési hatalom, amely elkerülhetetlenné teszi politikai szempontok latolgatását.
  A kiút a kikényszerítés és az érdemi döntések elhatárolásában keresendõ. Magyarán: a jogilag szigorúan körülírt, ám a gyülekezési jog gyakorlásának valamennyi korlátjára kiterjedõ betiltási hatáskört civil hatóságoknak kellene átadni, a rendõrség szerepét pedig az eddigieknél is jobban a közvetlen végrehajtásra szûkíteni. Elég nagy baj, hogy a jogalkotásért felelõs szerveket ez idáig egyáltalán nem érdekelte. Még nagyobb baj, hogy a törvényhozás éppen a jogállami követelményekkel ellentétes úton indult el: a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLIII. törvény 19. §-a a maga körében nem szûkítette az említett hatalmat, hanem éppenséggel az alapjogok szervezeti érdekek alapján történõ érdemi korlátozására adott jogot nem csupán a rendõri, hanem általában a fegyveres szerveken belüli vezetésnek. Másképpen fogalmazva: a maga körében egyszerûen felszámolta a gyülekezési jogot. A jogszabály parancsnoki engedélyhez köti a bárki – tehát akár civil – által szervezett gyûlést a szolgálati helyen. A szolgálati hely azonban földrajzilag nem határolható be, a fogalom szervezetre, nem pedig valóságos helyre utal. A rendelkezés tehát értelmezhetetlen (ezt is tudták a jogszabály elõkészítõi), elvi jelentõsége mégis óriási. Lehetõvé teszi, sõt megköveteli a vélemények tartalma szerinti értékelést, ennek érdekében pedig bevezeti a rendezvényen elhangzó beszédek, megnyilatkozások elõzetes cenzúráját. Jó volna, ha nem kellene megvárni, amíg ebbõl is „napirend elõtti botrány” kerekedik. Ha most véleményem szerint mellé is fogtak a rendõri feloszlatás módszereit bíráló képviselõk, a veszély más vonatkozásokban ugyan, de valóságos: a törvényhozás néhány szörnyszülöttje (például rendõrségi törvény, szolgálati törvény, határõrségi törvény) akkor fogja rettenetes arcát megmutatni, ha valaki elkezdi komolyan venni a bennük foglalt rendõrállami elõírásokat. De lehet, hogy akkor már nem lesz módunk ezen nyilvánosan felháborodni.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu