Fehér árnyék

1956 karácsonyán egy svájci tanya közelében két parasztgyerek egy öregember holttestére bukkant. A halott hanyatt feküdt a hóban. A fej enyhén félrebillent, a száj tátva, mintha csak a friss téli levegõt szívná be. Két méterre tõle hevert a kalapja. Zakója belsõ zsebébõl karácsonyi üdvözlõlapok kerültek elõ, valamint néhány nyugta bizonyos írói honoráriumokról. A Rosenberg nevû hegy egyik mellékcsúcsáról ereszkedett alá a völgybe. A nyomokból megállapítható volt, hogy óvatos, de azért határozott léptekkel haladt a meglehetõsen meredek lejtõn, anélkül hogy akár csak egyszer is megkapaszkodott volna az ösvény mellett futó léckerítésben. Szívroham végzett vele. Derûs téli nap volt. A hetvenkilencedik életévében járó öregember a herisaui elmegyógyintézetbõl indult utolsó sétájára. Akkor már huszonhárom éve volt az intézmény lakója. Délelõttönként segített takarítani, délután papírzacskót hajtogatott és ragasztott. Idõnként gyapjút szálazott; csomagokról leszedett sztaniolt, zsinórokat szortírozott. Esténként régi képes magazinokat böngészgetett, élclapokat forgatott. Olvasott könyveket is: a Tamás bátya kunyhóját, a Grant kapitány gyermekeit, ilyesmiket. Kortárs írókat, magas irodalmat, azt nem, azt soha. És sokat és nagyokat sétált. Általában nem szólt senkihez. Korábban fenyegetõ hangokat is hallott, késõbb egyre kevésbé. Két dologhoz ragaszkodott: hogy semmiben ne kivételezzenek vele, és hogy ne kelljen egyedül egy szobában aludnia.
  1938-ban (az öregember ekkor lett hatvanéves) Hermann Hesse beadványban fordult a svájci írószövetséghez: az évforduló alkalmából részesítsék életmûdíjban a herisaui ápoltat, aki „a svájci írásmûvészet fogalmát eleddig ismeretlen finomságokkal gazdagította, amit annál is nagyobb érdemnek kell betudnunk, mivel éppen ez a mindentõl és mindenki mástól való különbözõsége az, ami alkalmatlanná teszi õt arra, hogy akár népszerû szerzõ, akár valamely magasabb mûveltségû kör kedvenc szerzõje lehessen Svájcban”. A svájci írószövetség, nehogy precedenst teremtsen ezzel a jövõre nézve, elutasította a beadványt.
  Max Brod barátjára visszaemlékezve meséli, hogy Kafka idõnként rátört otthonában, ha valami újat, valami nagyszerût olvasott. És mindjárt elõ is adta neki a frissen szerzett élményt, olyan lelkes szenvedéllyel, mintha több száz fõs hallgatóság elõtt állna. Így volt ez egy bizonyos Robert Walser újságban megjelent karcolataival, kisprózájával, valamint Jakob von Gunten címû naplóregényével. Robert Musil Kafka elsõ két kötetét, a Szemlélõdést és A fûtõt recenzeálva szemére veti a szerzõnek, hogy túlságosan is hasonlít a hangja a Walseréhoz, a különbség, úgymond, csak annyi, hogy ami emennél vidáman cseng, az amannál szomorúan.
  A vidám hang tulajdonosa – a késõbbi herisaui ápolt – akkor (1914-ben) már jó másfél évtizede van a pályán, és még majd húsz évig írni fog lankadatlan szorgalommal. Akkor már öt regény (ebbõl egy megsemmisült) áll mögötte. Továbbá versek, elbeszélések, tárcák garmadája. Nemrég tért vissza Svájcba a Vilmos-kori Berlinbõl, ahol Morgenstern volt az elsõ szerkesztõje és protektora. Elsõ regényébõl jóformán semmit sem sikerült eladni, úgyhogy majd mind az 1300 példány egy nagyáruház raktárában végezte. Elszántan, gyorsan ír, szinte kigömbölyödnek belõle a történetek. Van bennük valami villódzó, valami meghatározhatatlanul fluoreszkáló. Jóformán eldönthetetlen, mikor tréfál, mikor gondol valamit komolyan. Mintha két maszkot lengetne egyszerre az arca elõtt: a bohócét és az áldozatét. Ettõl a súlyos mindig könnyûvé, a könnyû mindig súlyossá válik. Mintha a határ lendülne mozgásba nála. Nem azért, hogy elmosódjon, hogy cseppfolyóssá váljék. Hanem hogy táncot lejtsen a szemünk láttára. Úgy érzéki nála minden, hogy egy kicsit anyagtalan. Éteri hús. Ha nem képzavar ilyesmit mondani.
  Maga a hús-vér Robert Walser 1878-ban született a svájci Bielben, nyolcgyermekes családba hetedikként. Testvérei között akadt zongoramûvész, festõmûvész, földrajztudós. Anyja, akin idõvel elhatalmasodott az idegbaj, 1894-ben halt meg. Egyik bátyja ugyancsak elmegyógyintézetben végezte. (Ugyanabban, ahová elõször vitték be Robertet, mikor megszólaltak azok a bizonyos fenyegetõ hangok.) Baljós jelek. Az író azonban inkább jó kedélyû apjára kívánt hasonlítani, akit nem rendített meg, hogy a város tehetõs polgárai közül egyre lejjebb csúszott egzisztenciálisan. Szerette, és el akarta viselni az életet. Fiatal korában (és késõbb is) számtalan munkahelye volt: dolgozott bankban, biztosítónál, divatáru- és könyvesboltban, sör- és varrógépgyárban, volt inas, magántitkár, lakáj, hol önszántából, hol kényszerûségbõl. Háromszor próbált az irodalomból megélni; Berlinben, Bielben, Bernben. Termelt, termelt, termelt – berlini, bécsi, müncheni, prágai, zürichi és még számos egyéb német és svájci lap heti novella-, tárca-, karcolat-, jegyzet- és glosszaszállítójaként –, de végül mindháromszor belebukott. Miért? Háború, infláció, gazdasági válság rengette meg a könyvkiadókat. Ám idõnként felháborodott hangú olvasói levelek is befutottak a szerkesztõségekbe. Volt olyan elõfizetõ, aki azzal fenyegetõzött, hogy amennyiben a szerkesztõ urak a továbbiakban nem tekintenek el az ilyen komolytalan, ilyen oktalanul és tartalmatlanul kötekedõ hangú írások közlésétõl, mint amilyen ezé a Walseré, akkor õ lemondja a lapot. Némely középszerû kritikus és kolléga ugyancsak kitett magáért: bolondnak, blöffölõnek, szépelgõnek címkézték kortársukat, aki mások, így a fentebb említett klasszikusok véleménye szerint a legszebb németséggel írt.
  A bukás persze különféleképpen értelmezhetõ. Az érintett a maga sajátos módján például így összegezte errõl való véleményét Schnori címû rövid kis írásának végén, 1928-ban, egy évvel a „hangok” elõtt: „Az, hogy itt volt, tény, még ha ilyen mulatságos volt is a létezése. Ami már önmagában is elegendõ tápot és alkalmat adott a többieknek különféle vele kapcsolatos elmélkedésekre. És bár ez feltehetõleg nem okozott nekik különösebb örömet, idõnként kénytelenek voltak megállapítani: »Hát igen, õ is volt valaki, pedig csupán ezt a semmiféle jelentékenységrõl nem árulkodó nevet viselte, hogy: Schnori.« Tekintetük nagyon szeretett volna átsiklani fölötte, de nem tudott. Õ még mindig ott állt mintegy mosolygós álomban fogant összegyûjtött mûveinek bársonyosságával, ami azért továbbra is értékesnek számított valamennyire. Hiába mondták: »Schnori, menj innen.« Nem tette meg nekik. Rendes dolog volt ez tõle?”
  Kafka egy levelében egyenesen a Holdra költözteti az írót. Walser nem hurcolkodott ilyen messzire. De azért az íróság nála is a világban elfoglalt világon kívüli hely. A mû: a világba vetett fény. A szerzõ: fehér árnyék. Úgyhogy amikor végül a lerobbant magányos hotelszobát az intézeti közös hálóval, a tollat és ceruzát a seprûvel és lapáttal váltotta fel, valójában sem helyet, sem személyiséget nem cserélt. Megmaradt annak, aki volt. Szinte ugyanazon a helyen. Csak épp a vágyai hagyták el.
  Remélem, hogy a magyar olvasó belátható idõn belül gyönyörködhet majd egy kötetnyi Walser-írásban. Addig is, álljon itt mutatóba ez a kis válogatás a legrövidebbek közül.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu