Az utolsó mondat

„Az utolsó mondat után az utolsó pont, a ceruzát még srófszerûen meg is csavarva, hogy majdnem átszúrta a papirost. Az erõfeszítés elégedettségbe vált át: életem legnagyobb alkotása fekszik az asztalon, egy percre ez az érzésem.”

Illyés Gyula 1969. január 4-én elégedetten kinéz a rózsadombi ház ablakán – befejezte a Kháron ladikján-t. Az ítélet persze, mint maga is érzékelteti, szubjektív, s ha végigfutunk a néhány kéziratos füzet terjedelmû, versbõl, novellatöredékbõl, naplórészletekbõl, levelekbõl, stilizált riportból öszszeállított könyvecskén, amelybe a Mester széles mozdulattal besöpörte az öregedéssel és halállal kapcsolatos tûnõdéseit, gondolatforgácsait, mi sem tehetünk mást, mint hogy egyetértünk vele (egy percre), s korábbi érdemeire tekintettel megbocsátjuk neki az öreges elérzékenyülést. A korabeli kritika is ide konkludált. Nagy írónak már sok minden megengedett, még az „esszéregény” is; Illyés rangjához, nagy író voltához pedig ekkorra kétség nem férhetett. A nemzetközi PEN alelnöke, többszörös Kossuth-díjas, ebben az évben kap Herder-díjat, világszerte ismerik, fordítják; Fenyõ Miksa már néhány évvel korábban, a hatvanadik születésnapra fogalmazott köszöntõjében leírta: „úgy látom, nincs vita: a magyar irodalomban Babits Mihály korszakára Illyés Gyula korszaka következett el” – s az emigráció elismerése mellé hazai megbecsülés is társult. Széles személyes kapcsolatrendszere meszszire nyúlt, Amerikától a béketábor legkisebb magyar falvaiig. Ha híres szerénysége engedi, õ is elmondhatja magáról, amit Lukács György neki mondott egy beszélgetésükben: „én nem egy egyén vagyok, hanem egy irányzat”. Persze nem engedte (nemcsak a szerénység, talán valami más sem); Lukáccsal pedig még ugyancsak ebben az esztendõben, ’69-ben, keményen összevitatkozott (nem vette be a gyomra, hogy a filozófus lemucsaizta Katonát és Madáchot). A nyílt vitáért (ennél kockázatosabbakat is beleértve) azonban nem kellett a fejét fájdítania, mivel ismertsége, nemzeti intézmény volta megfelelõ védettséget biztosított számára; kritikusainak pedig eleve kijelölte a költõ-, írófejedelemmel szemben illendõ hangfekvést, a modus recensendit.

Meg is védték, úgy, ahogy, a Kháron ladikján-t. Tamás Attila mûfaji szempontból („…szépelgés gyanúja nélkül sorolhatjuk a címadó vers »próza-változatát« is a költészetnek – a legkomolyabb értelemben vett költészetnek vagy talán éppen a lírának – remekmívû alkotásai közé”); Váci Mihály a sorok között a herderi jóslatra célozva nemzetmentõ, erkölcsi szempontból („… a könyv – bár a személyes öregedés tünetein vizsgálódik, más, nagyobb horderejû elmúlások rejtett sírásával van tele. Magán tapasztalja, de sugallatai nagyobb közösségekre vonatkoztatják élményét. Így javasol ezeknek ellenálló, fiatalságot õrzõ és erõt adó szomszédságot a mindég lehetséges, soha el nem fogadható pusztulással.”). A legmélyebbre a mû filozófiai hátterét boncoló Béládi Miklós ásott: „Illyés szabadság-képzete szöges ellentéte az egzisztencializmus filozófiájában megfogalmazott eszméknek. Nemcsak a heideggeri „halál-felé-való-létnek” (Sein zum Tode)… hanem az emberiesebb sartre-i „aggodalom-fogalomnak” is… Illyés az élet-felé-való-lét, a Sein zum Leben költõje, és ezért érzi a halált természetesnek…” Ugyanakkor még e színvonalas recenziókból is érezhetõ a mentegetõ szándék: Illyés prózája mintha éppen prózaként, logikus gondolati ívet bejáró, szigorúan komponált szövegként nem állná meg a helyét. Mintha hiányozna belõle a nagy ötlet, a nagy centrális gondolat, amely felé a kevert mûfajú elmélkedés- és emléktöredékeknek gravitálniuk kellene. (Mert az bizony kevés, túl általános, hogy Illyés a halálba „nem nyugszik bele, mert a tartalmas élet nevében nem is nyugodhat; viszont ezzel teszi a halált is értelmessé, az élet szempontjából mégis elfogadhatóvá”, mint szintén Béládi írja.)

Igaz, igaz, vannak a könyvben telibe talált, remek részletek. A valahai cseléd, az öregséget szemérmesen, gyermeteg hibákkal-elvétésekkel, de arisztokratákat megszégyenítõ méltósággal viselõ hetvenéves Juliska novellisztikus jellemrajza. A nagy francia író, a már életében klasszikus halott szarkasztikus megörökítése, elrettentõ példaként. („Az agg, az immár teljesen rosszra érett író, elõzékenyen átkalauzolva lakosztályán, bevezetett abba a kör alakú szobába, hol élemedett, de hatályos mûveit õrizte…” A fejezet címe sem rossz: One of the great old men.) Vannak szellemes poénok, a jobbító szándékú kritikai megjegyzés álbárgyú mezében („A minden országban mûködõ Ifjúsági Könyvkiadó és Ifjúsági Lap mintájára egyelõre elképzelhetetlen a lényegében éppannyira indokolt Öregségi Könyvkiadó vagy Aggkori Újság.”), és van vérfagyasztóan tárgyilagos adatismertetés, swifti hangszerelésben: „A társadalom kereteinek olyasféle megroppanása következhet be… mint amilyen például Franciaországot fenyegeti a születések számának – vagyis az ifjúkorúak tömegének az utóbbi évtizedek alatt történt megduzzadása következtében. Amiként ott némely helyen négyszer annyi iskolára, óvodára, kaszárnyára, börtönre és futballpályára lett szinte az egyik napról a másikra szükség, nálunk például akként kell növelni hovatovább az aggok táplálására, gondozására, szórakoztatására való intézmények számát.”

A megidézett és jelen való helyszínek skálája – a dunántúli szõlõhegyek, Tihany, Cluny, Velence, Párizs, Stratford – a tágasság érzetét adja, a citált vagy hivatkozott szerzõk a szellemi magaslatot jelölik, honnan Illyés rá akar láttatni a határhelyzet problémájára. („Az egész filozófiának egyetlen fogas kérdése van: az öngyilkosság… Életünk öröklét igényû. A halál bármilyen formájának elfogadása tehát öngyilkosság. Az öregség elfogadása is az. Holott mi a választás, ha nem fogadjuk el? Akkor is rajtunk. Hallgatólagos beleegyezésünkkel. Az öregség voltaképpen az egyetlen kérdése minden elképzelhetõ filozófiának”.) A sor szinte végtelen: Ágoston, Tamás, Epiktétosz, Cicero, Montaigne, Hegel, Bergson, Sartre, Beauvoire, Feuerbach, Heidegger, Lukács… Mindennek ’69-ben némi aktuális önértéke is lehetett, az újra nyíló európai horizont vágyát-reményét sugallta, de ennél fontosabb, hogy itt nem öncélú mûveltségfitogtatásról van szó. Illyés valóban olvassa (olvastatja) és kommentálja is a kérdésrõl nyilatkozó filozófusokat és írókat. A kommentárokból pedig lassan kirajzolódik saját szellemi alapállása, amelyet a legtalálóbban talán – módszerét alkalmazva – párhuzamokkal, nevekkel jellemezhetünk. A magyar hagyományból Vörösmarty és még inkább Zrínyi. Nem véletlen, hogy a nagy katalógusban éppen e két nevet gondosan kerüli. (Arany János: van. Az utolsó dagerrotípiáról: „Arany ül. Csizmásan, fáradtan, görnyedten. De mint vackában a vad, pedig, nini, az õ térdeit is begörbítette már a vénség. De görnyedtsége nyílt és elszánt.” Ennyit enged meg a Kháron ladikján-nak többször hangsúlyozott illendõség-mércéje, a férfias szemérem.) A két másik költõ-elõd nyomát gondosan eltünteti, nyilván azért, mert fontosabbnak érzi a rokonságnál a rokonító habitust felmutatni. Mindkettõt jellemezte ugyanis valami görögös fátum-hit, a keresztény dogmák mögött a lét nyugtalanító abszurditásával való szembenézés. Zrínyi esetében konkrétabb a hatás. Nem véletlen, hogy a Kháron megjelenése idején Lukács Györggyel folytatott interjú-párbajban a sematizáló, a magyar irodalom szinte egészét provinciálisnak bélyegzõ szemlélettel a parciális, a helyhez-idõhöz kötött egyetemességét szegezi szembe, pontosan úgy, ahogy Zrínyi „megjavította” Tasso eposzát. (Hogy ez miért s hogyan javítás, azt persze ismét csak Arany János értekezésébõl, a Zrínyi és Tassó-ból tudjuk.) Mors bona, nihil aliud – Illyés híres halálversének címe (jó halál, semmi más) ugyancsak Zrínyi-parafrázis; s megtaláljuk benne az „esszéregény” filozófiai kiindulópontját is: „Mivel nincs túlvilág és semmi oly titok ma, / meddig az elme el ne jutna…”

A túlvilág hiánya központi problémája a mûnek. Hogyan lehet ezt az ûrt rettenet nélkül szemlélni? Mivel helyettesíthetõ? Kell-e helyettesíteni? Epiktétosz szellemes aforizmája a halálról: „Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz.” Csillogó, vigasztaló, de csak a paradoxonban örömét lelõ szellemi játszadozásunk idejére. Az elme, a racionalitás ereje itt kevés. Illyés többször visszatér rá: a halálról és elõszobájáról, az öregségrõl nem lehet csak értelmesen beszélni. Megélni lehet, gondolatainkkal, testünkkel, tudatalattiból eredõ szorongásainkkal. Öncsalás nélkül, világos tekintettel kell szembenéznünk a véggel; a „Legszörnyûbbel, a Legfontosabbal”. A világirodalmi analógia tehát: Montaigne.

A – bizony igencsak laza – narrációs keret pedig a nyomozás. („Sorsunk nem ad mást. De ezt megadja. Nyomozni nyilván azért izgalmas, mert hisz magyarázattal kecsegtet, ítélkezési alappal, igazsággal.”) Illyés valóban kíméletlenül, a detektív röntgentekintetével veszi szemügyre az öregedés, az elmúlás „bûnjeleit”. A megnyúló orrot és fület, a puhuló körmöket, az áll alól fittyedõ bõrlebernyeget, az elhatalmasodó testi és szellemi képtelenséget. Az öregek makacsságát, elvétéseit, zsugoriságát. Saját szenilitását (nem emlékszik, miért haragszik X.-re, demizson helyett pizsamát keres a kamrában), vagy a Németh Lászlóét (aki a szenesvödörrel indul vízért, és kannával a tüzelõért). A kórisme: a biztos túlélést jelentõ anyai szeretet, az éden elvesztése. Ezt éli meg a kisgyermek, ezt felejti el a kamasz és az ifjú, ennek a traumának félig-meddig behegedt sebei fakadnak fel a halál kapujában, immáron szemtõl szemben a Rémmel. A nyomozó elõfeltevése az elbukó, bûnös öregekrõl: félelmükben a hatalom õrültjeivé, valóságos vagy potenciális gyilkosokká, diktátorokká válnak. A hosszan kifejtett szemléltetõ példák: Cato és Cicero, a magakelletõ, „riszáló”, az ifjakkal versenyre kelõ fiatalos aggastyánok. A De senctute lapjain kibontakozó emelkedett párbeszéd gyilkosan ironikus kommentárt kap: „Mert mi vajon az öregek fõ dolga a földön? Az uralkodás. Övéiken is, az államban is. Ehhez voltaképpen csak jellem kell, azt pedig éppenséggel az évek érlelik… honárulásra, országvesztésre sem csábít semmi úgy, mint az ifjúkor, kiválólag annak fõ veszedelme, a paráznaság. A két agg e tárgyhoz érve mindig az operai kettõs szenvedélyével versenyez…” Stb.

Van-e megváltás az öregedés, a halálközeliség rémületébõl? Van, ha nehéz kenyér is. A helyzet tudatosítása, a reménytelen és értelmetlen küzdelem vállalása, a rezzenetlen szembenézés a Semmivel. A tézis: erõink gyengülése és a halál abszurd, „képtelenség”, elfogadhatatlan. Zsarnok, elnyomó hatalom, harcolnunk kell ellene, akár gerillamódszerekkel: azaz írással. („E szaggatott jegyzetek mindegyike tehát megannyi kézifegyver-lövés egy ablakból, egy omló kémény mögül.”) Igaza van Béládinak, Sartre, Heidegger távol állnak Illyéstõl; Camus esetében errõl már nem vagyok meggyõzõdve – a magyar nagyok mellett talán éppen õ a harmadik nagy rejtõzködõ a Kháron ladikján. Illyésnek azonban hozzá képest is van egy trouveille-ja, ami hamisítatlanul az övé, ami nagy könyvvé tehetné a naplószerû töredékek és maximák láncát: az öregkori „sztorik” banális humorának leleplezése és ezzel egy idõben a tragikumot, a „keserû magot” hordozó valódi humor felvállalása és gyakorlása. A lázadó humoré.

„Sem a halál, sem gazdája, az isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan õket.”

Illyés itt valóban remekbe szabott rövid gondolatmeneteket villóztat. Egy példa, élvezkedésre. „A humor legpukkasztóbb forrása a megkettõzõdés” – írja. Az öregkori „jámbor skizofrénia” azonban egyúttal „az elsõ pozitív kórjele a bölccsé levésnek is”. Mert a bölcs attól bölcs, hogy saját magát is kívülrõl látja, tárgyiasítva. „Igen, a tárgyilagos fölismerés – de mit köntörfalazzak –, bûneim segítettek elválni magamtól. Ó, nem a bûnök megtagadása! Éppen a vállalásuk. De ez aztán az igazi humor.” A paradoxonsor maximába fut a csúcson: „Igen, bohóca vagyok ennen magamnak. Saját szent személyem mulattatója. Cirkuszi fokon. Nem, ez az ordenáré halál, ez csak ilyen szinten élvezi a szellemet.”

Itt volna a mû transzcendens középpontja; a transzcendens hiányát minden kritika felveti (nem nagy ügy, Illyés éppen eléggé a szájukba rágta), arra azonban ritkán éreznek rá, hogy nem az osztályban-mozgalomban vagy nemzeti (sors)közösségben való feloldódás volna az író megszabta irány. Isten hiánya az az ûr, amely körül gravitál a szöveg. A tudatosság lépcsõfokainak bemutatásával persze, mint valami öregkori sors- és jellemkatalógussal: a kihívásra ösztönösen reagáló „természeti lény” Juliska alakjától az apai nagyanya, Csima Anna óramûszerû, az idõt igába fogni kívánó makacs templomjárásán át („naponta jégen-havon át a színes Mária-szobrai közé”) egészen Illyés magasiskolájáig, a lázadó humorig, az abszurd elleni küzdelem abszurd eszközéig. Amely megnyugvást nem a dantei erõszakos vízióban, hanem a világban, az utódok tudatában való növény- és tápláló levegõszerû feloldódásban talál – legalábbis költõ-író ember számára. A könyvet záró nagy metafora nem a Pokol-Purgatórium-Paradicsom absztrakt helyszíne, hanem a holtak birodalma, az irodalmi nekropolisz, Stratford egyszersmind élõ városa. (A fanyar humorú cím persze itt is utal a megnyugvás relativitására: Egy kis öröklét.)

Miért nem valósul ez meg teljesen? Miért marad felibe-harmadába kidolgozott lehetõség? Mert Illyés elrontja. Mert az író megszabta irányt keresztezi az ember, az Illyés Gyula nevû egyszemélyes közéleti és irodalmi intézmény által megszabott másik irány. Azt még csak lenyelnénk, hogy kritizálja „modern életünk legemberibb vívmányát”, a társadalmasított nyugdíjat (amely ugyebár módot ad „a robot posványából kimenekülni a szabad idõ alpeseire”, de lelki problémákat is okoz – feleslegességtudat! – a hegyi levegõn semmihasznára tanyázó, jólétüket élvezõ nyugdíjas tömegeknek); azt is, hogy kafkai vízió helyett szomorkás sajnálkozásra futja csak az öregek otthonának leírásából, annyira lenyûgözi szocialista társadalmunk pazar bõkezûsége, amellyel az államosított épületet karbantartja (A robogó kastély). Megmosolyogjuk (elnézõen) a korabeli zsargont (az alap és felépítmény ügyeiben marxista mélységgel tájékozott clunyi szerzetesek), hiszen itt mélyebb igazság, remek zsánerkép kárpótol érte, a múzeumõrtõl a hunok és magyarok pusztításaiért bocsánatot kérõ íróé (A múlt õre). Azért azonban már mégiscsak kár, hogy a könyv leghangsúlyosabb, leghosszabb betétfejezete (Ézsaiás és Jeremiás) nem más, mint egy áthallásokkal megterhelt, az MSZMP KB és PB számára címzett politikai üzenetfüzér: elvtársak, ne hagyjátok veszni a magyar falut! Elvándorolnak az emberek, aztán a városban sem jól viselkednek, horribile dictu, színházba sem járnak. Tessék, itt van: „Elmennek az irodájukba morogni, aztán hazamennek zsörtölõdni, s álmuk az, hogy a két hely között az utat ne villamoson tegyék meg, állandó dörmöghetnék közben, hanem a saját autójukon, ahol is az ablakon át szidhatják a … mindig szabálytalanul elõzõ többi autóst. Illetve autót. Mert ott is már a gépet látják, nem az embert.” Lám, a fránya kispolgár. Biztosan hûtõládára is gyûjt. Emígy a szõlõvásárlásra magát felövezett Ézsaiás. Mire felsír a jeremiád a mutatóba megmaradt (téeszbõl kimaradt) magángazda-Jeremiás ajkairól: „… ide már senki sem jár le egy kis öröm-kapálásra…” Bizony elég vérszegényre sikerül a két próféta eszmecseréje. Végkicsengése valami efféle: „A világ boldogabb tájain már áramlanak vissza a falvakba-tanyákra a jónépek – ugyan elvtársak, csináljatok már itt is kedvet egy kis öröm-kapáláshoz! De legalább ne akadályozzátok õket.”

Lapos, rossz, fájóan-nagyon rossz. Hogyne aggódott volna Illyés a fogyó magyarság miatt? Hogyne fájt volna neki a vidék tönkremenetele? Hogyne harcolt volna a parasztot levegõhöz juttató háztáji gazdaság megmentéséért? Igaza volt, szeretjük, egyetértünk vele – csak éppen az egyebütt gyönyörû szöveget döntötte romba vele. Ennek a felfele üzengetésnek nem ez volna a megfelelõ szövegkörnyezete. A kegyelemdöfést azután Lukács György felléptetése adja meg az „esszéregénynek”. Megtudhatjuk belõle, hogy a szocialista realizmus a zsdanovista túlzásoktól megtisztítva hamarosan ismét használatba vétetik, hogy Gorkij jó példát adott az önbírálattal, és más velõs igazságokat. Továbbá, hogy a Filozófus dolgozik, de még mennyit! „… elõtte az íróasztal úgy telerakva iratköteggel s friss folyóirattal, hogy írásra alig tenyérnyi a hely… a kávéscsésze is egy könyvoszlopon áll.”

Namármost, tudjuk, hogy Illyésnek jóllehet imponált az idõs, még õhozzá képest is matuzsálem pályatárs aktivitása, de az ár, amit az fizetett érte, korántsem tûnt lelkesítõnek. „Az tart meg, hogy nincs bensõ életem. Mindennel foglalkozom, csak a lelkemmel nem foglalkozom soha”– nyilatkozza büszkén Lukács. Ez az ár az író Illyésnek megfizethetetlen lett volna. „Ámulva és irigyelve fürkészem…”– talán éppen ez a kétértelmû megjegyzés az, amelynek nyomán elindulva visszafejthetnénk a szálat, rátalálhatnánk ha nem is a filozofikus igényû létregényre, de legalább az író emberi magatartását hitelesítõ motívumra. Lépjünk ki a regénybõl.

1968: Illyés Gyula kora tavasztól súlyosan beteg. „Nehéz hónapok vannak mögöttem” – írja naplójába a nyáron. „A depression nerveuse – magyar neve még az orvosi szakkönyvekben is költõien, vörösmartysan hangzik: búskomorság – ciklikus betegség… Március óta most az ötödik hónapot gyõzködtem vele, soha így kivérezve. Nem volt reggelem, hogy ha a féltudat az ébredés helyett a halált kínálja, ne a halált választottam volna hálásan, gyönyörrel.”

A szorítás még sokáig nem enyhül – lényegében az a januári nap jelenti a megkönyebbülést, mikor Illyés pontot tesz a Kháron ladikján-ra. Amely, innen tekintve, gyógyító könyv, hatalmas belsõ erõfeszítéssel végigvitt, végigírt önterápia. A szabadulásban azonban ezúttal külsõ körülmények is közrejátszottak. Augusztus 21-én a rádióból tudja meg a csehszlovákiai bevonulás hírét. Elsõ érzelmi reakcióit érdemes a kíméletlenül õszinte naplóból felidézni.

„1. Valami mazochista megkönnyebbülés: a csüggesztõ rengeteg madárnyelv után végre a valóság szava, bármily érdesen, rekedten is.

2. a mazochista »megkönnyebbülés« még egy rezzenete: egy percre elmúlik rólam a magam terhe, közös gondjának éreztetésével az emberiség csaknem egyenrangú tagjává avat.

3. keserû, de rögtön szívig ható nyelés a nemzet passzív kínkelyhébõl: ’56-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négyszer verték le a magyar követség Kossuth-címerét; az újjá szervezõdõ pesti rendõrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, két vagonnal.”

Késõbb túlteszi magát az emlékeken; az odaáti magyarság sorsa készteti aggodalomra (ne származzon káruk a magyar „segítségbõl”), s lassan maguké a cseheké is. A visszhangtalanság. Csavargatja a rádió gombját: „Prága nem ég, a csehek vére nem ömlik – nincs, ami az égre kiáltson: visszasüllyedünk földi magányunkba. Szadizmusunk se kapván tápot, lemúlik rólunk a közösség kötõanyagának varázsa.”

Ez az erkölcsi felháborodás segíti majd át a legnehezebben. Az erõszak, a zsarnokság (újabb) nyílt megmutatkozása visszatéríti a való életbe, tiltakozásra készteti – a tiltakozás pedig beépül az éppen munkába fogott „esszéregénybe”. Vegyük észre: maga a témaválasztás is tiltakozás az öregséget és a halált mindinkább tabutémaként kezelõ közgondolkodás ellenében. (A jelenségre, a haláltéma újabb keletû „erotizálódására” és tabujellegére Geoffrey Gorer hívta fel a figyelmet, The Pornography of Death címû 1955-ös könyvében, majd jönnek Alberto Tenenti, Edgar Morin és a többiek történeti értekezései, a hatvanas években sorra jelennek meg a halállal kapcsolatos mentalitásváltozást elemzõ tanulmányok, a haldokló letaszíttatásáról a komor rituálé vezetõ helyérõl, a halál pillanatának megállapíthatatlanságáról, a haldokló eltávolításáról a családi kör szeme elõl – nálunk a legismertebbek talán Philippe Aries munkái.) Nem tudjuk, mit olvasott ezek közül Illyés, de a hangulatra ráérzett. A kíméletlen feltárulkozás éppen a kukkoló közönséget botránkoztathatta meg.

De saját ideáljaival szemben sem ismer kíméletet. A megrázóan hiteles Arany-dagerrotípiát a megrázóan hamis Kossuth-dagerrotípiával szembesíti („még színpadiassága is gyenge”). A „soviniszta pártdüh” vezette Vergilius és a nemzeti elfogultságban elmarasztalt (s mint azt egyébként már Boccacciótól tudjuk: médiamán önreprezentáló) Dante helyett a rejtõzködõen is egyetemes Shakespeare-t választja alvilági kalauzul, s Stratford-upon-Avonben a kultusz politikamentességérõl elmélkedik: „Ezzel az istennel (Shakespeare-rel), még játszani is lehet; ennek képe még alakítható.” (Nem úgy mint „Benitóé” és lelki rokonaié.) A Kháron ladikján a szenvedélyes „egy mondat” folytatása, elemzõ röpirat a zsarnokok ellen. „Az újkori zsarnokok sokkal kisebbek, mint a régiek. Csak azért látszanak akkorának, sõt néha nagyobbaknak, mert jobban fölháborítanak bennünket. Mert már unjuk õket … Elõször is ízléstelenek. Fülig véresen is nevetségesek. Igen, bitófánk alatt is nevetnünk kell rajtuk.” A könyv bõven ontja a hasonló megjegyzéseket. S mi vezet ide? Mi a zsarnokság lélektanának alapeleme? A lélek hiánya. Közelítsünk: a „bensõ élet hiánya”. Igen: a mitikus ellenpont, az illyési fekete és bármilyen humorra képtelen metaforikus figura nem más, mint Naphta. Alias Lukács György. Aki egyébként nagy hatással volt Illyésre, lenyûgözte, de ösztönös tartózkodást is kiváltott belõle. Nem véletlenül. A Napló megadja az iménti Lukács-aforizma szövegkörnyezetét is: „Kivégeztetett egy intézkedéssel hét (vagy tizenhét?) embert. Mint politikai biztos, még az 1919-es forradalomban, a román támadáskor… Emlékezetem most is csak akörül bizonytalan, hogy hét vagy tizenhét embert lövetett-e fõbe.” Jól értsük az emlékek körül habozó írót! Az az Illyés bizonytalankodik itt (hét? tizenhét?), akinek szemében „egy pillangó halála is botrányos ellentmondás” volt.

A Kháron ladikján a zsarnokság képét kozmikussá növeli. A legnagyobb zsarnok, az abszurd halál ellen emel szót; mûvészi szempontból talán csak részleteiben tökéleteset – de Illyés Gyula számára úgy látszik, nem ez volt a legfõbb szempont. Az a bizonyos utolsó mondat (utolsó bekezdés) innen is van, meg túl is van az esztétikai tökélyen.

„Engedjétek meg, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be: ne kapassatok el. Ne kompromittáltassátok egy tolakvó aggastyánnal azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel õrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom. Higgyétek el, hogy a halál: legyõzhetõ, ha én, lám, elestem is. Ha mind elesünk is; kitartón, magányos hátvédként, a végsõkig, ahogy megfogadtuk.”

1969-et írtak. Illyés Gyula még tizennégy évet élt.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu