A jégkorong-forradalom

  1969. március végén nagy izgalommal vártuk a szinte hihetetlen kalandot: áprilisban, a tavaszi szünetben a Ménesi úti Eötvös Kollégium diákjai és tanárai – leadva az utazási keretbõl az illendõ sápot a bölcsészkari párt- és KISZ-vezetésnek – egy csereutazás keretében Bolognába látogathattak. Talán az izgalom, talán a rendhagyóan hûvös idõjárás miatt, az indulás elõtti héten meghûltem, belázasodtam, s az utazás biztosítása miatt úgy döntöttem, hogy némi anyai ápolás céljából néhány napot szüleimnél töltök Gyöngyösön. Éppen akkor zajlottak Stockholmban a jégkorong-vb csatái, s a betegeskedés unalmát a hokimeccsek izgalmaival is próbáltam elûzni. Különleges világbajnokság volt, a küzdõ felek gyõzni akarását sporton kívüli motívumok is fûtötték: az elõzõ évben a proletár internacionalizmus jegyében megalázott Csehszlovákia a tradicionális szovjet–csehszlovák hokivetélkedés megnyerésétõl remélt némi vigaszt az emberarcú szocializmus ábrándképének elvesztése után. Ezért a csehszlovák hokisták kettõzött buzgalommal ûzték-hajtották a korongot, s szovjet vetélytársaik ellen káprázatos teljesítményt nyújtva kétszer is gyõzni tudtak. Az elsõ kör 2:0-s gyõzelme még nem keltett igazi feltûnést, de a második forduló csehszlovák–szovjet összecsapását már feszült izgalommal várta a stockholmi jégstadion, valamint a két érintett ország, sõt az egész világ hokikedvelõ közönsége is. Nem csalódtak, káprázatos mérkõzés zajlott le március 28-án este. Így maradt meg emlékezetemben, s így rögzítette a Népszabadság tudósítója is:
  „Olyan fergeteges és küzdelmes utolsó húsz percet, mint amilyet ez a mérkõzés hozott, még nem játszottak ezen a vb-n. Kezdetben többet támadott a szovjet együttes, mégis a 15. percben Jiri Holík, négy perccel késõbb pedig Nedomansky lövésével a csehszlovák csapat 2:0-ra vezetett. A második harmadban abbamaradt a lendület, Harlamov, majd késõbb Firszov bombagóljával 2:2-re alakult az eredmény.
  A játék utolsó harmadában senki sem takarékoskodott megmaradt erejével. A csehszlovákok szinte percekig kapujukhoz szögezték a szovjeteket, s a 8. percben Holesovsky bombája került Zinger hálójába. A gól még inkább szárnyakat adott a csehszlovák csapatnak, fordulás után Jaroslav Holík átkígyózott a szovjet védelmen, és a kifutó kapus mellett gólt lõtt. Ragulin a befejezés elõtt négy perccel még válaszolt, de a végeredmény 4:3, s a csehszlovákoknak a svédek ellen a döntetlen is elég a világbajnoki cím elnyeréséhez.” (Népszabadság, 1969. márc. 29.)
  Úgy érzem, a korrekt tudósítás a maga rutinszerû sportközhelyeivel nem adja igazán vissza azt a heroikus harcot, ami a pályán folyt: még a tv-közvetítés közegén át is érzõdött az a vibráló feszültség, az a hatalmas akarat, ami a csehszlovák játékosokat eltöltötte ezen az estén. A magyar szemlélõt is magával ragadta az a lendület, az a gyõzni akarás, ami a csodálatos csehszlovák hokistákat, a Holík fivéreket, a remek center Nedomanskyt, s a tudósításban nem említett, de emlékezetembe játékát örökké bevésõ gyémántkeménységû pardubicei hátvédet, Panharteket jellemezte. El lehet képzelni, mit érezhettek a cseh és szlovák nézõk, mit élhettek át, amikor ezúttal sportvetélkedés képében nézhették végig Dávid és Góliát, a kis Csehszlovákia és a nagy Szovjetunió párviadalát. S ezúttal úgy alakult minden, ahogy vágyaik diktálták: a csehszlovák elõnyt most is behozták ugyan az oroszok, akárcsak az elõzõ év augusztusában, de azután úgy alakult minden, mint a mesében: a siker a csehszlovákoké lett, hiába próbálkozott a gonosz ellenfél. Az elmúlt évi megaláztatás után most jött a virtuális reváns, a megalázottság dühét a gyõzelem mámora válthatta fel.
  Ennyi érzelmi potenciál nem maradhatott a lakások falai között, ki kellett áradnia az utcákra, a terekre, a szabadba. Ki is áradt.
  Március 30-án az alábbi MTI-közlemény jelent meg a Népszabadság második oldalán, „Rendzavarás Prágában” cím alatt: „Péntek este a csehszlovák–szovjet jégkorongmérkõzés után nagy tömeg árasztotta el a prágai Vencel teret. Jobboldali, szocializmusellenes rendzavarók szovjetellenes jelszavakat kiabáltak és írtak a falakra, majd összetörték és felgyújtották az Aeroflot szovjet légiforgalmi társaság Vencel téren levõ irodájának berendezését. A hajnali órákra Prágában helyreállt a rend.” Április 1-jén további MTI-hírek következtek: ezek szerint a legsúlyosabb incidensekre Prágán kívül Ústí nad Labemben, Liberecben, Teplicén, valamint a szlovákiai Pozsonyban és Kassán került sor. Ústíban felgyújtották a szovjet hadsereg két tankját és három motorkerékpárját, emlékmûveket is megrongáltak. 39 személyt a rendõrség õrizetbe vett. 51 rendõr sérült meg, néhányan súlyosan. A rendõrség csak súlyos esetekben, vandalizmus és szokatlanul éles szovjetellenesség (?!) esetén lépett fel, gumibottal és vegyi eszközökkel. (Magyar Nemzet, 1969. ápr. 1.) A szûkszavú közleményekbõl is kiolvasható, Prágán kívül hol volt a legrenitensebb a cseh társadalom: az északi határvidéken, ahol a németek kitelepítése után megürülõ iparvárosokban Csehszlovákia legvállalkozószellemûbb, legkalandvágyóbb elemei keresték a boldogulás szocializmusbeli lehetõségeit. (Vladimír Páral regényeinek állandó színtere ez a vidék, a sajátos észak-csehországi frontier, melynek pionírjai nem Timur csapatából jöttek.) Mint a mi sztálinvárosi vagányaink, akik 1956-ban mutatták meg, mit tudnak egy szocialista város munkásai. Vagy az egykori Danzig, Gdansk hajógyári munkásai, a szocializmust megbuktató osztályharc igazi élcsapata.
  Megtudhatjuk azt is a jelentésekbõl, hogy létezett „szokatlanul éles szovjetellenesség”. Ha igen, akkor léteznie kellett a szovjetellenesség enyhébb, már megszokott formájának is. Ez, ismerve 1968/69 csehszlovákiai hangulatát, minden bizonnyal így volt: a szovjetellenesség mérsékelt formái mintegy mindennapi jelenségnek számíthattak. De már nem sokáig.
  A csehszlovákiai hangulatot ugyanis figyelõ szemek pásztázták, s naprakész állapotjelentésekkel rendelkeztek Moszkvában is. Csakis így magyarázhatjuk, hogy a Magyar Nemzet április 1-jei száma már közli a Pravda „Jégkorong és nacionalizmus” címû, nyilvánvalóan elvi iránymutatásként értékelt cikkét. Nos, a Pravda, s mögötte az SZKP értékelése vészjósló volt: „Szervezett, jól elõkészített nacionalista megmozdulásról van szó.” (Pravda, 1969. márc. 31.) A Pravda-cikk szerint sok prágai lap, fõleg a Práce, a Reporter, a Mladá fronta, a Zemedelské noviny és a Svobodné slovo buzgólkodott a szenvedélyek szításában. Már az elsõ csehszlovák gyõzelem után több ezer fiatal vonult a Vencel térre, de a CSKP vezetése nem lépett fel ellenük, ezért az ellenséges elemek a második mérkõzést is felhasználhatták provokációra. S itt jön a Pravda legfigyelemreméltóbb megállapítása: „A provokátorokat meghatározott személyek irányították. Az õ segítségükkel és ellenõrzésükkel gyülekeztek a csoportok transzparenseikkel és zászlaikkal Prága különbözõ kerületeiben. Innen teherautókkal és autóbuszokkal szállították õket a város központjába.” (Uo.)
  Nos, minõsíthetjük az SZKP központi lapjának állításait szemtelen hazudozásnak, hagymázas rémálmokon alapuló vádaskodásnak is (nem ez lenne az egyetlen ilyen típusú közleménye). Adjunk azonban egy esélyt a Pravdának, higgyünk neki. Akkor viszont fel kell tennünk a kérdést: kinek állt módjában teherautókat és autóbuszokat szerezni a március 28-i népünnepély résztvevõi számára? Két ilyen hatalom volt akkor Csehszlovákiában: a csehszlovák párt- és állami vezetés, valamint a megszálló szovjet hadsereg. A Moszkvában erélytelennek tartott prágai vezetés álláspontját jól tükrözi a Pravdában megbírált Mladá fronta, az ifjúsági szövetségek lapja, „Szégyenfolt a prágaiak becsületén” címû írása (idézi: Magyar Nemzet, 1969. ápr. 1.): „Egyetlen józan ember sem érthet egyet azzal, ami péntekrõl szombatra virradó éjjel Prágában a Vencel téren történt. Természetes, hogy örültek a csehszlovák jégkorongozók gyõzelmének. A polgárok tízezrei a város központjába vonultak, hogy kifejezést adjanak ennek az örömnek. Ugyanakkor az Aeroflot helyiségeinek feldúlása, valamint a házak falára és a kirakatok üvegére ragasztott szennyes és vulgáris feliratok szégyenfoltot hagytak a prágaiak becsületén.” A Mladá fronta, a moszkvai sajtó egyik céltáblája, jól érzékelte a helyzetet, amibe a megszállókkal való kényszerû együttmûködést vállaló, egyúttal 1968 vívmányaiból minél többet megmenteni próbálkozó dubceki irányvonal került: a szovjetellenes megnyilvánulások ürügyet szolgáltatnak a megszállóknak a megbízhatatlannak tartott csehszlovák vezetõk elleni fellépésre.
  S hogy mennyire tudatában voltak a tüntetés adta lehetõségeknek a csehszlovákiai reformkommunizmus ellenfelei Budapesten is, mutatja a Népszabadság saját cikke ugyancsak április elsejérõl. A belsõ vezércikk, mely a „Gyújtogatás – a sport ürügyén” címet viseli, apokaliptikus képet fest a Vencel téren történtekrõl: betörtek az Aeroflot és az Inturiszt irodáiba, összezúzták és az utcára hányták a berendezést, az iratokat, majd az egészet felgyújtották. (Mintha egy 1956-ról szóló film kockáit látnánk. Talán nem véletlen, hogy ez a motívum a magyar pártsajtóban merül fel.) S itt is elõkerül a szervezõk szerepe: „Honnan származtassuk az elõre elkészített transzparenseket, feliratos táblákat szovjetellenes szövegekkel?
  A város külsõ kerületeibõl provokátorok segítségével és ellenõrzésével teherautók és autóbuszok szállították a csoportokat a belvárosba. Ki bocsáthatta rendelkezésre ezeket a jármûveket?” Egyetérthetünk, valóban ez a döntõ kérdés. Ki készíthetett elõre transzparenseket (nem tudván még a mérkõzés eredményét, illetve függetlenül attól, mindenáron és minden körülmények között provokációt akarva), ki szervezhette meg a társas utazást a külsõ kerületekbõl a Vencel térre, s ki biztathatta a szovjet intézmények megtámadására a felizgatott tömeget? Véleményem szerint azok, akiknek volt határozott stratégiájuk ezekben a napokban, azok, akiknek az állt érdekükben, hogy érveik legyenek a csehszlovák vezetés megváltoztatására. Erre utal a Népszabadság névtelen (tehát hivatalos álláspontot közvetítõ) belsõ vezércikkének bumfordi nehézkességgel sportújságírói szellemességet mímelõ záró bekezdése: „A jégkorong férfias sport (…) ezt a sportot azonban nagyon síkos terepen, a jégen ûzik. Nem kétséges, hogy akik ezúttal Prágában a tisztátalan politikai játékok jegére merészkedtek, súlyosan elcsúsztak. Sportnyelven szólva: erélyes kiállításuk idõszerû.”
  A tüntetést követõ hetekben lényegében lázas versenyfutás folyt Dubcek és üldözõi között: a pártfõtitkár ismét igyekezett moszkvai és prágai ellenfelei valamennyi kívánságát teljesíteni: megbírálta a sajtót, hozzájárult az elõzetes cenzúra bevezetéséhez, „adminisztratív intézkedések” foganatosításához a „normalizálás” (az 1968 augusztusa utáni csehszlovákiai newspeak egyik gyöngyszeme, kb. a reformok által okozott „abnormalitások” kiküszöbölését, magyarán a reformok visszavonását jelentette, de igazán soha meg nem magyarázott fogalommal van dolgunk, igazi orwelli jelenségként) ellenfeleivel szemben. (A „normalizálás” dubceki, majd Dubcek utáni szakaszára l. Zdenek Mlynár: Problémy politického systému. Texty o roce 1968, normalizaci a soucasné reforme v SSSR [A politikai rendszer problémái. Szövegek 1968-ról, a normalizációról és a jelenlegi szovjet reformokról], Köln, 1987, 40–46.)
  A prágai fejleményektõl függetlenül, a kommunista típusú magyar parlament évszakfüggõ ügyrendjének megfelelõen az Országgyûlés tavaszi ülésszakán, április 17-én került sor a magyar–csehszlovák barátsági szerzõdés megtárgyalására és jóváhagyására is. Tulajdonképpen meg is dicsérhetjük a magyar vezetést a diplomáciai gesztusért, melyet a válsággal küszködõ prágai vezetésnek tett a szerzõdés ratifikálásával. Talán csak az érdemel említést, hogy a plenáris tárgyaláson Ortutay Gyula saját korábbi dolgaihoz képest is kirívóan gusztustalanul támadta a nyugati hatalmak fellazítási politikáját, s a csehszlovákiai szovjet- és kommunistaellenes megnyilvánulásokat (Magyar Nemzet, 1969. ápr. 18. Érdekes, hogy a Népszabadságból hiányzik beszédének ez a része, ott a sovinizmus elleni kirohanását közölték.) Persze elképzelhetõ, hogy a dörzsölt társutasnak „ki volt osztva” a szerep, hogy ezekkel a kirohanásokkal altassák el a moszkvai keményvonalasok állandó gyanakvását a magyar és a csehszlovák reformpártiak összjátékával szemben.
  Az már tényleg véletlen, hogy ugyanezen napon teljesedett be Dubcek politikai sorsa: a CSKP KB elfogadta lemondását, s helyébe Gustav Husákot választotta a párt elsõ titkárává. Ezzel befejezõdött a normalizáció kompromisszumos, dubceki szakasza, s megkezdõdött a keményvonalasok gyors térnyerése, mely a térség egyik legszûkelvûbb kommunista rendszerét hozta létre. Hamarosan elhalkultak az ígéretek az 1968 januárjában kezdõdött reformfolyamat folytatásáról, s a szovjet módszerek mechanikus átvétele indult meg, ami egészen a peresztrojka idejéig tartott. De ez már egy másik történet.
  A csehszlovák csapat egyébként a szovjetek elleni diadal ellenére sem lehetett világbajnok, mert utolsó mérkõzésükön kikaptak a svédektõl, s így a Kanada ellen gyõztes szovjet csapat lett mégis az elsõ, Csehszlovákiának pedig csak a bronzérem jutott.
  Az Eötvös Kollégium száztagú delegációja (50 kollégista, 10 KISZ-bizottsági tag, 40 egyetemi oktató) a velencei repülõtéren találkozott a pesti cserelátogatásra induló bolognai kollégistákkal (96 diák, 4 oktató). Az utazás gyönyörû volt, máig hálás vagyok az azt kiügyeskedõ kollégiumi vezetõknek. Csak a bolognai stadionba nem jutottam el, hiába küldött a város kommunista podestája 12 tiszteletjegyet: azt a pártaktíva megbízható hallgatói és tanárai kapták meg. Szerencsére a színházjegyekre nem tartottak igényt, így láttam egy kitûnõ elõadást a Teatro Communaléban, valami szláv nevû szerzõ Il matromonio címû darabját. Késõbb azonosítottam: Grotowski Esküvõje volt. Élénk vitákat folytattunk a csehszlovákiai és kínai fejlemények miatt felbolydult bolognai politizálókkal a város fõterén és aluljáróiban, megszabadulva a ránk állított pártaktivistáktól. Érlelõdött a bölcsészkari politikai fordulat, a kollégisták és filozófusok koalíciója és átmeneti gyõzelme a kari KISZ-választáson a hivatásos KISZ-vezetõk ellenében, mely 1968 prágai és párizsi eseményeinek spétreakciója volt Budapesten.
  Nem sejtettük még, hogy a labdarúgó-vb-re lesz egy harmadik, sorsdöntõ csehszlovák–magyar mérkõzés, mely marseille-i tragédia néven vonul be a magyar futballtörténetbe, s a közvetítõ Szepesi György egyik felkiáltásából (Jönnek a csehszlovákok!) szállóige lesz még Magyarországon.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu