Jancsi és Juliska

- forgatókönyv részlet -

Hegyek közé ékelõdött piciny falu fõutcáján vasszánkó kanyarog. Nincsen hó, de a talpas szerkezet mégis csúszik a fagyos földön, valami elõzõ idõtõl otthagyott, jéggé alakult nedvességen. A szánkót egy asszony húzza. Öltözéke – kendõje, tréningruhája – átmenet egy külvárosi és a hideg ellen védekezõ ember ruhája között. Annyit mindenképpen elárul ez az öltözék, hogy viselõje legalábbis nem régtõl idevalósi – hiszen mások, akik az utcán közlekednek, kendõket, csizmákat, falusi bundákat húztak magukra a hideg ellen. Mindenesetre egyben: a fázásban egyeznek.

Nincs melege a gyereknek sem, aki a szánkón és szétterpesztett lába közé zárt gázpalackon ül lovaglóülésben. Szinte rá van fagyva. Ezt a vacogó gázlovast vonszolja az aszszony az útkeresztezõdés felé.

Mellettük, mint egy befagyott folyón, korcsolyázó gyerekek húznak el. A palackon ülõ gyerek sóvárogva néz az övénél jobb ruhák után.

A sarkon – egy átlagos házban – a vegyesbolt. A valamikor mályvákat és orgonákat termõ pici elõkertben fantáziátlan színû rekeszek és gázpalackok között nyílik az ajtaja. Valamikor gazdag embereké lehetett a ház, ahová a bolt költözött, a lépcsõ fölé háromszög alakú esõfogót szereltek még régen. A szerkezetet két faragott kõoszlop tartja.

MARISKA: – Maradj kint, próbálom intézni… – mondja a gyereknek.

A szánkó spárgáját, mint gyeplõt a lovak közé, a gázpalack felé dobja, és bemegy a sápadt fényû üzletbe.

Bent is van egy asszony, õ vásárol, és van még egy másik, õ a pult mögött. Ez a másik, a pult mögötti, vastag ruhája fölött köpenyt visel, amely valamikor fehér lehetett, és még köténye, kötött sapkája is van, sötétvörös. Úgy áll a csokoládéspult és a kenyérhegy között, mint valami birodalom uralkodója.

Az árukészlet: vidéki vegyesbolt szomorú ételválasztéka, a gazdálkodáshoz szükséges vas-mûszaki eszközökkel keverve. A legfelsõ polcon maszatos televízió valamilyen reklámot sugároz, de rossz a vétel, a kép homályos.

Az asszony, aki a szánkót húzta, bizonytalanul áll meg a halványan pirosló hõsugárzó mellett. Tartásából érezni, milyen távolságot tett meg a hidegben idáig. Mikor belépett, azok ketten – a vevõ és az eladó – elhallgatnak. Érezni lehet, hogy ez a helyzet már sokadszor ismétlõdik. Már sokadszor jött szánkójával ez az asszony, és sokadszor állt meg szótlanul a helyiség közepén.

Az, aki eddig a vevõ volt, elköszön az eladótól, és anélkül, hogy ránézne az újonnan érkezettre, kimegy az üzletbõl. Akik ottmaradnak, csak nézegetik egymást. Az eladó nem akarja hallani a kérdést vagy a választ, a vevõ, a hõsugárzó mellett, nem mer kérdezni, inkább kicsit még melegszik.

Az eladó rakosgatni kezd, azzal a sajátságos, állandó tevés-vevéssel, amely valójában azt jelenti, hogy „mit tetszik?”. De aztán csakugyan meg is kérdezi a szemüveges nõ valamikori fehér köpenyében:

ELADÓNÕ: – Na, mi’ tetszik?

A másik csak áll. Aztán kifelé néz a gyerekre, aki még mindig fázósan billeg a palackon. Az eladónõ jellegzetes mozdulattal csettint egyet, macskája e jelre leugrik a pultról. Aztán segít – amennyiben azt, amit mond, segítségnek lehet venni.

ELADÓNÕ: – Nem tudok, Mariskám… Nem tudod már ezt kicserélni nálunk. Már annyit segítettem. Miért nem dolgoztok ti… Miért nem fûttök fával…?

Hosszú kezével, anélkül, hogy lehajolna, néhány szem diót vesz elõ a pult alól. Ezeket maga elé teszi. Aztán csak rátámaszkodik egy szemre, úgy reccsenti meg a héját, majd bekap egy darabkát. A Mariskának nevezett asszony – aki a szánkót húzta a gyerekkel – nem kap lehetõséget a válaszolásra, mert az eladónõ megkerülve a pultot, egészen közel jön hozzá, és rágcsálás közben az arcába kérdez:

ELADÓNÕ: – Mért nem gondolsz te ki valamit… Mért nem intézkedel? Csak jössz mindig, oszt ígérgetel.

MARISKA: – Hátrasoroltak – motyogja halkan.

ELADÓNÕ: – Hátra, tudom. Na, mondok én neked valamit…

Magyarázni kezd. Ezt látja kintrõl a fiú, meg hogy a magyarázó piros sapka takarja elõle a csokisdobozokat, amiket eddig nézett. Azt látja, hogy aki õt idáig, a boltig húzta, az elkerekedett szemmel figyeli a másikat: az eladónõ szemlátomást megpróbálja valamire rábeszélni. Valami nagy, szenvedélyes elõadás zajlik odabenn, az látszik a gesztusokból. Egy csúnya orrú, szemüveges, ragadozómadár-kinézésû asszony szenvedélyesen magyaráz valamit annak, aki a szánkót idáig húzta.

Közben fél vekni kenyeret ad Mariskának – az vonakodik elvenni.

A jelenetnek egy „igazi” vevõ vet véget. A kiképzés félbeszakad, mikor az újonnan érkezett férfi kisméretû csavaros üveget kap a polcok között félelmetes otthonossággal mozgó fehérköpenyestõl.

Mariska lassan megfordul, üres tekintettel indul kifelé. Azok ketten, ott bent, valahogy nem jól néznek utána. Az eladónõ, valami törölgetnivalóval a kezében egészen a csukott ajtóig jön, hogy kinézzen az utcára, és így az ablakkeret körbefoglalja, hogy felejthetetlenné tegye arcát. Szemüvegét, legörbülõ száját, hatalmas orrát – és a tekintetét. Ez olyan tekintet, amit ismerünk: az álságos jóság és a gonoszság felejthetetlen keveréke. Mintha tükörben nézné magát, mintha tükröm, tükröm…

MARISKA: – Mostan te már szálljál le innen, Jánoska, mert idefelé csak elcsúsztattalak valahogy… ugye az lefelé volt. De visszafelé most már magadnak kell… – mondja a gyereknek. A fél vekni kenyeret tréningfelsõje alá teszi.

Elindulnak visszafelé a hosszú utcán. Elöl megy Jánoska, aztán jó hosszú madzag végén az ócska szánkó az üres gázpalackkal, aztán az asszony, kicsit elõredõlve, mintha egy tele gázpalackot húzna, és ehhez nagyon nagy erõ kellene, mintha nem is lenne jég, amin a szánkó csússzon.

Elég egyértelmû a helyzet. Ha a palack tele lenne, a gyerek nem bírná húzni, nem kellene mindkettõjüknek sietniük. Akkor lenne idejük oldalra köszöngetni, akkor lenne idejük meg-megállva beszélgetni a szembejövõkkel. De hát ez ilyen fejelfordítós menet.

Akik szembejönnek, nem veszik észre ezeket – és ez azt is jelenti: volt már ez így. A korcsolyázó gyerekek is mind az ellenkezõ irányba tartanak.

De van még másvalami: Mariska arca. Ez az arc nem piros. Ez egy beharapott szájszélû, nagyon fehér arc, amely a lassan eszelõssé alakuló tekintettõl már-már ijesztõvé fagy. A gyerek nem meri érteni, hogy mi történik, inkább egyszerûen csak fél.

Így kell végigmenni a falun.

A szánkót vonszoló gyerek mögött lépdel az asszony, mintha koporsót kísérne. Idõrõl idõre kutyák szaladnak el mellettük. Szakaszosan ugatnak. Valamilyen õsi rend szerint, valami kutyatörvény szerint felosztva az utcát maguk között ugatnivaló egységekre. Ahol az egyik ilyen állat megáll és az ugatást egyszerûbbre fogja, az lesz a falu vége.

Ezek ketten, az asszony meg a gyerek, egy kicsit még ott is tovább mennek, aztán jobbra kell fordulni a dûlõúton, és ott az õ házuk. Ott már nekik is saját kutyájuk, félrecsúszott tetõn vadgalambjuk van. A régi épület elhanyagoltságában is valamilyen mesebeliséget sugároz. Mindenük van nekik, ami egy egyszobás ház körül nem kér enni. Olyan holmik is vannak a kertben, ami most nem kert, hanem udvar, amik régen egy kerthez kellettek. Kínos rendben, tisztaságban sorakoznak e használatlan szerszámok a kopott falnak támasztva.

Gondosan épített gyerekhinta piciket csikordulva, üresen leng a szélben.

Termeténél jó kétszer nagyobb köszörûkövet hajt egy kislány. A köszörû négylábú alkalmatosság, amelyen – mintha húzna az ember a kútból – egy vaskart kell hajtani. Ez a vaskar egy kereknek mondott kõ közepébe van igazítva, és a kõ alja vízbe ér.

Ez a kislány ugyanolyan szép gyerek, mint a Jancsi nevû, vagy még szebb is talán. Testvérek, az biztos.

Már messzirõl lehet hallani a hangot, amit a forgó kõ és egy fejsze élének találkozása ad. A férfi, aki a fémet a köszörûhöz szorítja, nagy figyelmet szentel munkájának. Természetesnek veszi, hogy azok jönnek, hogy a kislánynak, aki a követ hajtja, minden fordulatnál ágaskodnia kell, mikor a hajtókar felsõ holtpontjához ér. Összeszokottan dolgoznak, nyugalom és szeretet van összeszokottságukban.

Mikor behúzzák a kapun a szánkót, a férfi fölnéz. Meleg, barna a szeme. Nem a gyereket, nem az asszonyt, nem a palackot nézi.

A fiúgyerek nadrágja ráfagyott a palackra, rángatni kell, hogy le tudjon róla szállni.

A kerítésoszlophoz láncolt tarkabarka kutyát Jancsi elengedi. Az állat boldogan ugrálja körbe a kis kertet.

Az asszony berohan a házba. Kifejezetten rohan – de senki nem néz utána.

Mese:

Késõ éjszaka volt már, mikor a gyerekek felébredtek.

Mintha védeni akarná, úgy borul bátyjára a kislány. Jancsika felébred, és azonnal, tiszta hangon szólal meg, mintha nem is aludt volna.

JANCSI: – Csak várjad ki, Juliskám, míg feljön a Hold, majd akkor meglátjuk a kenyérmorzsákat, amelyeket elszórtam. Azok majd mutatják az utat hazafelé.

Felettük a sötét ég lassan kékülni kezd, és a felhõk mögül – ahogy ilyenkor szokás – elõbukkan a Hold. Egy darabig – mivel a kislány alacsonyabb – Jancsi feje takarja a szürkés foltokkal elõbukkanó égi vándort. Még nem tudni, félhold van vagy egész? Olyan, mintha léckerítés osztaná ketté – a fiú égnek álló haja. Juliska eltolja bátyja férfias profilját a Hold tányérja elõl. A tisztáson a sötétséget derengés váltja fel. A fák ágain zöldellõ szempárok szárnysuhogás kíséretében eltûnnek.

JULISKA: – Na, szóval… – vesz erõt magán a kislány – felkelt a Hold, indulhatnánk.

Halkan, bizonytalanul, majd egyre bátrabban, vagyis bátorítóan a félelem ellen, erõsödik az ének.

JANCSI ÉS JULISKA (ének):

„Milyen szép az erdõ! Kié lehet?

Rigócsõr királyé, kérte is kezed;

ha elfogadod, most a tiéd volna.

Szegény árva leány, ugyan mit tehetek?

Rigócsõr királyné sohasem lehetek.”

A tûz kráterétõl indulva, csigavonalban „tûvé teszik” az erdõt, hogy a visszaútra vezetõ galacsint vagy morzsát megtalálják.

JANCSI: – Majd csak reátalálunk az útra.

JULISKA: – Mégsem találunk rá, minek mondod… Már szédülök, oszt mégsem találunk rá.

Az ének, a körkörös keresés folytatódik.

JANCSI ÉS JULISKA (ének):

„E szép zöld rét ugyan kié lehet?

Rigócsõr királyé, kérte is kezed;

ha elfogadod, most a tiéd volna.

Szegény árva leány, mit tehetek?

Rigócsõr királyné sohasem lehetek.”

Bekeverednek a fák közé. Leszegett fejjel az avart nézik, úgy lépdelnek a bokrok, sziklák között. Egyre több a fény az erdõben, lassan hófoltok is felbukkannak.

JANCSI: – Éhes vagyok.

Juliska hirtelen eltûnik. Egy halk sikoly, amire a báty megfordul, a lány már nincs sehol. Keresni kezdi. Rémülten kiabál – a férfiak gyakran igen hangosan tudnak kiabálni, ha egyedül maradnak. Pár métereket szalad elõre, aztán vissza, aztán jobbra, és akkor balra.

Egy gödörben vagy kifordult szikla helyén, mint kiterített béka, fekszik Juliska. De nincs semmi baja, mert nem is fekszik, hanem lebeg. Tüskés csipkerózsa ágak valahol félúton a szakadvány alja és pereme között megtartották. Jancsinak épp csak le kell feküdnie a földre, és kezét lenyújtva el is érheti – csak elõbb neki is lakmároznia kell a fagyott piros bogyókból, amik a zöld ágak végeit borítják. Apró magvukat köpködve, nevetve lebegnek még egy darabig.

Már nappal van, mikor tovább folytatják útjukat. Úgy csörtetnek a bozótban, mint valami turisták. Nyelvükkel csipkebogyómagokat pöckölnek a földre, de a hazafelé vezetõ morzsákat nem találják. A zajra, amit csapnak, madarak röppennek fel. Valahogy nem egyfelé repülnek, ahogy a madarak rendesen szoktak, így aztán nem is adnak semmiféle haladási irányt.

JANCSI: – A madarak – gondolkozik hangosan.

JULISKA: – A madarak fölették – fejti meg a titkot. – Lefelé tartsunk. Lejtnek menjünk – indul elõre. – A faluk mindig lent vannak, az erdõk alatt.

JANCSI: Majd csak reátalálunk az útra.

Tovább mennek lefelé – de hát ez a lefelé is olyan, hogy egyszer csak megint felfelé van.

Mese:

Mégsem találtak reá az útra. Mentek, mendegéltek egész egy álló nap, reggeltõl estig, de nem tudtak az erdõbõl kivergõdni.

A fiú megy elöl, mint hõs, bozótba menekült királyfi, aki leszállt a lováról, hogy úrnõje elõtt széthajtogassa a bokrokat, kardjával utat vágjon közöttük. Néha azért megáll, kezét titkon hasára szorítja.

A délutánba merevedõ menetelést sikoly állítja meg.

JULISKA: – Csíp, csíp, nagyon csíp! Jancsikám, Jancsikám, nagyon csíp! – kiabál. Nadrágja bõségét feneke két gerezdje közé gyûri, és könnyezve kiabál:

JULISKA: – Csíp! Jaj, nagyon csíp! A mama kabátja ledobva, nadrágját letolva guggol egy fa tövében – s kissé távolabb, egy másik fánál Jánoska teszi ugyanezt. Õ nem kiabál, bár könnyei folynak – de hát egy férfi mégsem kiabálhat, pedig a bogyó-rost nagyon csíp – kifelé.

JANCSI: – Lapulevélt szoktak – nyögi húga felé.

JULISKA: – Akkor szerezzél lapulevelet!

JANCSI: – Télen?

Egy világos törzsû fa kérgét piszkálja késével Jánoska az alkonyatban. Sárgás, csillogó folyadékot húz ujjára a bicska pengéjérõl.

JULISKA: – Nem engedem! Nem engedem! – kiabál, és elszalad.

JANCSI: – De hát ez macskaméz! Ez a legjobb ilyenkor. Mézga…

Az Esthajnalcsillag akkor szokott feljönni, mikor a nap már nem látszik, de még nincs egészen este. Vagy ha elõbb, hát csak kicsivel. Tájkép csillaggal és a feljövõ holddal.

Mikor az Esthajnalcsillag feljön, Jancsi egy fatörzsön ül. Két térdére fektette húgát, mintha az valami büntetésben volna – de hát csak annyi történt, hogy a fájdalom erõsebb volt, és a macskaméz – kis hólével keverve – rákerül a gyógyítandó testnyílásra.

JANCSI: – Tudsz járni?

JULISKA: – Majd tudok.

Azért még úgy maradnak egy darabig. A fiú ülve, és a lány a fiú térdére fektetve. Aztán bizonytalanul elindulnak.

JULISKA: – Nem szeretném megvárni azokat a kettõs zöld fényeket – áll meg. – Találj valamit, vagy menjünk haza. Valami fedelet.

„Jó” – mondaná a fiú, de nem mondja, csak úgy fordul meg, mintha mondaná, s tovább indulnak. A kislány félelmében hangosan énekel.

JULISKA: – Csak a nap ragyogjon, Csak a hold az égen, Sub-sub-sub-subáb.

Annyi lépéssel megy elõbb János, hogy félelmét Juliska ne lássa. Lábával fûcsomókat, fadarabokat rugdos félre, mintha most is a kenyérgalacsinokat keresné. Ezeknek a tanácstalan mozdulatoknak egyike egy akkora kõben akad el, hogy annak félregurítása már kétemberes feladat. Nem mintha ezt a követ nem lehetne átlépni vagy megkerülni, de hát ha már ott van, ha már így megtalálódott, meg kell nézni, mi van alatta.

Fekete foltok között sárgásbarna foltok vannak alatta. Aztán a sárgásbarna foltok megmozdulnak. Mintha lélegeznének. Aztán a lélegzõ mozgástól szétgurulnak a fekete homokszemcsék, egyre több sárga és zöld kerül elõ. Aztán lassan két szem kinyílik. Nem valami kellemes látvány, de a kirajzolódó állat tekintete nem ellenszenves – azért jó soká kell nézni, nagyon jót kell akarni, hogy ez így legyen.

JULISKA: – Varangyosbéka… – szinte hörgi ezt a szót.

Jancsi egy száraz levelet tesz a tenyerére, azzal nyúl óvatosan a nyirkos állat hasa alá. Felemeli.

JANCSI: – Varangyos… Egy aranyos varangyos – mondja a húgára nézve.

JULISKA: – Nem fogom, én ezt nem fogom – rázza fejét.

JANCSI: – Pedig meg kéne…

JULISKA: – Én ezt nem fogom megcsókolni – szögezi le határozottan. Egy percig sem játszik el a könnyû szabadulás gondolatával.

JANCSI: – Pedig megérdemelné.

A béka hálásan néz megtalálójára, és elugrik. Ugrik vagy kettõt, aztán hátranéz. Aztán megint egyet, ad is valami hangot, és megint hátranéz.

Azok ketten lassan megértik a hívó szót, és utánamennek. Néhány ugrás, néhány lépés után olyasmi fészket találnak, ahová gyakran õzek szoktak hó elõl behúzódni. Talán épp õk riasztották el jöttükkel lakóját: az összegyûjtött fûszálak, pihék még melegek a boltozatos fenyõág alatt. Sarkában falevelek között megrágcsált alma, bogyók raktározódnak télire.

Mese:

Mármost reájuk virradt a harmadik reggel azóta, hogy elhagyták a szülõi házat.

Nappal van. Már órák óta mennek. Álomtól feldúlt, karikás szemmel, kicsit elõredõlve, mintha tudnák, merre.

JANCSI: – Vesszünk itt, ha kell! – vágja le magát a földre. – Most már úgy vagyok ezzel, vesszünk itt, hacsak nem találunk hamar valami segítséget.

Jancsi kiabálni kezd. De ez a kiabálás most nem játék, bár Juliska hasonló kiáltásokkal válaszol az egyre artikulálatlanabb hangokra. Félelmükben üvöltöznek.

Visszhangzik az erdõ, és így a kiabálás, ahelyett, hogy megnyugtatná a kiabálót, még veszélyesebb, még torzabb lesz.

A kislány bátyja mögé áll, majd lassan mögéje guggol. Annyira közel, hogy testvére zsebét kinyújtott kézzel könnyedén elérje. Kikutatja elõbb a balt, aztán a jobbat. A bal zseb üres volt. A jobban csak a zsebkés. Azt a kést a fiú rögtön elveszi tõle, és átteszi a bal zsebébe. Juliska még egyszer belenyúl testvére jobb zsebébe.

Mutató- és hüvelykujja között egy a kosárban talált szív alakú papírt, és abból egy ejtõernyõt emel ki. Fejük fölé emeli, és széttárja ujjait.

Az ejtõernyõ egy darabig lebeg, aztán emelkedik. Ha nem akarják a gyerekek, hogy eltûnjön a szemük elõl, fel kell, hogy álljanak. Mennek egy darabig utána. Elõször egy fát kell megkerülni, utána egy másikat. A harmadiknak az ágán megakad az ejtõernyõ, pont egy szép, hófehér madár mellett.

A madár énekel. Olyan szépen és tisztán énekel, mintha nyár lenne. Olyan szépen, hogy mozdulatlanul kell hallgatni.

Amikor a madár dala végéhez ért, és azt a gyerekek végighallgatták szinte földbe gyökeredzett lábbal, a gyönyörû állat megbillenti szárnyát, és elröppen elõttük. Köröket ír le, vissza-visszatérve föléjük, félreérthetetlen jelét adva hívásának. Õk mennek utána.

Egyre több fény van a fák között, olyan, mintha „útjuk lenne”. Az ösvény, amit a madár mutat, egy kis tisztásra vezet.

A picinyke réten kicsit már nyár van. Jókora zöldellõ terület végén egy nagyon ismerõsnek ható házikó következik, ennek a tetejére telepszik le a madár.

Közelebb mennek. A házikónak kenyérbõl van a fala!

JANCSI: – Kenyérfal!

A ház fala szép barna cipókból van, teteje pedig távolról szõkés hajfonat, közelrõl kalács. Az ablakpárkány: keresztbe tett párhuzamos tészták között csillogó szilvalekvár.

JULISKA: – Pite! Pite! Rácsos szilvás pite! – mondja boldogan.

Jancsi még a réten áll, zsebre teszi a kezét. Messzebbrõl nézi a házat, akár a sajátja volna. (Amilyen az ember, olyan házat képzel magának.) Kihúzza kezét a zsebébõl, mutatóujját megnyalja, és végighúzza az ablakon. Aztán megint megnyalja.

JANCSI: – Cukor. Az ablak cukorból van! – jelenti. – Nosza, lássunk neki, váljék egészségünkre! Én a tetõbõl eszem egy darabot, te meg Julcsa, egyél az ablakból, az jó édes.

De hát már régen elkésett a tanáccsal. Juliska eddigre már a második cipócskánál tart, hóna alatt pedig tetõbõl szakított kalács is van már. Elõször zsebre tesz egy darab rácsos tésztát a párkányból, aztán azt kikotorja, és kabátja alá, a kötényzsebbe teszi. A kalácsot dugja a szilvás piték helyére, és a pités zsebbe a kilincs, a fonott habcsók-kilincs kerül.

Jancsi a cukorüvegen át befelé les a házba. Bent, a polcokon csokoládék sorakoznak, mint ahogy kell egy mesebeli vegyesboltban.

Enni kell.

Most már kell. Nem lehet csillapítani ezt az éhséget, úgyhogy nem nagyon tudni, mennyi ideig esznek.

Egyszerre csak kiszól a szobából egy vékony hangocska:

HANG (képen kívül): – „Ripi-ropi, rágcsa, házikómat ki rágcsálja?”

A gyerekek felnéznek, hátha a gyönyörû fehér madár szólt. Aztán lassan körüljárják a házat, az ablakon is benéznek, meg az ajtó résén át.

Megint megszólal a vékonyka hang:

HANG (képen kívül): – „Ripi-ropi, rágcsa, házikómat ki rágcsálja?”

JANCSI: – Hallottad? – kérdezi tele szájjal.

JULISKA: – Nem tudom… mert csak azt hallom, hogy eszem, hogy habcsókot eszem.

JANCSI: – A szél… a szél… – kezd bele a válaszba, nyeldekelve.

JULISKA: – Csak az beszél!

Aztán együtt megismétlik, amikor már minden falatot lenyeltek, ami a szájukban volt.

JANCSI ÉS JULISKA: – „A szél, a szél. Csak az beszél!”

És esznek tovább, nem zavartatják magukat.

JANCSI: – Nekem fölöttébb ízlik a tetõ.

Juliska kitör egy egész ablakszemet, és leül, jóízûen ropogtatva.

JULISKA: – Azt hallottam egyszer, hogy ilyen helyen kolbászból van a kerítés. Csodálkozom, hogy nincs kolbászból a kerítés.

Mikor az ember a konyhakövön kiszóródott kristálycukorra lép, olyan hangot ad az ajtó, ahogy kinyílik. Ropog a sok édesség a kilépõ talpa alatt. Botjára támaszkodva egy görbe hátú, vénséges asszony jelenik meg a bejárati nyílásban.

Jánoska és Juliska annyira megijednek, hogy eldobják, ami a kezükben van, Juliska áll, mint mikor a madarat hallgatta. Jancsi a selyemrét közepéig szalad, ott motyogja magában:

JANCSI: – Húú, micsoda peshedt öregasszony… – és ki is köpi a falatot, ami a szájában van. Juliska gyorsan bekap még valamit a zsebébõl.

HANG-BANYA: – Ej, drága gyermekeim, hát hogyan kerültök ide? – mondja az öregasszony. Piros marcipánból font sapkáját kicsit hátrébb tolja, zsebébõl vastag cukorüvegû szemüveget vesz elõ. Valamit folyton rág. Ajkai akkor is mozognak, amikor nem beszél.

BANYA: – Gyertek csak be, maradjatok a házamban. Nálam bántódástok nem fog esni.

Kézen fogja Juliskát, odavezeti Jancsikához, az õ kezét is megfogja, befelé irányítja a gyerekeket.

BANYA: – Itt maradtok velem, itt tartalak benneteket – mondja a házban, és az asztalhoz ülteti õket.

JANCSI: – Olyan ismerõs arcú az az asszony!

Odabent is minden cukorból van. Középen egy állványon serpenyõ, alatta pirosas fény. Lepény készül.

BANYA: – Kaptok nektársört, az jó a sok édességre! Kaptok tojáslepényt, az jó a nagy éhségre!

JULISKA: – Ehetünk utána almát? – kérdezi, de meg is ijed attól, amit mond…

BANYA: – Válassz magadnak… s kapsz hozzá diót is – mondja az asszony, és egy kis pultot megkerülve a szoba belsõ részébe megy. Ruhája ujjával letörli a rakodórészt, és csillogó üvegbõl hosszú ujjaival gyönyörû, kerek aranydiókat gurít szét. Egyikre rátámaszkodik, úgy reccsenti meg, egy másikat mutató- és hüvelykujja között, könnyedén tör ketté.

BANYA: – Finom ágyat vetek… – mondja rágcsálva. Folyton eszik valamit, mint valami boltosnõ. Ameddig a hálóhely készül, a gyerekek játszanak. Valamiféle építmény készül csokoládédarabokból – mint valami Jenga vagy Lego.

A „kártyavár” összedõl, és egy leesett Kapucíner szeletért a földre kell hajolni. Az asztal alsó lapjára rágógumik vannak ragasztva, Juliska haja beleakad az egyik ragadványba.

JULISKA: – Hogy nem a Banya helyezte õket ide, az biztos.

A gyerekek összenéznek. A rágó állkapcsok megmerevednek, kiköpik, ami a szájukban van.

Késõbb Jancsika hátrafordul az asztalnál, látja a másik szobában a két virágmintával díszített ágyat egymás mellett. Látja, ahogy a tiszta dunyhák az ágyra kerülnek. De a nehéz gyomor, a hosszú út, no meg a vetett ágy – hat. Álmosan pislognak mindketten.

JANCSI: – Borzongok, Julcsi, kicsit borzongok…

JULISKA: – Csak rendbe jön minden, Jancsikám… – mondja a csokitól maszatos szájjal.

Az öregasszony behúzza a sötétítõfüggönyt.

Már ágyban fekszenek, mikor az asszony kis tálkából még színes cukrokat kínál mindkettõjüknek. Ahogy föléjük hajlik, Jancsinak nagyon ismerõs az arca, mintha gázpalackot cserélne, vagy boltban kenyeret árult volna az a boszorka… De már nem tud ezen gondolkodni… elalszik.

Az öregasszony lábujjhegyen kimegy a szobából, becsukja maga mögött az ajtót. Ráfordítja a kulcsot, és botját is keresztbe teszi az ajtón, hogy belülrõl semmiképp ne lehessen kijönni.

BANYA: – Most megvannak, most megvannak! Most nem fognak megmenekülni tõlem – nevet kajánul, és ráncos tenyerét összecsapja. – Most megvannak, most megvannak! Most nem fognak megmenekülni tõlem – vihog tovább, és ujjával csettint.

A háztetõrõl e jelre a fehér madár az ablakpárkányra telepszik, és macskává változik.

Õt veszi a hóna alá a boltosasszony, õt simogatja.

Az állat szõre között maradt fehér madártollakat kitépkedi.

Másnap reggel a kemence ajtaja akkorát csikordul – régen volt befûtve –, hogy a hajlott hátú öregasszony a hálószobaajtóhoz szalad benézni, nem ébredtek-e föl a zajra vendégei.

A ház mellett hosszú nyelû ágsöprûk vannak letámasztva, mint valami jármûvek egy parkolóban.

Az öregasszony, valahányszor elmegy mellettük, szeretettel végigsimít mindegyiken.

Juliska ugyan emelgeti két karját, de alszanak.

BANYA: – Micsoda ínyenc falatok… – dörmögi magában.

Még egy darabig nézi a pirospozsgás, kisimult arcú gyerekeket az ágyban, aztán visszamegy a kemencéhez.

Korát meghazudtoló erõvel kezd az asszony egy kiszáradt fenyõ fölaprításához. Baltájának egyetlen csapására a fa némán kidõl.

Egy másik suhintásra ágait elveszti, egykettõre takaros farakássá alakul.

Feltûrt ruhaujjal lép a hálószobába, egyetlen mozdulattal felkapja Jánoskát, és kiviszi a ház mögé az ólba.

Már az udvaron járnak, mire a fiú tényleg felébred, borzalmasan ordítani kezd.

JANCSI: – Julcsa! Julcsa! Édesapám…

Az asszony a nyakánál fogva viszi – Jancsi minden erejével tiltakozik. Belekapaszkodik az ól ajtajának tokjába, többször megpróbál elszaladni, de az öregasszony olyan erõs, hogy felemeli a földrõl, és Jancsi a levegõben kalimpál.

Egyszer sikerül oldalra ugrania a banya hosszú keze elõl, de akkor ott terem a macska, vicsorog és fúj – félelmetesebb, mint egy oroszlán.

Végre sikerül Jancsit begyömöszölni a deszkából összeütött ólba. A hely – lábakon álló szálkás doboz – oly pici, alig fordulhat meg benne. Vagy a szeme, vagy a szája látszik ki a levegõzõnek hagyott szálkás réseken. Onnan kiabál, fütyül egészen addig, míg az asszony rá nem csettint, Jancsi akkor sem hagyja abba az üvöltést, csak éppen attól kezdve, hogy a banya csettintett, hangját nem hallani.

A vénasszony intésére fehér fény önti el a hálószobát. Juliskát anélkül is kormányozza, hogy hozzáérne. Elég, ha rárivall:

BANYA: – Kelj föl, te rösnyög, és hozz vizet! Fõzni fogsz!

A kislány még nem is ébredt fel egészen, de azt látja, hogy minden megváltozott.

JULISKA: – Hol a bátyám?

BANYA: – Neki fogsz fõzni! Valami finomságot a bátyádnak, aki odakint ül az ólban, és jól meg fog hízni a fõztödön! Meg kell hízzék!

Juliska megpróbál kiinalni a szobából, de a banya mindenhová elérõ kezének egyetlen taslijával irányban tartja.

A kút felé.

BANYA: – Ha pedig meghízott, akkor megeszem! Megeszem!

Juliska sírva fakad keservesen, meg is kell álljon a nagy sírástól. A banya a második „megeszem” nyomatékául macskáját Juliska felé rúgja. A kislány épp csak el tudja húzni fejét a visítva, fújtatva közeledõ állat elõl.

Miután a lány ellépett, a fizika törvényei szerint a macskának a kútban kéne landolnia, úgyhogy az állat jobbnak látja, ha gyorsan madárrá változik – és ez így még félelmetesebb.

Juliska vizet húz, és sír keservesen. De hiába, tennie kell, amit a gonosz boszorkány parancsol…

Mese:

Mármost a szegény Jánoskának a legjobb ételek jutottak.

Juliska egy krumplicukorból készült sámlin áll, hogy az asztalt felérje. Lisztes kezével tésztát dagaszt. Elõtte egy edénynek támasztva képekkel illusztrált szakácskönyv.

A banya nem szereti a könyveket. Kezének egyetlen suhintásával üressé teszi az asztalt.

BANYA: – Paprikást, pörköltet, szaftosat neki! – röhögi.

JULISKA: – Nem tudok… – hüppög.

Árnyék húz el az ablak elõtt, mintha egy hatalmas griffmadár repült volna el a ház elõtt, és röptével egy pillanatra eltakarta volna a napot.

A madárárnyék macskaárnyékká változik.

Nyílik az ajtó. A macska – lehet, most nagyobb, mint eddig – szájában hatalmas tyúkkal érkezik.

BANYA: – Azt! – csapja Julcsa elé a vasorrú a nagy kendermagos tyúkot. – Ide hallgass, hát tanulnod is kell valamit, ahogyan nõlsz, legyen mivel megkeresni a kenyeredet… Kopaszd meg! Leforrázni, és úgy! Tépjed a tollát! Aztán fõzzed, míg nem omlik a hús a csontról…!

JULISKA: – A csontról… – ismétli borzongva.

Gõzölgõ edénnyel kezében Juliska vág át az udvaron.

JULISKA: – Jancsikám, testvérem… – motyogja útközben.

Mikor az ólajtó elé a finom ételt leteszi, megpróbál két ujjal valamit csippenteni belõle. Az öregasszony ekkor a hátát vagy a kezét pont eltalálja botjával – pedig messze áll tõle. De így figyelmezteti.

BANYA: – Te nem ehetsz! Te így vagy finom! És én se eszek! Nekem nem is kell, amíg az meg nem hízik ottan! Én füvekbõl készült teát iszok addig, aztán õt megeszem, és akkor megint száz évig élek!

Juliska már nem lakik a szép hálószobában, kint alszik õ is az udvaron, a kemence mellett.

Kenyeret kap néha, kútból vizet.

Egyszer, mikor megpróbált letörni valami csokit a házfalról, az a kezében rögtön undorító feketeséggé változott.

JULISKA: – Húúú, az a rohadt macska – mondja, mikor a volt csokit megszagolja.

Éjszaka csikorogva nyílik a meseház ajtaja. Juliska moccanni sem mer a kemence mellett. Az öregasszony görbe alakja rajzolódik ki az ajtónyíláson kiömlõ fényben – aztán az ólhoz settenkedik.

JULISKA: – Jön! Jön! Jancsi! Már megint jön tehozzád… Tegnap háromszor, most, ma is már harmadjára jön… a testvéremhez – suttogja.

BANYA: Jánoska… – kedveskedik az öregasszony rekedten. – Jánoska, mutassad az ujjadat, hadd lássam, hogyan hízol!…

Jánoska kidugja az ujját, aztán észbekap, visszahúzza, és kidugja egy másik nyíláson. Picit kapkod a vénség a sötétségben, hogy a fiú kidugott ujját megfoghassa. De nem tudja elkapni, annyira rövidlátó. Juliska az árnyékból sziszeg, mutogat a testvérét takaró deszkák felé:

JULISKA: – A csontot…! Mutasd a csontot!… – jut eszébe.

Jánoska egy csontocskát dug ki, és úgy irányítja a „játékot”, hogy az öregasszony azt végre megfoghassa. Nem az ujját, hanem a lerágott csirkecsontot.

BANYA: – Hinnye, a fekete rossebbe! Hát te nem nagyon híztál semmit!

Otthagyja az ólat, dühösen bevágja maga mögött a meseház ajtaját. Csak úgy hullanak utána a szaloncukrok, gurulnak szanaszét a rumos meggyek.

Dühében megfogja az egyik ágsöprût, lábát átveti rajta, mintha indulna, de aztán meggondolja magát. Egy másikkal, egy vastagabb kivitelûvel próbálkozik. Átveti rajta a lábát, indulna, néhány lépést tesz, de még mielõtt felemelkedne, ismét meggondolja magát.

Visszadobja a söprût a „parkolóba”, és dühösen bemegy a házba.

Az éjszakában a házikó „édes” ablaka világít. Idõnként egy hatalmas árnyék takarja, kiterjesztett szárnyakkal egy madár suhan el a lámpa elõtt.

JULISKA: – Madár van a szobában, azzal beszélget – motyogja maga elé.

BANYA: – Nem várok tovább! Nem érdekel! Ha nem hízik, hát nem hízik! Négy hete hogy itt van! S ugyanolyan vékony az ujja, mint addig, hiába etettem! – kiabál bent a macska-madárral. Seprûvel próbálja lecsapni a madarat.

BANYA: – Pocsékba ment a sok csirkepaprikás!…

MACSKA-MADÁR: – Hát lopom én a tyúkot?

Csörömpölve törik ki a cukorüveg, ahogy a macska a rúgástól kirepül rajta.

BANYA: – Juliska! Fölkelni, de egészen! Hozz vizet! Jancsilevest fõzünk!

És nyomatékul röpül a bot is, hogy Juliskát már ébren találja.

BANYA: – Hozz vizet szaporán! Akár kövér, akár sovány most a ti Jánoskátok, levágom és megeszem.

Egészen bele kell hajolni a kútba akkor, ha gyerek az ember, és nem elég hosszú a karja, hogy a vödröt kiemelje.

Hullanak Juliska könnyei, köröket rajzolva a víz tükrére.

Leszól a kútba a kislány, jó hangosan, hogy hátha a visszhang, ami a gyûrûk között keletkezik a mélyben, meszszebbre viszi panaszát.

JULISKA: – Miért nem segít senki?! – kérdezi üvöltve.

Megrezdül a tükörkép a magas hangtól. Egy darabig nézi magát a kislány – s aki visszanéz rá, attól várhat segítséget. Mire a fodrok elsimulnak, a kép már mosolyog.

Kezével vizet spriccel a macskára, aki sürgetésül a kútkávára ugrott. S ahogy leemeli Julcsa a vödröt, hogy a tûzhöz vigye, még lök az állaton egyet.

Nem is mer tovább a macska macskának lenni, madárként röpköd a kemence fölött…

Néha félelmében a banya kendõje alá repül.

Már dél van, mikor a vénasszony a konyhában ellenõrzi a víz hõfokát.

BANYA: – Jó lesz, jó lesz, alakul… – mondja, mikor görcsös ujját a bugyborékoló, forró vízbõl kihúzza.

BANYA: – Csak elõbb még sütni fogunk! – úgymond. – Már befûtöttem a kemencébe, bedagasztottam a tésztát!

Botja végével lökdösi Juliskát a kemencéhez. Méteres csíkokban csapnak ki belõle a lángnyelvek.

BANYA: – Nézzed meg, fel van-é fûtve eléggé, hogy belökhetnõk a kenyeret?

A bot udvariasan nyitja ki a kislány elõtt a sütõrész kormos ajtaját.

A gyerek halálra vált arccal érti meg, mi vár rá. Már mozdulna, hogy a gonosz felnõtt parancsát végrehajtsa, de lépni nem tud: a macska épp a lába elõtt fújtat.

JULISKA: – Nem tudom, hogyan csináljam: hogyan jussak oda be?

Odébb rúgja a macskát.

BANYA: – Buta liba – úgymond –, elég nagy a nyílás, látod-e, magam is beférek.

Azzal odabiceg, hogy megmutassa, miként lehet bemászni a kemencébe. Ahogy mozdul, rossz lábát az épp odacsapódó macska megakasztja. Az öregasszony elõrebukik: Juliskának csak kicsit kell taszítani rajta, hogy a gonosz boszorkány a kemencébe bucskázzon.

A lángok felcsapnak.

JANCSI: – Az ajtót, hamar! – kiáltja az ól résén keresztül. – Csukd rá! Csukd rá a reteszt is!

Juliska rácsukja a vasajtót, és be is reteszeli. Az öregasszony velõtrázóan sikoltozik, de Juliska kérlelhetetlen. A kémlelõnyíláson a botot a banya után dobja.

Annyira sikít a vénasszony, hogy a cukorház falai repedeznek, és hirtelen összedõl az egész.

JULISKA: – A mi rétünk! A mi rétünk! – kiabál boldogan.

A fû fölött õszi párafelhõ gomolyog. Épp csak akkora rés van a rét és a pára között, hogy egy kicsit beroggyantja a térdét az ember, ha gyerek, a falusi házakat meglátja. De tényleg csak a házakat, mert ez a párafelhõ a tetõket már eltakarja, kivéve egyet. Arrafelé, az õ házuk felé mutat a madárijesztõ szalmakarja is.

Az almafáról már hullanak a levelek, a földön kerek sárga paplannal takarják be a zöld füvet.

Az ágak között néhány piros gyümölcs csillog. A fa alatt egy bárány áll meglepõdve, hosszan nézi a gyerekeket.

Végigmennek a napfényes fõutcán. Kéz a kézben, mint valami felnõttek.

Sorra nyílnak az ablakok, örülnek a falusiak a megkerült gyerekeknek.

A vegyesbolt helyén üszkös romok.

Kicsit feljebb új üzlet nyílt.

A réginek csak a két timpanont tartó kormos oszlopa maradt meg. Az egész nagyon hasonlít az elolvadt mézeskalács házra: falmaradékok, elolvadt rekeszek, kiégett televíziók.

Az új üzlet ajtajában tiszta ruhában fiatal, kedves eladónõ áll. Valakivel beszélget, de most mindketten a hazatérõ gyerekekre pillantanak mosolyogva. Más most minden – másért súgnak mögöttük össze az asszonyok, mint mikor télen gázért mentek… Akik a télen korcsolyáztak, most kerékpáron, mountain bike-on suhannak, finom köröket rajzolva az út porába Jancsiék köré.

A falu vége fölött húzódó komor idõ is barátságosnak tûnik a történet vége felõl nézve.

Apjuk házának kéménye egészében látszik, a tetõgerincen ott ül Jancsi galambja.

JANCSI: – A galambom! A galambom, a gatyás posta!

Boldogan futnak a réten apjuk háza felé.

Ahogy lejjebb érnek, a kis ház kéménye olyan közel állni látszik a felhõkhöz, mintha az egész foltos ég az õ füstje volna.

Házuk környékét szabadon nõtt tavaszi virágok borítják. A köszörûkõ fölött virágzik a bodza.

A rozsdás hintát félig befutotta egy fehér virágú növény, de azért még piciket csikordulva meg tud lendülni a széltõl.

Ahogy kinyitják a kertkaput, Juliska várná, hogy valaki eléjük jöjjön.

JANCSI: – Édesapám! Édesapám! – kiabálja futás közben, de közben kezével két zsebét kell tartania, hogy a kincsek ki ne hulljanak.

Elõször úgy tûnik, mintha tényleg csak sötét lenne, de aztán kiderül, hogy minden – a kevés bútor, ami van – fekete anyaggal lett letakarva. A házban sötét van. Gyász van. Valaki meghalt.

A gyerekek megtorpannak egy pillanatra, csak nézik a magányos öregembert, csak nézik barna szemét, ahogy megtelik könnyel.

Aztán a nyakába ugranak. Nem is engedik el, úgy, két csimpaszkodó gyerekkel megy a megtört ember az ablakhoz, hogy a fekete függönyt letépje.

JULISKA: – Egyedül van, apám?

APA: – Egyedül.

JULISKA: – Édesapám, édesapám… – csókolgatja a borostás arcot. – Hát itten vagyunk, hát megvagyunk mink! A férfi csak sokára válaszol, nem tudja száját mindjárt szóra nyitni…

APA: – Egy boldog órám nem volt – csókolja vissza õket –, mióta benneteket az erdõn hagytalak! Egy nyugodt percem nem volt! Átok ült ezen a házon… Meg gyász…

Juliska az asztalhoz megy, kabátujjával gondosan letörli. Körülnéz, hol a láda, amire térdelhessen – kiderül, már anélkül is feléri.

JULISKA: – Fõzök én valami ünnepi ebédet…

A kis kötényt egyetlen, fényesen világító drágakõvel, az asztalra teríti. Az apa megfogja a kincset, és az ablakon át kidobja az alkonyodó falu fõutcájáig. A drágakõ ezer apró darabban, mintha sok-sok ezer apró csillag borítaná.

De ez nem érdekli a férfit, becsukja az ablakot, hátat fordít a világi hívságoknak.

Gyerekeit az ölébe veszi.

Mintha minden csillag lehullott volna az égrõl, úgy borítja be a sok kis csillogó gyémántdarab az utcát. Szinte bevilágít a házakba, már-már nappali fényben mutatja a csodára elõsereglõ falusiak arcát.

Hangosan nyikorog a régi szék, ahogy a barna szemû ember boldogságát ringatja rajta.

(Épp három éve, 1994 decemberében készült el Gothár Péter irodalmi forgatókönyve: azóta vár forgatásra, s az ehhez szükséges pénzre… A rajzokat Csíkszentmihályi Berta készítette.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu